Nógrád. 1982. február (38. évfolyam. 27-50. szám)

1982-02-20 / 43. szám

Életfa (Schéner Mihály rajza) Vonzó filmbemutatók nek a vonzó filmek, olyan alkotások, amelyeket csak a budapesti és a nagyobb váro­sok közönsége láthat. Legu­tóbb az angol Richard Lester — ő rendezte az Egy nehéz nap éjszakája című Beatles filmet — Királyi játszana cí­mű produkciója szerepelt a salgótarjáni filmmúzeum prog­ramján, legközelebb — febru­ár 26-án — a világhírű svéd filmrendező, Ingmar Bergman korai művét, a Fűrészpor és ragyogást láthatják az érdek­lődők. Először a múlt évben szer- a Nógrád megyei Moziüzemi vezett filmmúzeumi sorozatot Vállalat — saját fenntartású, egyben legnagyobb mozijában, a salgótarjáni November 7 Filmszínházban. Tavaszi, őszi és téli sorozatai egy csapásra meghódították a közönséget, s a filmmúzeumi1 vetítés az egyik legnépszerűbb forgal­mazási forma lett. A kétheten­kénti péntek éjszakai előadá­sok legtöbbike telt házak előtt zajlanak le. Ebben nyilvánva­lóan alaptényezőként szerepel­MEDDIG ER H TAKSBRO ? A gyors ütemben népesedő új városrészeken Salgótar­jánban kevés az iskolai tanterem. Időszerű lenne enyhíteni a gyermekkörzeti rendelők zsúfoltságán és itt az ideje, hogy megnyíljon a bevásárlás gondjain segítő ABC-áruház. Meddig kell még sárban, porban járni a város­széli utcákban? Végleges megoldásra vár néhány kolónia­maradvány gondja, s a rászoruló idős emberek ellátása, el­helyezése is. De a városközpont rekonstrukciója sem hú­zódhat a végtelenségig. Mind olyan szükséglet, amely jogo­san vár kielégítésre. És ha mindezeket említettük, még nem beszéltünk a legfontosabbról, a lakásról. Lehetne a sort to­vább folytatni, hiszen életünk minősége ezeken az alapvető szükségleteken kívül még sok más tényezőtől is függ. Elérhetők-e ezek a célok? Van-e rá fedezetünk? Sok­szor és sok helyen felvetődnek ezek a kérdések és ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér, csak azt ehetjük meg, amit megfőz­tünk, csak azt oszthatjuk el, amit megtermeltünk. Már-már Közhelyszámba mennek ezek az igazságok —, de ettől még igazságok, megcáfolhatatlan igazságok maradnak! Egyéni életünkben, a szűkebb családban minden kétke­dés nélkül ezekhez igazodva tervezgetjük életünket. Kény­szerűen ugyan, de hónapról hónapra, évről évre pénztár­cánkhoz szabjuk igényeinket. Rangsorolunk, beosztunk, ta­karékoskodunk. Ha a lakás berendezése van soron, megszo­rítjuk a ruházkodást, csökkentjük a szórakozás költségeit. Ha csak a legszükségesebbekre jut, úgy osztjuk be a fize­tést, hogy azok mindegyike beleférjen és ne csak a hónap elején, hanem a végén is. Általában világosan látjuk, hogy adott jövedelemből milyen életszínvonalra telik, s mikor van szükség a megszokott színvonal tartása érdekében nagyobb takarékosságra, esetleg több munkára, vagy az adott lehe­tőségek mellett az igények leszűkítésére. Miért van az, hogy a háztartásban jól begyakorolt — és bevált — szabályozó mechanizmusok városban, országban gondolkodva már nem működnek ilyen gördülékenyen? Nyilvánvaló, hogy egy nagyobb közösség céljainak és lehetőségeinek összehangolásához nem elegendő egy háziasz- szony áttekintőképessége. Egy ötvenezer lélekszámú város eseteEen már a pénztáros teljesítőképességét sem könnyű felmérni. Itt nem elég hónapról hónapra tervezni, években kell gondolkodni. Nem csupán néhány családtag szempont­ját keli figyelembe venni és egyeztetni, hanem városrésze­két, társadalmi csoportokét. Nem néhány tízezer forint sor­sáról kell dönteni, hanem milliókról. És a milliók célszerű elköltése is számos körülmény függvénye. Van-e építőipari kapacitás? Időre elkészülnek-e a tervek? A világgazdaság, vagy a népgazdaság magasabb rendű érdekei milyen változ­tatásokra késztetnek? Nem elég, ha az anyagi lehetőségeket csupán azok is­merik, akiknek a velük való sáfárkodás a feladatuk. Az is­meretek birtokába kell juttatni a lakosságot is. Szükségleteit, igényeit ugyanis csak akkor lesz képes a lehetőségekhez iga­zítani. A jó tájékoztatás tehát alapfeltétele annak, hogy az állampolgárok megismerve az — általuk teremtett — lehe­tőségeket, ne szakadjanak el a realitásoktól. A tájékoztatás­nak közérthetőnek kell lennie és hitelesnek. A hitelesség legjobb alapja pedig a tapasztalati tényeken alapuló biza­lom. Ilyen összetett áttételrendszeren keresztül érvényesülő gazdálkodásnál, mint a tanácsoké, feltétlenül szükség van a lakosság bizalmára. Nem hálás dolog a szerényebb lehe­tőségeket feltárni és azokat elfogadtatni. Mégis meg kell tenni, mert a valóra nem váltott megalapozatlan ígéretek­nél már csak egy rosszabb létezik: a megalapozottak nem teljesítése. Nemcsak azt kell tehát tudnunk, hogy meddig ér a ta­karó és hogy összességében meddig nyújtózkodhatunk. Azt is ismernünk kell és elismernünk, hogy másnak is ugyan­ezen takaró alá kell férnie és ez a mi helyünket is megszab­ja. A családon belül ennek belátása nem nehéz, egy város­ban azonban lényegesen bonyolultabb. A város arányos fejlődése — mondjuk így: a takaró alat­ti minél jobb elrendezése — a tanács részéről nagyon sok kérdésben igényli a törekvések tudatos, aktív befolyásolását. Elvárható-e például a faluról komoly indok híján városba beköltözni szándékozó lakostól, hogy felmérje a túlzott üte­mű városba áramlás következményeit? Biztosak lehetünk-e abban, hogy mindenki a leggazdaságosabb, a városfejlesztés céljainak is legmegfelelőbb építkezési formát tudja megvá­lasztani? A rendelkezésre álló területek minél takarékosabb, környezetkímélő kihasználása és a közművesíthetőség érde­kében is egyaránt fontos az építési szándék térbeli, időbeli és formai orientálása. Ha a legjobbnak tartott megoldáso­kat kellőképpen propagáljuk, s méginkább, ha jó példák teremtésével gyakorlati előnyeit is bizonyítani tudjuk,, a la­kosság hamarabb felismeri valódi érdekeit. A példa lehet egy jól kialakított utca, városrész, a jelenlegi garázshalmazok helyett egy korszerű és olcsóbb gépkocsitárolási forma meg­teremtése. A magas használati értékű korszerű csoportos lakóházak megfelelő környezetének biztosításával a városias életmód és az üdülés, kertészkedés együttes lehetőségének biztosítása. Egyáltalán; a városias életmódot is szükséges propagálni, ha kell, a közösség érdekében megkövetelni, mert enélkül olyan heterogén törekvések jelentkeznek, ame­lyek ellenkeznek a város fejlődésének érdekeivel. . Az előzőekben tulajdonképpen már egy másik kérdést is érintettünk. Az ésszerű takarékosság kérdését. Ha jól ta­karékoskodunk, egyértelmű, hogy céljainkból az adott ke­reteken belül több valósulhat meg, és rövidebb időn belül. Jól meg kell fontolnunk, hogy mit miért építünk és bontunk. Előnyben részesítjük-e a célszerű és olcsóbb megoldásokat a luxussal szemben? Kihasználjuk-e kellőképpen meglevő objektumainkat? Nem az új orvosi rendelő megépítése ja­vítja az új lakótelep egészségügyi ellátását akkor, amikor a már meglevőben is csupán két-három óra a napi rendelési idő. Az sem a legolcsóbb megoldás, ha iskoláink néhány évre jósolható zsúfoltságát a csúcsidőszakra tervezett számú újabb tantermek építésével akarjuk csökkenteni. Akadnak olyan Intézmények, melyek átmenetileg jól megfelelhetnek ilyen célra. Kollégiumaink és munkásszállásaink is jobban ki- használhatók, ha nem húzunk éles határvonalat az egyes tár­cák és illetékességi körök között. A tömegközlekedés zsú­foltságán enyhíthet az összehangolt, lépcsőzetes munkakez­dés. Sportpályák tekintetében sem állunk rosszul, a megle­vőket kellene rendezettebbé tenni és jobban kihasználni, nem újabbak létrehozására törekednünk. Hogy teljesebb legyen a kép, fel kell vetni azt a kérdést is, hogy vajon a számításba jöhető erőforrások -növelhetők-e? Minden bizonnyal növelhetők. Bár e tekintetben ipari üze­meink, termelőegységeink játszanak meghatározó szerepet, most itt mégis a lakosságnak a városfejlesztéssel legközvet­lenebbül összefüggő tevékenységét vizsgáljuk meg. A városért végzett társadalmi munka jelentősége ki­emelkedő még akkor is, ha hatásfoka hagy kívánnivalókat maga Után. Csak néhány példát: elvész a munka nyilvántar­tott értéke, ha a rendbe hozott parkot a kábelfektetők tönk­reteszik. Csekélyebb a városszépítő hatása a háztömbök kö­rüli esetenkénti szakszerűtlen tereprendezéseknek, ha azok átgondolt, egységes tervezés nélkül történnek. A társadalmi munkaakciók mellett a városfejlesztéshez, annak részkérdéseihez fűződő érdekeltséget egyéb módon is ki lehetne használni. Például a lakótelepi közparkok alkal­mat teremthetnének a kerbészked-ési hajlam kielégítésére. Ez — és néhány parkőr alkalmazása — munkaerőt szabadí­tana fel például a városgazdálkodási üzemben a kifejezetten rájuk tartozó feladatok megoldásához és évről évre sok pusz­tuló érték megóvását biztosíthatná. Számos ehhez hasonló — esetenként jelentéktelennek tűnő — megoldás kínálkozik ar­ra, hogy különösebb kampányok nélkül a kellemeset a hasz­nossal egybekötve növeljük környezetünk értékét. Ha lényegesebb anyagi megterhelés nélkül valamilyen formában mindenki vállalna valamit, vagy valamivel többet és arányosan a közterhek viseléséből, a kívánt gyarapodás gyorsabb ütemű lehetne, s a létrehozott értékben való köz­vetlenebb közreműködés növelné annak becsületét. A lakás­építés, lakásellátás várható szabályozó rendszerében • az anyagi érdekeltség egyre nagyobb szerepet játszik és ösztö­nözni fogja az igényekhez alkalmazkodó lakáscseréket. Az új feltételek mellett minden bizonnyal nagyobb, részt kell vállalnia mindenkinek a lakásépítés és -fenntartás terheiből. Az anyagi hozzájárulásban eddig meglevő különbségek vi­szont csökkenni fognak, amelyek abból adódtak, hogy va­laki magánerőből építkezett-e, szövetkezeti, vagy tanácsi bérlakásban lakott. Remélhető, hogy a lehetőségekhez mért ütemű további lakásépítések az igények jobb kielégítését biz­tosítják. H a azt akarjuk, hogy kicsit nagyobb legyen a takarónk, azt csakis több és jobb munkával növelhetjük. Ki-ki a maga munkaterületén, háza táján, vagy éppen la­kóhelyén. Igényeink feladói és címzettjei eddig is magunk voltunk, csak nem mindig érzékeltük eléggé. Ezentúl érde­keltebbeknek kell lennünk céljainkban. A közösségiekben csak úgy, mint az egyéniekben. Életszínvonalunk