Nógrád. 1982. május (38. évfolyam. 101-125. szám)

1982-05-22 / 118. szám

Mikor egy betű tartalmat változtat A Magyarnándori Állami Gazdaság központi gépműhelyé­ben folyamatosan készítik elő az erő- és munkagépeket a nyári mezőgazdasági munkára. A közel egy évtizede alakult Bánki Donát Szocialista Brigád tagjai: Mészáros László brigád vezető. Juhász László, Poroszka János, Szatmári Sán­dor éa Majori Antal silóbetakarító gép karbantartását vég­it — gy — Nem tűnt ei a munkarendszer Külfölddel Az IPSÉN elnevezésű NSZK-bell céggel kötött ex­portszerződésének eleget tett 0 Szondi Lakatos- és Szerelő­ipart Szövetkezet. A különféle kemencéket gyártó tőkésvál­lalkozás a drégelypalánkiak- tól acélszerkezeteket és a ve­zérlőszekrények elkészítését rendelte meg. Képviselőjük a kész terméket már átvette, most csomagolják és rövide­sen szállítják azokat. A szö­vetkezetiek munkájával elé­gedett a cég, amit az is bizo­kacérkodik nyit, hogy újabb megrende­lésekre számíthatnak — az együttműködés tehát hosszabb lélegzetűnek ígérkezik. Ezzel a szállítással egyéb­ként a Szondi S3 800 nyugat­német márkát „keresett". Néhány dolgozójuk Mün­chenben, egy kórház külső szerelésén munkálkodik, a ko­rábban megkezdett csőszere­lő-bérmunkát fejezik be. A kacérkodás tehát már szorosabb ismeretséggé mé­lyült. Amikor nemrégiben, a né.- hány esztendeje igencsak „felkapott” Dolgozz Hibát­lanul munkarendszer hogy- léte iránt érdeklődtem gyá­ri Ismerőseimtől, többen le­mondóan legyintettek: „Az már nincs! Volt ugyan egy fellángolás, amikor a sajtó is tele volt az erről szóló cikkekkel, s még tán’ a té­vé Is foglalkozott vele né­hány beszélgetés erejéig, de úgy tűnik, ez is belemerült a feledés homályába csak- úgv. mint az ötvenes évek néhány hasonló jellegű moz­galma. Mindig . kitalálunk valami jót — bosszankodott egyik beszélgetőpartnerem —, megy is egy ideig, aztán vége. Mintha sosem létezett volna... ☆ A Salgótarjáni Kohászati Üzemekben, a megye egyik legnagyobb termelőegysé­gében, a honi kohászati vál­lalatok között elsőként ve­zették be a DH-munkarend- * szert. A kezdeti lelkesedés, miként minden jó újért, itt is magas fokra hágott, s né­hány esztendőn át szinte szé­riában készültek azok a közlemények, amelyek a DH- ban elért ilyen meg olyan kimagasló sikerekről tudó­sítottak. Aztán elcsitult a „hangzavar”, oly annyira, hogy amikor a minap a mun­karendszer fő illetékesével akartam szót váltani, kilé­tét csak a hetedik telefon- beszélgetés után lehetett megállapítani. — Sajnos —, mondja Dan- kó Miklós, az SKÜ meó-fő- osztályának csoportvezetője —, kintről kevesen keresnek ebben a funkciómban. A leg. több telefon, mint alapszer­vezeti titkárnak szól, vagy ritkábban minőségi problé­mák miatt kell a kagylót fel­emelnem. De ez nem jelenti azt, hogy 1971 óta nálunk el­sikkadt egy munkarendszer. Mi azóta Is következetesen annak szellemében \ dolgo­zunk; tehát van, él, eredmé­nyeket produkál, esupán a körülötte történt, kezdeti „felhajtás” lett kisebb. Ami érthető: a DH-t manapság már nem lehet különálló egészként elkönyvelni, mert szerves része lett a minden­napi termelőmunkának. — Sőt — magyarázza Kle- csány Miklós, a vállalat szak- szervezeti bizottságának köz- gazdasági felelőse, a köz- gazdasági bizottság vezető­je —, a munkarendszer má­sodik betűjének értelmezé­se is megváltozott az utóbbi néhány esztendő alatt. Mert igaz, jó volt a kezdet kez­detén a szovjet és az NDK- bell minta alapján a hi­bátlan munkavégzésre ser­kenteni, de időközben a ma­gyar társadalomban, külö­nösen a gazdaságban, vég­bementek olyan folyama­tok, amelyek inkább a haté­konyságot helyezték előtér­be, Ez pedig komplex foga­lom, amelyben a minőség ja­vítása mellett, a munkaidő hasznos kitöltésén túl az új típusú szervezésig sok min­den benne foglaltatik. * — Tehát a DH-nalc, ha jól értelmezem, csupán a neve maradt meg. Szükséges-e hát akkor még minduntalan erre hivatkozni? — Igen. Függetlenül attól, hogy a gyakorlati élet jó né­hány kritériumát „magába szippantotta”, mindenképp szükség van e kétbetűs meg­különböztetésre. Mivel is in­dult a munkarendszer? Hiba. források és veszteségek fel­tárásával. S függetlenül at­tól, hogy tizenkét év alatta bajok eredőinek jelentős há­nyadát sikerült megszüntet­nünk, ám ezek az új techno, lógiák, új termékek beveze­tési révén újratermelődnek, A Salgótarjáni Kohászuli Üzemekben a DH-munka- rendszer bevezetésének el­ső esztendejében négyszáz- hatvan hibajelenséget rög­zítettek, s öt-hat év alatt több mint kilencszáz, a ter­melést és a minőséget, egyéb munkafolyamatokat kedve­zőtlenül befolyásoló ténye­zőre, jelenségre figyeltek fel, Az úttörő szerepet vállalt, energikus vezetés azonban nem elégedett meg csupán á „látleletek” kézhez vételé­vel. Pontos-gondos Intézke­dési terveket dolgoztak ki a még jobb eredmények eléré­sét gátló objektív és szub­jektív tényezők felszámolá­sára. Ezek eredménye, hogy az újítások éves utókalku­lált megtakarításának ösz- szege 6—7 millióról csaknem tizennyolcmillió forintra emelkedett és 0,6-ról ö,3 szá. zalékra csökkent a selejt- szint. ☆ Már kint is jó idő lévén, irtózatos a meleg a kovácso­ló gyárrészlegben. Katkó Pállal, a József Attila Szo­cialista Brigád vezetőjével el is megyünk néhány lé­pésnyire a kemencétől, amelynek gyomra könyör­telenül ontja magából az ezerháromszáz fokot. — Itt legalább az ajtón kapunk egy kis huzatot, s tudunk beszélgetni. Ott az­zal ment volna el az idő, hogy a szemünkbe csorgó iz­zadságot törölgessük. Kérdem tőle, megvárván, míg csuromvíz zsebkendő­jét elteszi: — Él még maguknál a D H -m u nkarendszer ? Rámnevet: — Ez örökös téma ná­lunk. Hiszen ml főleg ex­portra dolgozunk, meg a ha­zai járműprogramnak, szin­te évről évre növekvő ter­vek szerint és — még jobb minőségben. Elkerülhetet­len hát, hogy megfeledkez­zünk a DH-ról. Főbb válla­lásainkat is ennek jegyében tesszük. Csak hát nem vesz- szük már külön többi dolga­inktól. hiszen a munkarend­szer az maga az élet. Nem lehet egyetlenegy dossziéba beleszorítani... ☆ — Tény — jegyzi meg Dankó Miklós, e munkarend- szer fő istápolója —, hogy 1976-tól a DH-ban is meg­indult egy pangási folyamat. Nem volt véletlen hát, hogy 1979 decemberében a va­sasszakszervezet, valamint: a Magyar Acélipari Egyesü­lés itt nálunk, Salgótarján­ban rendezett országos kon­ferenciát, amelynek alap­kérdése a hogyan ' tovább volt. — S mire jutottak? — Amit az élet is igazolt: hangzatos szavak- helyett, a mindennapi munka szerve* részévé kell tenni a Dolgoz* Hibátlanul (Hatékonyan!) munkarendszert. Az 1980-as évben — a pé\- da a DH sikerét hivatott il­lusztrálni —, az SKÜ-ben, 23,6 millió forintnyi anyagot és 21,1 millió értékű ener­giát sikerült megtakarítani, de számottevő az az összeg inkább, amely a minőség ja­vulásából származott. ☆ / — ... DH-munkarendszer? — morfondíroz Mihály Nán­dor, a kovácsoló stílszerűen Gábor Áron nevét viselő brigádjának vezetője. — Hát, ha hiszi, ha nem, mi ezt már-a hatvanas években félig-meddig föltaláltuk.) Hiszen megvalósítottuk az önmeózást, úgy, hogy min­denki az általa készített ter­mékbe beleütötte a saját bé­lyegzőjét, felelősséget vál­lalt a keze ^alól kikerült munka iránt.'- Szóval, már akkor nagy gondot fordítot­tunk a minőségre, ami most is ennek a rendszernek az alaptétele, no, meg iparkod­tunk a mennél nagyobb tel­jesítményre is. Ez a két kö­vetelmény nálunk szentírás. Különben nem boldogulnánk. Például, most a Volvo cég­nek gyártunk alkatrészeket. Igényes piac, selejtet nem szállíthatunk. És az eredeti kérdésére válaszolva csak azt tudom mondani, hogy a munkarendszer elemei be­épültek a mi vállalásaink­ba. nem vesszük külön őket. Nem hivatkozunk rá mind­untalan, de azért van! ☆ A munkarendszer, miként beszélgetéseink is igazolták, életképes. És a jövője? Dankó Miklós, DH-titkár: — Nemrégiben Budapes­ten, az Ipari Minisztérium szervezésében megrende­zett országos tanfolyamon sokat beszélgettünk, vitat­koztunk erről. Ä konklúzió: a DH-ban nagyon sok fan­tázia van, s akik eleddig még nem csinálták, a jövőben, éppen a hatékony gazdálko­dás megteremtése érdeké­ben, rákényszerülnek annak bevezetésére. Klecsány Miklós, az szb közgazdasági felelőse: — A Dolgozz Hibátlanul1 munkarendszer kétségkívül, Jelentős eredményeket szült, ■ produkál manapság is. Én viszont nagyobb jövőt — bár ez más kategória — az ér­tékelemzésnek JőSolok. Hi­szen a fejlődésben nem le­het megállni! Még ilyen szinten sem! Karácsony György Odafent,: vadaskerti ha­tárban még tiszta a patak vi­ze. Ott a híd mellett, a vasúti átjárónál van Vincze Kálmán háza. Talán elsőnek építette fel, tulajdon két kezével. Leg­feljebb a gyerekek, meg a felesége segítségével. Igaz, a fiai akkor még csak legény­kéknek számítottak, de Vin- cze Kálmán javabeli ember­nek és kőművesmesterséggel bírónak. Felépült a ház, szép sátortetővel, betonozott ud­varral és hozzá jókora keret­tel. A kapun rézkilincs csil­logott, mert akkor még sűrűn fordultak nála emberek. Jöt­tek a rendőrtiszthez, a párt­emberhez, na, és sokan a jó­baráthoz. Mostanában már rit­kábban nyílik a kapu, a réz- kilincs is megbámult. Nyug­állományba vonult a rendőr­tiszt. Súlyos Ízület kínozza testét, bénítja lábát. Még bot­ra támaszkodva is kínkeser­vesen jut el az udvar egyik végéből a másikba. Ezek a májusi napos idők enyhítenek valamit a fájdaln^án. Ezért til az udvar közepén a fényben és nézi az utca forgatagát, meg hallgatja a Somosról le­zúduló vonat dübörgését. Megszokta már, hogy ritka a vendég a házában. Kádasi Pali meg Epich Ernő, a régi cim­borák, akik még időnként be­térnek hozzá és elevenítik a múltat. Az illegalitás bukta­tóit, aztán a felszabadulás utáni rendőri munkát Egy darabig együtt voltak rend­őrök. Van bőven beszélni- valójuk. Kádasi leszerelt és polgári területre került, Epich is, csak Vincze Kálmán maradt rendőr. Végigbolyongta az or­szág északnyugati részét, végül itthon kötött ki. Est borult az udvarra így múlnak napjai az öreg harcosnak. Legfőbb vágyako­zása a bükkszéki fürdő. Ott tud gyógyulni. De, hát oda beutaló kéne és ki gondol rá ebben a rohanó világban? Ez aztán nyomja a lelkét az öreg harcosnak, de a világért sen­kinek nem szólna. Még Er­zsébet asszonynak, a leghűsé­gesebb feleségnek sem. Nem, ez a korosztály nem ismeri a panaszkodást. Szégyellné is. Szenved Inkább. De ez is ad­dig tart, artiíg nem jönnek a gyerekek az unokákkal. Na, akkor aztán felbolydul az ud­var csendje. Van ott szóper- gés, nevetés, hancúrozás. Most vasárnap, amikor úgy igazá­ból nekihevült a májusi nap­sugár, kora reggel berobban­tak hozzá az övéi: — Gyerünk papa fürödni! — Bükkszékre? — Nem. Egerbe. — De nekem Bükkszék jobb! Na erre aztán az unokák, hogy így papa, meg úgy, de mindenképpen igazolták Eger szépségét. Az öreg feleségére nézett, az meg huncut kacsin­tással beleegyezését kérte, a gyerekek öröméért. Ráadta hát a fejét: — Egye fene, gyerünk Eger­be! Ezek az unokák le tudják a lábáról venni a nagyapju­kat. Pedig igazán mindig igen kemény természetű ember volt. Most Is az. Az acélgyári nasykt.nény mögött, a koló­nián megkeményedtek az em­berek az életért való küzde­lemben. Aztán jöttek az ül­döztetések, a börtönök. A nagyapa élete az unokákat ra­bul ejti. Amikor a Pipis ár­nyékot vet az udvarra, a gye­rekek körbefogják nagyapju­kat: — Mesélj nagyapa! Akkor aztán Vincze Kál­mán újból és újból átéli azo­kat az időket.) Válogat, mit is meséljen? Azt, amikor elő­ször elfogták? Az acélgyári iskolát építették. Még csak legénysorba forduló volt és bátyját tekintette példaképé­nek. Az olyan volt akár a tűz. Mindig lázongott, hogy ke­vés a fizetés, nincs becsület, meg piszok az egész úri vi­lág. Az emberek úgy figyel­ték őt, akár a messiást. Vin­cze Kálmán nem tudta meg­fejteni, honnan ennyi tudása a bátyjának. Egyik nap a munka végez­tével öltöztek és mivel az ő kabátja akár a bátyjáé, csak odanyúlt és magára öltötte. Már lenn járt az utcán, ami­kor érezte, hogy valami pú- posodik a belső zsebében. Ki tehette ezt ide? Belenyúlt, hát mit ad isten, röpiratok maradtak a kezében, amire az volt írva, amit Vincze Bé­la szónokolt. A testvére ka­bátját vette fel. Olyan kedv­re kerekedett, hogy táncolt s volna, ha nem az utcán van. Na majd én is megmutatom! Másnap, ahol a legtöbben dol­goztak az emberek, oda ment, elő a röpcédulát és hangosan, hogy jól értsék, felolvasott arról. Akkor hagyta abba, amikor a testvére riadtan tarkón ragadta: «— Te, taknyos.,. — úgy meglódította, hogy messze tántorodott a szószéktől. De már késő volt. Munká­ba léptek a besúgók és nem­sokára jött a rettegett Sze­rencsés felügyelő. Vincze Kál­mán még levegőhöz sem ju­tott, máris a fogdában ült De a többiek is. A bátyja, a fiatalabb Oczel János, Domon­kos P-renc és az egész vonal. Azt mesélje talán, hogy pu­cérra vetkőztették és amikor hallgatott, ütötték a hátát kor­báccsal? Vagy azt, hogy ki­lenc hónapon keresztül ült a pesti fogházban, a szomszéd cellában pedig a testvére? Beszélőre vitték őket, ahol hátikosárral a hátán össze­roppanva állott jóságos édes­anyjuk könnybeázott tekin­tettel. Könyörgött a foglár­nak, hogy legalább a kalá­csot fiainak adhassa. Egy kis lekvárral volt töltve. Nem, ordított a fegyőr. Álltak és nézték egymást. Aztán ami­kor jött a hír a börtönbe, hogy meghalt az anyjuk, ■'» csak láncra verve, a börtön­őr kíséretében mehetnek a temetésére, mondták a legfáj­dalmasabbat: „Nem megyünk! így nem I" — De hiszen ezt már me­séltem — villant fel a gondo­latában. Igen, a háború végét, a fe- démesi bújkálást, azt meséli még el. Már Kárpát-Ukraj- nából jött haza, ahonnét asz- szonyát is hozta, és ahol éle­tében először kint a hegy- csúcsi csillagvizsgáló tetején látta meg lobogni a vörös zászlót meg a sarlót és kala­pácsot, amit Idehaza már ré­gen megtanult villámgyorsan a falra festeni, Azt látta ott fent, a hegv tetején. Odamen­ni kész volt a halállal. A határőrök figyelték minden mozdulatukat, pedig a kör­zeti erdésszel, a sógorával volt ott, aki tartóztatta, hogy maradjon, majd lesz valaho­gyan. — Haza kell mennem! Idehaza felkavarodott már a vilá6. Aki a háború ellen érzett, nem volt biztonságban. Salgótarján környékén jól is­merték Vincze Kálmánt, az illegális kommunistát. Heves megyébe, Fedémesre mentek testvére javaslatára. Ott hú­zódtak meg egy bányában. Voltak ott oroszok, szlóvákok, rr agyar katonák. Kit honnan űzött a háború. Fegyverek is kerültek, készen álltak az éle­tük .megvédésére. Ködös reg­gel volt, amikor a falubeli kisfiú hozta az üzenetet: né- ir.ríek jöttek a faluba. Oro­szokat, meg szökevényeket ke­resnek. Még dél sem volt, már láttál., hogy felfejlődve a bá­nya felé jönnek az üldözők. Tűzharcba keveredtek. Az egyik orosz katona ott halt meg, magyarok is elpusztul­tak, Vincze Kálmánéit pedig visszavonultak a bányába. A túlerőben levő németek köz­refogták h bányát. A roham­osztag benyomult a vágatba. Vincze Kálmán egy mélye­désben húzódott meg, kezé­ben lövésre készen fegyvere. Csend volt, meg sem moccan­tak. Vincze Kálmán hallotta saját szíve dobogását. Az óva­tosan benyomuló németek ki­abáltak. Ók is félhettek. Már olyan közel voltak, hogy hal­lotta a lépteiket, lövésre emel­te a fegyverét, amikor meg­értette a német beszédből, amit a katonák mondogattak egymásnak: „Nincs már itt senki, vissza-vissza..." Lassan hátráltak az üldö­zők. Amikor kiértek a bá­nyából még robbanóanyagot helyeztek el annak szájában és felrobbantották. A bent meghúzódó ellenállóknak nem történt semmi bajuk, azon kí­vül, hogy betakarta őket a robbantástól leomló föld. Az­tán Fedémesről elmentek a németek és felszabadult a község. Bz Békák mel hallgatták nagyapjukat, akinek minden szava oly szé­pen hangzik. Vincze Kálmán­nak pedig megkönnyebbülést jelent unokái csodálkozó ar­cát látni. Aztán est borul á Vincze-portára. A patak vize csobog megállós nélkül. Meg a vonat dübörög időnként le­felé. De ez már hozzátarto­zik az életükhöz. Bobál Gyula NÓGRAD - 1982. május 22., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents