Nógrád. 1982. január (38. évfolyam. 1-26. szám)
1982-01-24 / 20. szám
Jött, látott és győzött Avagy: mitől szerencsés egv vállalkozás? Többféle méretben és kivitelben készülnek a cipőszekrények is. Kulcsár József felvétele. Rendre szerencsés vállalkozások segítik előre a Balassagyarmati Építőipari Szövetkezetei : kályhacsempét gyártó üzeme előtt szinte belátha- tatlanok a lehetőségek, de szépen ível fölfelé az asztalosüzem is. Olyan kisbútorokat gyárt a szövetkezet, melyből kevés van hazai boltokban. Viszik hát mint a cukrot, jóllehet nem ingyen adják... Ellensúlyozták az alapanyag drágulását — Ingyen nem, de igen kedvező áron — mondja a szövetkezet elnöke, Kun Zoltán. — Noha drágultak az alapanyagok mi nem srófoltuk fel árainkat, inkább belső szervezési intézkedésekkel ellensúlyoztuk. Az idei érdeklődés után most már teljesen nyilvánvaló, hogy helyesen tettük. Másfél évtizeddel ezelőtt ágyneműtartóval és cipőszekrénnyel lépett be a hazai kisbútorgyártók meglehetős rövid sorába a szövetkezet. Akkor e két termékből összesen egymillió forint értékűt állított elő. Idei kisbútortermelése 12 millió forintot ér, s tízfajtát kínál vevőinek. így a tizenévesek közt rendkívül kelendő zenefalat, s két új cikket is, a tavaly kifejlesztett gardróbszekrényt és dohányzó- asztalt. — S még így is kevés, hiszen nem győznek valamennyi vevő kedvére tenni. Tervezik-e az asztalosüzem bővítésit ? — Régóta napirenden van már, most eldöntöttük: még az idén saját építőink új szárnnyal toldják meg az üzemet — válaszol a szövetkezet elnöke. — Nem fog túl sokba kerülni, hiszen házilagos kivitelezés, de az üzem teljesítőképességét jó hárommillió forint értékkel bővíti. S mivel az új szárnyban egy készletezőraktár is elfér, végre lehetővé válik, hogy egyszerre többféle kisbútorokat indítsunk útba a boltoknak. Alig van az országban olyan vidék, ahová a kelendő gyarmati kisbútorok el ne jutnának. A legnagyobb vásárlók egyike a Skála, de kapnak belőle a fővárosi, székesfehérvári, a gyöngyösi, a dunaújvárosi és a tatabányai bútorboltok. S persze Nógrád megye is, hiszen az évente előállított mennyiség egyharma- da nem hagyja el a megyehatárokat. Nem várnak tétlenül Nagy jövője van a kisbútorgyártásnak, de Balassagyarmaton nem tétlenül várják eljövetelét. Bővülő kínálattal és új alapanyagokkal vetik meg erősebben lábukat a piacon. — A Möbel Coop szövetkezeti anyagbeszerző társulás útján új anyagot kaptunk, s kezdünk vele gyártási próbát — hallom Kun Zoltán elnöktől. — Az eddig használt laminált bútorlaphoz sokban hasonló az új anyag, de természetesebben utánozza színben és felületben az élő fát. Idén a mintadarabok elkészülnek, aztán a vevőké a szó... Gondolnak a holnapra is A vevők véleményét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy szinte napok alatt szétkapkodják a balassagyarmati kisbútort. A minőségjtavítás azonban erős piaci pozíció esetén is kötelező, hiszen gondolni kell a jövőre is. A kisbútorok igényesebb kivitele érdekében már tavaly év végén gépesítették az asztalosüzemet, ebben az esztendőben újabb élezőberendezéseket és kisgépeket vásárolnak. — Nálunk a kisbútorgyár- tás kiegészítő tevékenység, noha idei teljes termelési értékünknek már egynegyedét teszi ki — így az , elnök. — Nagy fantáziát látunk benne, mert rendkívül kelendő és szépen hoz a konyhára is. Megbízható, hozzáértő törzsgárda dolgozik az asztalosüzemben, frissítésül saját magunk oktatjuk az ipari tanulókat. Gondolni kell a holnapra is. Mindebből talán már sejthető is: mitől olyan szerencsések a Balassagyarmati Építőipari Szövetkezet vállalkozásai. Szendi A munkásőrség Jubileumára Beszélgetés Barta Gyulával, a munkásőrség országos parancsnokhelyettesével Ezekben a napokban országszerte a munkásőregysé- gekben, a pártszervezetekben és más társadalmi szervezetekben emlékeznek meg az évfordulóról. A külsőségekben szerény, de tartalmilag gazdag megemlékezések jellege a jubileum lényegéből fakad. Jegyzeteim között őrzök egy mondatot, amit egy országos sajtótájékoztatón Halas Lajostól, a munkásőrség alapító parancsnokától hallottam1 „Amikor a munkásőrség megalakult, nem készült évfordulóra, de azóta is támogatja azt a politikát, ami kivezette a válságból az országot, s garantálja a létbiztonságot”. A jubileum alkalmából voltaképpen e politika szolgálatáról beszélgettünk Barta Gyulával, a munkásőrség országos parancsnokhelyettesével. — Bevezetőül engedjen meg egy különösnek látszó kérdést: van-e születésnapja a munkásőrségnek? Pontosabban fogalmazva: lehet-e egyetlen naphoz kötni a munkásőrség megszületését, s, ha igen, melyikhez? — Ami a kérdés lényegét illeti, valóban nem egyetlen napról van szó, hiszen a munkásőrség megalakulását folyamatnak kell tekintenünk. De azért lehet egy naphoz is kötni, ez a nap 1957. február tizennyolcadika, amikor a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa törvényerejű rendelkezést alkotott a munkásőrség létrehozásáról. A magyar közvélemény is ekkor értesült a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Intéző Bizottságának a munkásőrség megszervezését célzó, január huszonkilencediki határozatáról. De meg kell említenem; az újjáalakult párt érdeme, hogy jóval korábban felismerte, s már 1956. december elején meg is fogalmazta a munkásság felfegyverzésének szükségességét. — Folyamatot említett az imént. Tudomásom szerint ennek a folyamatnak a kezdete az ellen- forradalom idejéig nyúlik visz- sza. — Valóban így van. Még a forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulása előtt is szóba került, hogy a munkásokat fel kell fegyverezni. Többek között ilyen feladattal érkezett a budapesti pártbizottságra Asztalos János ezredes és Papp József ezredes. Ma már tudjuk, hogy az ellenforradalom idején is nagy számban voltak olyanok. akik vállalták volna a munkáshatalom fegyveres védelmét — alkalmi eszközökkel felfegyverkezye — nagyon sokan ezt meg is tették. Tulajdonképpen rájuk épült az ellenforradalmi erők maradványainak leverését, s a politikai-gazdasági konszolidációt biztosítani hivatott karhatalom már 1956 novemberében. — Miért tekinthető történelmi érdemnek a munkásosztály önkéntes fegyveres szervezetének létrehozása? — A munkásosztály önkéntes fegyveres szervezetét, tehát a munkásőrséget a hatalmi funkciók gyakorlására hozta létre a párt. Márpedig önkénteseket felfegyverezni abban a helyzetben nagyfokú bizalomról tanúskodott. Mert felvetődött a kérdés úgy is, hogy, amikor annyi fegyver van ellenőrizetlenül ismeretlen kezekbe, szabad-e újabb fegyvereket kiadni, s hogy aki fegyvert kér, az nem él majd azzal vissza? Ma már tudjuk, hogy erre a bizalomra a munkásőrség bizalommal felelt, sem akkor, sem azóta nem fordult elő olyan eset, hpgy a fegyverét munkásőr a munkáshatalom ellen fordította volna. De a munkásőrség létrehozása történelmi érdem volt az egyén szempontjából is, hiszen megteremtődött ezáltal a fegyveres szolgálatra vállalkozók személyes biztonsága is, megszűnt az a veszély, hogy a munkáshatalomért tenni kész emberek az események forgatagában tehetetlenek, vagy éppen az ellenforradalmi elemek céltáblái legyenek. — Mindeddig a felfegyverzett munkásikról, a munkásosztály önkéntes fegyveres szervezetéről ese't sző. Csakhogy a munkásőrség kezdetben sem kizárólag munkásokból állt. Ki kaphatott és ki fogott fegyvert annak idején a munkáshatalom védelmére, s milyen ennek a fegyveres testületnek az összetétele napjainkban? — Kétségtelen, hogy a munkásőrség a kezdet kezdetén is elsősorban munkásokra épült, s, hogy a személyi állomány túlnyomó többsége fizikai dolgozó napjainkban is. Mindemellett igaz, hogy a munkásőrségben akkor is, most is a társadalom minden rétege képviseltette, illetve képviselteti magát. Az alapító határozat szerint az lehet munkásőr, aki a párt politi- kájával egyetért, s erkölcsileg, politikailag feddhetetlen. Munkások, parasztok, hadd hangsúlyozzam: egyéni gazdálkodók is, emellett háztartásbeli nők, az értelmiségiek közül írók, egyetemi tanárok és sokan mások fogtak fegyvert annak idején, jellemző tény például, hogy a közgazdasági egyetemen két műn- kásőrszázad is alakult. A munkásőrség összetétele azóta csak annyiban változott, hogy jelenleg is tükrözi a társadalom átrétegződését, tehát többek között kisiparosok. vagy, ami korábban nem volt, szabad foglalkozású vállalkozók is vannak a sorainkban. Ami pedig az életkor szerinti összetételt illeti, testületünkben meghatározóak az érettebb korúak. Az átlagéletkor harmincöt-negyven év között van. A munkásőrség természetesen nem zárt szervezet, a cserélődés folyamatos, s meghatározott terv szerint történik. Jelentkező bőven van, és sokan azok közül, akik vállalják a szolgálatot, azzal pártmegbízatásuknak tesznek eleget, vagy éppen ezzel érdemlik ki a pártba való felvételüket. Sok példa van arra, hogy a munkásőrség „iskoláját” kijárók itt parancsnokká, a munkahelyükön vezetőkké váltak. — Mi a különbség a munkásőrség és a többi fegyveres testület között? — A legteljesebb együttműködésben dolgozunk a magyar néphadsereggel, a Belügyminisztériummal, tapasztalataikat, segítségüket igényeljük és felhasználjuk, az ő feladataik teljesítését pedig, amikor erre szükség van, a munkásőrség is segíti, kiegészíti. A különbség abban van, hogy a munkásőrség társadalmi alapon szerveződött, önkéntes jellegű fegyveres testület, nem pedig állami intézmény, s míg a többi fegyveres testület az állam elhalásának távoli jövőjét tekintve ideiglenes, a munkásőrség nem az, s múltja, léte, jövője a bizonyítéka annak, hogy állami funkciót is lehetséges társadalmilag ellátni. — Engedjen meg még egy „udvariatlan” kérdést: Milyen célt szolgálnak a jubileumi egységgyűlések? Önmagukat ünnepük? — Semmiképpen. Nem magunkat ünnepeljük, hanem azt a politikát méltatjuk, ami a munkásőrséget létrehozta, s amit a munkásőrség ma is szolgál. Mindenképpen igaz, hogy nálunk „a dolgozó népet szolgálom” kifejezésnek különös jelentősége van, hiszen miután a munkásőrség a dolgozó népből szerveződik, ez a szolgálat egy nagyon is konkrét érdekviszony gyakorlata. Aczél Gábor Az unoka sem lehet az Mesterfaggató Mi tagadás: könnyű lehet annak, aki munkaideje nagy javát fűtött helyiségben tölti ilyentájt, mikor a hőmérő higany szála majd mindennap tíz, meg tizenöt fokkal süllyed a nulla alá. Mondom is ezt Juhász Jánosnak, az ÉSZAKKŐ berceli bányája mesterének, akinek parányi irodájában meleget ont az olajkályha. — Így csak el lehet viselni a tél viszontagságait... Nem mondhatnám, hogy barátságosan tekint rám az asztalán heverő egyetlen okirat böngészése közben. Mert mielőtt szólna, előtte pillantása végigfut pufajkás keze ujján. — Hiszi, hogy olyan.... vagyok, aki az itteni húsz-egy- néhány fokban ilyen vastag göncökben üldögéli le a nyolc és fél órát...? Pillanataim vannak nekem itt bent csak, amíg a papírmunkát végzem. Aztán, nyomás kifelé. Tudja, valahogy ez az íróasztal nem az én esetem. — Pedig azt mondják, lehet, rossz nyelvek: a bányamester olyan kukacoskodó ember, aktairogató..., aktatologató. — Francnyavalyát! Lehet, aki ezt állítja, csak akkor figyel oda rám, hogy kint vagyok, amikor az ő munkahelyén tartózkodom. Dehát tudja, nagy ez a bánya, sokfelé vezethet útja az embernek. No, meg különben sem vagyok olyan egy ültő helyes. A halálom lenne, ha egy irodában kellene legyö- kereztetni a lábam. Fúj egyet, s fiókba csúsztatja papírjait. Kilépünk a vad Jndegbe, s amíg felfelé kapaszkodunk a jégborította lejtőn —, ahol az előbb két nagy teherbírású gépkocsit vastag kötéllel maga után kötve vonszolt ki nagy kínkeservvel egy lánctalpas munkagép —, azt kérdem Juhász Jánostól: — Sokukat dermeszt most a hideg itt, a berceli kőbányában? — Nem. Egyre kevesebbünket, évről évre. Most ötvenhat á létszámunk. — S ez elegendő a tervteljesítéshez? — Nézze, valamikor sokkal többen voltunk és kevesebbet termeltünk. Mert csak a kézi munka volt, a csákány, a nagvbunkó, a hasítóék, meg esetleg egy kevéske — robbanóanyag. Aztán, hogy elkezdődött a gépesítés, lett minden a fordítottja. Kevesebb bányász, nagyobb meny- nyiségű kő. — Gondolom, ezt nem is bánják? — Mármint a több teljesítményt? — Nem! A létszámcsökkenést. — Hát erre ráhibázott! Mert, ha évekkel ezelőtt nem állítottak volna be korszerű . rakodó-, fúró- és egyéb rendeltetésű berendezéseket, bizony, most nem tudom, hol tartanánk. De persze, az az igazság, azt sem tudóm megmondani, néhány éven belül mi lesz itt a helyzet. Mert ugye, a gépesítés nagyon sok pénzt követel, s éppen ez az, amiből mindig kevés van. Az emberek meg közben csak-csak öregszenek. Most, ha jól emlékszem, az itteniek több mint nyolcvan százaléka dolgozik már húsz, meg huszonöt esztendeje. Szóval, olyan negyvenötöt meghaladó az átlagéletkor. Java részük, velem együtt, aki már odébb van az ötvenen, hamarosan nyugdíjba készülődünk. A fiatalok az utánpótlás, a jövő itteni nemzedéke meg csak-csak nem menetel úgy kibontott zászlók alatt a kőbányák felé, miként azt szeretnénk. — Mert? A jégen való visszacsú- szást megelőzendő, úgy a kaptató derekán, bokrokba kapaszkodva állunk meg fújtatni egy keveset. Lábával biztos támpontot keres a bányamester, fején hátrább tolja kucsmáját, s pillanatokig áll, mint, aki mindenről megfeledkezett. De aztán mondja: — Én már huszonhét éve vagyok kőbányász és még sosem sopánkodtam az itteni viszonyokra. És, akik öregebbek itt vagyunk, egyikőnk se sokat. Mert minket még nem kényeztetett el az élet, nem volt akkoriban olyan nagy lehetőség válogatni a jobbnál jobb, jobbnál jobban fizető munkahelyek között. Mi belépésünkkel tudtuk, hogy munkáséveinket itt fogjuk letölteni. — Mondták ezt akkor. Ám közben itt Bercelen és környékén is mentek végbe változások. Lehetett volna kapaszkodni másüvé. — Hát, nem mondom... Csak hát mi úgy voltunk vele, s vagyunk ma is, hogy amibe egyszer belecsöppentünk, és megszoktuk, azt még a kényelemért sem adjuk fel. Meg aztán minket, vénebbeket minden ideköt. Itt építkeztünk, itt alapítottunk családot, s itt van az a kis földünk is, amelytől nem szívesen válnánk meg. Mert azon aztán megtermeljük magunknak az esztendőre való krumplit, a kukoricát, a zöldségféléket, az almát, szilvát, körtét, miegymást. Amivel ki tudjuk egészíteni ezt a nagynak nem mondható fizetést. Szóval, mi még mindig amolyan kétlakiak vagyunk. És jó, hogy közel a munkahely; így legalább fél napot otthon tudunk kapál- gatni, s tenni, ami a ház körül szükséges. No, hát az, hogy itt nem tudunk fűtött munkahelyet biztosítani, hogy bizony, erőmunka ez még mindig, s mert, hogy pénzben sem állunk valami jól, no, ez nem vonzza a fiatalokat. — A maga gyerekeit se? — Nálam rossz helyen kérdezősködik, ugyanis két lányom van férjnél, s még az unokám is lánygyerek. Úgyhogy, ha én még akarnám, hogy a családban folytatója legyen, ha én abbahagyom, a kőbányászhagyományok- nak, sem tudnám megtenni. Hegy járókhoz szokott gyorsasággal kapaszkodik előttem. Van itt még erő, gondolom, s mondom is: — Nemigen látszik meg magán, a hegyben töltött majdnem három évtized. — Nem, hál istennek. Beteg még sosem voltam, s most, hogy három hónapig voltam táppénzen, sem valami itt felszedett nyavalya következménye. Megbicsaklott a lábam, olyan szerencsétlenül, hogy levált a porcom... Ez a tétlenség életem legrosszabb ideje volt. Kínlódás... — Úgyhogy, most már jobban vigyáz? Hiszen a nyugdíjig jó pár esztendő odavan még. — így van. És tudja, az a baj, amit mond: hogy hamarosan megkapom az „ob- sitot”. Mert, bár több lenne még előttem! Hisz. akkor tudnám, fiatal vagyok, és még sok-sok évet tölthetek el itt, a kövek között! Indulatos lába nyomán felfreccsen a jég... Karácsony György