várhatóan lassabban emelkedik, de életkörülményeink kiegyensúlyozot­tabbá, tartalmasabbá válhatnak. Dr. Fancsik János országgyűlési képviselő B. D., Kossuth-díjas szob­rászművészt elhagyta a ta­nítványa. Elhagyta — ez az egyetlen lehetséges kifejezés arra, ami történt. Mindez kü­lön hangsúlyt is kap, ha meg­jegyezzük, hogy B. D. örök életében úgyszólván mindig egyedüli élt, egyedül dolgo­zott, egyedül járta a világban és belül magában is sajátos útjait, egyedül képviselte azt a művészi stílust, felfogást, ami egyedül őrá volt jellem­ző, amely soha „nem volt ki­fizetődő,” amelyért sokan leg­szívesebben követ kötöttek volna a nyakába és belevetet­tél volna a művészet mocsará­ba. B. D- egyedül volt a mű­vészetben is. „Inast” — ahogy ő nevezte a tanítványt — soha nem vett maga mellé. Ö sem inaskodott sehol, autodidaktaként val­lotta mesterének a legnagyob­bakat, de közülük is legfel- jeb kettőt-hármat említett. Aztán rátért az etruszkok is­mertetésére. .. Mondják, rö­vid időre beállt ugyan Rodin- hez, de kizárólag azért, hogy a kezek formázásában elmé­lyüljön, ott aztán odáig vitte, hogy egyik-másik Rodin-fi- gura kezét éppen ő mintáz­ta. .. De mindez nagyon ré­gen volt. A tanítvány, a „kivételezett” úgy került hozzá, hogy a Lux­orban (akkor még megvolt a Margit-híd pesti oldalán, ma már csak gyorszabahelyet ta­lálni £tt!) valaki, éppen égy régi 'kedves beszélgetőtárs ajánlotta, nézné meg a „srác Úton járó KI A VESZTES? firkáit, hátha lát benne vala­mit. ..” A rajzok tényleg jók voltak. De ezért még nem maradhatott volna az inas. „Rendben van, holnap is el­jöhetsz fiam, ha megcsinálod a csengőmet... Egy hete nem szól!’’ A tanítvány ablakot pucolt, felmosta a műtermet, vízzel kezelte az anyagot, hogy ki ne száradjon, takargatta nedves ronggyal a mester hó­napok óta készülgető szob­rát. .. így valahogy. De ami­kor arra került a sor, hogy mintázhat is; csak annyira terjedt a korrigálás, hogy két­szer körüljárta a tanítvány állványát. Ment a kávéházba. Két év múlva mégis együtt állítottak ki. Műtermi tárla­tot rendeztek ketten. A szak­ma megdöbbent a hetvennégy éves mester friss látásától, a könnyed megvalósítástól, el volt ragadtatva a tanítvány várható jövőjéről. Azon a levelezőlapon, ame­lyet a szökés után két nappal kézbesített a postás az L téri műteremlakásba szó szerint ez állt. „Kedves Mester! Köszönök mindent. Legfeljebb a közép­szerig vinném, túl sok van be­lőlem. Adódott valami egészen más, vidéken. Ne tessék ha­ragudni rám, szeretettel és tisztelettel..és az aláírás, dátum. A mester becsoszo­gott a szobájába, elvánszorgott a kopott bőrfotelig, úgy vitte a lapot hüvelyk- és mutatóuj­ja közé csippentve, mint a döglött egeret. Leült és so­káig csodálkozó kék szemek­kel nézett maga elé. Aztán elment a Luxorba. Két év alatt sok minden megváltozott B. D. életében. Újra kedvet kapott a min­tázásra, gyakran sötétedésig dolgoztak egymás mellett. A mester elővette egyik régi kisplasztikáját, a nagy csa­vargó festőről mintázta még valamikor a húszas években, felnagyította, újramintázta Mednyánszkyt, háromnegyedes életnagyságban. A gipszönté­sekre újra megjelent a már- már elfeledett K. mester, a keramikus, aki mellett a ta­nítvány is kitanulhatta a gipszöntés, a terakottázás for­télyait. Szinte hónapról hó­napra egyre jobban fellendült minden. Űj tervek foglalkoztat­ták az öreget, újra eljárt mi­niszter barátjához, hogy álla­mi megrendeléseket hajtson ki, újra küzdött a mellőzöttség ellen, újra népes volt az asz­taltársasága a kávéházban, újramondta régi szép törté­neteit azokról az időkről, amikor tíz fillérrel a zsebé­ben leszált Párizsban a vo­natról. .. És már nem is tudta más­ként elképzelni tovább.., Vitte az a lendület, amely hosszú idő elteltével, évtize­des csendes üldögéléséből fel­verte, már nyugtalanul jött- ment, feleslegesen járkált a műterem és a kávéház között mindent éppen úgy akart el­végezni, mint amikor még itt volt a segítője. Mint amikor a hivatalos ügyek nagy részét maga a tanítvány intézte; az anyagigényléseket az Alapnál, a gipsz szállítását, a különfé­le beszerzéseket, taxizásokat, tárgyalásokat barátokkal, hi­vatalosakkal, művészekkel és bürokratákkal.. . Leállni, le­ülni, szundítani már nem tu­dott, örökké ment valahova, sietősen csoszogva, irtózatos energiával. „Kedves mester! — mondta a neves esztéta, amikor fel­kereste a műteremben és megnézte a festő felnagyított szoboralakját. — '„Ne vegye rossznéven, de ez már nem ön­nek való ez az őrült hajsza, ezt egy harmincas is döglesz- tőnek mondaná... Nem lehet­ne legalább egy időre meg­bízni valakit, nem lehetne a tanítványát ideiglenesen visz­szahívni? Szívesen segítenék magam is, de hát a határi­dők. .. ” Az amnéziát több mint tíz esztendeje állapította meg dr. P. V. professzor a Kútvölgyi kórházban. Akkoriban már mindent beborítottak a kis cédulák: „Keresd meg reggel azt a rajzot, amit Cs-ről csi­náltál !!!” ... „Szólni kell az albérlőnek, hogy hagyja nyit­va a szobáját, jönnek a sze­relők !!!” .........Felhívni K-t, m ondja meg mikot fogad?! .... „Ebéd után taxival B-hez. a bronzöntőhöz, tárgyalni vele a szoborról!”..........,Este vegyél t íz deka parizert, kiflit, teát!” ... „Holnap felmenni a budai helyszínre!!! ” Reggel frissen ébredt. Kör­bejárta a cédulákat, sorba rakta őket, aztán induláskor az egészet zsebre tette, oda ahol a pénzét is tartotta. Mindig csak száz forintot vitt magával. A nyugdíját el­rejtette, hol ide, hol oda dug­ta a szobában, sőt néha több helyre is szétosztva két egyen­lő részre a kétezemégyszáz forintot... Aztán, amikor megette a száraz kiflit a ke­serű teával, felvette a fakó ballont, fejébe nyomta a szé­les karimájú kalapot és siet­ve elindult. Ügy ment, mint az a kisgyerek, aki most ta­nul járni. Bement a Luxorba a szimp­la feketéért. Ilonka * hozta, mint mindig, két cukorral, kis szalvétával, pohár jéghi­deg vízzel. Átköszönt a szom­széd asztalhoz, de nem bo­csátkozott beszélgetésbe, sie­tett, telefonált, buszra ült, ki- zötyögött Budára, eltévesztet­te a megállót, idegesen ká­szálódott le a peronról, fél órát gyalogolt, mire megta­lálta azt a helyet, ahova az esztéta szerint a szobrot állí­tani kellene. Ott sokáig ácsor­góit a hideg szélben, szemmel méricskélt, különböző - néző­pontokat keresett, kipróbálta még járás közben is, milyen látványt nyújthat majd a szobor.. . Aztán eszébe jutott a rajz, eddig megfeledkezett róla, pe­dig felírta! Pedig az fontos! Nagyon fontos, el kell vinni még ma... Ebéd nélkül in­dult haza, sietett, felkapasz­kodott a Lehel úti villamos­ra, műszakváltás volt,1 zsúfolt­ság, a kocsi itt is túlvitte, a megálló.. > Le kell ugrani. Elengedte a korlátot... A kerekek! T, Pataki László NÓGRÁD - 1982- február 20., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents