Nógrád. 1983. április (39. évfolyam. 77-101. szám)

1983-04-19 / 91. szám

Itthon és olcsóbban

A kiállításról, amit április ll-én nyitottak meg Budapesten, az Ipari Reklám és Propaganda Vállalat szákházában „A magyar ipar már gyártja” jeligével — valószínű sokat fognak még beszélni ipari körökben. Nem annyira a konkrét tudnivalókról, hiszen a legfontosabb információkat (mintegy 50 vállalat, ipari szövetkezet, tsz-melléküzemág, kisiparos állított ki olyan importhelyettesítő kész- és félkész termékeket, illetve alkatrészeket, amelyek révén 2 milliárd forint értékű devizát lehet megtakarítani évenként), szokás szerint már közzétette a sajtó, a rádió, a televízió.

A bemutatóteremben látott kerti traktorok, fúrógépek, gázégőfejek képe előbb-utóbb elmosódik az emlékezetünkben. Maradandó lesz viszont az élmény. Az tudniillik, hogy valami már mozdul.

A közeljövőben talán már nem az a vállalat lesz a jellemző, amelynek vezetője foly- ton-folyvást azon sopánkodik, hogy meddig lehet húzni még a srófot? A legélelmesebbek ugyanis felismerték, hogy nem itt. hanem a világgazdaság különböző színterein szorítják azt a bizonyos csavart, s a bank, a minisztérium, vagyis a központi akarat csak ezeket a hatásokat közvetíti, amikor kénytelen-kelletlen valóban szigorít a sokat emlegetett szabályozókon.

E szigorítások közé tartozik az a tavaly bevezetett intézkedés is, amelyet szoros importgazdálkodásnak neveztek el a közgazdászok. Ez nem más, mint annak a kényszerű tudomásul vétele, hogy nem lehet derűre- borúra importálni Nyugatról; devizakeretek vannak, s központi döntéssel kell meghatározni. hogy .ki mire kaphat behozatali engedélyt a különböző vállalatok közül. A leginkább előrelátó vállalatok rájöttek arra, hogy jóllehet harcolni kell saját érdekeikért, ez csak bizonyos határig ésszerű, hiszen vagy két és félszeres a devizaigény, mint a lehetőség. Más szavakkal: még az oly gyakran szóba hozott nagykalapnak is véges a mérete. Ezért az a közösség jár el okosan, amelyik a szüntelen sopánkodós, kilincselés helyett az ősi népi mondáshoz tartja magát: segíts magadon, az isten is megsegít.

Még akkor is, ha az új útra lépni nem egyszerű. Hiszen aki importhelyettesítő termék, alkatrész, részegység stb. előállítására

vállalkozik, annak — dr. Juhász Ádám Ipari államtitkár szavaival élve — négy követelményt kell teljesítenie: 1. a hazai készítmény sem lehet rosszabb minőségű; 2. legyen az előállítása jövedelmező: 3. járuljon hozzá az ipar termék-, illetve termelési szerkezetének korszerűsítéséhez; 4. foglalja magában a gazdaságos export igényét és lehetőségét.

Ennek a nem éppen kevés kívánalomnak tett eleget például a Veszprémi Mezőgazda- sági Gépgyár és Szolgáltató Vállalat, amely még 1930-ban gyártási-együttműködési szerződést kötött a Sofrelmo nevű francia céggel, a Robi nevű univerzális kerti kisgép előállítására. S hasonlóképp elismerés illeti a Magyar Optikai Műveket is, amely nem tartotta rangon alulinak, hogy tolókocsis konyhamérleget, illetve horgászomét gyártson, majdnem kétmillió dollár importmegtaka- rítást érve el ezzel, nem beszélve arról: ezek hiánycikkek voltak korábban itthon.

Napjainkban, amikor az alacsonyabb hatékonyságú, köztük a veszteséges vállalatok gondjai annyira foglalkoztatják a munkáskollektívákat, közvéleményünket. érdemes eltűnődni azon. ki boldogul és hogyan boldogul? A debreceni Magyar Gördülőcsapágy Művek például felismerte: a hazai autópiac — a Lada, a Polski Fiat, a Volkswagen — alkatrészigényeinek kielégítésére vállalkozni jó üzlet. Mint ahogy az isaszegi Lignifer Fa- és Fémfeldolgozó Ipari Szövetkezet is akkor vált az ország egvik legvirágzóbb kisüzemévé, amikor rájött: az NSZK-ból behozott kórházi tálcás ételszállító kocsik rendkívül drágák. Ha itt készítjük — olcsóbban állítjuk elő. Am!ként a rozsdamentes mosogatót is sok mást is.

A már nyugdíjkorhatár felé közeledő isaszegi elnök aki sok más érdekelt ipari vezetővel együtt ugyancsak részt vett a kiállításon, a derűjével, jövőt idéző tervezgeté- sével személyesen példázta, müven lehet ott a vezetők és a munkahelyi kollektíva közérzete, ahol jó a piacérzékenység. Ahol — legyen bármilyen a bel- és külgazdasági környezet — felismerik, mit ésszerű és célszerű gyártani.

Deviza helyett forintért; olcsóbban, mint

Idáig. . ,

Magyar László

„ParlmÉ érdekei ntakelőtt”

Interjú Bozsik Zoltánnal a GITR igazgatójával

A szolnoki gabona- és ipari növények termelési rendszere a múlt hónap végén tartott^ részközgyűlését a pa- lotáshálmi alközpontjában. Ebből az alkalomból kértünk interjút Bozsik Zoltántól, a termelési rendszer igazgatójától.

*

— A GITR a növénytermesztési rendszerek sorában kiemelkedő helyet foglal el Nógrádban. És országos viszonylatban?

— Területünk nagyságát tekintve a 23 növénytermesztési rendszer között a negyedikek vagyunk. Partnergazdaságaink száma tíz megyében 239, ami annyit jelent, hogy több mint 380 ezer hektárnyi területre terjednek ki szerződéses kapcsolataink. Tizenegyféle növénnyel foglalkozunk és pénzforgalmunk a múlt évben egymilliárd 200 millió forintot tett ki.

— A mostani részközgyűlés a hatodik. Gondolom adódtak már jócskán tapasztalatok. Hogyan lehetne ezeket összegezni?

— Partnergazdaságaink zöme jó évet tudhat maga mögött, s ebben némi szerepe a termelési rendszernek is van. A taggazdaságok képviselőinek mintegy 90 százaléka részt vett a közgyűléseken és csaknem minden negyedik szakember véleményt is nyilvánított a GITR munkájáról. Az már magától értetődik, hogy elsősorban a gondokról esett szó, például a megfelelő műszaki háttér biztosításáról, az alkatrészellátásról.

— Hogy érzi, eleget tudnak tenni a többnyire jogos igényeknek?

— Igyekszünk megfelelni a várakozásnak. Rendszerünk a legmesszebbmenőkig partnercentrikus és ebből adódóan igen nagy feladataink vannak. Elértük, hogy teljes egészében magunkra vállaltuk a taggazdaságok alkatrészellátását, így most már valóban van lehetőség az alkatrész-’ szel való gazdálkodásra. Ezzel elkerülhető az a korábbi kedvezőtlen gyakorlat, hogy a nagyobb, pénzügyileg erősebb mezőgazdasági nagyüzemek „bespájzoljanak”, míg a többieknél csak a hiánycikkek listája gyarapodik, s a folyamatos munkavégzés szenved kárt.

— Tudna erre példát is

mondani?

— Hogyne és éppen nógrádit. Taggazdaságainkban 1500 IFA tehergépkocsit használnak. Ezek biztonságos üzemeltetéséhez korábban 200 motort raktároztak. Most ugyanezt mindössze tizenf.

!,

keltővel oldjuk meg, a palotáshalmi IFA-raktár segítségével. A rendszer szerzi be a szükséges fődarabokat, alkatrészeket és indokolt esetben — az igazi igényeknek megfelelően — szolgáltatja ki a gazdaságoknak. Az alközpont mérnökei jól ismerik a helyzetet, s az eddigi gyakorlat azt bizonyítja, valóban lehet gazdálkodni az alkatrészekkel.

— Az is előfordult, hogy néhány nagyüzem hiába keresett bizonyos növényvédő és gyomirtó szereket, nem kapott. Lesz-e változás ebben ?

— Mostantól feltétlenül. Sok speciális szer van, amely csak egv-egv növényféléhez használható. Ezek többségét a GITR megvásárolja és ezután a vetőmaggal együtt ju*tatia el a termelőkhöz. Ez nagyobb biztonságot jelent, hogy a szerek ott kerülienek felhasználásra, ahol valóban szükség van rájuk.

— A GITR-nek Nógrádban 24 nagyüzem a tagja. Tervez- nek-e a taggazdaságok körében bővítést?

— Nem célunk partnereink számának további növelése. Fő feladatunk a már meglevők igényeinek minél szélesebb körű kielégítése. Ugyanakkor nem titok, szeretnénk elérni azt, hogy egy gazdaság csak egy termelési rendszerhez tartozzon.

— Akkor viszont joggal várják el a partnergazdaságok, hogy a már meglevőkön kívül más növények is helyet kapjanak a rendszerben.

— Tisztában vagyunk ezekkel az igényekkel és jól ismerjük a nógrádi helyzetet is.' Az idén már bevonjuk a rendszerbe a szálas takarmányok termesztését, a rét-legelő gazdálkodást is. Ezzel ket'ős célunk van. Az egyik a tömeg- takarmány-termesztés alacsony hozamainak növelése, a másik pedig nagyobb termő- területek felszabadítása áru- növény-termelésre. A rendszer 140 fős szakembergárdája minden valószínűség szerint kénes lesz ezt a nem kis feladatát is megbízhatóan ellátni.

— Várható-e növekedés ez) évben a taggazdaságok költségeiben?

— Mint már korábban említettem, partnercentrikusak vagyunk, változatlanul azt szeretnénk elérni, hogy a taggazdaságok költségeit ne nagyon növeljük. A bevételek növelésének módját elsősorban a gazdasági társaságon kívül álló vállalatokkal kötött szerződésben kell megtalálnunk. Ezt a múlt évben is sikerült elérni és gondolom idén sem lesz másként.

— A GITR nyereséges évet zárt 1982-ben. A partnergazdaságok is érzékelik az eredményességet?

— Termelési rendszerünk a

taggazdaságok részére 5 millió forint fejlesztési alapot tudott felosztani. az eredmények alapján. De hadd mondjam el azt is, hogy a befizetett 16 millió forint alapdíjjal szemben a GITR árrések és különböző juttatások címén csaknem 58 millió forintot fizetett ki.

Zilahy Tamás

KiTtúrnövények kézikönyve

Az NDK tudományos akadémiájának gaterslebeni köz- oonti genetikai és kultúrnövény-intézetében elkészült egy kézikönyv kézirata, amelyben földünk valameny. nyi mezőgazdasági és kertészed kultúrnövénye megtalálható — a dísznövények kivételével. A műben mintegy 1700 növénvfajta szerepel, a hazájára, felhasználására, termesztési körzetére vonatkozó adatokkal együtt. Ez azt jelenti, hogy az ismert növényfajtáknak eddig két százaléknál kisebb hányadát használták étkezési, takarmány-, gyógy- és fűszernövényként, illetve technikai célokra (rostás kaucsuknövények). A gazdaságilag legfontosabb csoportok: a hüvelyesek és a füvek, ezek egymaguk a tárgyalt fajtáknak több mint egynegyedét képviselik. A mű több kötetben jelenik majd meg a berlini akadémiai kiadó gondozásában.

5E

VTI

D

z üzlet akkora, hogy az ember el sem hinné: itt épp most raktak le a teherautóról három- százezer forintnyi árut. Hová lehet azt tenni ezen a tenyérnyi helyen? Ha már a lehetőségek ilyenek, kell némi furfang és persze jókora lelki (no meg testi...) erő. A balassagyarmati delicatesse —-magyarul az ínyencek boltja — hölgyei és egyetlen fér- fia nem kis leleménnyel egyensúlyozik, hajladozik a szűk helyen a kisebb-nagyobb dobozokkal, ládák és üvegek között, lépcsőn föl, lépcsőn le.

Az egyetlen férfi Demeter György, az üzletvezető. A hatodik évtized derekán jár, de nem sokat ad rá. Profi rakodókat megszégyenítő

ügyességgel bújtatja át az édessütemények dobozait az emeletre vezető vaslépcső korlátjai között. Ott meg a tizenegy leány és asszony valamelyike veszi át, adja tovább fölfelé. Így megy ez minden alkalommal. Másnap ki a derekát, ki a karját ta- pogatia...

— Még szerencse, hogy tizenkét évig rúgtam a labdát — kínál hellyel Demeter György. Alattunk a vevők és eladók hangjait hallani, mi fönt az emeleten telepszünk le, Johni Walker jóformájú whiskys üvegei, márkás cigaretták dobozai és

csomagolt szárazsütemények között. Iroda, raktár, öltöző. Demeter György huszonhét esztendeje él ezek között a falak között. Reggel fél hétkor nyitnak, este fél kilenckor oltják el a lámpát. Az üzletvezető jóformán csak ebédelni jut haza, pedig három fia sokszor várhatta hiába.

— Én ezt tanultam. Fél- sztvvel nincs értelme csinálni, az öreg kereskedők így tanították. Igazuk volt. A posta mellett, ahol most a bizományi van, ott volt a köz- tisztviselők szövetkezetének fűszer-csemege boltja, oda kerültem segédnek. Rögtön, ahogy polgárit befejeztem. Nem rohantak úgy az emberek, mint mostanában. A vásárlásnak megvolt a maga szertartása. Az üzletvezetőhelyettesnek jutott ideje a vendég elé menni, érdeklődni, kínálni, ajánlani. Ma ez az egész már a múlté, nagy a rohanás és ezt a tempót követni kell a kereskedőknek is.

Pergetjük a múlt lapjait. Ahogy a háború utolsó hullámai átcsaptak a városon, megnyitották a boltot megint. Áru nem volt szemernyi sem. Nosza, lovas kocsikat fogtak, áthajtottak az

Ipoly-partra, fölszedtek néhány mázsa ottfelejtett cukorrépát, beöntötték az egykor elegáns üzlet közepére és mérni kezdték. Vitték vödörben, ágyterítőben, pokrócban a kincset az emberek.

Demeter György szeme végigfut a polcokon. Cukrok és csokoládék, kubai narancs, nescafé. Hm...

Szekszárd felé zakatol velünk a harminc-egynéhány évvel ezelőtti vonat. Demeter György az ablakon keresztül nézi az elrobogó fákat, a sebzett földeket.

— Egykori főnököm elhívott magához. Jó kereskedőnek tartott, s amikor Szek- szárdra került, segítséget kért. Másfél évig tartott a „rövid” kirándulás. Nagyon kívánkoztam haza, pedig jó sorom volt.

A húszéves fiatalembert Balassagyarmaton a 128-as népbolt vezetői tiszte várta. Ma már az a bolt is a múlté. Helyén, a Dózsa György út sarkán, szemben a kivert ablakú trafóházzal a lakótelep modern házai magasodnak. Az államosítások ideje volt ez, sok kereskedő adta föl az üzletét. Többen a 128- asba jelentkeztek. Demeter György megint tanult, a

szakma szépségeit leste el tőlük. Aztán két évig a központban kapott feladatokat, de tovább nem bírta az íróasztalt. Be is kopogott az akkori igazgatóhoz:

— Én visszamennék üzletbe, a papírok nem nekem valók.

Már nincs sok pergetni való a múlt lapjain, mert eljutottunk a Rákóczi fejedelem úti kis boltba. A helyszín tehát már a jelen, de kerek huszonhét esztendő futott el azóta, hogy Demeter György először benyitott ide. Akkor még kisebb volt ez az üzlet. Ügyeskedtek, ahogy lehetett. Amikor már a földszinten nem terjeszkedhettek, hát csináltattak galériát az emeleten.

— Hatvanezer forinttal kezdtem. Havonta ennyi volt a forgalom. Most nézzen ide — mutat a falra akasztott táblázatra —, tavaly túljutottunk a tizenegymillión, ami havonta nagyjából kilencszáz- ezer forintot jelent. Néha magam sem hiszem, miként lehetséges ez.

Symphoniára gyújt, immáron a harmadikra, pedig ott sorakoznak a Winston, az Ernete, a Marlboro kartonjai.

— Nem szeretem — legyint.

Egy nap harmincszor-negyvenszer kopog a lába alatt a vaslépcső, hiszen áru jön, ismerős vevő érkezik, csörög a telefon, rendelni kell valamit és mindezt csak lent lehet „elintézni”. Sosem számolta még meg, hány lépcsőn jut föl a galériára.

— Minek? Akkor is muszáj Ie-följárni, ha sok, meg akkor is, ha kevés.

Megforgatja ujjai között a füstszűrőt és Jugoszlávia felé fordítja a Wartburg orrát képzeletben. Már kétszer is jártak ott a családdal. Együtt volt a pedagógus feleség a főiskolás legnagyobb, a középiskolás középső és az általános iskolás legkisebb fiú is. Demeter György ilyenkor a legboldogabb.

— Elfutott az életem — fújja ki a füstött elgondolkodva. Nincs keserűség a hangjában.

— Hamarosan nyugdíjba kéne mennem, de ha hagyják, én maradok. Éneikül a munka nélkül nem tudom elképzelni magamat. Hívtak már sokfelé, de maradtam.

Most rövidesen bezárják a boltunkat, az egész épületet fölújítják. Az eltart vagy két évig. A Nógrádi Sándor- lakótelepen átadják az idén az új ABC-t. Oda kerülök. Az az igazság, hogy magasabb lesz a fizetésem, nem is kevéssel. Nyugdíj előtt jól jön. De ezt a kis boltot nagyon sajnálom. Igaz, itt mindent két kézzel kellett csinálni, cipekedtünk eleget, da a vevővel szemtől szemben találkoztunk mindennap. Aa önkiszolgáló boltok ridegebbek. de hát ez a jövő, illetve a jelen útja. Hiányozni fognak ezek a szűk falak, akárhogy is forgatom a szavakat. Itt töltöttem az életem felét.

ostmár nemcsak a helyszín, de az idő is „utóiért” bennünket. Demeter György egy híján negyven esztendje áll a púit másik oldalán. Tisztességes munkájáért többször kapott jutalmat, vállalati kitüntetést, egyszer a belkereskedelem kiváló dolgozlója címet is neki ítélték.

☆

(Április 4-én a Munka Ér- demren bronz fokozatával tüntették ki.)

Hortobágyi Zoltán NÖGRAD . 1983. ópiilis 19., kedd 3