Nógrád. 1982. december (38. évfolyam. 282-306. szám)

1982-12-24 / 302. szám

Alkotás és tevékenység Beszélgetés Keresztury Dezső akadémikussal — Professzor úr Goethe ha­lálának 150. évfordulója al­kalmából írt megemlékezésé­vel „a tevékenység lángel­méjének" nevezte a nagy ne­met költőt, ön szerint Goe­the életművének milyen eleme a tevékenység? ■ 0 — Halálának évfordulóján újra áttekintettem életét, pá­lyáját. életművét. Arra a vég­eredményre jutottam, hogy nemcsak a ..fausti embernek”,' a kétkedő, kutató szellem em­berének, de legalább ugyan­annyira a tevékeny ember­nek is a megtestesülése. Ha Goethéről beszélünk, a -kettő ugyanaz, ha úgy tetszik: egyetlen érem két oldala. Ér­demes eltűnődni azon hogy egy ilyen kivételes tángel- fne'milyen példás mindennapi munkában, milyen tevékenyen élte az életét.. Nem a sem­miből jött, mint a „lángelme csodája”, és nem a semmi­( ben veszett el, mint annyi más lángelme. — A „fausti ember" képét ’ eszerint csak erőszakkal lehet szembeállítani a tevékenykedj emberével? — Szembe lehet állítani ak- ‘kor, hogyha valaki a „fausti embert” felelőtlen módon ’ csak az önző kíváncsiság, az önző cselekvés — divatos szóval — az önki teljesítés ut­ján keresi. Mondhatnánk, hogy annak az európai em­bernek a képe ő, aki soha­sem elégedett önmagával, ha­nem mindig többre és többre tör, akár zseniális „felelőtlen­séggel” is, ha nem megy más­ként. * — Nem orról van-e szó, ‘hegy egy szorgalommal, tu­dással és alkotóerővel meg­alapozott életformát igyekszik igazolni a szabadság jelszavá­val? Magatartása talán nem morál nélküli, hanem valójá­ban egy más típusú erkölcsöt ú<l$épviael? 'V U. — Lehetséges. Az ember szeretné megállítani a be­teljesült pillanatot, amelyben boldog, amelyben azonos esz­ményi önmagával A másik- fajta ember valamilyen rajta kívül áUó cél szolgálatában tevékenykedik, s egy máa tí­pusú erkölcsöt alakit ki Goe­the e kettőnek dialektikus egysége: a folytonos mozgás, a kezdeményezés, meg a végre­hajtás, a szorgalom és a zse­nialitás harmóniáját létreho­zó magatartás jellemzi, Egyéb­ként ne feledjük: Goethe fo­galmazta meg azt az elméle­tet, amely szerint a zsen'i Prométheusz utóda, aki az is­tenek tüzét ellopta az embe­rek számára. Ünnepelte a tehetség kivételességét, a talentum vulkáni kitörését, de ugyanolyan fontosnak tar­totta a szorgalmat is. A sze­mére is vetették sokan, hogy elpolgáriasftotta a művészet. Valóban: egyszerre volt zseni s egyszerre végzett gyötrel- mes hétköznapi munkát. Ha Faustjának két részét egymás mellé tesszük, s egység­ben szemléljük, láthat­juk, hogy poethe hitvallá- sa egyetlen kerek egész. Faust ugyanis végül abban leli meg élete érielmét, hogy termé­kennyé teszi a földet; csator­nát, házat, utat épít — a tár­sadalmi lét értelmét a kézzel , fogható gyakorlati tevékeny­ségben találja meg. Akkor kezdődik a tevékeny Faust alakjának lassú kibontakozá­sa, amikor az emberek ráéb­rednek arra, hogy szorgalom ‘nélkül semmire sem jutunk, hogy nemcsak ünnepi pillanat -van, hanem hétköznapi, nehéz ’vere.itékes munka is. — Mit mondhat Goethe, a most már százötven éve ha­lott költő a ma élőknek? . — Engedje meg, hogy ki- .bővítsem az évfordulók körét. 1982-ben három alkotóra em­lékeztünk: március 22-én volt százötven esztendeje, hogy meghalt Johann Wolf­gang Goethe: száz esztendeje, 1882. október 22-én hunyt el Arany János, és száz eszten­deje 1882. december 16-án szú1" Kodály Zoltán. A három lángelme között saját­ságos egybecsengést érzek. Igaznak találom, hogy nekünk az Arany, ami a németeknek Goethe. A muzsikában Ko­dály Zoltán — Bartók Bélá­val — azt csinálta meg, amit Goethe a német nép körében: segített a patriotizmus érzü­letének kialakításában, ébren tartásában, megteremtette a németség szellemi egységét. S még egy mozzanat, ami kö­zös nevezőre hozza őket: szá­momra mindhárom példasze­rűen nagy önművelő. Minden nagy alkotó egyéniség ugyan­is az önművelés csodája: vé­gezzenek iskolát, de végül is, az egyéni tanulni vágyás, á saját szellemi erő tör bennük utat magának, és találja meg önnön megvalósulását. Goethe szerint a zseni: szorgalom. Másképpen: örökös tevékeny­ség. Arany János papír szerin­ti iskolai végzettsége nem ér fel egy mai érettségi bizonyít­vánnyal. Otthagyta a debrece­ni kollégiumot, színész lett, aztán segédjegyző. Mindent, amit tanult, a maga erejéből: ekként vált az Akadémia tu­dós főtitkárává. Folyton-foly- vást tanult, élete végéig ké­pezte magát. Mindig túllépett önmagán: megírta balladáit, aztán továbblépett — soha- nem állt meg annál, amit el­ért. öregkori verseiben, az öszikékben összefoglalta és megújította addigi életművét: az egész modern magyar köl­tészet táplálkozik belőle. Kodály Zoltán is teljes éle­tében tanulva tanított Nyílt volt minden iránt, kíváncsian kísérletezett. Életvitelének csak alapja volt a magyar népzene gyűjtése, lejegyzése, a magyar zenetörténet elmé­letének módszeres tanulmá­nyozása. Erre óriási általános műveltség épült Elméletét gyakorlati példákkal tudta illusztrálni, a népdalt a ma­ga életszerű összefüggéseiben ismerte — szociológiai szak­nyelven — társadalmi bázisát is látta: a szegények nyomo­rúságát kis boldogságait kis örömeit a nemzetiségek egy­másra való hatását békés­békét len viszonyát s mind­est a világ távlatában. tartom, hogy Goethe is. Arany is, Kodály is valamilyen közösség nevé­ben találta meg tevékenysé­gének értelmét hitelességét Mindegyikük a maga módján fejezte ki tapasztalatait, és mindig a teremtő kapcsolat­ban állt a népköltészet forrás- vidékével. — Tevékenységük torrás- vidéke, táptalaja mindig azo­nos maradt? — Mindig. Ez teremti meg egyebek közt — az életmű egységét. Része a teljességre törekvésnek. E végső teljes­ség hiányában érezte Arany János, hogy mint műve, éle­te is töredék: ezért lehetett olyan iszonyúan fájdalmas Bartóknak, hogy teli bőrönd­del kell elmennie. Ritka pil­lanat vagy szerencse, amikor a folytonos tevékenység meg a jó körülmények egésszé ke­rekítik az életművet. Az utó­kor is csonkít. Méltatóinak nagy része például kihagyta Goethéből az elkötelezett po­litikust, holott a Faust má­sodik részének vége a közös­ség nevében cselekvő, a kö­zösségnek elkötelezett embe­ri magatartásnak az apoteózi- sa. Kodály egész kompizíci- ós világa, egész tudományos és nevelő munkássága, a Ko- dály-módszer pedagógiája: óriási közösségi teljesítmény. Nem azért tevékenykedtek, hogy elsirassák vagy elfalaz­zák maguktól a világot, ha­nem azért, hogy amit megta­nultak és egységgé olvasztot­tak össze, azt embertársaik­nak. a velük egy hiten lévő, egy nemzethez, egy közösség­hez tartozó népnek továbbad­ják — nemzet és emberiség összefüggésében; mert ilyen Összefüggésben él az igaz emberség. — Mif hasznosíthatunk Goe­the, Arany, Kodály életmű­véből? — összegzésül annyit: min­denki a maga helyén legyen — modern szóval élve — kre­atív ember. Alkalmazzuk az alkotó szót a maga igazi ér­telmében! Nemcsak Goethe, Kodály, Arany, alkotó ember az a pásztor is, aki egy botot szépen kifarag. Alkotó ember az a szántóvető is, áld taka­rosán fölrakja az asztagot. Bár a gépesítés lassan megöli ezeket az alkotásokat Az egész technokráciának az az egyik nagy veszélye, hogy két­ségessé teszi az alkotó embe­ri jelenlétet Ha mindent el tudok végezni a géppel, a munka személytelenné válik, nincs közvetlen közöm ahhoz, amivel foglalkozom. De sze­rencsére vannak olyan fog­lalkozások, amelyek emberkö­zeliek maradtak. Például a pedagógusoké, de másokat is említhetnie. Mindenkinek arra heQ tö­rekednie, hogy a nagy pilla­natok, a kegyelem pillanatai, ha tetszik, a „fausti” pillana­tok eljöjjenek, és tápláló erő­forrásként őrizzük meg őket a mindennapi tevékenység idejére. És ez a tevékenység teszi lehetővé, hogy a nagy pillanatok elérkeznek. Mert egy kicsit minden ember olyan, mint a kút: ha nem gyűlik meg benne a víz, me­ríteni sem lehet belőle. Priszter Andrea Középkori szárnyasoltárok Magyarországon Táblaképfentészetünk és fa­szobrászatunk emlékeiből ke­vés maradt ránk a XIV. szá­zadból és a XV. század elejé­ről, bár a történeti kútfők és az újabb műemléki feltárá­sok az egész országban virág­zó művészi tevékenységről számolnak be Nagy Lajos és Zsigmond uralkodásának ide­jéből, amikor hazánk a szé­les körű nemzetközi kereske­delem és diplomáciai kapcso­latok folytán Európa egyik központja volt. Műkincseink java azonban a törökdúlás idején elpusztult. Az emlék­anyag legnagyobb, része a harcoktól megkímélt területe­ken, az egykori Felvidék é<s Erdély kis templomaiban ma­radt, fenn. A fára festett táb­laképek és faszobrok a, XIV. század második felében hono­sodtak meg. A táblaképeket és faszob­rokat építészeti együttesbe foglaló szárnyasoltárok mű­vészete a XV. század hatva­nas-hetvenes éveitől a XVI. század elejéig virágzott. Is­mert XV. századi oltáraink legjava a felvidéki templo­mokat díszítette, az erdélyi alkotások a XVI. század első feléből maradtak ránk. Egy- egy nagyobb templomban, mint Bártfán az 1460-as évek­ben készült egykori főoltár mellett tizenegy XV—XVI. század eleji számyasoltár áll még ma is, de a kisebb plé­bániatemplomokban sem rit­ka a több oltár. A' XV. század jellegzetes al­kotásai a középkor színpom­pás őszét vázolják fel. Főleg a Szepességből származnak, ékes tanúbizonyságául annak, hogy ebben az időben már nemcsak a királyi udvarhoz tartozó előkelők, főpapok, ne­mesek tettek oltár alapító ado­mányokat, hanem a gazdag városi polgárt*: is. A kisszebeni szárnyasoltá- ron —, amely a legnagyobb méretű múzeumi tulajdonba került számyasoltár, késő gó­tikus oltáraink különösen jel­legzetes, impozáns darabja — a templomot ábrázoló oltár­szárnyon ott térdel a polgári donátor (adományozó). Az Anjouk korának széles körű nemzetköd kapcsolatai­ra utalnak a faszobrok is. Az úgynevezett első toparci Ma­donna bájos mosolyával, zö­mök alakjával, testének eny­hén hajló S vonalával a fran­cia székesegyházak oszlop­szentjeinek távoli rokona, az 1360—70. között készült lé­giesen karcsú szlatvini Ma­donnához hasonlóan. A Ma­gyar Nemzeti Galériában lát­hatók hazai számyasoltára- ink válogató’t darabjai. Az 1400 körül Európa-szerte el­terjedt „szép Madonnák” cso­portjába tartozik a második toporci Madonna (1420—30.).----H ■> M ária Magdolna-ol tár Berkiből (1480—1490 körül) pÍí ..... i llll ' niijjjyi "jjmMHü 'íH!:‘iilillliÍ|iili|!)jl!i!Í Madonna Tnrócbéláról (1480— 90 körül) A szép Madonnák lágyan mintázott típusát idézik a budai királyi vár női szentjei, torzói és egyedülállóan szép lánykafejes gyámköve, bizo­nyítva, hogy ez a stílus az or­szág középpontjából sugár­zott ki a távolabbi, északi vi­dékekre. A számyasoJ tárokon a szentek történeteiben az írástudatlan nép számára a művészet eszközeivel öntött ték formába a bibliai esemé­nyeket, hogy a látásélmény ál­tal neveljék erkölcsüket, emel­jék áhítatukat. A céhes szob­rászok és festők a maguk is­merős kisvárosi környezetét, saját életmódjukat ábrázol­ták a szent jelenetekben, kor­társaikat örökítették meg a bibliai alakokban, naiv elraj- zolással, de jól felismerhető­en. Az 1510—1520 körüli évek­A z az! Finom zöldségle­ves. Én szeretem. És hát egy leves bárhol megfő. Nálam is. Boldoghy út 16. Persze rezsón, mert hogy üzletlakás. Vajon ki volt ez a Boldoghy? Nem tudok róla. Most ráérek. O csak hatra jön. Néha, a fene tudja, hogy van ez, még összetalálkozom a lábammal. Jön felém, nyú­lok utána, de egyszerűen nem érem el. Kezem a függönybe ütközik. /Le is rántom, így álmomban néhányszor, de csak mosolygok rajta. Vele szakadnak legalább a pókhá­lók is. Anyám azt mondta, pókot ölni tilos, mert hogy bajt hoz. Mondott ő persze még mást is, egy csomó szépet, de hát tudta ő. hogy én egyszer így fogok itt ülni? Negyed lábbal? Hogy az a tizenkettő ötös- hát igen. Egyszer már becsa­varodtam emiatt. Csak kiabál­tam, mint a hülye, hogy...áh! Rég volt. Meg kell férnem a világgal, mondta a doki. 'A Klári, az ott hagyott még akkor, aztán meg meg is halt. Gyerek nem volt, így aztán csak a pókok. Meg a függöny. Ennyi. Én persze a legszívesebben Németh Pál: Most mar (NivjGúÁD - 1932. december 24., péntek megölném ezeket a kis pon­tyom bogarakat, túlontúl pöf- feszkedők! Futkároznak azzal a nyolcszáz lábúkkal, dőzsöl­nek, s ha fennakad valami, mondjuk, egy légy, kivégzik. Aztán a felit hamm, a többit el teszik. Láttam. Mocskos kis férgek! Van egyébként egy falraga­szom. Az még régenről ma­radt. „Két nemi érintkezés között mosson kezet!” Meg egy muskátlim. Azt a piacon kaptam, segítettem egy kofá­nak, hát nem rám tukmálta! Na és a függöny, az a sárga. Agyról, asztalról nem beszé­lek, ilyen másnak is van. De a függöny! Ott ment el előt­te! Aztán bekopogott, mon­dom, tessék-! Hát így jöttünk össze. Aztán mondtam neki, hogy hát ha akarja... Tegnap kiszabadult egy légy. Kevesebb lába lett, meg az egyik szárnya is ott ma­radt, de csak ki, s aztán föl­ült a függönyre. Na, mondom, sütheted! Anyám a Tiszába ölte ma- eát. Volt neki wy öreg cár­ja, halász volt. £n már nem ismertem, korán elhalt, épp hogy megszült ötünket. Már csak én vagyok meg a nővé­rem. ö ott van a Tiszánál. Egyedül az is. Hálókat foltoz, abból él. Lehet, hogy úgy végzi ő is? Ez, amikor bejött egy olyan kezeslábasban volt, mert hogy .„maltermári”. Ö mondta így, én azt se tudtam addig, mi az. Egy munkásszálláson élt. Egyéves házasok voltak, me­sélte, amikor egy napon rá­csukta az ura a sufnit. Ügy büntetésből. Ű meg felmászott a farakásra, onnan akarta el­érni a tetőriyílást. Ha kiju­tok, megölöm, mondogatta. Ügy is gondolta, szegény. Csak hát nagy volt a hasa, oszt megbillent. Ott jött ki belőle a gyerek, azon nyom­ban. Aztán megtette. Kilenc évet húzott le. Hát így. Én akkor aztán mondtam neki, hogy most már... valami ilyes­mit. Mert hát mit mondhat­tam volna még? Az én rokkantsági m nem «ok. de -szerinte elég, mert hogy már „világkörülire” úgyse nagyon nevezünk be. Hát valóban nem! Én így eljárkálgatok nap­közben. Ha jó idő van, leme­gyek a térre, nézem a zsugá- sokat, hozok nekik egy-egy felest, olyankor leesik nekem is valami. Meg vásárolok, ha kell. de a legtöbb időt még­is csak otthon töltöm. Ott el­ülök az asztalnál, s bámulom a függönyt. Az utcabélieket már a mozgásukról ismerem. A szerencse az, hogy úgy szervileg jól vagyok. Mert a dokikat csak-csak rühellem. Hogy „férjek meg!” Ilyet én is tudnék mondani. Ehhez kell a diploma? De hogy?! Most már azért, hogy Itt van, csak jobb. El lehet néz­ni úgy esténként, ahogy főz, meg tesz-vesz. Csak jobb. Ki­találta különben, hogy vasár­nap délelőtt eljárunk eztán moziba. Hogy ő kigazdálkod- ja. Engem ugyan nem érdekel, de hát legyen. A combjai ke­mények egyébként, pedig az időn már csak-csak túl van 6 Is. Megfogom azért neki, nfc mondja. Ügy hogy megva­gyunk. A zt a falragaszt akarta leszedni egyszer, hogy micsoda mocskosság. Mondtam, hagyja csak, az marad... Na! Megnézem már azt a legyet. Érdekel, mire vitte... Lehet, hogy annak kinő?! bői származó lippai Mária születése oltár középképén egy­szerű, megkapó falusi jelenet látható: a szülés után ki­merült, hátrahanyatló Szent Annát levessel eteti férje, Szent Joachim, az ágy lábá­nál a leples kis Máriát dézsá­ban fürdetik a segédkező asz- szonyok. A Szepességről szár­mazó Szent Brúnó és társá­nak jelenlétét ábrázoló képre a kölyökkutyát is odafestette ismeretlen festője. A középkori szentábrázolá­sok megoldásai évszázadokon át öröklődtek ugyan, de egy- egy Iskolateremtő nagy mű­vész, mint a lengyel Wit Stwosz új kifejezési formák­kal töltötte meg a régi tartal­mat. Lengyelország és Ma­gyarország 'története az An- jou-kortól kezdve szorosan összefonódott, különösen Krak­kó és a Szepesség közt volt állandó kapcsolat Így szinte természetes, hogy a- legszebb szepességi emlékeken a kis­szebeni Szent Anna és An­gyali üdvözlet oltár elragadó Szűz Mária- és Szent Anna- figurúiban és a jánosréti Szent Miklós-templom Passió-oltá­rának (1480—90.) figuráiban Is a nagy mester hatására bukkanunk. A jánosréti mes­ter a bányavárosi művészet egyik legjelentősebb egyéni­sége volt a XV. század utolsó harmadában, akinek másik is­mert alkotása a garamszent- benedeki Kálvária-oltár kö­zépképe és predellája az esz­tergomi Keresztény Múzeum­ban látható. A felvidéki mű­vészet szepesi, sárosi és kassai Iskolái mellett a bányaváro­sok művészete mutat egységes arculatot. (Jánosréti szár­nyasoltár). A XV. század utol­só harmadának méreteivel és művészi értékével egyaránt kiemelkedő alkotása a kassai Szent Erzsébet-főoltár (1475— 1485), amely mai napig a Dómban látható. A század végén a realiz­mus fokozatosan tért hódított, amely a kisszebeni Angyali üdvözlet oltár figuráin, a ké­ső gótikus oltárok udvari dá­mákat ábrázoló szentfigurá- tn, a Katalinokon, a Doroty- tyákon szemléletesen követ­hető. Elegáns, finom arcú hölgyek köszöntik egymást kecses hajtással a késő gótika utolsó nagy mesterének, M. S. mesternek Selmecbányái ol­tárképén, hazai oltárfestésze­tünk kiemelkedő remekén, a Mária és Erzsébet találkozá­sa című jelenetben. A XV. század második fe­lében, Mátyás király korá­ban a királyi udvarban már az új szellemi áramlat, a re­neszánsz hódított tért, a vi­dék művészi központjaiban azonban a gótika élte utolsó időszakát dúsan faragott csúcs­íveivel, mérműveivel. A re­neszánsz térformálás a fél­köríves záródású, 1543-ból származó csikménasági oltár architektonikus kialakításán már nyomot hagyott, festett tábláin is az új stílus termé­szethez közelítő realista áb­rázolásformái uralkodnak. A Dózsa-felkelés évében, 1514- ben készült Krisztus ostoro­zása oltártáblán ismeretlen erdélyi festője Jézus meglrin- zatásának ürügyén saját zak­latott korát, a parasztok em­berfeletti szenvedését örökí­tette meg. A kínzók, a kora­beli előkelő főurak, főpapok köntösét viselik, akiknek kí­méletlen hatalomvágya, tusa­kodása a mohácsi pusztulás­ba döntötte az országot. Breslyánszky Ilon»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents