Nógrád, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-06 / 31. szám
MUNKASARCOK Szabolcsból végleg tájáéi Azt mondja a tarjáni öblösüveggyárban az egyik ismerősöm: „No. jól nézze meg azt az embert! Vagy huszonöt évig futballozott a SÜIvlSÉ- ben, ha jól emlékszem balvagy centerhalf volt és rajta átjutni csatárnak a kapuig nemigen lehetett. Beton volt, kemény. Olyan mint, körülményeit is ismerem, az élete.” Szenes András elmosolyodik a szavak hallatán. — Igaz ez, de csak epizódot jelent eddigi életemben. Van már szemüvege és pocakja is a hajdani futballistának és — mások mellett — díszes, monogrammal ellátott aranygyűrűje is, amelyet a három és fél évtizedes jubileumkor kapott meg, s nem vette le a kezéről azóta sem. — Erre vagyok büszke! — mondja. — Ez a néhány grammnyi arany bizonyítja, hogy hű maradtam a szülői, élethez útba igazító intelmekhez. Szenes András éppen ötven esztendővel ezelőtt született a Szaboics-Szatmár megyei Ura nevű községben, három testvér közül a legidősebbnek. Szülei béresek voltak az ottani uradalomban, s kínnal-ke- sérvvel tudták nevelni a gyerekeket. Aztán még ráadásként, már benne a második világháborús zivatarban, a negyvenegyes árvíz kis földjük minden 'terményét elsodorta Tiszába, Dunába, tengerbe. — Apám — emlékezik — nem alcant a három gyerekkel éhkoppon maradni, vettük hát a sátorfánkat. Meg sem álltunk Párádig. ahol egy miniszteri tanácsosnak volt hatalmas birtoka, ott lett megint — most viccesen azt mondanám a változatosság kedvéért — cseléd apám és anyám. Kint éltünk a Mátra irdatlan rengetegében, de sehogy sem tudtunk ott gyökeret ereszteni. Anyámat majdnem megfojtotta az az irdatlan csend a hegyek között, s bántotta, hogy nemigen tud rajtunk segíteni. Hiszen napszámba csak a favágók közé járhatott volna, ahhoz meg hiányzott a kézből az erő. Elszegődött apám a bányához, Tarjánba, kocsisnak. Először szenet hordott ki, aztán megtették hintósnak. Vezető embereket fuvarozgatott aknáktól, igazgatóságokig. Hajnalban láttuk, meg este. Úgyhogy, nekem is korán kellett munkát keresnem. Lehet, mondták ezt már mások is, de én is abban a cipőben jártam, hogy hazudnom kellett egy évet ahhoz, hogy felvegyenek az öblösüveggyárba. Alig töltöttem be a tizenhármat, amikor már üveget hordtam be a kemencéktől. Elhallgat egy pillanatra, homlokára tolja fel szemüvegét, és aztán meglepő dolgot mond: — És akkor, tizennégy éves koromban lettem tagja a pártnak, s vagyok azóta is az. — Gyerekfejjel felnőttek közé ? — ... Mások voltunk sai akkoriban, mint a mostaniak. A kemény élei mellett elvhűségre is szoktatott minket a sors. Nélkülöztünk annyit, hogy tudjuk, kik meliert a helyünk. Apámnak és anyámnak sem jutott eszébe, hogy szocdempárti legyen. Öregem, anyám meghalt, szegény, őrzi ma is a negyvenöcös piros könyvét. Szenes András azt hitte, élete megszakítás nélkül az öblösüveggyár lesz, ahol már lakatosként felszabadulva dől-' gozoct. De „közbeszólt” a katonaság: bevonult. A véletlen folytán szülőfalujába került az őrsre, tiszthelyettesi iskola után, politikai helyettesnek. — Ott szereztem mostani bajomat is — nyúl jobb kezével a melléhez és szive tájékát dörzsölgeti — Határsértőket üldöztünk a lovam megbotlott és belezuhantam a jeges Krasznába. Érdekes, bár vizes mellhártyagyuíladást kaptam, meg is csapoltak, amíg futballoztam, nem éreztem semmiféle következményét. De amióta abbahagytam a sportot, függetlenül attól, hegy föl is szedtem magamra jó néhány kilót, már nagyon nehezen szedem a levegőt. Ez is közrejátszott abban, hogy tizenhetedik esztendeje már itt, a rendészeten teljesítek szolgálatot. — Könnyű munka ez? — A külső szemlélő vélné, igen. Bár igaz, mostanság kevesebb dolgunk a rend, a társadalmi tulajdon megsértőivel, mint öt-hat évvel ezelőtt, amikor a huszonhatodikai és a tizenkettedikei fizetésekkor gyakorta kellett bizközni az alkoholtól magukról megfeledkezettekkel. Egy-két renitens akad még ma is, hol nincsenek ilyenek, de úgy vélem, megértették már az emberek a kor szavát. Lecsillapodtak az indulatok, s mindenki becsületes munkával akar boldogulni. Megint hallgat egy sort, a múltban kutat. Van mire emlékeznie, hiszen volt még SZIT-tag, DISZ-tag és a legelsők egyike volt, aki ötven- hét legelején segédkezett a párt újraalakításában és a munkáső»Üyg megszervezésében. A testületnek azóta is tagja. Emellett meg más, nagyon sok elismerés birtokában, háromszor lett kiváló dolgozó. Hunyorít a szemüvege mögött, megint beszélni kezd, ám látni, nem szívesen „propagálja” magát, úgyhogy komolyabb szavak helyett inkább egy régi SÜMSE—Tűzhelygyár meccs epizódjait eleveníti föl. — De — réved el —, hol van már a tavalyi hó... Karácsony György Kockázatos kérdések Válástól: Gubcsi Lajos Deák Lajosné, az alsótoldi postahivatal vezetője a Nép- szabadság terjesztéséért bronzplakettet vehetett át a lap fő- szerkesztőjétől Budapesten. A hivatal 19'74-ben nyüt meg és az első naptól ő vezeti. Hat fala távbeszélőközpontja is itt van, a napi munkavégzésben 2 dolgozó van segítségére, hétvégeken 6 alkalmi segítő. A képen Deák Lajosné a telefonközpontot kezeli. P. T. I. ÚJRA FÖLTÁRUL AZ ALAGÚT? Legenda és valóság Drégely körül A nemrég újra fölfedezett Szondy-alagutat legendák övezik. Szász Lajos nyugdíjas tanár szerint, aki már évtizedekkel ezelőtt járt az aiagútban, helyi menekülési célra készülhetett annak idején, ha szerinte nem is állt közvetlenül összeköttetésben a drégelyi várral. Valószínűtlen ugyanis, hogy ilyen kis vár tulajdonosa ekkora munkába foghatott volna. Az alagút fő ágának másik vége beomlott. Itt talán többet lehetne földeríteni, mert itt lehetett a rejtett raktár, vagy búvóhely a vár körüli birtok kezelői számára. Olyan kazamata-, vagy alagútrendszerről, mint például Sírokon, vagy Egerben nem lehet szó, ennek eldöntése geológusokra és barlangászokra vár. Egyébként, az alagút falai erősek, az alja feltöltött. Mindenesetre fisz. títás után ritka idegenforgalmi látványosságo-i, lehetne kialakítani az alagútból, talán társadalmi munkával is. Ezen a vidéken többen ismerik a Varga-tóhoz, s a „török asz- szony útjához” (Drégely alatti belső völgyben Jenő felé vezet) fűződő mondákat. Talán ezekben is ott rejtőzik az alagút meséje. Régi híradás az alagútról Nógrád és. Hont várainak történetéről szóló kiadványban írta 1931-ben Fejér Lipót Drégelyről: „Drégclypalánktól délre 444 m-nyi magas hegycsúcson Drégelyvár romjai látszanak. Már a XIV. században többször említve, mint Castrum Drágul, vagy Dra- gol .. A török világ idején or. szinos fontosságú vár lett. Miután a török Vácot, Esztergomot, és Nógrádot kézre kerítette, az 154a. 45. t. c. a végvárrá lett Drégelynek országos költségen való megerősítését rendelte el. Az 1552 évi július havában AU budai pasa támadja meg a Szondy Györgytől vitézül védett várat. Néhány napi ostrom után el is foglalta a rommá lőtt várat, melynek omladékaí közül Szondy kirohanván, dicső halállal végezte be életét. Kölcsey, Arany, Czuczor és Erdélyi énekelték meg a dicső férfiú tetteit. Hőke Lajos szerint Drégely ezen ostroma idejéből két szóhagyo- má.ny maradt fenn a nép között. — Egyik, hogy Szondy a várba szorult asszonyokat és leányokat egy alagúton szöktette ki a várból, mely alagút vagyis árok, bár a vártól kissé távol máig is „Leányárok”- nak neveztetik. A másik, hogy egy nagyoroszi varga, megfelelő jutalomért AU basának megmutatja miként juthat könnyűszerrel a vár birtokába’’. Mit ír a Turisták Lapja? A Turisták Lapjának 1937. évi negyedik számában foglalkozik egy cikk az alagúttal. Megírja, hogy vadászok fedezték fel, egy menekülő borz itt tűnt el a szemük elől. Ásá- si próba derítette ki, hogy nem borztanyáról van szó. hanem alagútról. A cikk írója is kérdéseket tesz föl az alagút rendeltetésével kapcsolatban: „...A vár felé haladó, vagy onnan jövő e folyosón át nyert egérutat az üldözők elöl? Vagy ide menekültek szükség esetén a védtelenek? Mégis igazak a régi mesék vártól várig húzódó alagutakról? Le tudták győzni az akkori technikai eszközökkel a 3 és fél kilométeres vízszintes, s 250 méteres függőleges távolságot? S ha igen, miért nem az alkalmasabban fekvő Varga-tó völgyéből, vagy a Deszkás-puszta felől? Ki ad ma feleletet ezekre a kérdésekre? Pedig nemcsak írói fantáziával, hanem tudományos felkészültséggel is érdemes volna feleletet adni az önkéntelenül feltoluló kérdésekre”. Ezekre most újra keresik a választ. Egy lelkes amatőr A helyi honismereti kör a Balassagyarmaton élő Kamarás Józsefet bízta meg azzal, hogy a feledésbe ment, de dokumentumok alapján újra fölfedezett drégelypalánk—honfi Szondy-aiagút föltárásában és történetének megírásában főmunkatársként működjön közre. — Évek óta foglalkozom Drégely—Hont—Tsitár történetének föltárásával, sokat olvastam, kutattam, gyűjtögettem, és amikor a Szondy- alagutat fölfedeztük, megérlelődött bennem a föltevés, hogy az alagút, amely a tsi- tári domboknál kezdődik, ösz- szeköttetésben lehet a várral — mondja. — Miután megszereztem az Országos Műemléki Felügyelőség hozzájárulását ahhoz, hogy az alagút bejárata romhányi kőből történő boltozott lezárással védett legyen a további pusztulástól, összeköttetésbe léptem barlangászokkal és geológusokkal. Meg kellett tudni, mi a valóság? Föltárul az alagút Kamarás József lelkes és kitartó szervzése nyomán föltárult az alagút. Legalábbis részben. — Tavaly november 28-án dr. Leél-Össy Sándor kandidátus barlangász tanár, Szabolcs nevű geológus fia, valamint Zombori Béla barlangász társaságában műszerekkel és szerszámokkal fölszerelkezve kimentünk a Dré- gelypalánk és Hont közötti, az úgynevezett Tsitári-domb keleti oldalán a Tsitári-patak közelében lévő Szondy-aiag- úthoz, amely légvonalban az úgynevezett Kutyikai-(Xutacs- ka) kápolnától légvonalban mintegy 150 méternyire van — közli Kamarás József. — A barlang Körülbelül nyolc méter magasságban fekszik fákkal, bokrokkal benőtt területen. Mikor fölkapaszkodtunk, csak egy rókalyukra emlékeztető nyílást láttunk, előtte omladozó boltív mészköves anyagból. Fölszabadítottuk az alagút bejáratát, körülbelül két köbméter földet ástunk ki, mire a bejárat szabaddá vált. A két barlangász és a geológus hason- csúszva eltűntek a mélyedésben, én kint a műszerekre és á szerszámokra vigyáztam. Csaknem egy óráig voltak bent. Elmondották, körülbelül négy métert kellett csúszni a lejtőn, majd hirtelen kitárulkozik az alagút, amely mintegy egy méter széles és olyan magas, hogy kissé lehajtott fejjel jól lehet benne haladni. A geológus szerint az alagút szerkezete meszes agyag és jó erős. Az alagutat csúcsívesen képezték ki. Ha 40 métert előrehaladunk, elágazáshoz érünk. A bal oldali az Ipoly felé vezet. Először abba az irányba mentek, körülbelül 70 méter után beom- lás állta útjukat. Visszatértek az elágazáshoz és jobbra fordultak. A műszerek mutatták, hogy ez a vájat a vár irányába halad. Imitt-amott kanyarog, de az irányt megtartja. Néhol összeszűkül, ismét csak kúszva lehet tovább menni, majd újra fel lehet állni, s ez a forma ismétlődik. Körülbelül százméternyi utat tettek a vár felé. Miután beornlással találkoztak, visszatértek, így jutottak ki az alagútból. Rövid pihenés után fényképezőgépekkel, lámpákkal újból lementek. Több felvételt készítettek, állati csontokra bukkantak, de mást nem találtak Harmadszori leszállás után a geológus elmondta, hogy körülbelül tiz- méternyi beomlást sikerült ki- tisztítaniok, de olyan helyre értek, ahol már igen nedves a talaj. Több munkaerő kellene ahhoz, hogy vájjanak és elhordják a törmeléket. Továbbá, azon a helyen legalább egy darabon alá is kellene dúcolni az alagutat. A kutatásról feljegyzés, szakszerű leírás készül aa alagútról Budapesten, s a kutatásban résztvevők megpróbálják a budapesti barlangászok mozgósítását is a további munkára. Jó lenne, ha például a várvédő nevét viselő intézmények, iskolák, esetleg a bánya is segíthetne. Addig is, le kellene zárni a boltíves bejáratot vasrácsos kapuval, hogy illetéktelenek most már ne juthassanak be az alagútba. A boltívnek körülbelül egy méter mélynek, két-há- rom méter magasnak és négy méter szélesnek kellene lennie. A geológus irányítaná a megépítést. Mit hozhat a jövő? A Szondy-alagutat tovább kell kutatni s ehhez társadalmi segítés szükséges. Mindez kapcsolatban van történelmi múltunk föltárásával. Ha sikerül továbbjutni, föllendülhet Drégely és Hont idegen- forgalma is. — Elképzelem: tábla kerül a boltíves bejáratra s magyarázó szövegek — jegyzi meg Kamarás József. — A barlang előtti térség alkalmas táborozásra. És ott a finom „tsitári források *' vize, amely dr. Laurentius Gál egykori (1858) palánki plébános szerint még 18—20 foknál sem fagy be. (Lásd- História Domus.l S a néphagyományok, legendák gazdagon átszövik e tájat.. Tóth Elemér NÓGRÁD — 1983. február 6., vasárnap 3 Ismert arcú elnök vezette a hét elején Salgótarjánban tartott fiatal közgazdászok országos konferenciáját. Az Akadémiai Könyvkiadó 35 éves igazgatóhelyettese: Gubcsi Lajos töltötte be ezt a tisztet. A közgazda fél évtizede kezdte és vezeti a televízió Kockázat című gazdaságii,oüíikai műsorát: ezáltal tett szert nem csupán szűk szakmai, hanem országos hírnévre. Mellének szegezett kérdéseink a tévéműsorral és a tarjáni konferenciával kapcsolatosak. — Egy rádióújságbeli cikkét zárta azzal a gondolattal, hogy használni akar népének. Vannak-e kézzel fogható jelei annak, hogy sikerült? — Szerénytelenség lenne ezt kijelentenem. Erről inkább A Nézőt (írja nagy A-val és nagy N-nei) kellene megkérdezni. Én csak a szándékról és a visszajelzésekről számolhatok be. Nekem két célom volt a műsorral. Az egyik az, hogy az addiginál szélesebben informáljam az embereket. Mert meggyőződésem, hogy sem dönteni, sem versenyezni nem lehet információk nélkül. A hiányos informáltság a gazdaságban visszaüt. A másik célom a demokratikus légkör erősítése volt. Mert a demokráciának is feltétele az információ; ugyanis enélkül nincs, nem alakulhat ki demokratikus hajlam. Évek elteltével a műsort úgy ítélik meg, hogy a gazdaságpolitikáról —, tehát nem az iparról, vagy a mezőgazdaságról, hanem a gazdaságpolitikáról — többet mondott és mond, mint a korábbi hasonló témájú műsorok. A másik „visszajelzés” — ámbár ebben a Kockázat csak egy pont. de pont! —, hogy a különböző gazdasági fórumokon a kérdezők bátorsága más, mint öt évvel ezelőtt. Az emberek nem elégednek meg a közhelyekkel, hanem kurázsival és nagyobb hozzáértéssel belekérdeznek a részletekbe. — Nemrég a Stúdió ’83-ban hallhattuk a műsorvezetőtől, hogy egy kommunikációs eszköz látszólagos bátorsága sokszor csak „kiosztott szerep.” Rendelkezik-e ilyennel a Kockázat? — Nincs kiosztott szerep; engem legalábbis senkt nem kért meg ilyennek a betöltésére. A műsorba meghívott válaszolók bátorsága pedig sokmindentől függ. Elsősorban attól, hogy — főleg, ha rangos vezetőről ván szó — mennyire köti őt a hivatali fegyelem. Másfelől attól, hogy mennyire veszi át a műsor szellemét: a szokottnál őszintébb kitárulkozást... — Észrevenni, hogy mindenki az átlagosnál nyíltabb; magas poszton álló tisztviselő is „magyarul” beszél... — Ez már a műsor presztízsének köszönhető. Aki a felkérésünkre igent felel, vállalkozik a szereplésre, az megtiszteli a műsorunkat azzal, hogy olyasmit is elmond, amit más műsorban talán átugrana. Én egyébként vigyázok arra, hogy soha ne legyek in- diszkrét, ne húzzak be senkit zsákutcába; egyszóval ne mondassak ki olyasmit vele, ami árt neki. Összevetjük azt az előnyt, ami az információ közzétételéből adódik, azzal a hátránnyal, amit a személynek jelenthet. Persze, nem csak személyes, hanem gazdasági hátrányt is okozhat egy- egy információ kijátszása a külkereskedelmünkben. — Előfordult-e már, hogy a Kockázat gondolati bátorsága, rugalmassága túlzottnak találtatott. — Nem tudok róla. — Körülbelül fél éve azzal zárta egyik műsorát, hogy a gazdasági vezetők kiválasztásával kapcsolatban „most ha. tározottabbnak érzem a szándékot”. Megalapozott volt-e ez az érzés? — Örülök neki, hogy pontosan emlékszik; valóban így hangzott el. Ez a mondat egy reflexióm volt Havasi Ferencnek a műsorban idézett beszédrészletre. Hogy a vezetők kiválasztásának módját korszerűsíteni kell, ezt ma mar mindenki tudja és mondja. Történtek is lépések a műsor óta. A vezetők megítélésében nagy szeren hárul a szakszervezeti testületekre. Egyértelműen rájuk bízzák a kritikát, az elismerést. Ez első hallásra feltétlenül jó; hogy milyen lesz a gyakorlatban, majd elválik. A másik módosítás, amelyet én vitatok, hogy az igazgatók nevezhetik ki helyetteseiket. Ebben kétségtelenül van decentralizálási mozzanat, ami helyes. Kérdés most, hogy az igazgatók miként élnek a lehetőséggel. Ha olyan tehetséges társakat választanak ki, akikkel jó együttműködésre képesek, akkor rendben lesz a dolog. De, ha klik. kesedésre, sógor-komaság kifejlesztésére használják fel ezt a jogot, akkor — megette a fene! — Föl tudja-e használni a Kockázatban ezt a konferenciát, amely most itt zajlik? — Igen, kétféleképpen is. Egyrészt konkrétan. A műsor márciusi számát ennek szenteljük terveink szerint. Másrészt fontos nekem, hogy benne legyek a magyar gazdaság alakításának követésében. Láthatja, hogy itt milyen rangos előadók mondják el a legidőszerűbb ismereteiket. Ugyanakkor a közönség soraiból elhangzó kérdések is — mint hallhatta — érdekesek, bátrak, kritikusak. Rendkívül hasznos nekem, ha tudom, hogy ténylegesen mi érdekli ma az embereket. Ezért vállalok részt szívesen hasonló fórumokban. Ha nem ezt tenném, máshol nem találnék módot a „tömeges” vélemény megismerésére; az ember hajlamos rá, hogy harmincadik helyre rangsorolja ezt a fontos teendőt. Ezért munkamódszerül is ajánlom a fórumokon való szereplést azoknak, akik kisebb-nagyobb mértékben közrejátszanak a gazdaság formálásában. P. M.
