Nógrád. 1982. december (38. évfolyam. 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
Alkony Laetairáa Megújuló műemlék Héfialmi hidmenSök A héhalmi, három kőboítozattal épített hídról egynémely helybeli azt tartja, hogy a török korból származik. A szakemberek abban bizonyosak, hogy a múlt század második felében már állt az építmény. A kiszolgált hidat, meglehetősen „kinőtte” a közúti forgalom, ezért nemrégiben mellette egy új került átadásra. A régin le is zárták a forgalmat, hogy állaga ne romoljon tovább, táj nos ezt a lezárást azonban nem mindenki vette komolyan, az akadályokat többször eltávolították. A KPM megyei közúti igazgatóságának hídépítő brigádja a napokban megkezdte az öreg műtárgy helyreállítását. A használaton kívüli műemlékjellegű építményt, aprólékos munkával a műit századbeli alakjában állítják helyre. A hiányzó faragott köveket a korábban bontott hidakból átmentett darabokkal pótolják. A teljes rekonstrukció több mint egy éven át folyik majd. Remélhetőleg az újjáépített híd a helybeliek büszkesége lesz, s vigyáznak rá, nehogy kárt tegyen benne bárki. helyzet, az életszínvonal, s ilyenkor ki gondol biblikus jóslatokra, a hét szűk esztendő eljövetelére. Pedig az elmúlt években már sokasodtak a vészterhes fellegek. Látnivaló volt, hogy a tőkés világgazdaság ege mindinkább beborul. De miközben itthon évről évre emelkedtek a jövedelmek, egyre több lett az autó, a a hétvégi ház, mind többen és egyre sűrűbben töltötték külföldön szabadságukat, akkor igazán oktondi aggodalmaskodásnak tetszett volna a távoli fellegeket nézni és arról beszélni: nem lesz mindig így. Ma már ne feszegessük azt, hogy nem megtermelt javaink felélése, gyakorta oktalanul túlzott és esetenként ésszerűtlen felhalmozása volt-e az oktondibb magatartás — utólag könnyű okosnak lenni. Beszélnünk inkább arról kell, hogy a mai és a holnapi helyzetben mi a teendőnk. Az bizonyos — és a lehető legszélesebb körben kell ennek tudatosulnia —, hogy a lustálkodás, a dúskálás és különösen a pazarlás kora elmúlt Nem lehet kibékült önmagával senki, aki a napi laza nyolcórai munkaimitáció után lustán végignyúlik kedvenc otthoni foteljében, s álmos újságolvasás közben azon meditál: mennyire tehetetlenek mások, milyen reménytelen, hogy ő maga fordítson, javít-’ son saját és családja helyzetén. Mert ez a legtöbb ember számára korántsem reménytelen. Munkaalkalom, jó munkaalkalom változatlanul és mindinkább akad ebben az országban. A magyar gazdaság, ellentétben a világ számos más országával, nem veszítette el működőképességét. Nemzeti jövedelmünk, ha kismértékben is, de ebben az évben növekedett, nincs munka- nélküliség, exportunk bővült, és megőriztük fizetőképességünket. Olyan eredmény ez a mai helyzetben, amelyet még a közepesen fejlett és a fejlett országok közül is csak kevesen könyvelhetnek el maguknak. Ha így marad! — fohászkodnak most sokan. bár tudják, a fohász nem segít. Konkrét célokat kell teljesítenünk. Elsősorban azt, hogy külkereskedelmi mérlegünk eredményét jövőre az idei kétszeresére növeljük. Ez a fizetőképesség megőrzésének feltétele, óriási feladat. Mert a világpiac nyújtotta eladási lehetőségek nem javulnak, s az sem valószínűsíthető, hogy egyik évről a másikra kivitelünk szerkezete döntő módon megváltozzék. Ebben hinni dőreség; ha az _ideinél néhány százalékkal több jól eladha'tó árut tudunk jövőre előállítani, már az is nagy eredmény. Különösen, ha nyolcvannégyben, nyolcvanötben még több ilyen árunk lesz! De ez csak erőfeszítések, mi több, lemondás árán sikerülhet. Le kell mondanunk — társadalmi méretekben — a kényelmes életről. Felül kell vizsgálnunk korábbi igényeinket. S eközben türelmesnek, belátónak kell lennünk. Be kell például látnunk azt, hogy az eddiginél lényegesen nagyobb különbség lesz azok jövedelme között, akik gazdaságos exporttermékeket gyártva, jelentősen hozzájárulnak a népgazdaság stabilizálásához és azoké között, akik éppencsak eldolgozgatnak, vagy termékeik eladhatatlanok. Aztán le kell szoknunk arról, hogy saját eredménytelenségünkért mindig másokat tegyünk felelőssé. Egyén és társadalom célja egyaránt az, hogy mind többen és mind többet az eredményes vállalkozásokban dolgozzanak; és egyre kevesebb legyen a ráfizetéssel dolgozó emberek és munkahelyek száma. A most következő napokban — csakúgy, mint évek óta mindig — jó ételek és jó italok kerülnek az asztalokra, ajándékokkal halmozzuk el egymást. örülünk annak, hogy egyelőre mindezt megtehetjük, volt rá pénzünk, s pénzünkért majdnem mindent, amire vágytunk, megkaptunk az üzletekben. De idén talán már kevesebben érezték ezt magától értetődőnek. Idén talán már sokan arra gondoltak: csak jövőre is így legyen! S remélhetőleg mind többen vannak, lesznek olyanok, akik azt is tudják: mindez egyre inkább személy szerint rajtunk is múlik. Gádor Iván Neve: Mészáros Lajos. Kora: 31 év. Született: szülei háború utáni hazatérte közben, valahol Csehszlovákiában. ■Választott foglalkozása: futballista. Jelenlegi beosztása: gyárigazgató. Munkahelye: Balassagyarmati Fémipari Vállalat. Különös ismertetőjele: az igazán fontos dolgok útközben történnek meg vele. * — Labdakergetőnek készült, s most gyárigazgatói székben ül. Családi nyomásra adta föl eredeti tervét? — Engem otthon sohasem kényszerítettek a továbbtanulásra. Gimnázium után egy évig segédmunkáskodtam az almásfüzitoi timföldgyárban. Az odabenn töltött karácsonyéjszakái; követően magam határoztam: akkor már inkább az egyetem! A gyár ösztöndíjasaként végeztem, majd nyolc esztendőn át üzemvezetőként dolgoztam. — Miért hagyta ott Almásfüzitőt? — Nagyon jól éreztem ott magam. Mindent megkaptam, amit egy környezet egyáltalán adhat: lakást, érdekes munkát, barátokat. — Biztos jót adott föl a bizonytalanért? — Tálcán nyújtották a lehetőséget. Ki az a bolond, aki visszautasítja? Jó ideje benne voltam a félszáz főnyi, tröszt káderutánpőtiási keretben. Tudtam, hogy szem előtt vagyok, s idővel mozdulni kell majd. — örült a „kerettagsägnak”? — Hogyne! Ez megmérettetésnek számított, s ezek szerint nem találtattam könnyűnek. Tavaly márciusban szólt az igazgató, legyek a helyemen, jön a vezérigazgató, beszélni ak*r velem. — Hogy fogadta az ajánlatot? — Meglepett Az, hogy rögtön igazgatónak. Erre azért nem számítottam. Kértek, ne sokat gondolkodjam. — Az ilyesmit azért jól meg kell fontolni, nem? — Természetesen. Negyedóra alatt megfontoltam, rá- bóltntottam és kezet adtam rá. — Milyennek festették le a gyarmati gyárat? — Hát.. Én azonban arra gondoltam: lehetetlen, hogy itt gyűljék össze mindenki, aki nem szeret és nem tud dolgozni. Ha nem jól mennek a dolgok, annak valami oka van. — Nem sakkal később aztán repült is. — Amerikába. Art mondta a vezér, ha már úgyis én leszek a fémipari vállalat igazgatója, menjek ki, nézzem meg a hűtőtönk gyártását. Megjártam Bostont, New Yorkot, Mexikót. Los Angelesben úgy szálltam fel a gépre, mit almásfüzitői üzemvezető, s úgy érkeztem Chicagóba, mint a fémipari vállalat igazgatója. A két város közötti úton, a felhők között léptem hivatalomba. — Milyen érzés volt? — Jó kérdés! Nem tudom. Furcsa, mert kellemesen is érintett, meg tartottam is tőle. — Adott magának valamiféle próbaidőt? — Persze. Legfeljebb egy évet arra, hogy mindent meg. ismerjek és fontos dolgokhoz hozzá merjek nyúlni. Ügy tűnik, ennyi elegendő is. — Első munkanapja? — Közvetlen munkatársaimat már ismertem, a portás bácsinak viszont be kellett mutatkoznom. Mondtam, én vagyok az új igazgató, legyen szíves beengedni. — Mi tűnt föl a gyári ismerkedés során? — Hogy vannak nevek, amiket a munkások villogó szemmel ejtenek ki. Ezt észre kellett venni. E nevek viselői bő fél év leforgása alatt elmentek a gyárból. — Elküldte őket? — Senkit. Csak nem engedtem meg art, amit nem tartottam helyesnek. Egyikük ezzel búcsúzott: itt nincs előtte perspektíva, mert korlátozom a munkában. A korlátozás igaz volt, de arra vonatkozott, ami nem tartozott a munkájához. — Az új igazgatók általában kísérettel érkeznek. Kit hozott magával Almásfüzitőről? — Egyetlen régi kollégámat sem. Meg sem fordult a fejemben. Meg voltam győződve arról, hogy eredményt csak ezzel a kollektívával lehet elérni. Hat új vezető látott itt munkához, a gazdasági viszonyok romlottak, s most mégis úgy tudjuk tervezni a jövő évet, hogy minden rendelés a kezünkben van. S ez ugyanannak az 530 embernek köszönhető, aki ezelőtt is itt volt. :— Tehát semmi különöset nem tapasztalt? — Inkább meglepő dolgokat. Például, hogy olyan kérdések is hozzám kerülnek, amik nem ide tartoznak. Hogy valaki nem tud legépeltetni valamit, és hol egy szabad gépírónő? Meg aztán a prémiumengedélyeztetési papírok. Nekem Füzitőn százhetven dolgozóra hétszázezer forintos keretem volt, s ezzel legjobb belátásom szerint gazdálkodhattam. Most már itt is így van. — Egykor pereskedő gyár volt ez. — Ez lepett meg a legjobban. Évi ötven-hatvan döntő- bizottsági és bírósági ügy — ez azért sok. Miért kell a belső gondokat nyilvánosan kiteregetni, s ráadásul még azt is elárulni, hogy itt olyan vezetők vannak, akik képtelenek a vitákat házon belül elintézni?! Hallottam esetről, amikor kétezer forintos baleseti kártérítés miatt bíróságon pereskedtek a dolgozóval. Ha valami, az ilyesmi aztán tény- ieg rossz vért szül. Hogyan varhatja el akkor az ember, hogy holnap többet, jobban dolgozzanak az emberek? — ön hány fegyelmit osztott ki itteni másfél éve alatt? — Egyet se, bár előfordultak fegyelmi ügyek. Ezeket mindig a mulasztó közvetlen főnöke intézte el, végül is ismeri a körülményeket. Magam két ízben büntettem — prémiumelvonással. — Gyakran kényszerül kompromisszumra ? — Nem mondhatnám. Tudom, azt tartják rólam, nehéz meggyőzni. Ami azt illeti, első nekifutásra ritkán sikerül. Logikus ellenérvek hatására azonban engedek. — Mi a véleménye a fontos dolgok fehér asztal melletti elintézéséről? — Nem tapasztaltam, hogy szükség volna. rá. Különben sincs pénzünk „teríteni”. — Milyen típusú embereket szeret maga körül? — Akik hajlamosak az újra, s képesek előre gondolkodni. Kedvelem azokat, akik nem félnek elmondani véleményüket, én viszont azoktól félek, akik felelőtlenül ígérgetnek. Szeretem a gyorsan reagáló, de nem kapkodó típust. Külön becsülöm azokat a vezetőket, akik beosztottaik gondját úgy kezelik,, mintha sajátjuk lenne. — Mit gondolt ’az igazgatói „nyitott ajtó” elméletről? — Fogadónapom nincs, de a hozzám bejelentkezett dolgozókat egy-két napon belül meghallgatom. Ügyük nyilván fontos számukra, há velem akarják elintézni. — ön nyugodt ember. Sosincs kiabálós kedve? — De van. Még asztalverős is, csak fékezem magam. Az emelt hang a gyengeség bizonyítéka, másrészt azzal a veszéllyel is jár, hogy éppen azon töltöm ki a mérgem, aki legkevésbé felelős érte. — Talán fölösleges is megkérdezni: nem bánta meg? — Nem. Tetszik a munkám, jók a kollégáim. Nincs már honvágyam Füzitőre. Szendi Márta A helyi és környékben lányok, asszonyok imin!r»l''h»*nsé- gét biztos i iák Erdőkürtön, a termelőszövetkezet ipari részlegének bőrdíszmű vesüzemében J NOGRAD - 19112. decem-- 24., péntek
