Nógrád. 1982. december (38. évfolyam. 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
Móricz Zsigmond: Karácsonyi ének Ragyogó hóba borult a kis falu. Gyönyörű karácsonyeste volt. Az égen rettentő csillag, mint amikor tavaszi hajnalon a réten a fűszálak hegyén csillog a harmat. A kis falu megbújt, és a parányi házakban boldogtalan, szegény nép ta- nyazctt. De két legénynek e7- az este volt a szüretje. Páva Sajó volt az egyik, a másik Balog. Sok-sok éven át, kisiskolás koruk óta ők voltak a karácsonyesti kántálók. Olyan hangjuk volt. mint az ércsíp, s náluk nélkül nem is volt karácsonyeste a kis kálvinista faluban. Még aratáskor is emlegették, hogy az a karácson}', amikor Páva Sajó, meg a Balog rázendítik, hogy: Mennyből az angyal. Az idén nehezen is várták, mert ez az év nemcsak a gazdagokra rossz, hanem a szegényekre is. Ha a gazdának nincs, a munkás koplalja meg. Csizmát akartak fejeltetni a kántálási pénzből, mert most csak úgy szortyogott a hóié a lábukon. Meg egy üveg bort is vinnének haza az édesnek, hogy legalább hadd érezzék, hogy itt jár az Isten angyala. ’De ahogy elindultak az énekes útra, már néhány házzal előttük erős hangok fújták a karácsonyi zsolozsmát. — Ki lehet az? — döbbent meg a két legény. Mikor az első ház eresze alá beállítottak, s rázendítették, hogy Mennyből az angyal... — kijött a gazda ingujjban a tornácra, s azt mondta: — Nohát, ti is itt vagytok? Itt jártak már a cigányok, megvolt a karácsony. Elvitték a kenyeret. — Milyen kenyeret? — Nem kértek pénzt, csak egy kis kenyeret. A két fiatai legény elvörösödött a sötétben, s úgy kullogtak ki az udvarról, mint a megvert kutyák. A cigányok már megint egy házzal tovább énekeltek. Hallgattak sötéten, szédülve. — Mék lehet az? — A Buga... — Jól van. A nyáron is elvállalt előlem egy fairtást egy kis kenyérért. Csak voníts! Azért még bementek a következő házba. Ott is rákezd- ték. Kijött a gazdasszony. Ki az?... Tik vagytok, Páva Sajó... Ej, ej... Jó van, na. Nem hijta be, mint tavaly, őket, hogy megkínáljál mézes borral és fonott kalácscsal. És nem adott pengőt, csak egy-egy tízfillérest nyomott a markukba. — Jaj, fiaim, szegények vagyunk az idén! Szegény a világ. Nagyon le voltak törve, nagyon szégyelltek magukat Hpgy ezek a cigányok...! Már látszott, hogy itt az idén nincs aratás. Nincs most karácsony. Meghalt a Krisztus. Lassan kullogva mentek előre a hóban. Szédült a fejük, és most elkezdték érezni, hogy a hóié hidegedik a lábukon. Már a kapca fagyni kezdett. Ha nincs meleg az ember szívében, a fagy is kifog rajta. " ' A cigányok meg csak vonítottak valahol, hogy: Mennyből az angyal. Bementek a kocsmába, s egy-egy pohár pálinkát ittak a harminc fillérjükön, amit ma kerestek. Ez egy kicsit felfrissítette a vérüket, s megokosította a fejüket. — Na, próbáljuk meg még- eccer. Nagy portára mentek. Nagy tölgyfa kaput nyitottak be. S a kutyák majd lehúzták őket. — Mennybül az angyal— Eljött hozzátok... Már megint itt vannak ezek a cigányok? — nyitott ki a gazda. — Vagy tik vagytok, Páva, Sajó? — Mink vagyunk, gazd- uram. A gazdasszony azonban kiszólt: — Hogy nem szégyellik, ilyen nagy legények! Nem való a mán csak a cigányoknak. A két legény meg volt halva. Birtokháborítás történt. A vérük kigyúlt. Utána a cigányoknak! Éppen jöttek ki sustorogva egy udvarból, mikor elérték őket. Marakodva számolták a kapott alamizsnát — Hé! — kiáltotta Sajó Pista. A vezető cigánylegény, a Buga, hetvenkedve mondta: — Nekünk is eljött az angyal! — Nohát, ha eljött, el is visz! — ragadta torkon Páva Sajó. — Én is ember vagyok, értem is meghalt a Krisztus. — Hát akkor te is meghalsz élte, büdös cigány! Te eszed el a faluba a mi kenyerünket! Volt ott egy sövénykerítés, abból egy karó törött a Páva Sajó kezébe. — Én is tudok énekelni karácsony éccakáján! — rikácsolta a cigány. — Meg is fogsz dögleni karácsony éccakáján! S a két legény agyonverte a két cigányt, s azok ott maradtak, a szép feliér hóban, a csillagok ragyogó koronája alatt karácsony éjszakáján. (1931) ÖLÁH JÁNOS: A síneken túl Csattognak a kerekek keményein a téli csendben. Dübörögnek u vagonok üresen a téli csendben. Megállók. Rajtam rohan az árnyék, megrakodik nyugtalan perceimmel. Hozzád igyekszem a síneken túlra. Gondolatok A rossz kisiparosokat arról lehet felismerni — hogy eljönnek. * (Carlo Franchi) * Az a férfi, aki elvből csak használt autón jár — előbb- utóbb özvegyasszonyt vesz feleségül. (Robert Rocca) * Az őszinteség feltehetően a bátorság legvakmerőbb formája. (William S. Maugham) * A bumeráng mellett a kézirat jön vissza a legbiztosabban, ha az ember kiadja a kezéből. (Áldó Marinelli) * A cinizmus: humor rossz egészségi állapot esetén. (H. G. Wells) Stcttner Béla rajza UTASSY JÓZSEF: i\ a r á Holdra ül az Eletfavágó, szalonnát süt csillagparázson. — Hova, hova Három Királyok? — Betlehembe. Itt a karácsony. — Siessetek csak, menjetek csak, kísérjen utatokon csillag, köszöntsétek fia-inat illőn1 a Megváltót, kit Mária ringat. c s o n y — Urunk, Teremtőnk, Istenünk! Viszünk aranyat, tömjént, mirrhát.1 de vinnénk mi a jélvilágot, ha' bírnánk, Urunk, ha bírnánk. — Jól van. jól van, Három Királyok, menjetek csak isten hírével, mert hideg lesz, nagyon hideg, jarkasordító hideg éjjel. Személyes torién elem Váci Mihály Csesztvén „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi boztuk magunkkal” (József Attila) „Kedves Zolikám! Nem tudom, emíékszel- e még rám, én legalábbis nagy sokszor gondoltam rá, hogy vajon láthatjuk-e még egymást Nyíregyházán? Szerettem volna akkor Veled tovább együttmaradni, mert úgy hittem. Te leszel az, akit végre jó barátomnak nevezhetnék, de ez akkor nem sikerült. Annál inkább szeretném, ha most, amikor Hála istennek Te is előkerültél, pótolhatnánk azt, emit a háború nem, engedett meg... Bármikor jössz, Ígérem mindannyiunk nevében, szeretni fogunk... ” (Részlet egy levélből, kelt: 1946. május 12., Nyíregyházán, címzettje: Réti Zoltán tanító Balassagyarmat (Ér- sekvadkert, a későbbi festőművész, zenetanár, zeneiskolai igazgató, a levél aláírója: Váczi Mihály tanyasi tanító.) — Rossz emlékeim vannak azokról az időkről, az 1943-as évről, pesti főiskolás koromról, de ezek nélkül nem érthető a későbbi sem. A főiskola előtt az eperjesi híres evangélikus kollégium diákja voltam, a kollégium akkor már Miskolcon székelt, nagy fegyelemben, teljes önkormányzatban éltünk. Ügy éreztük, bármiről volt is szó, hogy „egy cégnek dolgozunk”. Negyvenhárom előtt, már a sok behívás miatt, megkértek, tanítsak is, így kerültem először Kiscsalomjára, majd a csesztve! iskolára „katona helyettesítéssel ideiglenesen megbízott kántortanító”-ként. Felvételiztem a főiskolán Pesten, felvettek a „fefések” közé. A felvidéki főiskolások és egyetemisták körében éltem, állandóan éhesek voltunk, a menza ott volt a mai Corvin mozi mögött, a képzőművészeti főiskolások szállása pedig másokkal együtt az úgynevezett „kis Gömbösben”, ott ért egy nagyon megrázó eset, amikor már a németek bevonultak és éjjel egyszer erősen zörgették az ajtót, mi nem tudtuk ki lehet, csak tréfált valamelyikünk: „az Orosz Viktort keresi a gestapo... ■ „Kinyitottuk az ajtót és ketten álltak ott, azonnal azt kérdezték: „melyikük az Orosz Viktor... ?”, elvitték Nekem a negyvenhárma« év nagyon zavaros, olyan volt minden, mint amikor egy szennyes ár vonul le. Sokszor az óvóhelyen vizsgáztunk, aztán negyvennégy tavaszán megmondták, hogy a buszonihármasok már nem kapnak felmentést be kell vonulniuk, akkor elkerültem a főiskoláról, valaki azt ajánlotta — menjek Nyíregyházára, nem is tudom miért, elindul- tai U. .. Üjra tanítani, mert más át nem is leheteti, de akkor már emlékeztem Csesztvére, arra, ahogy ott kántortanítóskodtam; még akkoriban be kellett jelentkezni tisztelgő látogatásra a Madách családhoz, Aliz a költő unokája és a családja ott élt. A Kis templomban hátul volt a harmonium, a szószékre fel kellett menni ott volt egy kis ablak, azt kinyitva szembe került az ember a gyülekezettel, szabadon beszélt, vigasztalt... Nyíregyházára, a tirpák világba változatos úti körülmények között vezetett az út, hatalmas tömeg, ember, katonaság, nyugatnak hajtott állatcsordák jöttek szembe velem, annak az ősznek még most is az orromban érzem az illatát, sokáig sárga volt az az ősz. A vagonok fékezőfülké]ében utaztunk, mindenki menekült velünk szemben onnan, ahova én az életet kezdeni igyekeztem. Ott kellett jelentkezni a nagytekintélyű Turóczy püspöknél, voltunk heten, nyolcán, letettük az esküt, akkor szólalt meg valaki: ki jött veletek a fővárosból?” egy fiatal, jólöltözött férfi volt, Váczi Mihály, ő kereste azt, akiről hallotta. hogy a pesti képzőművészeti főiskoláról jött a nyírségi homokra tanítani. Azonnal meghívott a szüleihez. Nekem feltűnt, hogy menyire adott magára, mogyorószín öltöny, nyakkendő, volt egy nagyon jó kerékpárja, hatalmas farkaskutyája, ez mind olyasmi volt számomra, amire ott nem számítottam. Kint a tanyán azonban soha nem látott nyomorral találkoztam, ezekben a kis tanyabokrokban nagyon nehezen élt a nép. Vác/ nyílt volt, érdeklődő, azonnal így kezdte' „szeretnék beszélni veled, minden érdekel, amit mondasz... ” Látszott rajta, érezheti volt számomra, hogy különleges ember, nem is abból amit mondott, hanem ahogy nézett, kérdezett. — A véletlen hozott volna össze bennünket? vagy inkább az adott kor: ő várt valakire, aki onnan jön,' ahová ő igyekezett, ahova eljutott volna, ha nincs az, ami volt, én odakerültem, mert nem maradhattam ott. ahol voltam, talán mégsem a véletlen ez. inkább a törvényszerűség érvényesült. Halmosbokrot kaptam, ő Két töm a n do r bök oron tanított. Ezek a kis falvakhoz hasonló homoki tanyák, taryacsokrok, állandóan szálló homokkal, ha rá gondolok, mindig érzem a fogaim között a homokszemek recsegését, de a világ, nem szűkült le mégsem. Amikor tehettük, együtt mentünk Nyíregyházára, a piacot bámultuk, moziba iártunk és igen: szenvedélyesen beszélgettünk, és bár 6 volt az olvasottabb, mindig ő kérdezett, minden érdekelte: Karinthy, Baudelaire, a reneszánsz, a perspektívák, az egy pontba összefutó vo* nalak, a zeneelmélet összefüggései, verseket is írt talán, akkor húszéves volt, versekről mégsem beszélt soha. — Az utolsó ott töltött nap úgy kezdődött nekünk tanítóknak, hogy sorakoztatni kellett a leventéket és elindulni velük nyugati irányba. Már hallatszott az ágyúdörgés, én kimentem a tanyára megmondtam az öreg gondnoknak, hogy elmegyek egyedül. El akartak minden áron bújtatni. Kimentem Vácziékhoz is, Dosztojevszkijt olvasott és azt mondta, ő nem megy sehova. Így váltunk el, nekem akkor már haza kellett jönni, tudtam, hogy nem kerülhetem el a katonaságot, itthon, Vadkerten, már kézbesítettek egy behívót, kerülték egymást a levelek, egy ideig legálisan maradhattam, aztán egy napon, amikor a gyarmati járási hivatalba mentem, ott, a nagy összevisza embertömegben, a rengeteg menekülő, igénylő között velem szemben jött le a lépcsőn! Nagyon megváltozott, leromlott az állapota, lötyögött rajta a télikabát „hát te itthon vagy? én nem tudok mást, csak, azt hogy nagyon éhes vagyok. .Kimentünk anyáméihoz, tejes babfőzeléket ettünk, jól éreztük magunkat, aztán Cesztvére indultunk, mert ott újra csak nem volt tanító, Rmetty Kálmán volt ott utoljára, onnan Terénybe került, még a krumplija is ottmaradt, azt később eszegette Váczi is meg az öccse aki szintén oda menekült, és volt ott egy tanítóházaspár is vele egy darabig. — Miska szeretett itt lenni. Elmentünk Szügybe is, az ottani tanítóékhoz. A szügyi tanító felesége nagyon megörült hogy egy nyírségi gyerek került a közelükbe, aztán át is vette az ottani munkát, a kántortanítói állást, együtt mentünk át Érsekvadkertről csodás őszben a Göröc felől Csesztvére. Neki az a táj egészen új volt,' nagyon megragadta, később is szívesen emlékezett a homoki tájhoz szokott ember fantáziájával arra az „átkelésre”. Nagyon örült, hogy még itthon talál, hogy még nem vonultam be, mert ő maga nem is keresett volna, hiszen Nyíregyházán maradva azt gondolta, én már régen bevonultam valahová. Csesztvén aztán mindenkinek ■ bemutattam, ő ott maradt, de én már tudtam; katonának kell mennem. Akkoriban talán már a ruha is ott volt nálam, Losoncra vonultam be, Váczi Mihály akkor Csesztvén maradt. A szüleim lovaskocsijával „költöztettük”, vittünk neki dunyhát, párnát, elfoglalta a helyét ott... — Bennem így maradt meg a kép róla. De nekem tovább kellett mennem, jött a vonulás, a fogság Németországban, ez alatt Váczi Mihály meg — ahogy egy későbbi alkalommal az egyik csesztvei elmondta — a leventékkel mégiscsak bevonult Szécsénybe. Onnan hajtották őket tovább végig a Csallóközön, végig az összes borzalmakon, s bizony ezt rosszul tudja az édesanyja is, aki úgy mondja, hogy „Miska akkoriban internált volt"., Neki onnan a Nyírségből, el kellett jönni, mert akkor már keresték többször a németek. Jönnie kelett, de innen meg mennie kellett a többiekkel. Azonos sorsban. Csal. lóközön át felkerült ő egészen Prágáig, és ez volt az a tragikus út, amelyen úgy megbetegedett, hogy később a veséjét műteni is kellett Debrecenben, de az már a háború után volt, talán negyvenötben, negyvenhat elején. — Csesztvén ő ugyanazt átélte, amit én, meg mindazok, akik ott Valaha tanítottak és a régi szép, de vizes és azóta rég lebontott kis templomban beszéltek a gyülekezetnek. Később megemlékeztünk erről: milyen volt ez az érzés, kinyitni a kis ablakot és szemben állva a7 emberekkel szólni szabadon, kötetlenül. Beszélni hozzájuk, vigasztalni őket, mert akkor mindannyian vigaszra1 szorultunk. .. — Azt tudom, hogy a Miska nagyon élvezte, hogy ő ott tanított, kántorizált. és az, hogy ott kikukucskált és szépen prédikált. Érdekes, hogy kevesen emlékeznek rá. én mindig érdeklődőm; egy hónapig volt ott az igaz, ez a Fábry Miska bácsi érdeme, hogy üt oda kineveztett.e, illetve megbízta helyettes kántortanítói teendőkkel. A közvetlen környezete nagyqp szerette. Arra emlékeznek -okán, hogy szürke télikabátban járt, abban a lengyelkében., és hogy „olyan vékony, sovány gyerek volt.. — így, akkor elszakadt a sorsunk, valamikor negyvennégy decemberében. Hazajöttem fogságból 1946 áprilisában. Az úgynevezett érsekújvári alakulattal vittek ki minket, velük voltam, hazaértem húsvétkor nem sokra rá megérkezett ez a levél Nyíregyházáról, ennek az a magyarázata, hogy az én legutolsó munkahelyem Nyíregyháza volt, tehát a nyíregyházi iskola megkapta, hogy én megérkeztem és ott kitették a nevem az iga- zolandók között. Amikor itt az igazoló bizottság előtt megjelentem, mór azzal vártak, hogy nekik velem könnyű dolguk van, mert megérkezett az igazolás kérés nélkül is vagy százötven aláírással, ezt a Miskáék intézték ott. Azután írta ezt a levelet. A legutolsó pedig arról szólt, hogy eljön ide a feleségével, szerette volna eredetileg itt kiadatni a „Szegények hatalma” című kötetét, de ez, sajnos, nem sikerült. Készült mégis jönni, találkozni mindenkivel kimenni Csesztvére is mert ő ezeket a dolgokat meg akarta írni... T. Pataki László
