Nógrád. 1982. december (38. évfolyam. 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
Bőséges áruválaszték biztosítja a nagybátonyi Mátra-lakóte Iepen az ABC-áruházban a lakosság ellátását Tiszta leikiismerettel Nem tartozik a fiatalok közé, ami abból is kitűnik, hogy idestova negyedszázada van nyugdíjban. Gömöri Henrik, szelleme azonban még friss. Koráról inkább csak botja és két-három szemüveg árulkodik. Pontosan érkezik a megbeszélt találkozóra. Mint eddigi élete során mindig. Kérdezni sem igen kell, s a jegyzetfüzetben mégis gyorsan szaporodnak a sorok. Egy olyan élet állomásai, amelynek kezdetéhez még a múlt századba kell visszamerülni. * Szécsényben születtem, 1898 május 25-én. Kilencen voltunk testvérek, apám szobafestősegéd, anyám a sok gyerek miatt otthon. Szécsény- ben jártam ki a négy elemit, az igazgató javasolta, tanuljak tovább Balassagyarmaton a gimnáziumban. Pénz nem nagyon akadt hozzá, tanítványokat vállaltam, amiért reggelit, ebédet, vacsorát kaptam. 1916-ban érettségiztem — javában tartott a háború — majd fölvettek ösztöndíjjal a Kassai Mezőgazdasági Akadémiára. Mire a felvételi után visz- szaértem Szécsénybe, behívó várt, s a szeptember már a fronton talált. Hogy milyen katona voltam? Mint a többi. Ha a nap sütött legényked- tünk, ha az ágyúkat sütögették ránk, elbújtunk a lövészárokban. A frontszolgálat közben elvégeztem az akadémiát, 1918 májusában már kezembe kaptam a diplomát és még az évben beléptem az illegális kommunista pártba. A Tanács- köztársaság idején a szécsényi járás élelmezési biztosa lettem, majd részt vettem a nagybirtokok államosításában a járási direktórium tagjaként, mint népbiztos. E nem túl hálás feladat sikeres végrehajtásáért egyévi kőfejtésre ítéltek, 1920-ban. Zsunypusztáról vittek el — ahol mint kulcsár dolgoztam a gazdaságban — a Szanda- kiskéri büntetőtáborba, Szabadulásom után jó néhány évig megfigyelés alatt tartottak a csendőrök, de egyébként 1942-jg békén hagytak. Azután két év alatt kétszer kerültem munkaszolgálatra és származásom miatt nem tölthettem be vezető állást egyetlen gazdaságban sem. A német megszállás után, 1944 júniusában, feleségemet, fiamat, apámat, testvéreimet elhurcolták Auschwitzba Soha többé nem láttam őket. Huszonhét rokonom közül három került ki élve... Az emberrel leteteti a tollat a történtek iszonyata. Filmen is láttam, könyvben is olvastam, de az élő szó borzalma mindennél megrázóbb. A huszadik század emberkreálta legsötétebb poklának utórezgései. .. örülök, hogy rágyújt. Tűzzel kínálom, ujjaim között vibrál a gyufa lángja... * A felszabadulás után visszamentem Zsunypusztára. Földúlt földek, rombadőlt házak látványa fogadott. Ezt kellett talpraállítani, de nem sok időt adtak rá, mert 1945 áprilisában már Balassagyarmaton dolgoztam a Fóldbirtokren- dező Tanácson. Ügyvezető helyettes és gazdasági szakértő lettem. Májusban már a párt tagja voltam, s az is maradtam, amíg három évvel később ki nem zártak. Indok? Az nem volt. Papír se, csak üzenet. Fölmentettek állásomból is. Hiába kerestem az igazam, igazsággal nem szolgáltak sehol. 1949-ben kerültem a Nóg- rád megyei Mezőgazdasági Igazgatóságra, ahol mint tszszervező láttam munkához. Az első feladat Nagyoroszi Borsosberény és Diósjenő termelőszövetkezeteinek megalakítása volt. Nehezen, de sikerült, egy-egy közös gazdaságot létrehozni. Tán tizenöthúsz tag lehetett mindegyikben, de ez nagy eredménynek számított akkoriban. Ehhez is majd egy esztendőre volt szükség. A szervezés a salgótarjáni járásban folytatódott, ahol újabb négy gazdaság alakult. 1952-től két éven át a megyei tanács gabona- termesztési felügyelőié voltam, később kineveztek megyei főagronómusnak. Innen mentem nyugdíjba, 1958-ban. Szép, de ugyanakkor keserves időszak is volt ez a négy év. A közös gazdaságokban Pista bácsik, Mari nénik ültek az elnöki székben, nehéz volt velük dűlőre jutni. Nem akartak műtrágyát használni, mert nem ismerték. Sóshartyánban például kivitték a szántóföldre traktorral húztak egy mély barázdái abba tették a műtrágyát, és azonmód be is temették. Zsákostól. Jártam ellenőrizni a tavaszi munkákat. Meg-megálltunk ahol vetettek. Odamentem beállítani a vetőgépet, mert az bizony csak nyomot hagyott maga után. Magot, egy szemet sem. Az ekéket se tudták szabályozni, 3—4 centi mélyen karistolgatták a földet. Amikor 1956-bau újjáalakult a párt, jóbarátaiin javasolták, most becsüsszanhatok a tagok közé. Én meg mondtam, már 1918-ban becsusz- szantam egyszer — akkor helyénvalónak tartottam, mert íilegális volt — de most nem vagyok hajlandó belopakodni. Látszik, hogy beletörődött a megváltoztathatatlanba. Jegyzeteket, papírokat tereget az asztalra, annak jeléül, nyughatatlansága a nyugdíj után sem múlt el. * Miért csinálom? Adósa vagyok ennek a rendszernek. Ha ez nem jön létre, én harminchét éve a föld alatt porladok, ha odajutottam volna egyáltalán és nem a kutyák marcangolnak szét valamelyik árokparton. Azért , tartozom, hogy nem így végeztem és ezt életem végéig törleszte- nem kell. Nézze itt vannak az újításaim, javaslataim. Egyet se fogadtak el, de ma már majdnem mindegyik gyakorlat. Például a kukorica sűrűbb vetése, vagy a vasúti töltések gyommentesítése. A meg nem valósultak, a esi csóka termesztés, vagi'- a mustár és borsó együttvetése a terület jobb kihasználása, a hozamok növelése érdekében. Ezek pedig már a Hazafias Népfront és a Központi Népi Ellenőrző Bizottság elismerő oklevelei társadalmi munkámért. Az Elnöki Tanács 1955-ben a Munka Érdemérmet, majd 1970-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát adományozta nekem. Azóta sem pihenek. Lassan nyolcvanöt éves leszek, s ilyen korban már nehezen jön az ember szemére álom. Éjjelente gyakran az elveszített családra gondolok, meg az adósságaimra. Vajon mennyit tudok még visszafizetni? Salgótarjánban élek, minden reggel fél ötkor kelek, teát főzök, hallgatom a Falurádió adását. A mezőgazdaság mindig érdekelt, most is. Kiváncsi vagyok a külpolitikára, a sportra is. Tudja, annak idején Szécsényben futballoz! am Délelőttönként benézek a megyei tanácsra és vásárolok. Délutánonként pedig nézegetem a sakkozó nyugdíjasokat, a ház előtt. Néha összeveszek velük, amikor mérgelődnek, ha eső fedél alá kergeti őket. Nem tudják, mennyire kell az a földnek. Elvétve régi barátokkal is találkozom. Kevesen vannak már, megfogyatkoztak. Hogy elégedett vagvok-e? Azt hiszem igen. Megtettem minden tőlem telhetőt, az első pillanattól az utolsóig. Az ember nyolcvanöt évesen már nem pihenhet le másként. " (" .mint tiszta lelHismerettel! NOGRÁD - 1982. december 24., péntek J Zilahy Tamás Akiiét nem tartott meg a puszta Mondják, siessek, még utolérem! Nincs messze már tőlem, hát rákiáltok: — Álljon meg! A reagálás reflexszerű. Ilyen elhagyott helyeken, ahol naponként alig néhány ember fordul meg a kacskarin- gós hegyi ösvényeken, a hirtelen jött szó parancsként hat. Ifjabbaik Kazinczi Miklós is megtorpan a hegyközépen, megfordul, s bevár. — Fogadjunk — mondom neki —, hogy a pusztára megy! — Hát kitalálni éppen nem lehetett nehéz — mosolyodik el... Mátranovák északi részén szép, egymás mellé sorakozó házak „zsinórja” ál!, amelyek szinte falként zárják le a falut. No, nem azért, mintha akármiféle veszedelemtől kellene védelmezni a népet. Legfeljebb a közeli régi temető felől lezúduló szelek döngetik meg az új épületeket, ahová az ezernyolszázas évek nagy kolerajárványának áldozatait hántolták el sűrű egymás melletti tömegsírokba. A meredek sárga falból még manapság is le-leszakadó földdarabok gyakorta dobnak ki ifiagukból megfehéredett láb- szárcsontokat, törött, repedezett koponyamaradványokat, de hát ez a „szellemközelség” senkit sem zavar. Kiváltképp e szélső házsor lakóit nem, hiszen maguknak választották ki ezt az építkezésre alkalmas területet. Akkor, amikor elhatározták: ott hagyják a pusztát. Ami nem tudta, nem tudhatta ott megtartani őket... amnan Kazinczi Miklós meséli: — Harmincnyolc évvel ezelőtt születtem Nyirmed-pusz- tán, ahol, a falutól úgy négyöt kilométernyire, ma már csak három család lakik. Régen a kis tanya tekintélyes településeknek számított: volt villanya régtől, szép kastélyai, kövesútja és sok-sok gyerek. Aztán — mai szóhasználattal élve — elsorvadt Én, amikor az iskola hetedik osztályát jártam, már egyedül tapostam irkás táskámmal az út sarát. Szüleim ekkor határozták el, hogy beköltözünk a faluba. Hát, ennek már idestova huszonhárom esztendeje. — Hogyan alakult azóta az élete sora? — Ipari tanulónak mentem Nagybátonyba, majd amikor felszabadultam, itt, Novákon —TffmiwwmmimmiiiimMHHiimmiiinwiiHmM lettem esztergályos, a banyaműhelyben, ahol apám is dolgozott. Aztán katonáskodtam és leszerelés után megnősültem. Van egy tízéves fiam. Pontosan emlékszem a dátumra: 1969. április 22-től dolgozom itt, a Ganz-MÁVAG mátranováki gyáregységében. A téemkában végzem munkámat, amit szeretek. Együtt élünk szüleimmel, szépen berendezett lakásban, van egy Trabantunk azzal járjuk szabad időnkben, az országot-vi- lágot. — S most hajdani szülőhelyére igyekszik. — Megtesszük ezt a családdal minden héten. Ez á hely. míg élek, visszahív. — Nosztalgia? — Sokkal több annál. Bár tudom, ott megmaradni a nagy távolság miatt úgysem lehetett volna, s hiába vezet oda út, de ha esik egy kis eső, az sártengerré változik. De sokat húzogattam is ki az agyagból a gumicsizmámat. . . Szóval, nem egy fiatalnak való hely volt. ahol családot lehet alapítani, s megalapozni az ember egzisztenciáját. A világtól .elzárt helyek nem alkalmasak erre. S ezt ismerték fel helyesen szüleim. Csak hát a szülőhelyem, s néha valamilyen megmagyarázhatatlan erő visszahúz. Gondolom, életem végéig. Oravecz Vilmos, az öreg erdész fia mátracserpusztai. Ott járta ki az általános iskolát. ami aztán mór csak egy-két évig fogadta a csökkenő számú nebulókat, majd elkerült Nagybátonyba, a vájárképzőbe: Mikor azt befejezte, Mátranovákon, a Csurgótáróban lett bányász. — Sokan jártunk be még akkor a faluba a pusztáról, s tapostuk végig a hat kilométer sarát, porát, havát. Ez magában egy fél műszaknyi időt kivett belőlünk, de hát más választásunk nem volt. Aztán megnősültem, két évig éltünk kint, de gondolni kellett a holnapra. A jövőre. Szép, négyszobás kétszintes házat építettünk itt a falu szélén. — De megszűntek itt a bányák, s maga még most is az... — A visszafejlesztést követő két esztendőben betanított lakatos voltam a Ganz itteni gyáregységében, de sehogy sem tudtam megszokni azt a munkát. No, meg a pénzt is keveselltem. A bányánál megvolt a négyezer forintom, a gyárban pedig alig értem el a két és fél ezret. De nem csak ezért húzott vissza a bánya: megéreztem, ez az en világom. Most Ménkese« dolgozom, elővájáson, a — biztos hallotta már hírét Bakos Bar* na József által vezetett elővá* jóbrigádban. Nagyon jól élünk van egy tizenhárom éves fiam. — A puszta nem húzza vissza? — .. .Már csak kirándulni a szüléimhez. Ott élni, ahol hetente csak kétszer van nyitva a bolt, távol mindentől; hat kilométernyire busztól, nyolcra meg a vonattol ma már képtelenség. Főképp, hogy az útnak is csak a neve az. Csak az öregek maradtak már ott, akik a pusztát alapították. De sajnos, lassacskán elmennnek ők is, sorban. .. A harmincöt éves Kapás Zoltán sorsa nyagyjából hasonlít Oravecz Vilmoséhoz. Mátracserpusztáról ment vájártanulónak, aztán Mátranovákon. a Csurgó-táróban volt fronti dolgozó. Amikor a bányát bezárták, elment gépkocsivezetőnek az ÁFÉSZ-hez. Tizenharmadik esztendeje viszont a Ganz-MAVAG falusi gyáregységének lakatosa. — Hatvankilencben nősültem meg, kivittem innen az asszonyt a pusztára. Hamarosan fiunk született, de mire iskolaköteles lett volna, kint megszűnt az. Nem volt már gyerek akit tanítani lehetett volna, a tanítót is heköi- töztették Novákra. Így, hogy a gyerekeknek is, magunknak is jobb legyen, felépítkeztünk itt, a falu szélén. — S már nem tártja magát pusztainak... — Nem. De sosem tagadom le, hogy nem onnan származom. S tudja, milyen öröm oda apámhoz, nagyszüleimhez vissza-visszatérni. De már nem laknék ott Itt bent a víz, közel vagyunk mindenhez,’ nem kell sárban-hóban tip- ródni hat kilométert oda, s vissza. — Ha jó út lenne, akkor i* elköltöztek volna? — Nem. Kocsim van, tíz perc alatt bent lehetnék a munkahelyemen. Anélkül azonban a puszta szinte el van zárva a külvilágtól. Igaz, van villanya, telefonja, de hát az nem minden. Az út viszont az igazi életet jelentené. Kazinczi Miklóssal megálJ lünk fent a hegytetőn, és rácsodálkozunk a tájra. — Szép! — mondja. Egyelőre tényleg csak szép.' Fiatalokat nem megtartó... Karácsony György nmniiimi mniiimHMimniH miiiimnmHHHiaa fövőre is így legyen Az éietsiínvonal nem ajándék E zekben a napokban dugig teltek a hűtőszekrények, a lakások, a családi házak titkos zugaiban ajándékok rejtőznek, a zsebek, a pénztárcák jó pár ötszázassal köny- nyebbek lettek, mint az utóbbi időben mindig. Szokásainkról nem mondunk le; a karácsony a családé, senki ne szenvedjen hiányt semmiben, kapja meg mindenki, amire egész évben vágyott, erre kell lennie pénznek. És kellett lennie pénznek a nyári hét végekre, amikor magasabb benzinárak ide, vagy oda, autócsodák csörtettek a Balaton és a többi fürdő-, kirándulóhely felé, és kellett lennie pénznek a töbhi hét végékre, amikor minden odakerült a család asztalára, «uni szem szájnak kellemes. Pedig emelkedtek az árak, egy ötszázas immár alig elég, ha az ABC-áruházban szombat—vasárnapra meg akarja valaki tölteni a kosarát. Kollégák, barátok egyre gyakrabban kérdezik egymástól: ti hogyan osztjátok be a pénzt? A tőkés világgazdaság válsága immár korántsem elvont szakkifejezés, hiszen hatasa a mi hétköznapi életünkben is érezhető. Itthon, nálunk is egyre többen kényszerülnek szigorú számvetésre, takarékosabb, feszesebb háztartásvezetésre, s ez így van még akkor is, ha sokan változatlanul nem vesznek, nem akarnak tudomást venni a realitásokról, s úgy élnek, úgy költenek, mintha semmi sem változott volna. Ám az utóbbi időszakban helyzetünk alapvetően megváltozott. Évek óta mondjuk, írjuk, hogy „hazánk nem függetlenítheti magát a világgazdaságtól, a világpiactól, hiszen nemzeti jövedelmünk meghatározó része a külpiacokon realizálódik”. A mondat úgyszólván közhellyé kopott, de értelme sokak számára talán még ma sem teljesen világos. Jóllehet egészen egyszerű, a leghétköznapibb háztartási tapasztalatokban is immár tetten érhető, amiről hosszú ideje beszélünk. Aki arról panaszkodik, hogy egyre többet dolgozik, és bár többet is keres, mint néhány éve, a pénze mégis mind kevesebbre elég, az tulajdonképpen közös gondjainkról is beszél. Mert az utóbbi időben, miközben idehaza széles körben bontakoznak ki kedvező gazdasági folyamatok, miközben az ipar, és különösen a mezőgazdaság teljesítőképessége jelentősen javul, addig munkánk eredménye a világpiacon egyre kevesebbet ér. Versenyt futunk a piaci árakkal, szervezünk, takarékoskodunk, okosan újítunk, próbálkozunk a termelési ráfordítások mérséklésével, de termékeink ára is gyorsan csökken, gyorsabban, mint a mi ráfordításaink. S ezt ellensúlyozni csak úgy tudjuk, ha minden eddiginél több árut szállítunk exportról. Erre szükség van, hogy fönntartsuk az államháztartás egyensúlyát, hogy megőrizzük fizető- képességünket. Igen, többet kell exportálnunk, mint eddig bármikor. S ez egyben keserű pirulát is jelent; azt kell lenyelnünk, hogy most és a közeljövőben itthoni fölhasználásra kevesebb jur, jövőnk érdekében a családi háztartásokkal együtt, az ál In ztartás is szigorúbb számvetésre, feszesebb gazdálkodásra kény ezerül. Ha szűkös idők járnak, beosztóbban kell élnünk, többet kell dolgoznunk. A kétszer kettő négy logikája ez, legföljebb a fiatalabb, az utóbbi két évtizedben felnőtté vált generáció számára érthető nehezen. Mert az utolsó húsz év az egyértelmű fejlődés, az életkörülmények töretlen javulásának időszaka volt. Évről évre javult a gazdasági
