Nógrád, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-04 / 2. szám

Konténerrel - nehezebben? fii.)

Árnyak és fények

Az utóbbi esztendőkben — miként ezt Bender Csaba, a megyei tanács, építési , közlekedési és vízügyi osztályának munkatársa is megerősítette —, a szállításban egyre nagyobb szerepe van 'a konténernek. Bár igaz, a fejlődés korántsem látványos, s a gyorsnak, megbízhatónak és korszerűnek kikiáltott fuvarozási módnak még rengeteg kihasználatlan lehetősége van. Miért? A vélemények megoszlanak.

A Nógrád megyeri Vastömegcikk Ipari Szövetkezetben ez a forma egyértelműen bevált, amit híven bizonyít, hogy immáron évek óta a megye egyik legnagyobb „konténerfogyasztójaként” tartják őket számon. Hasonlóan kedvező a helyzet a salgótarjáni öblösüveggyárban is. Rácz Ottó, a szállítási osztály helyettes vezetője mondja:

—. Késztermékeink célba Juttatásához már hosszú idők óta előszeretettel vesszük igénybe a konténereket. Különösen sokat igényelünk a tíz köbméteresekből. Ezekből naponta tíz-tizenötöt is megrakunk. A kicsi, két köbméteres tartályok forgalma nálunk kisebb: havonta huszonöt-harminc mindössze. Kimondottan dobozolt üvegárut szállítunk velük. Mióta konténereket használunk, lényegesen kisebb, szinte elenyésző a törési hányad, nem kél lába a feladott portékának, gyorsabban eljut rendeltetési helyére, mint vagonban.

— Eszerint önök a konténer mellett tették le a vok- sot.

— Igen. A vele járó gondok ellenére.

— Mire gondol?

— Tudja, hiába reklámozza a MÁV az ilyen szállítási módot, ha sokszor nem tud eleget tenni a megrendelésünknek. Volt olyan eset, hogy valahonnan a fülünkbe jutott: Salgótarján külsőn éppen vissza akarnak küldeni harminc üres konténert. Éppen akkor, amikor meg mi szállítóeszköz hiánya miatt majdnem „leblokkoltunk”. Persze, sikerült megszereznünk, s mindenki jól járt. De ismétlem főleg amióta elkészült az iparvágányunk, s tudnánk gyorsítani a rakodást és az elfuvarozást, nem minden esetben kapunk elegendő mennyiséget.

— Pedig a vasút illetékesei azt állítják: konténer van, csak megrendelés nincs.

— Azt el tudom képzelni, hogy december 15-től január 15-ig sok az üres. De próbálkozna csak az év többi napján! És mondok még valamit. Ismeri a szakmai berkekben „húszlábasnak” titulált MÁV háztól házig konténert? Nos, ebből nekünk, már csak azért is, mert olcsóbb, mint a többi, naponta négyre lenne szükségünk és — kapunk hetente egyet. S még ez is milyen hosszas utánajárással sikerül.

— Más vállalatoknál arra panaszkodnak, nem kifizetődő, drága konténerben szállítani. Az önök neve hallatán, valaki megjegyezte: a kibic- nek semmi sem drága...

Bányászok sikerei

Harmincezer tonna szénnel túlteljesítette múlt évi termelési tervét a Nógrádi Szénbányák. Az eredetileg előirányzott 1 millió 20 ezer tonna szenet december 17-én már kibányásztak, s utána, főként a mélyművelésű munkaterületeken fokozták az iramot. Kányás 3, Szorospatak 7, a külfejtés 4 százalékkal teljesítette túl a tervet, Ménkesen az előirányzott eredményt érték el. A sikerben nagy részük volt a kooperációs partneroknak: a

Volán 2. számú Vállalatnak és a MÁV miskolci igazgatóságának, akik rugalmasan rendelkezésre bocsátották a szállítóeszközöket.

Kiemelkedő brigádsikert is elértek a bányászok Szorospatakon. Az Egeresi László vezette Ságvári Endre ifjúsági szocialista brigád elérte az ezer métert az 1982-es vágathaitásban. Teljesítményük rangját növeli, hogy döntően kézi technológiával dolgoztak, s a komplexbrigádok versenyében eredményük csúcs.

Az üvegipari anyagok szállításával kapcsolatos berendezések egy részét a Pásztói Szerszám- és Készülékgyár készíti. Képünkön új markoló festése zajlik, ezen kívül felújítási munkákkal is foglalkoznak.

— Ebben van némi igaz^ ság, hiszen nálunk a megrendelő fizeti a konténerdijat. S ha nekik megéri, márpedig ez így van, mert az Amfora egri, miskolci, nyíregyházai és szolnoki lerakatai kifejezetten így kérik az árut, akkor mi is inkább így szállítunk. Néha viszont, amikor akkora tételt kell útnak indítani, amellyel nem telne meg egy vagon, elkerülhetetlen a konténer igénybevétele, persze, a mi zsebünk terhére.

— Más gondot is említett.

— Sajnos, ezeknek a szállítóeszközöknek már egyre rosszabb a műszaki állapotuk. Sérültek, elhanyagoltak, sok esetben hibás rajtuk a zár, s így néha több időt vesz igénybe a becsukásuk, mint a megrakodás.

A Duna Élelmiszer- és Ve- gyiáru-nagykereskedelmi Vállalatnál (régebben FÜSZÉRT néven volt közismert) ugyancsak hosszú évekkel ezelőtt felismerték a konténeres szállítás előnyét, s jelenleg már több mint százötven ilyen eszköz van saját tulajdonukban.

— Ma már — mondja Fejes Katalin, a szállítási ügyek intézője —, konténerek nélkül elképzelhetetlen lenne az áruk továbbítása. Főleg lisztet és cukrot juttatunk el így az üzletekbe. Egybe-egybe három mázsa fér. Praktikus, higiénikus, gyors, és nem sérül meg a csomagolás.

— Nagy forgalmat bonyolítanak le a MÁV-val?

— Nem! Az nekünk túl drága mulatság lenne. Mert figyelje csak! Egy ideszállított konténerért — jelen esetben öttonnásért —, ezerötszáz forintot fizetünk, míg egy vagon bérleti díja alig valamivel több, mint ezernégyszáz forint. Ráadásul, üzletfeleink közül egyedül az édesipar vállalja magára a költséget, a többiekért nekünk kell fizetni. Pedig, ha olcsóbb lenne...

— Mit nyernének rajta?

— Időt. Sokait. S megint egy furcsaság: ha konténerben adjuk fel az árut, egy nap alatt odaérkezik rendeltetési helyére, míg ugyanez vagonba rakva csak másfélkét nap alatt jut el a címzetthez. Nem is hiszem, hogy a MÁV nem minden „hátsó gondolat” nélkül reklámozza a kontéreres szállítást, mert szerintem nyereségének jelentős hányada ebből származik.

íme, egy korszerű szállítási mód jelenlegi helyzete, fényekkel, árnyakkal, árakkal. Az útja járható — példák sokasága bizonyítja —, ám gyakorta még göröngyös, teker- vényes. Hogy meddig...?

Karácsony György

»Másként nem csinálnám!'

Portré három népdalra

Zachar Jánosnak hívják — többnyire azonban csak János bácsi, így szólítják már az idősebb érsekvadkertiek is.

Ebben benne van a tisztelet a kora iránt, de a megbecsülés legalább annyira. Szeretik, mert jó kereskedő az immáron hatvan felé közelítő, egykori kisecseti parasztfiú.

„Elmegyek, elmegyek,

Hosszú útra megyek...”

Hét gyerek közül hatodiknak született a Zachar családba Kisecseten János hat évtizeddel ezelőtt. Hat holdból, a sovány földű domboldalakra fölkúszó hat holdból kellett előteremteni a mindennapi kenyeret. Kemény munka volt. Búza, kukorica, krumpli, zöldség, kevés zöld a jószágnak — a gyerekek korán beálltak segíteni. Jánosnak szakmát álmodtak a földműves szülők, így került Romhányba. Skultéti László cipészműhelyébe. Tizennégy éves korától húszéves koráig szolgált a kaptafa mellett, amikor nagyot gondolt és Pestre indult a Műszaki Művekhez. Szíjgyártóként teltek a hónapok. Mindennek nem sok köze van a kereskedelem, hez, szent igaz.

— Nem is nagyon gondoltam én arra, jó szakmám volt. De hát az ember életében sokszor vet bukfencet a szerencse, meg a véletlen. Megalakultak a földművesszövetkezetek, szakképzett kereskedők nemigen voltak, a boltok, nak viszont nyitniuk kellett, ellátni az embereket. Nem voltam harmincéves, amikor már Nógrádkövesden én voltam a vegyesbolt vezetője. Hárman dolgoztunk. Egy darabig átjártam otthonról, de aztán velem költözött a feleségem is. Merthogy a felszabadulást követő évben megnősültem, falumbeli lányt vettem el. Ági lányom már ott született. Most, ahogy nézem ennek az érsekvadkerti áruháznak a kínálatát, amelyiknek lassan harminc éve vagyok a vezetője, hát bizony össze sem lehet hasonlítani azzal a régi kis bolttal, ott Nógrádkövesden ! Akkori ban ugye, még jegyrendszc-r volt. többnyire csak élelmiszer fogyott, no meg a méteres szövet. Ki-ki otthon varrta a ruháját. Ma? Színestelevízió, hi-fi torony, kismotor iránt van kereslet. Kár is erről beszélni, aki nem látta az akkori viszonyokat, már ne is ismerje meg, éljen azzal a sok jóval, ami most van. Aztán 1955-ben szóltak, hogy vállaljam el ennek az érsekvadkerti üzletnek a vezetését. Én? Nagy az nekem! Kis vegyesbolthoz voltam zokva, ez meg itt már akkor lóval nagyobb volt. Csak belevágtam. Költöztünk hát. Hu. szón,nyolc éve enne!:. Nagy idő. Amire büszke vagyok:

soha egyetlen elmarasztaló bejegyzés a panaszkönyvbe, soha büntetés árdrágításért, vagy hanyagságért még nem volt! Persze közben megtanultam a szakmát különféle iskolákban, tanfolyamokon. Szerettem nagyon és szeretem ma is!

„Azt gondoltam, hogy még

élek,

Mindig jobb, jobbakat élek...”

A csöpp kis nógrádkövesdi boltból szokatlan volt a nagyobb, iparcikkeket és élelmiszert is kínáló üzletben „nem idevalósiként” helytállni. Lassan elfogadták az emberek, meg aztán a választék is szépen gyarapodott. Sokan így érzékelték, hogy fejlődik, erősödik az ország napról napra.

— Mármost annak is tizenöt éve, hogy megnagyobbodott a boltunk, áruház lett, ha községi méretű is. Ötmilliós a készletünk, hard forgalmunk eléri a kétmilliót! Hol van már az olajos padló, a sápadt villany? Nézzen körül nálunk akárki, mindent megvehet. Ami nincs, az csak itt nincs és csak egyelőre nincs,, mert a vevő-számára mindent! Én nyugodtan mondhatom, nincs gondom a beszerzéssel. A nagykereskedelmi vállalatokkal jó a kapcsolatom és előteremtek mindent a vásárlónak. So. kát kell menni érte, mert nagyok az igények, de hát ez a fejlődés! Itt, az üzletben éltem át a fejlődést. Az ötvenes évek nagy áremeléseinél akadtak boltosok, akik meggazdagodtak, én nem. Elviheti az ördög azt a kereskedőt, amelyik nem becsületes! Sokat dolgoztam, de meg is becsültek érte. Többször kaptam jutalmat, kitüntetést, de ez nem csak nekem szól, hanem azoknak is, akik bevezettek a szakma rejtelmeibe, az elején. He., lub Gyula bácsi, szegény már nem él, a megyénél az áruforgalmi osztályt vezette — akkor még onnan Irányították a nagyobb boltokat —,

sokat segített nekem. Zental József is számtalan tanácsosai látott el. Lám, már én is tanító lettem, hisz az én kezem alól is kikerültek tanulók, akik azóta üzletvezetők és nem is rosszak.

„Szegény ember háza

Három gerendája...”

Ötvenesztendős lett Zachar János, amikor végre a saját házába költözhetett' Érsekvad- kerten, a Jókai utcában. Viszont azon a házon meglátszik, hogy egy élet munkája van benne.

— Három lányt neveltünk föl a feleségemmel. Kettő a vendéglátásban dolgozik, a harmadik, a legkisebb ruhaipari szakközépiskolát végzett. Az. asszőny négy esztendeié meghalt. Nehéz nélküle, de ezen nem lehet változtatni. Négy unokám — mind fiú itt van körülöttem, öt hónap múlva már több időm. lesz rájuk. Nyugdíjba megyek. Elég volt. Szóltak az ÁFÉSZ- nál, hegy maradjak még, de már kell a pihenés. Várnak a méhek, meg az erdő. Ott fújom ki magam. Fegyverviselési engedélyem még kétnyelvű, 1946-ban állították ki Balassagyarmaton oroszul és magyarul A vadásztársaságban, már senkinek sincs ilyen. Viktor, a legnagyobbik unokám kijár velem az erdőre, alighanem vadász lesz. Az apai „birtokból” is maradt hatszáz négyszögöl, Abasárról hoztam bele szőlővesszőket, szeretek benne bíbelődni. Nem fogok unatkozni a nyugdíjas- evekben sem. Ha hívnak persze, ha a tanácsomat kérik, iám mindig számíthatnak. Amit én megtanultam ebben a szakmában, azt nem magamnak tanultam, szívesen átadom bárkinek. Elfutott az idő. elfáradtam a sok rohanásban. A méhek, a vadászat meg a szőlő majd helyrehoz, tudom. Másként azért nem csinálnám! Nem bántam meg. De elölről már nem kezdeném. Hortobágyi Zoltán

Spurié emberek nemzetközi klubja

Az ünnepek túl színesek, január első hét? inkább kedvemre való — a nyilatkozó egy igencsak különös szervezet elnöke. Joseph L. Troise amerikaiak millióira gondolva alapította három évvel ezelőtt a szürke emberek nemzetközi klubját. Troise, aki fenti tisztsége mellett szabadúszó író, szakképzettségét tekintve pedig autószerelő, a hétköznapok szürke embereit tekinti Amerika legfőbb — bár kellőképpen nem méltányolt — erejének. A mindennapok nélkülözhetetlen feladatait ezek a szürke kisemberek végzik el — mondja Troise a The New York Times című amerikai lapnak adott nyilatkozatában.'

Magáról a klubról túl sok mondanivalóia nincs — unalmas lenne. Tény azonban, hogy ennek a lazára fűzött, költségvetéssel, programmal nem rendelkező szervezetnek ma már vagy ezer tagja van Amerika-szerte. A mottó, ami sokak figyelmét felkeltette, 1980-ban az egyik San Francisco-! lap hirdetései között jelent meg és így hangzott: „Merj szürkének lenni!”. A klubtagok igazolványt kapnak, amely tanúsítja, hogy a dokumentum tulajdonosa „szürke ember”. A rochesteri (New York állam) „szürkék” a Ki kicsoda mintájára „Ki senki Amerikában” című kiadvány megjelentetését tervezik. Igazság szerint ebbe szerepelnie kell minden amerikainak, aki kimaradt a Ki kicsodából. Vannak vagy 230 millióan — mondja a klub helyi vezetője, az Eastman Kodak vállalat könyvelője.

lowai klubtagok létrehozták a „szokványosság múzeumát”. A kiállított tárgyak — például 50 államból összegyűjtött hamutartók — nem sok érdeklődést keltettek. Az egész unalmas volt. Nem tervezzük kongresszus ösSzeh Vasát — rnondia az elnök. Űgy- is csak unalomba fulladna.

Hogy mire való egyáltalán a klub? Troise szerint legnagyobb jelentősége, hogy az amerikaiak milliói végre merik vállalni saját lényüket. Ezzel máris megszabadultak attól a tehertételtől, hogy igyekezzenek mindig érdekesnek és izgalmasnak látszani. Számukra nagy megkönnyebbülés, hogy mellőzhetik a szerepjátszást, s maradhatnak azok, akik valójában: szürke, hétköznapi jobbára normális emberek.

Nádaratás

egyhónapos késéssel kezdődött

Nem kedvezett az idei tél a nádaratóknak a Velencei-tónál: csak több mint egyhónapos késéssel tudták megkezdeni a betakarítást. A jégen — mivel a tó az elmúlt napok hideg időjárása ellenére is eddig a partok mentén fagyott csak be — nem is tudnak dolgozni, a kombájnok csak a part menti nádasokban láthattak munkához. Az idény végéig egymillió-kétszázezer kévét akarnak betakarítani. A nádaratók — a Sárszentmihá- lyi Állami Gazdaság dolgozói — erre csak megfeszített munkával, s az aratási idény meghosszabbításával lesznek képesek. Ügy tervezik, hogy a hátralevő időszakban nyújtott műszakban dolgoznak majd. s nem tartanak pihenőnapot a hét végeken sem.

Az elkészült csapos korongok kézi úton történő nyélragasztását és centírozását készíti Perevicz Kálmánná, a Gránit Csiszolószerszám- és Köedénygyártó Vállalat rom. hányi gyáregységében.

NÓGRÁD — 1983. január 4., kedd