Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)

1982-04-25 / 96. szám

Mától Egyiptomé a S 1982. április 26-án, hét­főn, nulla órától kezdve a Sínai-félsziget teljes egésze tizenöt év múltán ismét egyiptomi szuverenitás alá ke­rül. A Camp David-i keret­megállapodásokban foglalt egyiptomi—izraeli különbéke végrehajtását lezáró aktus­sal minden jel szerint nem­csak Egyiptom és Izrael vi­szonyában, de a közel-keleti válság történetében is új fe­jezet kezdődik. A jelenlegi úl helyzetet a szerződő felek, s elsősorban Camp David-i „teljes jogú partner”, az Egyesült Álla­mok szempontjából a követ­kező elemek jellemzik: Camp David vívmányaként Washington, mint az egyez­mények védnöke, tartósnak ígérkező katonai jelenlétét biztosíthatja a stratégiai fon­tosságú Sínai-félszigeten. A különbéke nemzetközi szente­sítésének hiányában (az ere­deti megállapodás szerint az ENSZ haderői ellenőrizték volna a szerződés tiszteletben tartását), a felek végül is egy — tizenegy ország részvételé­vel létrehozandó — „több­nemzetiségű erő és megfigye­lő csoport” (MFO) elnevezésű alakulat felállításában egyez­tek meg. A két és fél ezres létszámú haderő túlnyomó többségét az Egyesült Álla­mok adja. Washington közel-keleti katonapolitikai koncepciójá­nak támpgatása fejében Iz­rael és Egyiptom az amerikai (katonai és gazdasági) külföl­di segélyprogram oroszlán- részén, mintegy ötmilliárd dolláros alapon osztozkodik. Kettejük közül a kivételezett változatlanul Izrael. Az Egyesült Államok szá­mára Camp David vitathatat­lan hátránya ugyanakkor an­nak az arab világ úgyszólván egészére gyakorolt elidegení­tő hatása. Egyiptom Camp Davidnek köszönhetően vérontás nélkül visszaszerezte az 1967-es há­borúban elvesztett darabját, a Sínai-félszigetet. Sínal vissza­szerzésének politikai súlya természetesen számokkal nem mérhető. Magától értetődik, hogy a félsziget gazdasági kincsei — köztük a volt meg­szálló hatalom által feltárt kőolaj — ezentúl az egyipto­mi államkasszának hoznak hasznot. A legnagyobb ár, amit Kai­ró Camp Dávidért fizetett: a természetes arab közegből va­ló kitaszítottság a Sinai vissza­térése után ennek enyhülésé­re lehet számítani, feltéve — s ennek nagy a valószínűsé­ge —, hogy Egyiptom eltá­volodik az egyezményeknek a palesztin üggyel kapcsolatos előirányzataitól. Az egyiptomi rendszer ezen kívül ellenzéke, főként vallá­si alapon álló belső ellenfelei megerősödésével sőt, végső soron az aláíró elnök életé­vel fizetett a megállapodá­sokért. Ami Izraelt illeti. Camp David révén feladta az általa megszállt legnagyobb kiterje­désű (gyéren lakott) arab te­rületét, s semlegesítette a ko­rábban legveszélyesebb, dé­li frontot. Saját értelmezése és akciói tanúsága szerint egyúttal szabad kezet kapott Még hisz a békés rendezésben a brit külügyminiszter ' „Még hiszek a békés rende­zés lehetőségében” — jelen­tette ki pénteken este a CBC amerikai televízióban Francis Pym brit külügyminiszter, aki két napon át folytatott tárgya­lásokat Washingtonban. Ugyanakkor Washingtonban bejelentették, hogy az Egye­sült Államok külügyminisztere nem vesz részt az Amerikai Államok Szerkezete hétfőre összehívott külügyminiszteri tanácskozásán. A brit diplomata a Haiggel folytatott hetek óta tartó tár­gyalásain saját állítása szerint nem hozta szóba azt a kérdést, hogy az Egyesült Államok melyik félhez csatlakozik egy katonai összecsapás esetén. Mindazonáltal reméli, hogy Washington Nagy-Britannia mellé áll, ha háborúra kerül a sor. Miután Nagy-Britannia fel­szólította állampolgárait arra, hogy hagyják el Argentínát, washingtoni diplomáciai kö­rökben az a vélemény vált uralkodóvá, hogy a fegyveres összecsapás elkerülésének esé­lyei minimálisra csökkentek. Az élen haladó brit flotta­egység „lőtávolságba” került a Falkland (Malvin)-szigetekhez tartozó Dél-Georgia-szigettel, ahol egymásnak ellentmondó jelentések szerint néhány tu­cat, legfeljebb néhány száz főnyi argentin katonaság tar­tózkodik. Az Argentínában levő 17 ezer brit állampolgár távozá­sához idő kell, ezért valószí­nűtlen, hogy a brit haditen- eerészet azonnal teljes erővel lépjen akcióba, s úgy látszik, hogy ha a fegyveres ellensé­geskedés ki is tör, egy ideig még párhuzamosan a diplo­máciai próbálkozások is foly­tatódnak. Ám máris megkez­dődött a térség országainak valamiféle polarizálódása a szembenálló felek mellett. Háború esetén az Egye­sült Államok, mint Jim Leach képviselő pénteken kijelentet­te, „a brit lobogó mögé fog felsorakozni”. Kanada, Auszt­rália, Üj-Zéland, valamint a közös-piaci országok ezt gya­korlatilag mór meg is tették. Ezzel szemben az Amerikai Álamok Szervezetének Wa­shingtonban hétfőn kezdődő értekezletén a tagországok külügyminiszterei arra szólít­ják majd fel Nagy-Britanni- át, hogy szüntesse be a blo­kádot a Falkland (Malvin)- szigetek körül, s az EGK-t, hogy szüntesse meg gazdasá­gi szankcióit. Haig amerikai külügymi­niszter, aki hivatalosan még mindig közvetítőként lép fel, nem vesz részt az AÁSZ-kül- ügyminiszterek értekezletén, amelynek összehívását Wa­shington nem is támogatta. Washington aggódik a latin­amerikai országok „öntevé­kenysége” miatt, mert ha a hét végén a Falkland (Mal- vin)-szigetek hadszíntérré vá­ló térségében „valami történ­ne”, az AÁSZ a riói egyez­mény 8. cikkelye értelmében esetleg maga is szankciókat rendelhet el Nagy-Britannia ellen. TOLLHEGYEN Á levél Néha kínos pillanatokat okozhat, ha előkerül egy-egy _?,i levél. .Ilyen pillanatai lehettek Haig külügyminiszter­nek. a De Niewe című belga flamand nyelvű hetilap közölte ugyanis NATO-főparancsnokként 1979. nyarán Luns főtit­kárhoz írt levelét. Ebben — a többi között — elismerte, Hogy „bizonyos körülmények között” az atlanti erők első­ként alkalmazhatnak atomfegyvert és szólt azokról az elő­készületekről, amelyek az amerikai nukleáris eszközök Eu­rópában történő esetleges korlátozott bevetéséről folynak. Közismert, hogy a NATO milyen lélektani hadviselést folytat a „keleti veszéllyel” kapcsolatosan. A Haig-levél amely e! ismeri, hogy a NATO számba vette az atomfegyve­rek elsőként i alkalmazását, valamint a korlátozott atomhá­ború lehetőségét (amint az elnök is tagadni kényszerült a szövetségesek aggodalma és felháborodása nyomán) mind­ezt más megvilágításba helyezi. Nyilván szigorú vizsgálat indul majd a kiszivárogtatás miatt. Pedig a hiba nem a közlésben —, a megírásban volt... a többi palesztinok lakta) arab terület kezelésére, bele­értve a szuverenitás kiter­jesztését e területekre. A legnagyobb arab front­állam kikapcsolása nyomán véghezvitte a közel-keleti há­borúkat kivéve — legsúlyo­sabb arab ellenes agresszióit: 1978 tavaszán (azaz még Camp David előtt) a Libanon elleni inváziót, 1980. nyarán Jeruzsálem de jure annektá- lását, 1981. tavaszán a Bag­dad melletti atomreaktor le­bombázását, ugyanezen év te­lén a szíriai Golan-fennsík bekebelezését — lerombolva partnereinek esetleges illúzió­it, miszerint Camp David az átfogó közel-keleti rendezés alapjául szolgálhat. Hosszú • távú ciszjordániai és gazai terveinek jeléül tovább sza­porította a körzetekben léte­sített kolóniáinak számát, s legutóbb izraeli polgári köz- igazgatással váltotta fel a te­rületek ügyeit addig irányító katonai kormányzatot. Az egyiptomi—izraeli— amerikai tárgyalásokon az izraeli fél, több ízben jelezte: az „autonómia” számára nem lehet több mint a szóban for­gó területek lakosainak ad­minisztratív önigazgatása. Az önrendelkezés Izrael szemé­ben ugyanakkor azt jelentené, hogy a történelmi Palesztina ez idő szerint „csak” meg­szállt (azaz még nem annek- tált) körzeteinek lakói le­mondanának az igazi önálló­ságról. Ezt az értelmezést az arab világ reagálására való tekintettel Egyiptom sem fo­gadhatja el. Camp David egyik felének sikerre vitele a másik rész összeomlását vetíti előre«, minthogy az aláírók egymás­tól eltérő érdekektől vezérel­ve kötötték meg az egyez­ményt — ami annak az álta­lános rendezést taglaló ré­szét illeti. De mert a palesz­tin autonómiáról tárgyaló fe­lékét köti ái" aláírás, az egyez­mények halála feltehetően nem következik be egyik nap­ról a másikra. Az egyiptomi és az izraeli nézetek közele­désének korábban sem volt — s most, még kevésbé van — esélye, s más arab felek csatlakozása a tárgyalási fo­lyamathoz ma illuzorikusabb, mint valaha volt. Camp David agóniája, ahogy azt a Sinai kiürítéséről szóló legutolsó izraeli kor­mányszintű állásfoglalás nap­ján, szerdán a libanoni pa­lesztin célpontok ellen indí­tott agresszió jelképesen mu­tatja, gyilkos folyamatnak ígérkezik. A hét 3 kérdése Milyen új állásfoglalá­sokra került sor egy szov­jet—amerikai csúcstalál­kozó lehetőségével kapcso­latban? Washingtonban is, Moszk­vában is újabb állásfoglalá­sokra került a héten egy le­hetséges szovjet—amerikai csúcstalálkozóval kapcsolat­ban sor. A nézetek egyelőre nem közeledtek egymáshoz, ugyanakkor világosan kiraj­zolódhatott a két, különböző megközelítési mód. Reagan elnök, majd kijelentéseinek értelmezőjeként Weinberger hadügyminiszter változatla­nul úgy nyilatkozott, hogy jú­niusban, ha Leonyid Brezs- nyev részt venne New York­ban a leszerelési kérdésekkel foglalkozó ENSZ-közgyűlésen, mód nyílna egy rögtönzött, nem hivatalos magas szintű összejövetelre. Nem is csúcs- találkozóra, hanem afféle csúcsbeszélgetésre. Ezt eset­leg ősszel — ennyiben Wa­shington továbbmenni lát­szott — követhetné egy hiva­talos csúcsértekezlet Ezek az amerikai javaslatok két vonatkozásban is ellent­mondásosak. Egy nagy ország vezetőjének utazási naptárát általában jó előre megterve­zik, s nem volt szó ezúttal New York-i útról, Leonyid Brezsnyev az első hasonló jel­legű ENSZ-ülésszakon sem vett részt. (Ugyanis éppen ak­kor fogadott el a NATO wa­shingtoni összejövetele egy fegyverkezési programot, s a nyugati törekvések következ­tében sajnos ma sem biztat vajmi sok reménnyel a vi­lágszervezet egyébként ön­magában jelentős fóruma). Több mint ésszerűnek tűnik az a követelmény is, hogy a jelenlegi körülmények között ’’semleges pályán” rendezzék meg a szovjet—amerikai ta­lálkozót; Helsinki, vagy ép­pen Genf erre alkalmasnak mutatkozik. Igaz, ezek a pro­tokolláris és egyéb kérdések komoly kézzelfogható ered­mények ígéretében áthidalha­tók lennének. A megromlott légkör és a megnövekedett feszültség minderre azonban aligha adna módot, akkor pe­dig mi értelme lenne egy ter­méketlen vitának, magas szin­tű szóváltásnak, a csúcsre­mények eljátszásának? Moszkvában, a Lenln-em- lékünnepségen, a Brezsnyev jelenlétében beszédet mondó Jurij Andropov ezért hangoz­tatta a Szovjetunió készségét a valóban konstruktív párbe­szédre, az egyenlő biztonság elvei alapján, s ennek legjobb formája egy megfelelően elő­készített őszi csúcstalálkozó lehetne. A csúcstalálkozók az eddigi tapasztalatok szerint is akkor vezethetnek eredmény­re, ha kölcsönös érdekű meg­állapodások, kompromisszu­mos egyezségek születhettek. Ezeket viszont nem lehet rög­tönözni, ehhez a megfelelő előmunkálatok egész sora szükséges. Egy őszi csúcsta­lálkozó időpontjának kitűzése, annak előkészítése, a legfon­tosabb témák előtérbe állítá­sa kétségkívül már most ja­víthatná a kapcsolatokat, le­galábbis megállíthatná azok további romlását. A kérdések kérdése tehát úgy hangzik: akar-e komoly csúcstárgyalásokat a wa­shingtoni vezetés, vagy ele­ve elfogadhatatlan, alibija­vaslatokkal él? A Reagan- adminisztráció eddigi szavai és tettei kevés reménnyel ke­csegtetnek, ám arról sem fe­ledkezhetünk meg, hogy ép­pen ezekben a napokban zaj­lott le, több milliós részvé­tellel, az eddigi legkiterjed­tebb atomfegyverkezés-elle- nes tiltakozás az Egyesült Ál­lamokban; új erőre kapott a békemozgalom Nyugat-Euró- pában; az Egyesült Államok szövetségeseinek egy része is elhatárolja magát a hideghá­borús irányzatoktól —, s ami a leglényegesebb — Wa­shington is felismerhette, hogy nem képes megváltoz­tatni a világ alapvető egyen­súlyi képleteit. Ezek olyan té­nyezők, amelyek kétségkívül hozzájárultak Reagan kény­szerű taktikázásához, s nem elképzelhetetlen, hogy jobban a realitások irányába kény­szerítik. Melyek a közel-keleti válság legújabb fejlemé­nyei? Rendkívül bonyolult mó­don, sok szálon zajlott a hé­ten a közel-keleti válság. Mi­után kiterjedt libanoni bel- harcok után kedden sikerült tűzszünetet kötni, szerdán iz­raeli bombatámadásokat in­téztek a palesztinek által la­kott dél-libanoni területek el­len, s ezzel az első valóban kpmoly harci cselekményt kö­vették el a tavaly júliusban megvalósított fegyvernyug­vás óta. (Izrael azzal indokol­ta a támadást, hogy állítóla­gos palesztin akna áldozata lett egy izraeli katona. Csak­hogy a katona halála libano­ni területen történt, a jobbol­dali Haddad őrnagy álla- mocskájában, tehát a tűzszü­net megsértése ezzel a beha­tolással kezdődött). A Bizton­sági Tanács napirendre tűzte a támadást, de csak elnöki nyilatkozat formájában ítélte el. Szavazás esetén ugyanis megint vétót emelt volna az Egyesült Államok, amint azt a hét elején, a jeruzsálemi mecsetlövöldözés vitájában tette. A szerdai bombázással szin­te egy időben ülésezett az izraeli kormány, s véglegesen eldöntötte a Sínai-félsziget megszállt területsávjalról tör­ténő kivonulást, amelynek a mai napon kell befejeződnie. Erőszakkal eltávolították a tiltakozó fanatikusokat, akik — korábbi bejelentésüktől el­térően — mégsem követtek el kollektív öngyilkosságot. A mára esedékes új határvonal azonban még mindig nem vég- • leges, az utolsó részletviták miatt többször megszakadtak a tárgyalások, egy-két négy­zetkilométer sorsáról még nem határoztak. A valódi probléma azonban mégis az, mennyiben éli túl a Camp David-i alku a Sínai- félsziget kiürítését? Az el­múlt napokban több levélvál­tás történt az aláíró három ország vezetői között: Begin például újabb megerősítést kért Mubaraktól, aki vonako­dott túl messze elmenni, Rea­gan pedig személyes levele­ket intézett Egyiptom és Iz­rael vezetőihez. Bizonyos ér­telemben új helyzet alakulhat ki: különös figyelem kíséri az egyiptomi magatartást. A dél-libanoni bombák füstje azonban azt is jelzi, hogy a közel-keleti válság fejlemé­nyei a közeljövőben sem lesz­nek kevésbé bonyolultak. Miért fosztották meg a Sariat-Madarit vallási rang­jától? Az iráni siita egyházban mintegy 180 ezer mullah (pap) tevékenykedik, tízezerre tehe­tő a hodzsatoleszlámok, ezer­re az ajatollahok és hed(al)- ajatollahok száma, s csupán hat ajatollah oszmát, vagyis nagy ajatollahot ismernek. Ezek egyikét, Sariat-Madarit, az Azerbajdzsánban élő török kisebbség 77 éves legfőbb ve­zetőjét megfosztották ajatolla- hi címétől és háziőrizetbe vették. Az indokot az állam­ellenes összeesküvés miatt né­hány napja letartóztatott volt külügyminiszter, Ghotbzadeh vallomása szolgáltatta. A siita hierarchia csúcsán nem újkeletűek ezek az el­lentétek. A száműzetésben levő Khomeini a sah meg­döntését követelte, míg a qumi szent városban maradó Sari- at-Madari a sah rendszerén belül kívánt reformokat elér­ni. A forradalom győzelme után is állandó viták voltak a siita egyház első és máso­dik méltósága között: Sariat- Madari támadta a Khomeini- nek rendkívüli felhatalmazást biztosító alkotmányt; külön iszlám pártot szervezett; bi­zonyos területeken együttmű­ködött az ellenzékkel. Ez a konfliktus teljesedett most ki, jelezve törésvonalakat a papi vezetésben, s újra igazolva az igazságot, hogy mennyire nem egyszerűek a forradalmi át­alakulásban levő fejlődő or­szágok belpolitikai viszonyla­tai. Réti Ervin Együttműködés a békéért Azzal a meggyőződéssel té­rünk haza, hogy azok a fon­tos teendők, amelyről tár­gyaltunk, meg is valósulnak. Kádár János mondta ezt Hel­mut Schmidt kancellárnak 1977. júliusában, első bonni útja befejeztével. Most az MSZMP KB első titkárának NSZK-beli látogatása alkal­mat kínál, hogy a két politi­kus megvizsgálja, így tört- tént-e. A mérlegkészítés, a további teendők meghatározása azért is fontos, mert két klönböző társadalmi rendszerű állam­ról van szó: egyikük a Varsói Szerződés, másikuk a NATO tagja. Mégis egyet lehet érte­ni a kancellárral, aki még ré­gebben így fogalmazott: vi­szonyunk a körülményeket fi­gyelembe véve, a lehetősé­gekhez mérten — példás. Mindkét fél a helsinki szel­lem megvalósulásának tekin­ti Magyarország és az NSZK kapcsolatainak ápolását, fej­lesztését. Pedig ezt a nemzet­közi helyzet az utóbbi idők­ben nem könnyíti meg. Tíz esztendő alatt keres­kedelmi forgalmunk a tízsze­resére nőtt. Az NSZK a tőkés világban első, világviszonylat­ban a Szovjetunió után a má­sodik legjelentősebb partne­rünk; mi pedig a Szovjetunió után második helyre léptünk elő az NSZK szocialista üz­letkötéseit illetően. E csere- kapcsolat nemrég lépte át az évi négymilliárd márkás ha­tárt Érdemes megjegyezni, hogy éppen most, a nemzet­közi gazdasági válság, a visz- szahúzódások, az értékesítési nehézségek idején növekedni tudott a magyar—NSZK for­galom, erősödött az ipari­pénzügyi együttműködés. S ha az ottani nagyvárosokban le­zajlott sikeres magyar hetek­re és a nálunk bemutatkozó nyugatnémet művészekre, tu­dósokra gondolunk, megálla­píthatjuk, hogy jól fejlődnek kulturális kapcsolataink is. Ehhez mindkét fél igyekezete, jóakarata és érdekeltsége kellett és kell ma is. Csakhogy a kétoldalú kap­csolatok nem légüres térben formálódnak, hanem a min­denkori általános nemzetközi légkör függvényeként. Márpe­dig az elmúlt években erő­sen lehűlt a kelet—nyugati viszony, az Egyesült Államok — az NSZK első számú szö­vetségese, —, élesen szovjet- és kommunistaellenes vonalra tért. Fontos íegyverkorlátozá- si tárgyalások szakadtak meg, illetve topognak egy helyben. A szankcionálás és a bojkott módszere lett úrrá néhány nyugati kormány gondolko­dásmódjában és .gyakorlatában. Természetesen eleve kü­lönböző hazánk és az NSZK álláspontja is egy sor nemzet­közi kérdésben. Ennek ellené­re — sőt éppen ezért —, különös jelentőségű az újabb Kádár—Schmidt találkozó. Minden véleményeltérés mel­lett, az NSZK szociáldemok­rata — szabaddemokrata kormánya olyan tárgya­ló fél, amely kész az együtt­működésre, nem helyesli „a megtorlások” politikáját, be­csüli és meg akarja őrizni (saját érdekében is) az eny­hülés, a kelet—nyugati együtt­működés eredményeit. Ma­gyarország pedig ott volt az európai enyhülés kezdemé­nyezői között, s szocialista küpolitikájához híven tovább­ra is együttműködésre törek­szik. Különösen most, a kül­politikai nehézségek és veszé­lyek közepette tartja ezt fon­tosnak. Hazánk kis ország, de mint a szocialista közösség tagja, tekintélyt vívott ki magának. Feszültségektől terhes vilá­gunkban ezért is van jelentő­sége annak, hogy az NSZK és Magyarország vezetői épí­tő eszmecserét folytatnak egymással, egyaránt szolgál­va saját érdekeinek és a nem­zetközi kapcsolatok erősítését. Elfogták a Vörös Brigádok egyik vezetőjét A Vörös Brigádok egyik, évek óta keresett vezetőjét tartóztatták le szerdán Milá­nóban. Francesco lo Bianco lefogásának hírét azonban csak pénteken este hozták nyilvánosságra. Vele együtt feltehetőleg más terroristák­nak is nyomára bukkant a rendőrség a szerdai milánói rajtaütésnél. Francesco lo Bianco egyike annak a nyolc, szökésben le­vő terroristának, akiket a Dozier-perben eljáró bíróság távollétükben halálra ítélt Lo Biancóra a veronai ítélet sze­rint 26 év fegyház vár. A perben elhangzott vallomá­sok egyértelműen őt tartották Dozier elrablása egyik meg­szervezőjének. Más bűncse­lekményekkel is vádolják, köztük hat gyilkossággal, egyebek mellett egy kommu­nista szakszervezeti vezető és egy rendőrtiszt megölésével. A harminckét éves terrorista a Vörös Brigádok úgynevezett második nemzedékéhez tar­tozott; 1975. óta volt kapcso­latban Mario Morettivel (az éppen most folyó Moro-gyil- kossági per egyik vádlottja) és legutóbb a terrorszervezet mi­lánói részlegének volt a veze­tője.

Next

/
Thumbnails
Contents