Nógrád. 1982. május (38. évfolyam. 101-125. szám)

1982-05-08 / 106. szám

A Trabant, amibe a balassa­gyarmati GELKA-szerviz előtt beszállunk, jócskán elmúlt már kisdobos korú, mi több az út­törő korból is kinőtt. Kere­ken tizenhét éves. Ennek elle­nére Túri Laci csak pöccint rajta egyet és már be is sorol­hatunk az esti csúcs autófo­lyamába. — Jó kis masina ez — ve­regeti meg a szakállas fiatal­ember az autómatuzsálem vo­lánját. — Igaz, a szombatom mindig az övé, de nem ia ha­gyott cserben még sosem. Há­lás a foglalkozásért. Ha igaz a mondás, hogy az ember tárgyai beszélnek tu­lajdonosaikról, akkor most két­szeresen is igaznak érzem. A kocsi ragyog a tisztaságtól, minden precízen a helyén, pe­dig munkaeszköz, hiszen Laci a GELKA kiszálló szerelője. Amint az Április 4.-lakótelep egyik házának lépcsőin fölfe­lé ballagunk, rápillanthatok a „birtokra”, ami csupán néhány négyzetméter, de az ágyások katonás rendben sorakoznak. A lakásban Rita, a feleség már vár minket. A három la­kóhelyiség egyike Laci szenté­ly^ ott élheti ki szenvedélyét: a bütykölést. Rokonságukban nincs gond a televíziókkal, mert a huszonhárom éves fia­talember nem csupán megta­nulta a rádió- és televízióm Ci­sz erész-szakmát, hanem szere­ti is. — Szerencsés vagyok, mert ez a hobbim is — mosolyog. — Így aztán két-három rossz (évéből összerakok egy harma­dik Jót és nekiadom valame­lyik rokonnak. Most ezt a célt szolgálja ez a szoba. Később majd a gyerekeké lesz. — Mikor? — Hát... egyelőre nem — néznek egymásra. — Még előt­tem van a katonai szolgálat, majd inkább azután. Az az Igazság, hogy előbb meg akar­tuk teremteni a nyugodt élet­hez szükséges feltételeket — Így van — veszi át a szót Rita, a család korelhöke, hi­szen néhány hónappal „koro­sabb” férjénél. — Amikor ösz- szeházasodtunk, albérletbe köl­töztünk, mert a magunk éle­tét szerettük volna élni. — Félre ne értsd — tér ko­runk szerint a tegeződésre La­ci — mindkettőnk szüleivel igazán jó viszonyban vagyunk, hol egyiknél, hol másiknál va­gyunk hetente többször is, s mindkét helyen szívesen is fogadtak volna bennünket, de mi inkább a teljes önállóság­gal próbálkoztunk. — Szerencsések voltunk, mert igazán kiváló volt az albérlet — főként olcsó —, de persze nem az Igazi. Elvágyódtunk onnan és ezért keményen spó­roltunk. Gyűltek a forintok az ifjúsági takarékbetétben, de külön is. Mindent félretettünk a lakásra. — Szövetkezeti lakást igé­nyeltünk, de arra hiába vár­tunk, csak nem akart elkészül­ni — emlékszik vissza Laci. — Aztán váratlanul jött ez a la­kótelepi lakás, amit gyorsan meg is vettünk. Persze bajban lettünk volna, ha a szüleim nem segítenek, örököltek, s abból százezer forint jutott ne­künk, amihez hozzátettük a magunkét és máris miénk volt a lakás. — Huszonhárom évesek vagytok és egy berendezett la­kás tulajdonosai. Nem épp, ti­pikus dolog mostanság. — Nem, valóban nem az. Általában a nálunk idősebbek jutnak önálló otthonhoz. Ne­künk szerencsénk volt. De azért tettünk is érte valamit! — villan Laci szeme. — Min­dent megfogunk, amit csak le­het. Ezen azt értsd, hogy ami házilag elkészíthető, azt én például igyekszem megcsinál­ni. Egy könyvespolc, egy vi­rágtartó, vagy épp szekrény a cipőknek. Nem nagy dolgok, de ha leülsz számolni, rájössz a •ok kicsi sokra megy igazsá­gára. Egy ilyen cipősszekrény a boltban legalább nyolcszáz forint, ha nem több. Én há­romszázból csináltam meg. Az egyik szobát hatszor festettem Vöröskereszt-világnap Á nemzetközi és a hazai Vöröskereszt immár hagyomá­nyosan évről évre megrendezi a Vöröskereszt-világnapot. Minden világnapra egy-egy jelszót fogalmaznak meg, ki­emelve valamilyen — különösen fontosnak tartott mozgal­mi tevékenységet, időszerű feladatot. így az 1982-es Vörös­kereszt-világnap jelszava: Gondozzuk a rászorultakat! A mozgalom alapvető céljai közül most az egyik leg­fontosabb feladatot helyezi előtérbe. Mindennapi életünk megannyi tapasztalata Nógrádban is igazolja: szinte nincs olyan ember, aki ne volna hajlandó valamilyen formában segíteni a pártfogásra, támogatásra, gyámolításra, gondo­zásra szorulókon. Szinte véget nem érően sorolható hol, miben, mikor lehet és kell közbelépni, segíteni. Vegyük gondosan számba: közvetlen környezetünkben, például a családban kik szorulnak támogatásra, gondozásra. Mert bi­zony még az is megesik olykor, hogy éppen azokról feled­kezünk meg, akik a legközelebb állnak hozzánk. Ezután nézzünk körül a lakóterületünkön, munkahelyünkön, bará­ti körünkben, kik élnek olyan körülmények között, akik gondozást igényelnek, akiknek helyzetén olykor apró figyel­mességekkel Is könnyíteni lehet. Vannak, akiknek az emberi kapcsolat hiányzik, amely képes elűzni a magányosság keserű óráit, ők azt várják, hogy valaki néhanapján rájuk nyissa az ajtót, érdeklődjék hogylétük iránt. Az emberi szó, a beszélgetés hiányzik ne­kik, mely magányos, egyhangú életüket megszínesíti, tartal­massá teszi. Másoknak viszont segítségre van szükségük: a bevásárláshoz, a lakás kitakarításához, a kiskert rendbe ho­zatalához, gondozásához, a tüzelő és az ivóvíz bekészíté­séhez, a gyógyszerek beszerzéséhez és így tovább. Sokan másfajta segítséget igényelnek: tolókocsit a mozgáskorlá* tozottak részére, táborozási lehetőséget olyan gyerekeknek, akiknek még nem is volt alkalmuk a szülői ház, vagy az intézet falain kívül kerülni; mások az ebéd hazaszállítását... A Magyar Vöröskereszt és tagsága, s rajtuk kívül termé­szetesen még sok ember, kollektíva méltán lehet büszke hazánkban mindarra, amit önként, emberségből, önzetlenül tett és tesz mások helyzetének megkönnyítésére; hogy még kevesebb legyen a könny, a keserűség, több a derű, a mosoly. Az idei Vöröskereszt-világnap jelszava — Gondozzuk a rászorultakat! — kettős értékű: nem csupán a gondozotta­kat, a rászorultakat gazdagítja, hanem magukat a segítőket is. Hiszen ilyen módon teljesebb emberekké válhatnak. 4 NÓGRÁD — 1982. május 8., szombat Túriék­nál át, mire jó lett, de nem adtam ki pénzt érte! — Mennyi a jövedelmetek, ha ugyan nem indiszkrét a kér­dés? — Igazán jól kérésül* — jegyzi meg a „pénzügyminisz­ter”, Rita. — Laci hat-nyolc ezer forintot hoz haza, én há­romezerrel gyarapítóm a kö­zöst. Lakásunk, bútorunk OTP kölcsönéből még jócskán vari fizetnivalónk, sok a rezsi is, de nem szólhatunk egy árva szót sem. Jól megélünk a pén­zünkből. Nem költekezünk, nem dorbézolpnk, nincsenek különös allűrjeink. — Szerencsém volt a mun­kával, ahogy az albérlettel is. Amikor érettségi után műsze­résznek jelentkeztem, elvileg még éveket kellett volna a szakmunkásvizsga után a szer­vizben töltenem belső mun­kákon. Engem azonban belök­tek a mélyvízbe, szinte rög­tön kiszálló lettem, ami anya­gilag jobb, mint a bentülőké. Jólétünknek ez az alapja — szögezi le Laci. — Tény, az én laboráns! fi­zetésemből még soká lett vol­na otthonunk — teszi hozzá Rita. — Munkátok a nap java ré­szét elfoglalja. Mivel töltiteka szabad időt? — Amint az idő engedi, ki­rándulunk. Mégpedig motor­ral! Leányfalu, Eger, vagy csak ide a környékbeli dombokra — sorolja Laci. Édesapámék- nak van telke, szőlője a .Ba­laton mellett, oda is le-leug- runk. — Ragaszkodunk régi bará­tainkhoz — simítja bele a le­hullott hamut Rita a tenye­rébe. — Velük szoktunk ösz- szejárni, beszélgetni, kártyáz­ni. Mi szeretünk itthon lenni, különösebben nem kívánko­zunk el máshová. Minden eh­hez a városhoz köt minket. — Rita is, én is KlSZ-alap- szervezeti titkárok vagyunk, még a nyári táborok is össze­kötnek bennünket! — nevetik el magukat Laci szavaira. — Vágyatok ? Egymásra néznek csodálkoz­va. — Valami, amit nagyon sze­retnétek elérni? — Nincs. Tisztességesen aka­runk élni. Aznap este moziba mentek. Belmondo kedvéért megnézték a Zsaru, vagy csirkefogót. Hortobágyi Zoltán Túl a Kaukázuson (II.) Gyémánt hegyek Avetik Iszahakjan At Araihoz című versében így kiált fel: „örmény hegyek, Gyémánt hegyek... ” Az örmény föld, az ókor­tól kezdve az Ázsiát Euró­pával összekötő kereskedel­mi utak metszésében, vetél­kedő birodalmak malomkövei között őrlődve, köves föld, hegyes vidék. Irodalma, épí­tészete, festészete, zenéje, a tudomány művelése ősidőkre tekint vissza. Fenséges tá­jainak szikár szépsége ott vibrál Aram Hacsaturján ze­néjében, Mártír ősz Szárján festményeiben, Avetik Isza- hakján verseiben, vagy az ör­mény származású amerikai iró, William Saroyan művei­ben és így tovább. Meszrop Mastoe — szobra a jereváni Matenadaran, a Közel-Kelet egyik legősibb és leggazda­gabb könyvtára előtt áll — már a negyedik század vé­gén összeállította az örmény ábécét, hogy örményre for­díthassák a Bibliát. A közép­korból származó hacskarok (kőkeresztek) állnak az ősi templomok, kolostorok szom­szédságában, Ecsmiadzinban, az örmény-gregorián egyház központjában, a Szeván-tó fekete kolostoránál, a Gehard- kolostor'nál és másutt Levágják a birkát A Garni-völgyben, nem messze Jerevántól, a hágó sziklafalaiban barlangok nyí­lásai tűnnek föl. Itt egyik fa­lunév Is így hangzik: Szer­vusztok, barlanglakok. Az el­nevezés arra utal, hogy a kö­zépkorban idemenekültek gyakran az örmények. A la­kosság most szőlőt és gyü­mölcsöt termel, állattenyész­téssel foglalkozik és jól él. Virágzó gyümölcsfák min­denütt. A Gamí-erőd Örményor­szág leghíresebb műemlékei közé tartozik a Gehard-szik- lakolostorral együtt. Pogány szentély állt itt hajdan, az' oszloptöredékekből, díszesen faragott oszlopfőkből helyre­állították a szentélyt, amely csaknem teljes szépségében pompázik az Ázot-folyó me­redek sziklatömbjén, közel az éghez. Közelében világi ren­deltetésű épületek maradvá­nyait is feltárták, egyikben görög feliratú mozaikpadlót találtak. A bazaltplatón el­gondolkodik az ember a haj­dani görög feliraton, ami így hangzik: „Mi sokat dolgoz­tunk, de nem kaptunk érte semmit’’. Ez a legendák földje. A Gehard-kolostor fordítása is két népi táncot a fiatalok. Mozdulataik, különösen ke­zük játéka, kecsesek, arcu­kon öröm ül tánc közben, amint azt Armenia konyakot kóstolgatva láttam. A régi hagyományokat őr­zik azok a dallamok és tán­cok is, amelyeket az örmény Állami Népi Együttes ének­és tánckara előadásában néz­tem meg Jerevánban. Az együttes — alapítója és név­adója Tatul Altunján, művé­szeti vezetője Emma Catir- ján, főbalettmestere Azat Ga- ribján — a Szovjetunió ha­tárain túl Is ismert, koráb­ban jártak Budapesten is. Altunjánnak és együttesének köszönhető, hogy az évtize­dek során új életre keltek a népdalok. Az együttes köré olyan nagy zeneszerzők is tömörültek, mint Hacsatur­ján és Komitász, akit az ör­mény Bartókként emlegetnek! ősi örmény dalokon túl, népi elemekkel tarkított, epi­kus jellegű táncokban is gyönyörködhetett a közönség. A Sikuk-sikuk, a Mergáni, a Taron, A piros alma, a Sza­lag és copf, a Kamancs, a Kocsari cimű ének- és tánc­kompozíciók különösen em­lékezetesek voltak. Bemutat­tak egy részletet Hacsatur­ján Spartacus balettjéből is. Az előadás után egyszerre súlyos és könnyű az ember szíve, mint a Matenadaran- ban látott legsúlyosabb, 34 kilós örmény kézirat, s mel­lette a 20 grammos könyvecs­ke. Súlyos és könnyű, mint az igazi szerelem, mint az élet, amelynek értelme ön­magában van. Jereván éjsza­kai fényei már vibrálnak a tiszta magaslati levegőben. Virágzik az orgona, az em­berek a házak előtt ülnek, lányok hajolnak a csobogó ivókutak fölé. Jereván ilyen­kor földre szállt éjszakai ég­bolthoz hasonlít. n , .. , (Következik; X Grúz Hadi­Ősi örmény tánc neve a úton\ kocsari és a nazani. Jereván . ’ bárjaiban is táncolják mind- Tóth Elemér legendára utal, a Szent Dár­da legendájára. Eszerint Krisztus keresztre feszítése­kor a római légionárius azzal a dárdával szurkálta a meg­feszítettet, amit Ecsmiadzin- ban őriztek, de a kilencedik században az arabok elől ide menekítettek a barlangkolos­torba, azóta viseli ezt a ne­vet. A Gehard-katlan meg­közelíthetetlen sziklaodúkat, rejtekhelyeket őriz, habosán zúg a Karmirget folyó, part­ján a sziklához csatlakozva a XIII. században épült a temp­lom. Magát a barlangkolos- tort, amely több szintes, egyet­len sziklába vésték, föld­szinti imacsarnokában forrá­sok csobognak. A templom bejáratánál hacskarok állnak, előttük két vörös kakas összekötözve. Ez a vidék kedvelt kirándu­lóhely, mindenütt birkákat, kakasokat, galambokat cipe­lő embereket, vidám családo­kat látni. Az út szélén a bok­rokon színes szalagok, a be­tegséget a bajt jelképezik, ide aggatják a betegségeket. Érinteni nem szabad őket. Keresztelőbe csöppenek, a szertartás ősi. A szokás, amire a megkötött bárányok bégetése, a kakasok csapko­dása is utal, szintén. Ha fiú­gyermek születik, levágják a birkát, ha leány, akkor csak galambot vagy kakast vág­nak. A keresztelő után a templom mellett a folyónál van a vágóhely. Ott már nyúznak egy birkát, arréb fortyog a kondérban a víz. Kellemes lakomát ígérnek az illatok. Az életet ünnepük ezen a szép napon, amely a köves földön is kivirágzik. A lét örömének érzése lengi körül a vízeséses katlant a kőországnak ez a kis darab­ja megtelik békével. Kocsari Zenei krónika Finiséhez közeledik a sal­gótarjáni zeneiskolában a tanév. A szeptemberben be­vezetett új zeneiskolai tan­terv első évének vizsgarendje is eszerint alakul. Így a ta­nulók az eddigiektől eltérően osztályonként más-más for­mában, de jórészt nyilváno­san, hangversenyszerepléssel adnak számot fejlődésükről. A május második felétől kezdő­dő koncertsorozat természete­Minden rászoruló kisgyermek számára biz tosítják az óvodai elhelyezést Endrefalván, ahol Kiss Károlyné óvónő irányítása mellett 55 leány és fiú az intézmény lakója. A ki­csinyek az óvoda udvarán ideális körűimé nyék között játszhatnak. sen nyilvános lesz, ami a szülők és az érdeklődők szá* mára is sok szép zenei él­ményt és hasznos tanulságo­kat jelenthet. Decemberben —, mint arról már régebben hírt adtunk — Salgótarjánban járt Teppo Tuominen, a megyeszékhely firín testvérvárosának, Van- taának a zeneiskola igazgató­ja és felesége, akik egy hétig tanulmányozták részben a sal­gótarjáni, részben a megye többi zeneiskolájának, zenei intézményének, kórusának életét, az általános és közép­iskolák ének-zene oktatását. E látogatás viszonzásaként május 9—16. között Virág László zeneiskolai igazgató és felesége Virág Lászlórié zon­goratanár látogat el Van- taába, ahol a helyi és általá­ban a finn zeneoktatással, ze­nei élettel ismerkednek. A kecskeméti Kodály-inté- zet külföldi hallgatóinak né­pes csoportja látogatta meg a minap a salgótarjáni zene­iskolát. A japán, mexikói, ausztráliai, angol, német, finn és más nemzetiségű zenepe­dagógusok elismeréssel nyilat­koztak az intézet modern fel­szereltségéről, berendezéséről, hangszerellátottságáról. Népszerűekké váltak a „Ka­marazene a múzeumban” el­nevezésű hangversenyek, me­lyek a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban folynak. Legutóbb külföldi vendégmű­vészek koncertjére került sor. Az osztrák Ingrid Schwarz (hárfa) és Werner Tomasi (fuvola) május 6-án látogatott el a megyeszékhelyre, s Bach, Bizet, Toumier, Angerer é* Debussy-műveiből összeállított műsorral szerepeltek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents