Nógrád. 1982. október (38. évfolyam. 230-256. szám)

1982-10-30 / 255. szám

Bölöni György emlékezete Száz éve született Szilágy- Eomlyón Bölöni György. A magyar közvélemény, mint Ady Endre barátját ismerte meg, s méltán. Hiszen egyike volt azöknak, akik Ady örök­ségét már a két háború között a megfelelő értékrendbe állí­tották. Az igazi Ady című könyve (Párizs, 1934) máig az Ady-szakirodalom egyik alap­műve. A Kölcseyvel is távoli ro­konságban lévő Bölöni György Zilahon járt iskolába. Dzsentri­értelmiségi családjával fiata­lon szakít Jogot végez, de új­ságíróként dolgozik, így kerül ki Párizsba, ahonnan a hazai radikális lapokat tudósítja. Adyt Párizsban ismeri meg igazán, itt szövődik legendás barátságuk. Említett könyve ezért is az egyik legfontosabb Ady-értelemzés, mert Bölöni az egyes versek keletkezésé­nek szinte szemtanúja. Elem­zései, kömyezetrajzai hitele­sen mutatják be a kort, a köl­tő életrajzi részleteit. Bölöni a forradalmak idején cselekvő részese lesz az ese­ményeknek, ezért a Tanács- köztársaság leverése után emigrációba kényszerül. A hosszú emigrációban Márkus Ottilia az élettársa, akit még Ady nevezett el I tókának. (Anatole France titkárnője néhány évig.) A Bölöni há­zaspár továbbra is tudósítja a haladó lapokat Párizsból, s (1882—1959) Bölöni az emigráció egyik ve­zéralakja, szervezője. A felszabadulás után tér ha­za Magyarországra, Ekkor már hatvar.három éves, így a ha­zai irodalmi élet már „Bölöni bácsinak” ismerhette meg kö­zelebbről. Diplomáciai szolgá­latot teljesít (Hágában követ), majd megalapítója, első igaz­gatója az Irodalmi Alapnak 1950-től. Az irodalmi életben több funkciót is betölt; az ellen- forradalom után meginduló Élet és Irodalom című politi­kai, irodalmi hetilap főszer­kesztője, a Magyar Pen Club elnöke, s irodalmi élet kon­szolidációját elindító Irodalmi Tanácsnak is elnöke az író­szövetség újjáalakulásáig. Bölöni György tevékenysé­gével végigkísérte a század első felének haladó mozgalma­it, s a radikális balojdaliság- tól eljutott a kommunista párt eeszméinek vállalásáig. Táncsics Mihályról írott könyve, irodalmi éis képzőmű­vészeti tanulmányai, publi­cisztikai írásai és műfordításai megbecsült értékei irodal­munknak. Munkásságáért — sok magas kormánykitüntetés mellett — Kossuth-diját ka­pott. Szigligeten az általa létesí- tet Írók Alkotóházának szép ősparkjában mellszobra áll, Martsa István alkotása. A Művészeti Alap irodalmi ju­talmait ez évtől kezdve a Bö­löni György-emlékplakettel együtt adományozzák. (Asszo­ny! Tamás alkotása). Emlékét természetesen nem­csak szobrok és érmek őrzik, hanem 'elsősorban saját élet­műve, alkotásai szervesen be­épültek szocialista kultúránk­ba, irodalmunkba. Funk Miklós Boldog voltam amikor Kodály növendékének fogadott Beszélgetés Ránki Györggyel Ki ne látta volna a Kör­hinta című filmet moziban, vagy a televízióban? Ki ne hallott volna a Pomádá király új ruhájáról, ki ne ismerné a Két bors ökröcske meséjét? Ezeknek és számtalan színpadi zenének, zenekari darabnak, filmnek, kamaramuzsikának, dalnak népszerű alkotója Rán­ki György, október 30-án ün­nepli hetvenötödik születés­napját. Ebből az alkalomból beszélgettünk a Kossuth-díjas zeneszerzővel. — Hogyan látja ma eddigi pályafutását? — Számtalanszor megírtam, vagy tollba mondtam önélet­rajzomat. Budapesten szület­tem. Ifjúságomra egy ember­telen világ nyomasztó légkö­re és anyagi gondok nehezed­tek. Sorsdöntő zenei élmé­nyemmé vált a találkozás Ko­dály és Bartók új varázsú, tisztább, szabadabb emberi vi­lágot sugárzó zenéjével. Fia­talkoromban Molnár Antal ta­nácsára kértem felvételemet a Zeneakadémiára. Boldog vol­tam, amikor Kodály elfoga­dott növendékének, és négy évig nála tanulhattam Akkor­tájt az intézet legendásan hí­res tanárokkal büszkélkedett, hiszen ott működött Bartók, Dohnányl, Waldbauer Imre és Weiner Leó. Jártam London­ban, Párizsban, s akkor jöt­tem haza, amikor az én jám­bor zeneszerzői ambícióim, sőt puszta egzisztenciám alól is kicsúszott a talaj. Keveset komponáltam, még kevesebbet szólalhattam meg. De sokat köszönhetek Szabolcsi Bence baráti ösztönzésének, s Lajtha Lászlónak, aki mellett Nép­rajzi Múzeeumban gyakorla­tot szereztem népdalok lejegy­zésében. Atyai jóakaróm, Hel- tai Jenő pedig bevezetett a színház világába, sőt rám bíz­ta néhány darabja megzené­sítését. Ö válaszolta erre a kérdésre: „hol kívánna élni?” azt, hogy „itt szeretnék élni — ha hagynának!’ Akkoriban kénytelen voltam közvetlenül részt venni a gyakorira ti zenei életben, s ez nem bizonyult hiábavalónak. Sok mindent megtanulhattam a zenekarok­ban. színházakban, rádióban. Például előadó- és közönség­pszichológiát, közérthető into­nációt, hatásokat és mértéket, otthonosságot a különböző ze­nei stílusokban.. — A filmzenével hogyan ke­rült kapcsolatba? — Szabó Ferencnek köszön­hetem, bár korábban London­ban rajzfilmmuzsikát is kom­ponáltam. 1935-től kezdve jó­val több mint félszáz filmhez az én kísérőzenémet használ­ták fel! Köztük volt az Arany­ember, az Édes Anna, a Pár lépés a határ, a Hattyúdal, — Melyik opuszát tartja fő­művének ? ( — Erre nem nehéz felelnem. Madách drámai költeménye alapján készült Az ember tra­gédiája című misztikus ope­rámat, amely sajnos bemuta­tójának évadja óta nincs mű- ron De szívesen gondolok az Egy szerelem három éjszaká­ba című darabomra (Hubay Miklós, Vas István szövegé­vel), a Holdbéli csónakosra, a Karínthy-novellából szüle­tett Cirkusz-balettemre, a Brecht-, Shaw-, Tennessee Williams- és főleg a Shakes- peare-darabok színpadi kísé­rőzenéjére, a vegyes kjrra és zeenekarra komponált A vá­ros peremén kantátámra, meg a sok-sok kottámra, amiket leírtam. — Az utóbbi időben szüle­tett szerzeményei ? — Indiai utazásom élménye­it dolgoztam fel Éjszaka; Rága című művemben. Bemutatták egyik balettkomédiámat a wies-badeni operaházban. A premieren nyolcvan kritikus volt jelen, de sajnos egyetlen magyar újság sem képvisel­tette magát. Űjabb műveim között van egy kamarakantáta is Thomas Mann szövegére, ezenkívül harmadik zongora- szonátám, valamint egy zenei tréfa A hétféjű sárkány sze­renádja címmel. — Minek örül most a leg­jobban? — Annak, hogy megjelenik! egy szerzői nagylemezem, amelyről első szimfóniám, brá­csaversenyem és cimbalomver­senyem hallható. Ránki György a Magyar Népköztársaság érdemes mű­vésze, SZOT-díjas zeneszerző számos fontos zenei tárgyú cikk szerzője is. Legutóbb a Fészek Művészklub ünnepi Kotíály-ülésén méltatta egyko­ri mesterének művészetét. Kristóf Károly Könyv arról, hogyan legyünk öngyilkosok A 27 éves Patrich Bond? közel egy évig volt munka nélkül, az­után júliusban halálos adagot vett be barbiturátokból. Augusz­tusban egy vidéki francia cam­ping közelében Michel Fazilleau — akit a családja „zárkózott" és „magányos" emberként jellem- zett — óriási adag pirulával ölte meg magát. Dennis Otterman mindössze 22 éves volt, amikor eldobta magától az életet Stras­bourg! lakásán. A három fiatalember halálában egy valami volt közös: mindegyik holttest közelében megtaláltak egy kézikönyvet, amely pontos öngyilkossági útbaigazításokat tartalmazott. Az Öngyilkossági használati utasítások című könyv július kö­zepén került a francia bestseller- listára, és azóta is ott van. Hosz- szú felsorolást tartalmaz mérgek­ről és különböző pirulákról, va­lamint a halálos adagjukról — és felháborodást keltett mind a kor­mány tisztségviselői, mind az egyszerű franciák körében. Jack Kalifa, a francia kor­mány egészségügyi minisztere ki­jelentette, hogy „fel van hábo­rodva és undorodik" ettől a ké­zikönyvtől, és jogi alapot keres a betiltásához. Marcel Bondy, akinek a fia ezt a könyvet hasz­nálta útbaigazításul az öngyilkos­ság elkövetéséhez, kampányt in­dított a könyv további terjeszté­sének megakadályozására. „Ki kell vonni a forgalomból ezt a szörnyűséget" -- mondta. Alain Moreau kiadó azon az alapon védi elszántan a könyvet, hogy az az esetleges öngyilkosok­nak megmutatja, hogyan lehet el­jutni a halálba olyan körülmé­nyek -között, amelyek nem sértik az emberi méltóságot. Moreau azt mondja: „Nem érzek lelkifurda­lást". A könyv sok ellenzője szerint pedig elég oka volna rá. Egyikük dr. Pierre Moron, aki egy klini­kát vezet, ahol öngyilkossági kí­sérletek után megmentdtteket látnak el tanácsokkal, kijelentet­te: „A könyvben található halál- receptek vagy ( hatástalanok, vagy nem is olyan fájdalommentesek, mint a könyv írja." „Tiszta csa­lásnak" nevezi a könyvet. Semmi jel sem mutat az ön­gyilkossági kézikönyv keltette ha­rag csiHapulására, ugyanakkor a meghaláshoz való jog mozgalma tovább nő. A lenni, vagy nem lenni kérdést már rég feltették. Az újabb kérdés: egy könyvnek kell megadnia erre a választ? A filmet régen bemutatták, vetítették, a fővárosi mozik e heti műsorán nem is sze­repel. S hogy most szólok róla, annak nagyon is prózai oka van. E hó kö­zepén szervezett program ke­retében több tucat fiatallal együtt néztem meg a Dédel­getett kedvenceink című ma­gyar „dokumentum játék­filmet”, előzetesként egy film­vitáihoz. Igaz, a film címe nem is számít. Vélem, hogy Inkább egy jelenségről, mint egyetlen filmről van szó. Tehát: vége a harmadik résznek. A középiskolások kissé bátortalanok, aztán megjön a hangjuk, rendre el­sorolják, szerintük mi nem volt egyenesben a filmben. Egészen belejönnek, mond­ják rendületlenül, az em­ber meg egyre kedvetlenebb, mert jelentéktelen aprósá­gokat sorolnak. Türelmetlen vagyok, mozog alattam a szék, minden jelentkezőnél felcsillan bennem a remény: most... most. Majd most mondja ki valaki: maga a film nem volt rendben. Nem bizony, mert egy fővárosi széplány és egy falusi fiú sze­relme ürügyén makacs kö­vetkezetességgel csakis azt kötik csokorba az alkotók, ami rossz Magyarországon. S mintha csak izgultak vol­na, hogy lemarad valami a negativíistáról, egymás mellé pászintottak hetet-ha- vat. Ha csak jelzésszerűen is, de szerepelnie kell ebben az alkotásnak erkölcsünk és ma­gatartásunk minden ferdü­lésének. Gyanítom, hogy a véleménynyilvánításra no­szogatott középiskolások is ezért nem tudtak mit kezde­ni a filmmel, mint egésszel — és ragadtak le apró rész­jelenségeknél. Véleményemet —, hogy összességében a film nincs rendben — az idézett vitán sem hallgattam el. Mert aho­gyan hazug a Váci utca csil­logása, a tenyérnyi Belváros­ra leszűkített Budapest, ugyanúgy irritál az ellenke­ző véglet. A film ismerői tud­ják, hogy az alkotók szerint a magyar falu manapság csak mocsokból, toprongyban bandázó if jakból, egy kivéte­lével putrira emlékeztető há­zakból áll. Meg üres fejű, üres tekintetű, debilekre em­lékeztető emberek lakják, akik (nyilván a novától) bambán bámulnak maguk elé. A tisztánlátás kedvéért: van mocsok is. meg van no­vától szédelgő is a ma fa­lujában. IS. Aki azonban egy csöppet is járatos kisebb te­lepüléseinken, az megérti az indulatom: ugyan mutassák már meg az alkotók azt a Magyarországot, amelyet „ábrázoltak” s- művükben. De nem egy filinről aka­rok én beszélni, ellenben folytatni szeretném a műfaj­ról — a „dokumentum já­FILM tékfilmről” — kialakult vita egy-két gondolatát. Azt is Hallom még a salgóbányai vetítés előtt: „Micsoda kor­dokumentumok lesznek ezek a filmek ötven év múlva!" Előre ég a képeimen a bőr a,mikor leendő utódaink elszörnyülködve nézik a kopott celluloid szalag színes képeit: „Micsoda jár­ványokat' szülő piszokban és mocsokban, lelki szegénység­ben, szellemi tespedtségben éltek ezek az ezerkilencszáz- nyolcvanas években!!!’’ Az úgynevezett „kordokumen­tum” félreinformál tehát. Hamisít. Manipulál. Csak a külsőségeknél is maradva: letakarnak a felvevőgép előtt minden olyat, ami már egy hangyányi jót, egy te­nyérnyi szépet mutatna. Ugyancsak az említett filmvita kapcsán szegezték a mellemnek: „Igen, igen tú­loznak ezek az alkotások. De legalább kiegyenlítik a má­sik oldalt, mert a tévéhír­adóban meg minden csupa rózsaszín”. Én mozinéző, meg filmhíradónéző vagyok, nem pedig filmesztéta. Véle­ményt is így nyilvánítok. Az­zal együtt, hogy naivitás a film és a híradó összehason­lítása lévén mindkettőnek más feladata. Persze, az is elgondolkodtató, hogy a je­lek szerint nem egyforma té­véhíradót nézünk. Az én ké­szülékem a lelkesült hangvé­telű, lendületes napi beszá­VITA mólók mellett meglehetősen gyakran sugároz úgyneve­zett meredek témát minden­napi gondjainkról, lemara­dásainkról, emberi gyarlósá­gainkról, Éppen úgy, mint az őszinte tömegtájékoztatás­ban és a felnőttszámba vett „közönségnek” szokás. A ró­zsaszín mellett, természetesen, merthogy — szerencsére — az is része az életünknek. De még egyszer: e képzet­len mozinéző szerint más a híradó és más a játékfilm. Egy másfél órás mozifilm nem mérges hangú glossza arról, hogy csalnak a 66 777- es számú KÖZÉRT eladói. A film tágabb horizontot mu­tat — emberi kapcsolatok ré­vén nemegyeszer az egész or­szágot —, s ha ilyenkor csak a rosszat veszi észre az opti­ka, akkor korántsem a mű­szer a hibás. Visszatérve a Dédelgetett kedvcenceink- hez, mint apropóhoz, nem volna nekem ezzel a filmmel semmi bajom. Akkor, persze, ha egy tényriportban mu­tatja be azt aimit, s nem ki­áltja ki magát általános ér­vényűnek. S hogy nemcsak egyetlen filmről van szó, ahhoz hadd mondjak még eay adalékot. A képes hetilapban egy jegyzetet olvasok. Idegesít a szerző stílusa, mert tele van logikai bakugrásokkal. Rá­adásul nem vagyok egyedül a véleményemmel, ostorozzák is érte a nyilvánosság fóru­main is, éppen elfgszer. Mégis, most szeretném a keblemre ölelni. Az idé­zett filmvdta után egy hét­tel elmondja a véleményét egy másik magyar „doku­mentum játékfilmről”. Nem a megszokott lapoldalon, nem a megszokott tördelésben és nem a megszokott stílusban. Hevülékenyen, indulattal, sértetten ir. Pontosan úgy, ahogy a félreértelmezett al­kotói szabadságról írni lehet és írni kell. „Feltételezzük, hogy a filmnek külföldön >—, illetve Nyugaton — is sikere lesz. Miért ne lenne.? Hiszen olyan rossz bizonyítványt még az ellenségeink sem tudnának kiállítani a szocializmusról, mint amilyet ezzel a filmmel a mi saját alkotóink kiállí­tottak. Talán még nemzet­közi díjat is nyerünk vele, ha kiküldjük valamilyen fesz­tiválra.” Félő, hogy igaza lesz. Akár­csak abban, hogy: „Forgalmazni is fog­ják a kapitalista országok­ban —, ha eladjuk —, hiszen kitűnő propagandalehetősé­get kínál arra, hogy a kapi­talizmusban élő emberek sa­ját szemükkel láthassák egy úgynevezett »hiteles«, szo­cialista országban élő művé­szek által alkotott filmen a szocializmus »kegyetlen em­bertelenségét«”. Mi tagadás, ezúttal közös az aggályunk. A felháborodásról nem is beszélve. Mellesleg, régen töröm a fejem, milyen ellentétes csatornákból is­merjük meg a valóság szele­it mi mozinézők és ők, mozi­alkotók. Hogy van ez? A művészek nem találkoznak csak korrupt, lógó pocakú, vastag nyakú, slampos, más feleségét elszerető, önmagu- kon kívül senkivel nem tö­rődő vezetőkkel? Modellnek, az általánost sejtető típusnak nem tudnak állítani csak da­dogó, egyetlen értelmes mon­dat kimondására sem alkal­mas tanácselnököt, meg po­hárba vigyorgő párttitkárt? Magam is ismerek funkcio­náriusokat, akik nettek, ele­gánsak. Mi több: olyat is, aki véletlen utcai beszélgetés­nél is elővesz a zsebéből egy sajtpapírt. hogy az éppen hallott közérdekű észrevé­telt emlékeztetőül felje­gyezze. S ami a papírnál is fontosabb, az emlékeztetőül felírt néhány szó soron kö­vetkező intézkedéseinek egyik alapja. Csak ennyit a hiányolt, a másik oldalról. Mert ez a ba­jom ezekkel a kordokumentu­mokkal, az olyan „valósáqfel- táró” művészi alkotásokkal, amelyek a színes celluloid; szalagon is egyetlen színt tar­tanak alkalmatosnak használ- ni. A feketét! Bár a minősítéseket meg­hagyom a filmesztétáknak, egy dolog felől magam is bi­zonyos vagyok: szembeötlő és sértően nagy az aránytévesz­tés. S lévén e filmek dobozain a „valóságláttatás” címkéje, mindez nem is olyan apróság. Kelemen Gábor 8 NÓGRÁD — 1982. október 30., szombat

Next

/
Thumbnails
Contents