Nógrád. 1982. május (38. évfolyam. 101-125. szám)

1982-05-01 / 101. szám

■¥¥¥»¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥»¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥»¥¥¥¥¥¥¥»¥¥¥¥»¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥»¥¥¥¥-¥¥¥¥»¥¥* Maia - M a- május Változatok a zenére és a szülőföldre ¥¥¥¥¥¥¥¥»¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥* Legszebb hónapunkhoz, a virágfakasztó, rügypattintó májushoz érkezvén, bizo­nyára sokakban merül fel a kérdés: ugyan miért éppen ezzel a kedves hangulatú, lágyan zengő névvel illetjük az április és június közé ékelődő harmincegy napot. Nos, azért mert ez egy olyan feldajkáló „anyás” időszak s ugyan mi más il­lene rá, mint az a szó, hogy anya. A május elnevezés ugyan­is ebből az eredetileg Maia hangzású ősi latin névből származik, amely nem volt más, mint a mitológiából jól ismert Mercuriusnak, az utazók, a kereskedők és a tolvajok istenének anyja. A görögök hitregéiben szintén úgy szerepelt, mint „anyácska”. Innen tehát a május hó­nap május neve! Ám, ha már szóba került ez az ik­rek jegyében eltelő időszak, illendő még egy s mást el­mondani róla. A kertészkedők jól tud­ják, hogy valóban ilyenkor tobzódik a legjobban »szer­ves élet. Nem csoda tehát, hogy az isteni Maiát — Ma­ját —, míg latin és görög hívői hittek benne, nemcsak mint rakoncátlan fiacskájá­nak világrahozóját tisztel­ték, hanem úgy is becsület övezte, mint a föld ter­mékenységét oltalmazó égi lényt. A történelem meg a poli­tika iránt érdeklődők vi­szont afelől lehetnek tájé­kozottak, hogy május hava, pontosabban annak leg­első napja hosszú ideje a dolgozó ember nagy kitá­rulkozásának, a megpezsdült természettel való találkozá­sának az ünnepe volt. Ami­kor pedig egyre inkább a kevesek birtokába került az életet adó — s persze hasz­not hajtó — természet, ak­kor mindinkább politikai eseménnyé tették ezt a ta­lálkozást a kétkeziek. Má­jus elsejéből így lett május elseje, a munkásosztály nemzetközi összefogásának ünnepe, amelyet 18:10-ben, a II. Internacionálé kongresz- szusa hivatalos eseménnyé nyilvánított. S tette ezt an­nak a haymarketi (USA) vérengzésnek az emlékére, amikor a felvonuló tömeg­be belelőttek. Mindez 1886- ban történt... A néprajz, a népszokások ismerői pedig kedves ese­ményként tartják számon a májusfa — Nógrádban így mondják: májfa — állítá­sát. Ez is a hónap legelső­éjszakáján történik. Mégpe­dig úgy, hogy a kedvese ke­gyeire áhítozó legény egy frissen vágott, szalaggokkal, színes kendőkkel feldíszített fiatal husángot szúr vagy ás le a leányos ház elé. illető­leg annak kertjébe. Nagy ti­tokban kell ezt megcsele­kedni, mert így igazi a bók, így teljes a kedvesség. És még egy májusünne­pi szokás! Ez is fához kap­csolódik, de annak a vas­tagabbik fajtájához. Magya­rán azokhoz a termetes és sima felületű rudakhoz, amelyeket az egyik végű kön mindenféle ajándék- tárggyal — teli borosflas kákkal, fonatos kalácsokkal, legényeknek való kézi esz­közökkel stb. stb. — jól fel­díszítenek, aztán a másik végüket a földbe illesztik, és amikor égnek mered a dorong, lehet felkúszni rá. Aki valamelyik jutalomfélét eléri, azzal ereszkedik alá a nézők nagy tapsa, üdvöz­lése közepette. Ezt az ún. díjmászást a május elsejei majálisok fő-fő számaként rendezték meg a múltban, és kerítenek sort rá itt-ott még ma is. Maia — Maja — mama tehát még ilyen virtusko­dásra is átörökítette a ne­vét. .. A. L. Németh Endre rajza Mészáros Erzsébef tértextilje, RéH Zoltán akvarelljei Henry de Morant Az ipar­művészet története a kezde­tektől napjainkig című köny- I vében a legújabb kor ipar- I művészetéről szólva felhívja a ! figyelmet azokra a változások­ra, amelyek az utóbbi több mint fél évszázadban az épí­tészetben, a társadalmakban végbementek, s amelyeknek, többi között, az a következ­ménye, hogy — mint írja —: „Kevés kivételtől eltekintve, magánembereknek nem na­gyon van módjuk, művészi kárpitok vásárlására, de nem is tudnák hova elhelyezni őket. Egyeseknek szóló művészet­ből közösségi művészetté lett a kárpitszövés is. A mozaikhoz hasonlóan, ma a textilművé­szet is a középületek falainak díszítésére van hivatva”. Mé­száros Erzsébet, Salgótarján­ban élő textlltervező iparmű­vész jelenlegi — Réti Zoltán­nal közösen rendezett — kiál­lításán, a megyei József Atti­la Művelődési Központban lát­ható munkája szintén hasonló célt szolgál majd, a salgótar­jáni zeneiskola számára ké­szülő tértextilről van ugyanis szó. Ez a műhelybemutató jó al­kalmat jelent arra, hogy meg­ismerkedve a tervdokumentá­ció egy részével, kicsit bepil­lanthassanak az érdeklődők egy ilyen mű létrejöttének tit­kaiba. Mert hiszen egy tizen­egy négyzetméteres tértexül nem úgy pattan a világra, mint Hallasz Athéné Zeusz homlo­kából, teljes fegyverzetben. Létrejöttének útja lényegesen hosszabb és sok időt vesz igénybe. A kiállításon az előz­ményekből is ízelítőt kapnak a látogatók, amennyiben lát­hatnak itt keretbe foglalt szö­vött tervrészletet, színes ter­veket, s enteriőrökben, az is­kola aulájának perspektivikus képében a tértextil kicsinyített tervvariánsait. A mű a zeneiskola aulájá­ba kerül, a lépcsőfeljárót bo­rítja el, a komplex belsőépí­tészeti átalakítással egyidő- ben, amelyet Homoky József belsőépítész végez. A szövés legalább fél évig tart, a mű­vész eddig körülbelül egytlze- dét szőtte meg. A tértextil, tervek szerint októberre, az idei zenei világnapra készülék Színkialakításában a művész figyelembe vette az enteriőr színeit, az épület egész belső esztétikai kialakítását. A tér­Réti Zoltán: Gordonkázó textil elkészülte után kettős funkciót tölt be. Egyrészt, mintegy „kulisszája” lesz a lépcsőfeljárónak és a ruhatár­nak. Másrészt, a zenei élmény befogadására készít fel. amint azt a lírikus tématerv és a színvilág is jelzi. Mér a tervek alapján is meg­állapítható, hogy az egész mű­vön végigvonul valami nehe­zen megfogalmazható deren­gő melegség, egy-egy nagyobb felület finom formai árapálya zajlik, akárcsak a zenében. A tértextü kompozíciós elemei­hez tartozik a föld, a víz, a levegő és a madár, elvont meg­fogalmazásban. Mindezen ele­mek szintén a zenét szimbo­lizálják, a hangzás árapályait, a zenei motívumok súlyosabb indulását, későbbi felszárnya­lását, ködbeveszését. Ugyan­csak ezt szolgálja a szövés módja is. amely a rusztlkusabb felületektől a esitultabb, elsi- mítottabb szövésmódig terjed. Ez a szövést mód mintegy op­tikailag megemeli majd az au­lát, a színdinamika törvényei alapján. Mészáros Erzsébet, amint azt korábbi műveiben is tette, az egyszerűséget, a finom hangot képviseli a textilművészetben, amely napjainkban — a szom­bathelyi textilbiennálék ta­núsága alapján is — rendkí­vül sokszínű. Már kivitelezett műveinek figuratív és stilizált megfogalmazása egyaránt a puhább, melegebb életérzés, végső soron az életöröm je­lenvalóságát jelzi művészeté­ben. Réti Zoltánnak a véletlen folytán egyszerre három he­lyen nyílt kiállítása, Miskol­con, Tokióban és Salgótarján­ban. A művész mögött több tu­cat egyéni kiállítás áll, ame­lyek közül igen sok Nógrád­ban volt, ha nem is Salgótar­jánban. A közönség ismeri munkásságát, ami kétségkí­vül előny. De lehet hátrány is. Ez a megszokásból következ­het, vagy abból a helytelen szemléletből, hogy a provinciá­ból nem lehet igazán — úgy­mond — „világraszólót" mon­dani, beszéljünk tehát másról. Csakhogy, ne feledjük, a vi­lág provinciákból áll, ame­lyeknek nem a határuk fon­tos, hanem a horizontjuk. S Réti Zoltán horizontja tág. To­vábbá, ha elismerjük, ha nem, semmit sem ismerhetünk job­ban a világból, mint azt a kis hazát, szűkebb, vagy tágabb provinciát, ahol születtünk és amelyben élünk és ahol ké­sőbb is emlékezhetnek ránk az emberek. A kiállítás akvarell­jei. akárcsak a Miskolcon és Tokióban bemutatottak, ér­vényesen szólnak a palóc táj­ról, az itt élő emberekről. Ét a titka harmóniájuknak is. Réti Zoltán képénítésének jellemzője, hogy a mű mindig egy lüktető hullámvonal köré épül. Ezt a fő vonulatot, ha nem is mindig azonnal végig­vitt vonalról van szó, nem za­varják apró jelenségek. S így, bár művészetének gyökerei az impresszionizmusba, vagy a posztimpresszionizmusba nyúl­nak, a konstruktív képépítés­nek olyan útját járja, ahol a szerkezet, a fő vonal nem nyomja el a lírai szépségeket. Azok közé tartozik, akik vallják, hogy a festészetnek a szín változatlanul domináns eleme. Nem a természet szí­neinek másolásáról van szó, hanem arról, hogy a művész minden képre külön érvényes színvilágot alakítson ki, amely aztán egész munkásságára is jellemző lesz. Réti Zoltán képei nem epi­kusak, nem a mese a jellem­zőjük. Inkább valaminek a változatai, mint a zene. Min­denekelőtt vallomások a szü­lőföldről. Tóth Elemér // Az ásót földbe ütve hagyta n M ennnyi idő alatt szüle­tik egy vers? Papírra leírhatja a költő akár fél nap, vagy egy illanó fél­óra alatt is. De vajon meddig hordja magában, meddig érle­li kivételes képességének gyü­mölcsét, hogy aztán a rím és ritmus nyelvén szóljon a vi­lágról? Rólunk. Baranyi Ferenc több mint féltucatnyi kötetben adott közre verset.; megkapta a Jó­zsef Attila-díjat és a SZOT- díjat; aztán szövetkezett Me­rényi Judit előadóművésszel és eljött Nógrádba is, hogy Vers és zene címmel szóljanak a költészetről. A megyei könyvtár az alkalomhoz illően összeállított egy reprezentatív kis füzetet a költő verseiből; a jó ügynek megnyert Czinke Ferenc grafikusművész pedig a maga művészi eszközeivel megjelentette a füzet címol­dalán: hogyan látja ő mind­azt, amiről Baranyi a Köröz- vény című versében ír. E bevezető talán már így is hosszadalmasabb a kelleté­nél, mégis folytatnom kell: költő és előadóművész autó­zott kétszáz kilométert, a gra-' íikus „csak” hatvanat. Aztán ülünk a több ezer lelkes falu barátságtalan hodály kultúr­termében — és számolok. Az eddig említettek, az három; itt vannak a megyétől ketten, egy járási kultúrmunkás, de a hivatalból közreműködők kö­zé számítom a helyi kultú- rost és a könyvtárost is — az annyi mint nyolc. Talán a véletlen gonosz já­téka, hogy a felnőtt számba menő közönség is éppen nyolcra rúg, ebből is ketten a szomszéd faluból jöttünk, af­féle okvetlenül elvárt hallga­tóság gyanánt. Számos szék, persze foglalt még. Itt ül vagy kéttucatnyi „ki tudja, hogy hol vagyok” cigánygye­rek, akiket a kultúrház előtti betonplaccról tereltek be. Menteni a becsületet... Talán nem éppen ildomos a magyar nyelv hete idején leír­ni: ég a pofámon a bőr! Szé­gyenkezem, gyűlölöm ezt a kí­nos szituációt. S bizonyára a düh magyarázza, hogy erre az érdektelenségre is vonatkoz­tatom Baranyi — egészen más fogantatású — csaknem húsz évvel ezelőtt írt sorait: „.. .Csak szombatesti kos-tor­zsalkodásra (elég e kéken habzó szenvedély? És otthon is: hányszor uszít parasztra) parasztot még a virtus, kocs­magőz. ..!’’ Majd alább egy vészkiáltás- „Jaj, bicska nyí­lik értelem helyett mé(j" Csábító volna most a dra- matizálás: mennyire tetőzik hozzá ebben a faluban is az italmérés zárórájához a szil­lánkokra zúzott sörösüvegek összesöprése. Ehelyett inkább egy indulat szülte és világgá kiáltandó kérdés kívánkozik ki belőlem: ennyi hát a mun­ka becsülete? Csak ennyi? A költő gyönyörű-keserves mun­kájáé, meg a népművelő kö­zönybe, tespedtségbe fulladó igyekezetéé. Ha van, persze, igyekezet, s nem hagyatkozik a szép szolgálatára szegődött kultúrmunkás a kényelmes plakátragasztásra, meg a meg­hívó postázására. Nem tudom — és nem is akarom — most eldönteni a kudarc okát. A tanulságos számolást azonban lehetne folytam. E kultúrbukfenc színhelyén él talán egy vagy másfél tucat pedagógus; legalább ennyi ag­rárértelmiségi; aztán orvos, gyógyszerész, pap; az autó­buszon utazókat szemlélve pe­dig úgy vélem: számosán van­nak a középiskolások is. Eszembe jut még valami és a polcomon összegyűjtött je­lentések, beszámolók, össze­foglalók vastagra hízott hal­mából előbányászok egy sten- cilezett papírt. A takarékszö­vetkezet beszámolójának má­sodik oldalán ott az imponá­ló szám: a fiaskó színhelyén 24 millió 285 ezer forint be­tétet őriz a falu bankja. Jó! élünk? Milyen jól élünk! De r>ko$an-e? S főleg szépen-e, tnrtVp-asan-e? A borznnrirts emlékidézé1-' mellett illő, persze a jóról, az a a a örömetszerzőről is szólni. Kü­lönösképpen, hogy oly gyako­ri a vád: ha figyelemfelhívó és Jobbító szándékkal is, de a kelleténél gyakrabban emle­geti a krónikás a rosszat, mint a követendő példát. A lidérces „kultúrélmény" után két nappal örül az ember lel­ke. Minden kultúrintézmény­be legalább olyan tartalmat kívánok, mint amilyent ezen a május elseje előtti vasárna­pon az egyházasdengelegi megélt. Talán száznál is több óvodás és kisiskolás rajzott az asztalok körül, hogy a pásztói művelődési központ munkatársainak segítőkész út­mutatása alapion elkészítsék játékaikat. Hurkapálcikából, fonalból, nádból, papírból, krumpliból, sárgarépából. Egyszerű semmiségekből. Hogy kerül a példa ide, a munkáról és a munka becsü­léséről szóló elmélkedésbe? Bár minden rejtélyre ilyen egyszerű volna a magyarázat. Egy nagyszerű kezdeményezés jóvoltából gyerekek tucatjai ízlelték meg ezen a vasárnap délutánon a munka kínját és keservét, a teremtés és alko­tás gyönyörével együtt. Ott a bizonyság a boldog arcokon, hogy a megszenvedett vég­eredménynek — legyen az krumplihasú török basa, fo­nal pók, vagy éppen színes tulipán — nagyobb most a becsülete mindenféle készen kapott, soks’áz forintos já­tékcsodánál. Csak vihetett volna a véletlen már néhány évvel ezelőtt ehhez hasonló „játszóházba”! Akkor a rossz melle oda tehettem volna a jót is a gyermekek játékai­ról szóló lehangoló riport pe­dig nemcsak kesereg a té­nyen: miként fosztjuk meg a drága, készen kapott — mel­lesleg pedig sem gondolkodni nem tanító, sem kézügyes­ségre nem nevelő — játékcso­dákkal az apróságokat a mun­ka korán megkóstoltatható ízétől. Az alkotás örömétől, s a büszke felismeréstől: én csi­náltam! Hasonló következtetésekre juthatnánk számos más példa kapcsán is. A lakli kölyök a diófa hűvösében tépi a gitár húrjait, az apját pedig a ku­koricasorok között aszalja a nap. Lemerném tenni a nagy­esküt, hogy e túlságosan is megkímélt, sőt félrenevelt kölyköt nem fogja majdan megfenyegetni a falun átutazó körzeti orvcs: „Ejnye, tata, kértem már néhányszor, hogy kímélje magát hetvenéves ko­rában". Ml több, affelől sem vagyok bizonyos, hogy az ilyen tempóban éldegélő if- jat hetvenéves korában még egyáltalán figyelmeztetheti bárki is bármire. Magyarán: nem biztos, hogy megéri ezt a kort Ha az elmúlt nyáron készít­hettem volna egy filmet, az igaz történet mindenképpen egy öregemberről szólna. A celluloid szalag tanúsíthatná, hogy Józsi bácsi húzza maga után a kétkerekű vállán a kasza Liheg, néhány lépés után megáll, pihen. Lát­szik jól, hogy minden lépés nehezére esik, de teszi a dol­gát. Erre született, meglenni sem tudna munka nélkül, a nyugdíjat kiegészítő nyúl pe­dig egyébként is várja otthon az eleséget. A kukoricája meg? Párja nem volt a határ­ban. De nem is csoda, mert megkapálta vagy hatszor. Egy füllesztŐ nyári reggelen pedig azt hittem, hogy káprázik a szemem: Józsi bácsi egy edénnyel a kezében hajlon­gott a Rőzsamályon, minden tő kukorica tövébe műtrágyát szőrt. Aztán letörte a dacból, aszályban is szépre hizlalt kukoricát, kiásta a krumplit. Elvégzett mindent, a történet pedig véget ért. Nem sokkal ezután kis teherautót láttam az utcán, platóján koporsó­val. A szűkszavú felirat pe­dig csak ennyit mondott: ,.Ko- bács József. Élt 83 évet”. M intha csak róla és nem saját édesapjáról írta volna a mai cikkben sokat emlegetett Baranyi Fe­renc a megkapóan szép „bú­csúztatót” így: „.. .Az ásót földbe-űtve hagyta, /mintha csupán a boltba menne . . , / Aztán — mikor senki se lát­ta — / egy alacsony felhőre lápét / és nekivágott kiskabát- ban / a magasságns őszt ég­nek I amikor rájöttünk a csel­re: / már nem tudtuk követni szemmel. / Fogják meg! Ott! A földi létből / kereket old 10 NOGRAD - 1982. május 1., szombat egy öregember!" De az utolsó percéig tevé- kiskocsit, kenv életet hagyott a földön. Példaadót. Kelemen Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents