Nógrád. 1982. december (38. évfolyam. 282-306. szám)

1982-12-04 / 285. szám

A magyar felsőoktatás a felszabadulás után A második világháború ma­gyarországi hadieseményei nehezen felbecsülhető kárt okoztak a hazai oktatásügy­nek, s ezen belül különösen súlyosak voltak a felsőokta­tás veszteségei. Nem csupán az egyetemi épületeket érő bombatalálatokra, a rsyugat- ra hurcolt vagy megsemmisí­tett, nagy értékű felszerelé­sekre kell itt gondolnunk, no­ha az anyagi kár is rendkívüli volt. Mégis elsősorban az a pusztulás ölük emlékezetünk­be, amelyet a háborús ese­mények a magyar felsőokta­tásban szellemi tekintetben okoztak: tudományos életünk elnémított, elüldözött vagy éppen megsemmisített szemé­lyiségeire, az olykor pótolha­tatlan intellektuális vesztesé­gekre kell utalnunk. A felszabadulás után nyom­ban meginduló újjáépítés ilyen módon kétirányú: anya­gi és szellemi természetű volt, s az utóbbi tekintetben hir­telen nagy tartalékokra is bukkant az ország. A Horthy- korszakban elnyomott, vagy éppen kényszerűségből külföl­dön működő tudósaink sora kezdhette meg újra hazai egyetemi katedrákon munká­ját, s e tekintetben a háború sebei váratlanul gyors ütem­ben kezdtek behegedni. Nagy- formátumú személyiségek munkába állása különösen fontos volt akkor, amikor a minőség kérdése központi problémájává vált a hazai egyetemi képzésnek Ahogyan a közoktatási tárca gazdája, Ortutay Gyula miniszter mon­dotta 1947-ben: „Felsőoktatá­sunkban mutatkozik meg ta­lán legszembeszökőbben a mi­nőség hanyatlása. Már évtize­des problémánk ez. így Mű­egyetemünk felszerelésének, oktatási lehetőségeinek évtize­des mulasztásai voltak és minderre csak a pontot tette rá az a bombatámadás, amely a felszabadulás után szinte lehetetlenné tette a komoly mérnökképzést, műegyetemi képzést A bölcsészeti ka­rainkon folyó tanárkép­zés nívÓKÜIlyedéséről nem érdemes szólanunk, mert kari üléseken, kongresszusi megbeszéléseken szintén hosz- szú évek óta beszélnek már erről professzoraink és a köz­oktatás vezetői. Orvosképzé­sünk legutóbbi siralmas elha- nyatlásáról éppen Frigyesi rektor úr emlékezett meg rek­tori záróbeszédében igen nyo­matékos szavakkal.” Az anyagi pusztulás és a minőségi képzés gondjai mel­lett társadalmi problémák is harcba szólították a közokta­tásügyi kormányzatot. A mun­kások és parasztok gyermekei a Horthy-korszakban tényle­ges számuknak tragikus mó­don meg nem felelő arányban kerülhettek csak közép- és fel­sőfokú iskolába. Az ellenfor­radalmi rendszer nemcsak el­hanyagolta, hanem sokféle módon tudatosan is hátrá­nyos helyzetbe hozta ezeket a néposztályokat kultúrpolitiká­jával. Ennek a nagyon súlyos helyzetnek a felszámolására jöttek létre a népi kollégiu­mok, amelyekben középiskolai tanulók, illetve egyetemi és főiskolai hallgatók ezreit ok­tatták. Az oktatásügyi tárca már 1945 decemberében esti tagozatos csoportokat indított a Budapesti Tudományegye­temen és a Műegyetemen. Megkezdték ugyanakkor azok­nak az egyetemi előkészítő tanfolyamoknak a szervezését is, amelyek munkás- és pa­rasztfiatalok felkészülését könnyítették meg az egyetemi felvételi vizsgára. A Szakszer­veztek Országos Tanácsának tanfolyamain 1946 tavaszára már kétezren végeztek, s to­vábbi ezer fő kezdte meg ta­nulmányait újabb tanfolya­mokon. A munkásosztály és a felső- 1 oktatás izmosodó kapcsolatai-' nak más jelei is voltak: „Munkások a tudományért — tudósok a munkásokért” né­ven mozgalom indult meg, amelynek keretében a hábo­rúban súlyosan megrongáló­dott felsőoktatási intézmények és tudományos intézetek hely­reállítására önkéntes társadal­mi munkát ajánlott fel a gyári munkásság, s cserébe a tudó­sok természet- és társadalom- tudományos előadássorozato­kat tartottak. Sorra épültek újjá az orvosi kar klinikái, a Műegyetem intézetei. A köz­oktatási kormányzat — az ál­talános iskola nagyszabású programja mellett — rendkí­vüli eréllyel szorgalmazta az állami költségvetés felsőokta­tási szektorának nagyarányú növelését, különösen a há­roméves terv megindulása idején. Módszeres erőfeszíté­seinek eredményeként az 1947 —48-as évre a közoktatásügy az összes tárcát megelőzte költségvetési tekintetben. De nemcsak számszerű vagy anyagi értelemben volt meg­figyelhető a felszabadulás utá­ni évek roppant arányú fej­lődése. Számos alapvető szer­kezeti és módszerbeli kérdés­ben is sikerült változást el­érni. A 30-as években Ma­gyarországon igen rosszak voltak a felsőoktatásban részt vevők belső arányai: az összhallgatóságnak alig több mint két százaléka volt gaz- dászhallgató, miközben ugyan­azon évben közel 32 százalék volt jogász. Az egészségesebb és korszerűbb arányok kiala­kítása is az első esztendők feladata volt tehát, ahogyan az egyetemeken folyó tartalmi munka modernizálása is ek­kor ment végbe. „Lehetetlen­nek kell tartanunk azt, hogy például bölcsészkarunkon mód adódjék arra, hogy pro­fesszoraink égy-két jelenték­telen speciális részletkérdést, amelyek tudományos értéke lehet igen nagy, nyolc féléven keresztül adjanak elő, és a hallgató, a maga szaktárgyá­ból, egy egységes didaktikai, pedagógiai és az egész tárgy­ra kiterjedő szakismereti anyaggal ne távozhassák el" — mondotta a miniszter 1547- ben, és a tantervek korszerű­sítésével, az egyetemi kated­rák felfrissítésével ekkorra va­lójában már hozzá is láttak egy új típusú felsőoktatás alapjainak lerakásához. F. T. A műszaki értelmiség társadalmunkban Az elmúlt évtized az értel­miség létszámának nagyfokú növekedését eredményezte. Napjainkban hazánkban közel 500 ezer az egyetemi, főisko­lai végzettségűek száma, eb­ből 15 ezer a műszaki értel­miség Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy sok vagy kevés a mérnök ma Magyarországon''1 Amikor összevetjük fejlett ipari országokkal ezeket az arányokat, akkor azt látjuk, hogy a tízezer aktív keresőre jutó műszakiak száma tekin­tetében hasonló az eredmény. Viszont évente több milliárd forint veszik el azért, mert sok értelmiségi nem szakkép­zettségének megfelelő munka­körben dolgozik. E példából arra következtethetnénk, hogy mérnök-,, túl termelés” van. A kérdést bonyolítja, hogy nap­jainkban a műszaki vezetők (igazgatók, üzemvezetők) egy- harmada nem rendelkezik fel­sőfokú végzettséggel. E pél­da alapján azt állapíthatná meg a felületes szemlélő, hogy hiány van mérnökökben. Bonyolult összefüggésről van szó. Egyik oldalon jelentke­zik néhány szakterületen mér­nökfelesleg, másik oldalon mérnökhiány. Ügy vélem, a szakok és a műszaki egyete­mi és főiskolai karok lét- számarányai mindenképpen módosulásra szorulnak, de összességében nem jelenti ez a túlképzést. A jobb szak­arányok kialakítása azért is égetően fontos, mert ma egy Farkas András: Űjságolvasó mérnök kiképzése egymillió forintba kerül. A nagy gond a tudás nem megfelelő hasznosítása, s az, hogy a műszaki értelmiség nem elhanyagolható százalé­ka műszakilag ingerszegény környezetben él., 1957 óta fokozatosan be­bizonyosodott, hogy a belső tartalékok feltárásának jóval nagyobb lehetőségei vannak, mint amint egyes vállalatok felté.telezték.| Fontos feladat, hogy a műszaki és adminiszt­ratív apparátus .munkájában levő párhuzamosságokat fej tudjuk számolni. Ugyancsak nagyobb követelményeket kell állítani a szakemberek elé, s egyeseket mentesíteni kell a nem munkakörükhöz tartozó feladatok elvégzése alól. A különböző vizsgálatok azt mutatják, hogy a szakkép­zettségnek megfelelő munká­val eltöltött idő a teljes mun­kaidő 60 százaléka. A meg­kérdezett mérnökök úgy vél­ték, hogy a munkaidejük egy­negyedében technikusi vagy annál alacsonyabb szakkép­zettséget igénylő munkát vé­geznek. A szakképzettséggel járó munkák zömét a mérnökök­nél a folyó termeléssel való foglalkozás alkotja, viszont nagyon alacsony a műszaki fejlesztésre fordított idő (Bu­dapesten 33,5 százalék, vidé­ken 30 százalék.) Egy felmérés kapcsán arra a kérdésre, hogy felettesei kellő megbecsülésben részesí­tik-e — többsége azt vála­szolta: „nagyrészt”, majd ezt követte a „kevésbé” megje­lölés. A válaszadóknak csak egyötöde érezte úgy1, hogy fe­lettesei kellő megbecsülésben részesítik. Amikor a műszaki értelmi­ség társadalmi-politikai helyét és szerepét vizsgáljuk, nem kerülheti el figyelmünkét az a tény, hogy a műszaki ér­telmiség csoportjának —, de egyetlen osztálynak vagy ré­tegnek a helyzete — sem füg­getlen a társadalomban vég­bement változásoktól. Az adott időszak gazdasági és politikai feladatai megfogal­mazzák a teendők rendjét, s az eredményesség, a jól vég­zett munka örömének meg­találása és megvalósítása nem mindig a műszaki értelmisé­gen múlik. Bebizonyosodott, hogy ami­kor egy gazdaságban az ex- tenzív források kimerülőben vannak, akkor csak a tudo­mány hatékony bekapcsolá­sával lehet előmozdítani a fej­lődést, amely a műszaki ér­telmiség cselekvő együttmű­ködése nélkül nem valósítha­tó meg. Ennek érdekében fontos a létszámarányok jobb kialakítása, s az, hogy a vállalatok mérnöki munka­körre csak mérnököt vegye­nek fel, s ne hiányozzon gaz­dasági életünkből az úgyne­vezett kiszolgáló személyzet­nek, a technikusoknak a kép­zése sem. Törekedni kell ar­ra, hogy a. műszaki értelmi­ség jobban megtalálja az üze­mek világában a közös cse­lekvést. a munkahelyi lé .sör alakítása ne csupán ám .ni é1* társadalmi vezetők fel­adata legyen, hanem olyan közös ügy, mely mérnöknek, munkásnak egyaránt fontos. A műszaki értelmiség igény­li. hogy főként a műszaki' politikánkat érintő kérdé­sekben még az előkészítés idő­szakában véleményt mond­hasson, javaslatokat teltes­sen. A kellő előkészítés nél­kül hozott sokszor indokolat­lan döntések feleslegesen keltenek feszültségeket éppen azokban, akiknek jó közérze­tétől is függ a termelés irá­nyítása, a hatékonyság növe­lése. A társadalmi vitákban, tapasztalatok szerint, sok ér­tékes gondolat, javaslat ke­rül a felszínre. Nem lehet túlbecsülni az előzetes vé­leménykérés pozitív szerepét a döntések fogadtatásában és végrehajtásában. Természete­sen csak az olyan viták tölt­hetik be ezt a szerepet, ame­lyek valóban az előkészítés periódusában, és nem a dön­téssel párhuzamosan folynak. A gondok között jelentke­zik az a tény, hogy a mű­szaki pályák elvesztették az ifjúság körében korábbi. vonz­erejüket. A munkások, me­zőgazdasági dolgozók tehet­séges gyermekei közül egyre kevesebben szeretnék elvégez­ni a műszaki egyetemeket. Gondot kell fordítanunk az innovativ mérnökképzésre, az oktatás színvonalának javí­tásával, új jegyzetekkel, tan­könyvekkel, a gyakorlati kép­zés emelésével, mert csak ak­kor tudjuk realizálni innová­ciós elképzeléseinket. Különös figyelmet kell for­dítani a műszaki pályák von­zóvá tételére, a műszaki ér­telmiség gondjainak, problé­máinak megoldására, az al­kotókészség kibontakozására — ezen belül a fiatalok eg­zisztenciális kérdéseire, a műszaki értelmiség társadal­mi helyzetének átértékelésére, a differenciált anyagi elisme­résre, amelyben nagy szere­pe van a vezetők bátor kez­deményezésének. Nem a lét­számnövekedéstől kell fél­nünk, hanem arra kell ügyel­ni, hogy a mérnökök tudá­sának hasznosítása is növe­kedjen, S csökkenjen a mű­szakilag ingerszegény kör­nyezet. Dr. Németh József „Akinek nincs múltismerete, csak tenyészik. A múlt ismé­iéből építhető a jelen” — mondta nemrégiben kicsit ta­lán indulatosan fogalmazva (ő tudja miért) Nemeskürty István egy róla készült port­réfilmben, amelyben a kérde­ző „mellesleg” szűkebb pátri­ánk lánya, Liptay Katalin volt, aki végeredményben „ré­gi’’ rádiós és ilyen nagy tétet vállalva vizsgázott televíziós riporterként. Más szóval, vagy mindenképpen, kicsi tehát a világ; kicsi ez a megye, mé­gis de sok homály, de sok hi­ány, de sok elfeledett vagy sokak számára soha fel sem fe­dezhető (?) érték megy veszen­dőbe, fordul ki sarkából, íe- lejtődik el mindörökre. xxxxxx De legalább ne lennénk büszkék arra, amit nem tu­dunk! És arra, hogy nem tud­juk, „minek' az, kit érdekel az, mit lehet abból profitál­ni stb...” Hát pénzt kivenni a múltból bajos. Amit kivehet­nénk: a tartást a mindenolda- lúan felhasználható értéket tanításban, honismeretben, ha­zaszeretetben, a nemzettel azonosulásban megtalálható egyediségekben az gazdagít­hatna kicsit és nagyot —, ahogy ezt régen megfogalmaz­ták a bölcsek. Akiket szint­úgy elfeledtünk. XXXXXX Az is csak természetes, hogy senki emberfia nem gondol arra — miközben többszörös ÚTON3ÁRÓ Madach-évfordulóra készül —, jövőre lesz annak is száztíz esztendeje (1873. XI. 17.), hogy a nagyváradi szegények vég­ső menedékén, az ispotályban teljes elesettségben, elborult elmével kiszenvedett a ma­gyar irodalomtörténet által sokszorosan megkövezett (de soha nem bizonyítottan vá­dolt!) boldogtalan emlékű Fráter Erzsébet, a költő el­vált hitvese, akihez minden­esetre bizonyítottan ezt írta maga Madách jóval elválásuk után Sztregováról, szigorú any­ja (minden erejével mindig elle­nezte házasságukat) erős kar­ja alól: „Gyere vissza, Erzsi... Te csak virág légy nálunk...” A tanúk még el tudták mon­dani többek között L. Kiss Ibo­lya csehszlovákiai író-újság- írónőnek, aki sokat áldozott „Erzsi tekintetes” életének va­lóságos feltárása érdekében, hogy miként hajította ki az anyós az édesanyát, amikor a válás után Sztregovára láto­gatva gyermekeit meg akarta nézni. Elveszett sírt keresett meg újra a váradi irodalmi társaság, állított fekete kopja­fát az olaszi temetőben Frá­ter Erzsébet sírjára, de mi­lyen a sorsa ennek a szeren­csétlen nőnek! Mert egy uno­kahúga azonos névvel gyerek­ként meghalt abban a kor­ban. és mellé került a földbe — az sem bizonyos, hogy a Fekete kopjafák kopjafa arra a sírra került, Fráter Erzsit, soha igazán meg portrékollekción egy helyte­amelyet jelölni akart a meg­késett, sokak által talán elítélt kegyelet. XXXXXX nem vetette — ez nem adhat len felirat deziníormál. A köl­nekünk eddig soha érintett feladatot?! nem is tő anyjának portréja mellett hónappal a Tragédia befeje­zése után (!) és nem annak „előtanulmányaként”, ahogy, a füzetben tévesen szerepel — kezdte el írni. Tragédiát 1859. február 17-én kezdte Madách és I860 március 26- án fejezte be a nagy művet, s kedvéért Fráter Erzsi akkor ájultan esett össze az anyós kegyetlen XXXXXX a Madách-ház Losonctól mindössze vagy „jószellemét”, a költő gyere- tíz nyíllövésre, a sztregovai keinek nevelőnőjét ábrázolja, üzenetét hallva, s Sztregován, kastélyban 1964-ben megnyi- Aztán újabb pontatlanságok, mint mondják az első, a kas- tott szép emlékmúzeumban felületességek a másként na- télyhoz legközelebb eső pa- lapozgatom a vastag, sok be- gyón szép kis múzeumi füzet- rasztházba vitték be a jótét jegyzéses vendégkönyvet, ke- ben, amelyet áldozatos szép lelkek”. Ez a ház ma is áll, resem a nógrádiak keze nyo- munkával éppen tíz éve dr. legalábbis erősen gyanítható, mát, keresem az iskolásaink Ervin Jacobs állított össze és hogy amit ott találunk, az ép- beírásait, tanáraink, nevelő- a Dolná Strehova-i járási hon- pen az említett régi házacska, ink, történészeink, művelődési ismereti múzeum számára Rossz állapota, vedlő faiai két szakembereink írását. Nem adott ki az Osveta kiadó há- dolgot hirdetnek akarat nél- találom. Kint az őszi park- romezer példányban: Madách kül is: a végítéletet, a ierombo- ban az imént még arra gon- Imre Csesztvén elvált Fráter lás közeli jövőjét és a mindmáig doltam, amit a győri Xantus Erzsitől és visszaköltözött az felületesen, s egyben akadé- János Múzeum munkatársától anyjához a Dolná miaszinten is megerősítve az tudok, és itt valahogy újra asszony megvetését, elíeledés- felidéződött — az ott elhe- re érdemesített sorsát, egész lyezett és bemutatásra is al- alakját, amely csak egyetlen kalmas, rendhagyó irodalmi szempont alapján érdemleges: órákra különösen kiváló Ma­dách-gyűjteményt messzi tá­volról felkeresik, rendszeresen járnak oda az országból, a csehszlovákiai területekről, Csallóközből, Pozsonyból, a Madách Könyvkiadótól, fel­nőttek és diákok, állandóan és egy másik, idősebb asszony ké- csak az erdeiiesseg pe, alatta a felirat: Majthényi cm.item, de azért is, mert sok Anna, a kép pedig Ita Ninát ilyen „finomság” vár még Jcöz- úgynevezett kinccsé tételre, a nevelés-ta­nítás jóvátételi munkájára, hogy kilenc lúdtollat használt el megírására. De a Mózest 1860. június 9-től 1861. novem-, bér 16-ig írta. XXXXXX „ha nincs ez a no, nincs ez a csalódás, a költő nem írta volna meg főművét...” Élje­nek az örök érvényű babonák! Dixi. De hát mit akarok a „bu­kott angyallal”, amikor talán a mi nógrádi Madách-kultu- szunk is ad még sok tenniva­lót, egynémely dologban pe­dig már nem ad semmilyen ten­Strehova-i kastélyba... Holott éppen itt volt a fordulópont, a végze­tes! Erzsi soha nem aKart anyósával egy fedél alatt lak­ni, mégis arra kényszerült, hogy együtt oda költözzenek, mert a legidősebbnek, Imré­nek kellett átvenni az íratlan törvények szerint a hatezer holdas sztregovai birtok felü­gyeletét, és csak ott, együtt­élve mérgesedett el a helyzet csapatostól. Győrött a leglá- — dehát ezt is közismert tény­togatottab gyűjtemény éppen az! A felületességek, a slendri­ként kellene mindenütt emle­getni. Aztán még egy szarvas­hiba: a Mózest két és fél Míg egyfelől Fráter Erzsi remekműre sarkalló botrány­kő, másfelől teljes következet­lenséggel elrajzolt mellékfigu­ra; róla még a legalapvetőb­bet is rosszul „tudja” az ér­vényben lévő hazai középis­kolai irodalmi tankönyv, ami­kor azt állítja, hogy a „biha­ri alispán szép és könnyelmű lánya” lenne. A félárva a bi­hari. cséhteleki elszegényedett Fráter József dzsentri Nug­ród ban, Fráter Pál alispán csecsei házához, feleségéhez, Platthy Klárához küldött (!) lánya volt. Egé=z alkata, meg­ítélésének újramegragadása Nemeskürty után kiált. Fekete kopjafák állnak min­denütt, ahol valamit elron­tunk, vagy szántszándékkal el­felejtünk. T. P. L. nivalót, például a gyarmati ánságok különösen bántok étny- Madách-gyűjtemény Győrbe nyi év után, de itt is egy, kerülésével. Madách szerette Sztregován: a nagyon szép r NÓGRÁD — 1982. december 4., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents