Nógrád. 1982. október (38. évfolyam. 230-256. szám)

1982-10-23 / 249. szám

Papok, katonák polgárok után... r Évszázados munkásmozgalmi hagyományaink „Papok, katonák, polgárok után...” címmel gyűjtemény­bemutató kiállítás nyílt a Magyar Munkásmozgalmi Múze­um megalakulásának 25. évfordulója alkalmából. Régi poli­tikai plakátok a kiállításon. M ostanában sok szó esik a történelem, benne a munkásmozgalom törté­netének fontosságáról a szoci­alista tudat formálásában. Ideológiai eszmecseréken, tu­dományos tanácskozásokon hangzanak el olyan igazsá­gok, amelyek a szocialista tar­talmú nemzeti önismeret fon­tos tudatformáló szerepét hangsúlyozva azt is kiemelik: nem elég pusztán a történel­mi törvényszerűségek megfi­gyelése és megismerése. Ah­hoz ugyanis, hogy népünk — benne mindenekelőtt a felnö­vekvő nemzedék — nemzeti önismeretét helyes irányba fejlesszük, élményszerűségét kell elérnünk. Tömören szól­va: ez a tudatformáló tevé­kenység csak akkor lehet ha­tékony, ha élő kapcsolatot tud alkotni a múlt és jelen között. A muzeulógia — sajátos esz­közeivel, önálló forrásbázisára alapozva — jelentősen hozzá­járulhat annak a képnek a vi­zuális érzékeltetéséhez, ame­lyet a tudomány egy-egy kor­szak, egy-egy jelentős ese­mény, vagy egy-egy kiemelke­dő történelmi személyiség és a tömegek történelmi szerepéről kialakított. Számunkra külö­nösen fontos, hogy az eddigi­nél sokoldalúbban feltárjuk és nevelő munkánkban hatéko­nyan felhasználjuk a munkás- mozgalom, a munkásosztály történetét, támaszkodva a ma már igen gazdag tárgyi vi­lágra, amelyet a muzeológusok szívós és szakszerű munkával feltártak, összegyűjtöttek. A korábbi nemzedékekre emlé­keztető tárgyakban, írásokban, arcmásokban mintegy üzenetet látunk elődeinktől: íme, ilye­nek voltunk, így éltünk, dol­goztunk, harcoltunk, így lát­tuk a világot, önmagunkat. Mindez tanulság és ligyelmez- tetés a mai nemzedékek szá­mára, hogy hagyományokat örökölnek, de egyben hagyo­mányokat teremtenek is. Fi­gyelmeztető arra, hogy a ma politikája a tegnap történel­mében gyökeredzik, felhívja a figyelmet arra, hogy az ember csak a történelemben ismerhe­ti meg önmagát. A ma embe­rének tudnia kell — Marczali Henrik, kiváló történészünk szavait idézve —, hogy „meny­nyi vérbe, fáradozásba, áldo­zatba került minden erkölcsi és szellemi igazságnál«, min­den anyagi javításnak a megvalósítása... De, a törté­nelem lényege a változás. Ha pedig már változásnak kell beállnia, minden igyekezetün­ket oda kell fordítani, hogy jobbra forduljon minden, ne rosszabra.” Ezt a céM szolgálja a Ma­gyar Munkásmozgalmi Múze­um fennállásának 25. évfordu­lója alkalmából Papok, kato­nák, polgárok után... címen rendezett kiállítás. A gyűjte­ménybemutatónak az a fő cél­ja, hogy felidézze és minél emlékezetesebben bemutassa a régi munkásélet nehéz, de sokszínű világát, nemes ha­gyományait, amely — a ma­gyar történelmi múltba ágyazva, a nemzetközi mun­kásmozgalommal szerves kapcsolatban — ábrázolja munkásmozgalmunk oly sok áldozattal járó, egészen máig húzódó „az erkölcsi és szelle­mi igazság” megvalósításáért, az anyagi élet javításáért, egy jobb, emberibb, igazságo­sabb társadalom megteremté­séért folytatott küzdelmeit. Fontos hivatást tölt be en~ Táblák a felszabadulás utá ni évtizedekből. Szakasits Árpád személyes használati tárgyai nek a máig húzódó küzdelmes múltnak valósághű megismer­tetésében a most negyedszá­zados múltjára emlékező Munkásmozgalmi Múzeum és kollektívája. Történelme nem előzmények nélküli. A budai várban létesített múzeum elődjének tekinti az 1919-ben, a Tanácsköztársaság leverése után megszületett Kommunista Proletár Múzeumot, amely Magyarországon első ízben kezdte meg a munkásmozga­lom emlékanyagának gyűjté­sét A Proletár Múzeum gyűj­teményének néhány fontosabb darabja az itt látható anyag legféltettebb kincsei közé tar­tozik. De más szempontból sem kellett a semmiből indul­nia 1957-ben a múzeumnak. Megalakulásakor mintegy százezer darabos gyűjteményt vehetett át a Párfctörténeti In­tézettől, továbbá — még ne­gatívumaiban is — sok érté­kes tapasztalatot, amelyet a munkásmozgalom-történeti gyűjtőmunkában és sok nagy­szabású kiállítás megrendezé­se során elődje szerzett. Bekerült a múzeumba a moz­galom hétköznapjainak, név­telen harcosainak sok-sok tár­gyi emléke és dokumentuma is. A korábbiakhoz képest felbe­csülhetetlen értéket képvisel­nek a munkásélet, a munká­sok különböző rétegei helyze­tének, otthoni és munkahelyi körülményeinek, környezeté­nek, lakásuk, háztartásuk be­rendezéseinek, eszközeinek, öltözködésüknek, személyes használati tárgyaiknak jellem­ző darabjai a különböző idő­szakokból. A munkás életmód eme muzeális értékű, eredeti tárgyi emlékei hitelesítik, életközeibe hozzák a korról szó­ló tudományos megállapítá­sokat, benépesítik a történel­mi írások által megrajzolt képet. Tudományos szempont­ból azért is becses értékű a múzeumi gyűjteménynek a kitágulása, mert ez a tárgyi világ nagymértékben segít­heti a munkásosztály történe­tének az eddiginél sokolda­lúbb és valóságihűbb feltárá­sét. A szemléleti, módszertani és tartalmi kitágulást már jól érzékelteti a múzeum részben 1975-ben, majd tel­jes egészében 1977-ben meg­nyílt állandó kiállítása. Hiánypótló és nagy nyeresége ez a magyar múzeológiának és a közművelődésnek egya­ránt. Ez utóbbit alátámaszt­ja. az, is, hogy a kiállítás megnyitásától — tehát 6—7 év alatt — mintegy egymillió- kétszázezer látogatója volt. A korábbi torzításokkal szakítva, a történetiség elvét tiszte­letben tartva, a maga össze­tettségében igyekszik e tárlat végigkalauzolni a látogatókat a magyar munkásmozgalom több mint egy évszázados tör­ténekén. Ez, a ma már termé­szetesnek tűnő megújhodás sok-sok töprengésben, kemény, néha éles vitában született meg, amelyet nemegyszer az alkotó munkában résztvevők­nek önmagukkal, korábbi be­idegződéseikkel szemben is meg kellett harcolniuk. És e munka köziben alakult, for­málódott az az elkötelezett, szakmailag jól felkészült gár­da, amelyre mind a magyar muzeológia, mind pedig a történelemtudomány bizton építhet köznevelő és tudomá­nyos munkájában. Tükröződik ez az utóbbi év­tizedben megszervezett, szá­mos hazai és külföldi idő­szaki és vándorkiállításban is. Csupán a legutóbbi öté­ves tervében a múzeum több mint 80 kiállítást rendezett. Néhányat közülük — mint a tanácsköztársasági és a felsza­badulási emlékkiállítást — számos külföldi szocialista, fejlődő és tőkésországokban is bemutattak. Külön kiemelés­re méltó a Kommunisták Ma­gyarországi Pártja egykori székházában, a budapesti Vi­segrádi utca 15. szám alatti épületben berendezett emlék- kiállítás, valamint' a külföl­di mártírmúzeumokiban — kö­zöttük Auswitzban, Sachsen- hausenban, Rawensbrückben — a fasizmus magyar áldoza­tainak, a fasizmus elleni harc hőseinek emlékét őrző állan­dó kiállítások. A Magyar Munkásmozgal­mi Múzeum negyedszáza­dos évfordulója, s egyben az idei múzeumi hónap alkalmá­ból most megnyílt kiállítása a maga nemében újszerű. Nem valamely történelmi témát mutat be, hanem a magyar munkásmozgalom történetét tükröző tárgyi világ váloga­tott, érdekes és látványos da­rabjait. A múzeumi gyűjte­mény ezen a kiállításon mint­ha eszközből főszereplővé lép­ne elő. Mégis érzékelteti azt a folyamatot, amelyben „pa­pok, katonák, polgárok után” a magyar munkásosztály ne­héz, keserves küzdelmek árán, Európa egyik legelnyomottabb osztályából a hatalom birto­kosává vált. Vass Henrik —•»HU*««»*:,.:, ........... K aján Tibor karikatúrája a személyi kultuszról. ÚTON1ÁRÓ Kinek jár a kakatúr? „Tisztelt Szerkesztőség! Október 12-én címlapjuk elején közölt képes szöve­get igazságtalannak talál­juk. A népviseletbe öltöz­tetett menyecske bujáki népviseletbe van öltöztetve, nem pedig ecsegi népvise­letbe. Mi, bujákiak, népvise­letünket és néphagyomá­nyunkat a török idők óta őrizzük, és van errp egy jó közmondás (Idegen toliak­kal nem illik ékeskedni). Tisztelettel: Fővárosi Kéz­műipari Vállalat ruhaipari gyáregység, 142/Buják, var­roda dolgozói.” xxxxxxxx A levelet elkértem a szerkesztőmtől. Alighanem sokkal több­ről van itt szó, mint egy­szerű helyreigazításról, amelyet ráadásul nem is kérnek levelükben a bujáki asszonyok. Nem ezt kérik. Elodázhatatlanul fontos­nak tartják jelezni véle­ményüket, talán még jogos felháborodásukat is. (A bi­zonytalankodó „talán” nem a jogosságra, hanem az itt feltételezett tényre vonat­kozik, arra ugyanis, hogy felháborodtak, amikor a képet meglátták címolda­lunkon az ecsegi szüreti felvonulásról). A kis levélen több he­lyen fénylenek a szavak. Mindazok, akiknek fe­jében csak egyszer megfor­dult a gpndolat, hogy „tán már minden érték, minden közösséget megőrző hagyo­mány kiveszett ebből a hir­telen változott világból” — olvassák el néhányszor a bujákiak levelét, és ha tud­ják, képzeljék is oda ma­gukat a varrodába, ahol a sorokat írták közös elhatá­rozásnak megfelelve, leír­ták a közösen megfogalma­zott mondatokat, amelyek­ből ezek a szavak ütköznek szembe: „igazságtalan"... „török idők óta őrizzük...” Súlya, fénye van a szavak­nak xxxxxxx A riasztó diagnózisok meg arról adnak számot egészen más oldalakon, hogy a gyors változások nyomán elroncsolódott a közösséghez tartozás tuda­ta, hogy ez a tudat kóro­san legyengült, hiányzik a valahová-valakikhez tarto­zás érzése, bizonyossága, hogy a helyi lokálpatrióta­tudatok is sorra elsorvad­nak és így tovább majdnem a világvéget is jelző kon- gatásig. És akkor a bujáki asszonyok megírják a leve­lüket a varrodában és el­küldik. Szükségesnek tartják. A bujáki népviselet csak az övék! Itt nincs baj a ’ közösségi tudattal. Itt tö­rök előtt, török óta erős a „helyi lokálpatriotiz­mus”, amelyet csak a gondolkodási hiányok té­veszthettek, keverhettek, ítélhettek azonosnak a si­lány provincializmussal... Tisztelet a hagyománynak1 XXXXXXXX Ezt a népviseletet így írja le a néprajztudós: a fiatal menyecske legszebb dísze a főkötő. Részei: nagybúkor, fejkötő, kaka­túr. A sok szoknya itt a leg­rövidebb, alja fodros hatá­sú. a vállkendők fodra felál­ló — ez, és a réklifélék son- kaujja a felsőtest formáit hangsúlyozza, a nyakon huszonöt soros gyöngyöt viselnek, amelybe apró, pi­ros rózsákat fűznél«. A roj­tos kendő kékatlasz se­lyemből, a szoknya piros százszorszép anyagból ké­szül. A fekete lúgos szárú csizma itt ismert, de a har­mincas évektől nyáron fél­cipőt viselnek. Mit érdemes megőrizni, ha nem ezt?! A nyugat-európai légitár­saságok kirakatában felna­gyított színes fotókon is ez a népviselet kecsegteti az utazót a magyarországi látnivalók élményeivel. Tudják ezt és büszkék rá Bujákon az emberek. De ott a Icaron ülő gyereklány is teljes öltözetet kap, hogy egészen menyasszony korá­ig mindig mást, újabbat kapjon és az esküvőre is gyakorta abba megy; de ott találkoztam magam is, olyan helyi vezetővel, aki főkötőket gyűjtött, mert váltig hitt abban — hisz-e vajon még? —, hogy Bu­jákon akár néhány óra alatt is lehetne helytörté­neti múzeumot létesíteni; de ott sok minden másnak is megmaradt a hagyomá­nya, a szőlőnek, pincekul­túrának például; de a bu­jáki emberre jellemző az is, hogy inkább járt haj- nalonta és jár ma is bu­szokkal a fővárosi üze­mekbe, minthogy otthagy­ja az első kakasszóra (vá­rosi kakasnak amúgy is ha­mis a hangja) a szülőfalu­ját, a „varas Bujákat”. Hát persze, hogy érzékenyek az értékeikre, amikor min­denféle zord időkben meg­látták, megőrizték benne a szépet, s velük önmagukat: maradtak bujákinak. Ami, úgy tűnik — önmagában is jelent valamit! XXXXXXXX Hát csak jelentsen is! Minél többet, minél erő­sebbet, minél értékesebbet. Lám csak, itt van a Lyka Károly szerkesztette Mű­vészet folyóirat első évfo­lyama 1902-ből, éppen nyolcvanéves ez is. Nagy­szerű, máig érvényes ta­nulmányt írt benne a gra­fikai vonalró! Olgyai Vik­tor, akinek azóta tán már a csontja is elporladt. A nagyterjedelmű munkát végig a „bujáki művész­nek” ismert (de ismert-e eléggé és úgy, ahogy meg­érdemli?) Glatz (Osztkájr helybeli grafikái díszítik. Igazolják inkább a bujáki modellekről készült ceruza­rajzokon mindazt, amiről a tanulmány szól. Olyanok ezek a rajzok, mint herbá­riumban az örökzöldre pré­selt levelek: a jellegzetes férfifejek, a kontyos lány­arcok, a fess K. u. K. őrve­zető úr portréja (ugyan, mi lett vele tizennégyben és később?); a bibliás fdú teljes alakos ábrázolása, vagy a parasztfiú az ajtó előtt, akinek cinkét fogott az orra, nagy hideg lehe­tett Bujákon, amikor a rajz készült valahol, vala­mikor a századforduló tá­ján. És rajtuk a viselet, amelyet a török idő óta megőriztek, hordanak mind a maii napig. xxxxxxxxx De Ecsegen hogyan volt vajon? Az meg ecsegi hagyo­mány, hogy a fiatal lányok már nagyon korán, de min­denképpen saját háztartá­suk megalapozása előtt ak­kor is elmentek a váro­sokba, fő váróéba szolgálni, ha erre anyagilag semmi sem szorította őket. Egy­szerűen a tapasztalás cél­jából, hogy tanuljanak, jót hozzanak, jó gazdaasszo­nyok legyenek. Talán a viseletét is így hagyták el valahogy, az ecsegi nyi­tottság a világra meg'még­iscsak olyan hagyomány, amelynek éppen úgy lehet becsülete, mint másnak. A ruha változik talán a leg­könnyebben, ha az ember a változás útját keresi. De oka ainnak, hogy Ecsegnek miért nincs híres népvise­lete — sok más is lehetett és volt egészen biztosan Az igazság sokszor egészen kis helyen elfér: az, aki a képen látható, tudva tudta mit öltött magára, itt tehát nincs igazi igazságtalan­ság, nincs idegen toll sem talán, abban a rossz érte­lemben legalábbis nem­igen. Aki a képet készítet­te az meg abból indulha­tott ki, „ha egyszer Ecse­gen van a szüreti felvonu­lás, nyilván helyi, (ezt ír­ta, nem hogy ecsegi) a népviselet is a menyecs­kén." A néprajz meg fel­jegyzi, hogy a bujákihoz hasonló, vele majdnem azonos volt a viselet a kör­nyéken is... Így aztán, nem hibázott nagyot itt senki, xxxxxxxxx Egy jószemű ember ta­lán átlát Ecsegről Bujákra. Az ecsegi „látófától” biz­tosan. A sors közös. Az is volt errefelé. Miért lett volna más a viselet? T. Pataki László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents