Nógrád. 1983. március (39. évfolyam. 50-76. szám)

1983-03-19 / 66. szám

YEN G ftnii ... K rajcstrovits Henrik: Falu Vendégségben Komárom megye Szívesen jöttünk vendégségbe Nógrádba — a „szom­szédból", Komárom megyéből. Igaz, a Duna széles sza­lagja, s Pest megye területinek keskeny csíkja elválaszt bennünket egymástól, de sokkal fontosabb és több az, ami Összeköt: a közös múlt, a közös sors, az együtt vál­lalt jelen és az egyetlen jövő. Sokban hasonlítunk egymásra — gazdag a két terület múltja — vannak művészeti, irodalmi emlékeink, hagyo­mányaink Is. S az Is közös vonás, hogy hasonló módon élünk, dolgozunk, gazdálkodunk, termelünk, és sokat kell tennünk a jelen szellemi értékeinek gazdagításáért. Most tájegységhez is kötött Irodalmunkról, művésze­tünkről adunk nagyon vázlatos, de a legfontosabbakat azért felvillantó képet. A Komárom megyei alkotók csak lakóhelyük szerint megyeiek, az országos irodalom na­gyobb sodrású vizében eveznek, hajóznak távolabbi, egyetemesebb célok felé... E táj irodalmi-művészeti múltja nem kiemelkedően gazdag — ám Komárom és Jókai neve elválaszthatatlan, csakúgy, mint Babitsé és Esztergomé. Kernstok Károly Nyergesújfalun, Vaszary János Tatán alkotott jelentős mü­veket — s az is hagyományainkhoz tartozik, hogy Cso­konai halhatatlanná vált Lillája Komáromban és Duna- almáson élt... r Az irodalom és a képzőművészet mai fontos fóruma az Üj Forrás című folyóirat és a megyei napilap, a Dol­gozók Lapja kulturális melléklete. A megyében éld al­kotók persze elsősorban kötetekkel vannak jelen az irodalmi életben — így a SZOT-dijas regényíró, novellista Baráth Lajos, a József Attila-dijas költő, Sárándi József. Az első sikeres kötettel — a jelenlét bizonyítása után — a folytatás ígéretével: a költő Vaderna József, Pálos Ro­zit«, Keresztes József, Sebestyén Lajos, a próza- és drá­maíró Wehner Tibor és folytathatnánk a felsorolást a rendszeresen publikálók felsorakoztatásával. A képző­művészek — szövetségi és alaptagok — önálló kiállí­tásokon bizonyítják itthon és külföldön is —, hogy ér­téket teremtenek. Csak néhány név a teljesség igénye nélkül: Dobroszláv Lajos, Kerti Károly, Végvári I. János. Krajcsirovits Henrik, Novák Lajos — és a most felzári kózó fiatalabbak: Kollár György, Varga Bencsik József, Papp Albert, Szentessy László, Zámbó Kornél, Barcsai Tibor, Kántor János és mások. Közülük néhányon ebben a kis összeállításban is be­mutatkoznak — éppen csak ízelítőt adva persze abból, amit teremtenek, Bízunk abban, hogy érdeklődést kelte­nek... — G — Vaderna József: Hölderlin imája Koraszülöttek kdnaánja az ige — folytatódik a téboly-légbuborékban. Ránőnek a grammok a fényre — s az emberben nincs, ami van. öthetes újszülött számban a csend. Nézem, kísérem: fordítva merevítem ki magam egy nő szemében. Ha elmozdul, nincs lábam és hetem. Ilyenkor átlátszó koporsó at tg. Fölsírok ét kapkodok utána Csörgőt nyom kezembe a ttil — üres hang-kövsk hullnak vissza, 'A férfi csecsemővé nyomorod!k és elfér az újszülött szemében. Még nedves tőle az anyaöl is. Ha feláll, akkor esik el egészen. Ad) Istenem egy másik istent, ne legyen emberi az arca. Amikor már csak a halál szent — legyen az arca arcom embriója. •UIUÍIIUlllllllllUlllllllllllllllllllMIIIIIIIIIUIItl Vaderna József: Megvirrad, mert ez a dolga a virradásnak, a páralepte, homályló rádióban, lefolyócsövekben molylepte tükörben, végül az utcán nő tovább a fény —• ahogy a varangyosbéka hajnalodik a lány hasán, feszes csípőjére ugrik, s az Isten tudja ki néz hosszasan az öléből, mintha egy pillanat alatt felnégyelné; de a kacsintás-szemrésből kihull egy földrész, térképe szent bibliapapfr, összeadom vállát a gyümölcsökkel: házasodjanak, megvadítom csöndjét az állatokkal: üzekedjenek, míg a legutolsó Salamoni öra ketyeg — homlokomon egy megállíthatalan futószalag rémülete, Őzek, madarak, vadkecskék, kösöntyűk, excenteres köldökök másolatai a délelőtt alkatrészei között, karórákkal borogatott szívtáj a szerelem — még el-elnyújtózik a fölriadt ágyon, kerek erdő, szellő kerekedik, végigfújja a zenét a szél, végig a hatlovas szántást, növényre tanítja a földet, hasas gabonaasztagot, vagy erre a hangyaboly-kiütéses földre, ahol ballábbal kelek fel, ahol elhajított, döglődő madár a csók, szájjal agonizál a szárny, ahol férfimozdulatok hordalékai és másnapossá savanyodott íz dereng, rávirradtam, ahogy a nemiszervek alkonyulnak, kettős önkielégítése a napnak a varangyosbéka a cipőbe ugrik, végigcsúszik a háton, derékon, leomló szoknyán, fölül a fésülködő tükörben, megáll a kifestett mosolyban, s dideregni kezd homlokomon; Sebestyén Lajos: Úfravaló nélkül Az indító iskolai éveket lázasan türelmetlenül kutatva ... csak tilalmak hegyesedtek utamba Az ismeretek is korán szétestek Olvasni és hogy úr-ír megtanított a M.Á.K. R.T. mésztelepi Népiskolája Ütravalót adott nádpálcával Adyról Attiláról mélyen hallgatott Begyűrt magába a „szürke állomány" Agyaggolyók színes cserépdarabok álmaiból mindig kiszolgáltatott a „kaptafasors” Maradt: reménység vágy és ha sínpárt néztem a párhuzamos a távolban még nekem: találkozott. Arcod verejtékével...? Az első kiszámított mozdulattal mikor még a követ kővel formálták elképzelve már az újabb formáját — Alakultak ők is e fordulattal Szétfintorogva már: öröm — cselekvés Magánnyá féltisizdlt az alkotás A munka vad értékszerző rohanás Arcod verejtékével...? blöd cselvetés Átértékelt eszmék zsákutcáiban ültek lelökhetetlenül nyakunkba S a mindig s még többet fáradságával meditálhatunk abba kapaszkodva: csak felfogás kérdése az hogy újra alkotás öröme legyen a munka...? Agyagtáblámon Szerszámok munka tején nevelkedtem gyötrődve és nem a klasszikusokén ... mert a munka se gyönyörű élménnyé mélyült „agyagtdbldjára" életemnek uiiiiiiiiaiiiiiiiiuimiimniiiiiiiiiiiiiimiiiiiii miiimiiiiiiiiuiimi* 1/ opognak a lépteim a kockaköveken. A mál­ladozó vakolattá kis házak, az alacsony ablakok sora mind, mind vázlatfüzetbe való gro­teszk anakronizmus. Majd le­rajzolom a térdig érő abla­kokat, amelyeket arasznyi fal választ el a földtől, mint egy alacsony küszöb, a szakál­lamig érő háztetőket, a zeg­zugos utcákat, az agyonkop­tatott lépcsősorokat. Majd lerajzolom. Mindent lerajzo­lok, hiszen azért jöttem. Min­dig is ezeket a házakat raj­zoltam. Még a nagyváros üvegpalotái mögött is ezeket érzem kirajzolódni, ott van­nak a háttérben, mások szá­mára talán láthatatlanok, de én ezeket látom mindig. Mert belemarták magukat idegpá­lyáim gondolatgócalba, érzése­imet őrző sejtjeimbe. Megfes­tem a háztetőkre szálló fekete koromszemeket Is, a szürke port. ami a kerítéseket simo­gatja, a füstöt, amit a gyárké­mény pipál, mert a szél csak egyre hordja erre a pernyét, a komot, a bodor fekete füs­töt.. A falakra nedves penész- térkénet raizolt az Idő, a fel- pttffadt vakolatfoltok a he­gyek és az esőválta mélyedé­sekből kráterként elővörösllk s házfalak mélye, téglahüsa Azt a szfvet, amit én rajzol­tam. miért tették tönkre, mi­ért vakarják le9 Vagy |t* van még most lc az én szívem? Gombkötő Gábor: NOSZTALGIA Itt van persze. Cink újabb sziveket véstek, rajzoltak rá valakik. Szegény szívem! Pe­dig micsoda tündökletes vö­rösen világított. S mekkora pofont kaptam érte a háztu- donostól. De megérte. Kláriért mindent elviseltem volna ak­kor. Kláriért? Ki is volt az a Klári? Az a szelíd barna? Nem. Az a begyes szőke? Vagy az a kis vörös, aki mindenki­nek megengedte, hogy be­nyúljon a selymes kis bugyi­ja alá? Nem, 6 nern lehetett Klári. Akkor nem alkottam volna meg érte ezt a remek sagraffltót, ezt az elpusztítha­tatlan szép szivet. Klárihoz nem Illettek Ilyen naturális dolgok. Klári Jelkép volt, el­érhetetlen, absztrakció, csak rajzban lehetett megformálni, bezárni egy szív hajlékony, kecses vonalai közé. Kopognak a lépteim a koc­kaköveken. Ismerős ez a rit­mus, milyen Ismerős hazajöt­tem . Még néhány méter és be­lépek a kapun. Anyám felsl- kolt, Jesszusom, fiami ilyen váratlanul! S ez a nagy sza­káll! Istenem, mindig Ilyen­nek álmodtalak. Igazi művész­nek, édes fiam! 8 NOGRAD - 1983. március 19., szombat 7 Majd lerajzolom magát Is, anyám! Így, kendőben, ahogy a napba néz. Csupa ránc lesz az arca, de így lesz igazán szép. Minden barázda, min­den árok egy cseppnyi öröm. így áll össze az életünk, örömből, szenvedésből. Az életet festem meg anyám, egyetlen képben. Remekmű lesz, ezzel díjat kell nyer­nem... S nemcsak Itthon, kül­földön Is. Kopognak a lépteim a koc­kaköveken, messzire hangzik a zaj a csendes utcán. Ne fél­jen tőlem, nénikém 1 Ne hú­zódjon a fal mellé. Hét nem Ismer meg? Én vagyok a ki­sebbik Lakatos fiú. Nem az, akit lecsuktak, mert erősza­koskodott egy öregasszonnyal, hanem az, aki művész lett. Ja, persze, a szakáll miatt nem Ismer rám. Ez a művé­szet miatt kell. Biztosan hal­lott rólam. En vagyok aki olyan micsodákat fest fent Pesten. Még szentképeket Is, persze. De modern szentképe­ket. Az én képeimen Márta teljesen pucér, mint a sztrip­tízben. No, ne féljen, nem csatolom le az óráját, nem emelem ki a bevásárlósza- tyorból az ötven forintot, ami a nyugdíjból megmaradt. Nem vinne rá a lelkem. Az a régi dolog ti csak félreérté« volt. EskUizöm, félreértés. Pedig voltam én már igazán nehéz helyzetben. De hát nem csa­vargó vagyok én, művész, fes­tő, aki hazatért. Kimegyek majd a kertbe, leheveredem a nagy barackfa alá. A nap felé fordítom az arcomat, s körülölelnek az il­latos füvek. Odagyűlnek majd körém a lányok, a gyerekkori pajtások, és könyörögnek, hogy fessem le őket. És én portrét festek valamennyiről. De nem akármilyen képek lesznek ám ezek. A mellük közé festem a fejüket, s a fejük helyére egy nagy-nagy szívet rajzo­lok. H é Művész úr! Ne ábrán­dozz Itt, a kutyaúriste- nit! Főleg ne firkáld te­le a vagonok oldalét, mert aztán holnap a főnök kiteszi Innen Is a szűrödet. Igaz, mit Izgat ez téged. De nekem vi­gyáznom kell rád, mert a ha­verod vagyok. Szóval, szedd össze magadat. Ott van mára vagon a raktár előtt és tele böszme nagy bálákkal. •yorsan lenyomjuk és meg­lesz a százasunk per koponya. Ha meg kedved lesz, ledobunk még egy vagon szenet is, A pénzzel meg azt csinálsz, amit akarsz. Azt se bánom, ha me­gint színes krétát veszel, vagy vásznat, meg festéket. De én mondom, még az is haszno­sabb lenne, ha megpiálnánk az egészet, vagy nőkre költenénk. No, nyomás, gyerünk, Művész úr! Vár a meló.. A gyermeki emlékek rendezetlen rögződnek és mélyebben — De régen volt hogy ott caplattam a tornyói úton ... hideg sár... mezítláb... nehéz teherrel Kukoricaföldről „téli-gyümölcsöt” fuvaroztam haza a sütőtököt Könny s orromleve összekeveredett Dac s engedetem összeverekedett S a kenetlen tragacs nyiszorgásálól vad árnyak kúsztak felém a bokrokból. >1 Kántor János: Szindbád

Next

/
Thumbnails
Contents