Nógrád. 1981. december (37. évfolyam. 281-305. szám)
1981-12-13 / 292. szám
Kofurnuson, v nélküle A versmondás művészetéről TERSCfMEK a nép- és műköltészetből: Patkó Bandi, Ifjú Mátyás király, Szőke Panni, Kőműves Kelemenné, vértanúink. Esti sugárkoszorú, A grófi szérűn, Téli dal... Több más mellett, valameny- nyi elhangzott a szövetkezeti fiatalok hét eleji megyei vers- és prózamondóversenyén. Izgalmas, érdekes, gondolatgazdag művek, Ady, József Attila, Kosztolányi Dezső, Radnóti, Arany János, Juhász Gyula, Brecht, Várnai Zseni, Béranger szavai. Hogyan szólaltatták meg őket? Hogyan kellene megszólaltatni? Mielőtt azonban erről a lényegi kérdésről ejtenénk szót, beszéljünk a verseny egyéb tapasztalatairól. November vége, december eleje — véletlen egybeesés — bővelkedett versmondóver- senyekben. A legutóbbi, a szövetkezeti fiatalok versenye alapvetően ugyanazokkal a tanulságokkal szolgált,. mint a két előző heti, a munkásfiatalok, valamint az általános- és középiskolások vetélkedője. Ez a találkozó ugyanolyan belterjes maradt, mint a másik kettő; a szavalók jóformán csak egymásnak mondták a verseket, a kisprózát, produkcióikra csupán egy-két irodalomkedvelő kísérő volt kíváncsi. Nincsen lényegbevágó különbség a választás tekintetében sem. A szereplők járnak az eddig jól bejárt úton, ugyanazoktól a hosszú évek alatt megszokott költőktől választanak, gyakran a versekben sincs eltérés. A legeslegújabb irodalom, napjaink magyar, vagy világirodalmi lírája nem kap helyet a választásban. Pedig lenne, miből választani, kizárólag a magyarokra gondolva, például a megyénkkel is szoros kapcsolatban álló Nyilassy Balázstól, vagy Szepesi Attilától, Veres Miklóstól, Petri Ferenctől. MI LEHET AZ oka ennek a nyilvánvaló konzervativizmusnak? Mindenekelőtt az — személyes véleményem —, hogy a versmondás rendszeressé válása ellenére sem sikerült a vershez való viszonyunkon gyökeresen változtatni. Még mindig úgy kezeljük a költészetet, mint kevesek „ajzószerét”, olyan műfajnak tekintjük, amelyet csak egy szűk réteg képes befogadni, értékelni. Ezért nem vesszük a kellő fáradságot, ezért nem „erőltetjük”, hogy egy-egy versmondóversenynek megfelelő számú, tisztes közönsége legyen. Mennyire tudna hatni pedig: kölcsönösen, hallgatóra és előadóra egyaránt. Aztán — a produkciók színvonala bizonyítja — hiába lettek rendszeresek a versenyek, a versmondás még mindig kampányszerű feladat. Vagyis: akiknek, valamilyen formában kötelessége, vagy lehetősége volna a szavalók felkészítése, az utolsó pillanatban fognak hozzá (jórészt a versmondásra alkalmas fiatalok kiszemeléséhez is). Semmi csodálkoznivaló hát az eredményen! Persze, aki közönség elé áll, kinek nem szakmája, hivatása az előadás, bármilyen POLNER ZOLTÁN: Kártojás Vetem napszállatra szomszéd udvarába: átkozott hitványság loccsanj földporára! Kotolj kotló felhőt, felhőben tűzlángot. Kormos szoknnyájába fogja föl a házat, fogja föl az udvart villám-pöndölyébe, fakadjon ki száján sikoltozó vére! Kotolj kotló, kőtől) költsd ki boszorkányod: szomszéd udvarába átvetem az átkot. legyen is produkciója, minden dicséretet megérdemel. Szöveget kell megtanulnia, szépen, érthetően, átélten elmondania, óriási lámpalázat kell leküzdenie. Éppen ezek miatt érzem szükségét hangsúlyozni, hogy mindazokat, akik eddig valamilyen versenyen már szerepeltek, jobban számon kellene tartanunk, gondosabban kellene segítenünk az újabb szereplések előtt, folyamatosan. Akkor bizonyára el is jönnének azok, akik beneveztek, akik korábban is versenyeztek. Ügy vélem tehát, hogy nálunk most a sikerben legnagyobb szerepe az elő- és felkészítésnek, a szervezők felelősségérzetének, szemléletének van, s csak ezt követi —• bár szintén rendkívül fontos — a versmondók tehetsége. A szövetkezeti fiatalok me,- gyed versmondóversenyén indultok többsége tiszteletet érdemel a szereplésért. Még akkor is, ha igazi, mély élményt nem sikerült senkinek sem nyújtania. A legjobbak is adósok maradtak a költői mondanivaló árnyalt tolmácsolásával. Igazán fájlalhattuk, mert két évvel ezelőtt, a legutóbbi hasonló találkozón igen magas színvonalú előadásoknak tapsolhattunk. Nem véletlen, hogy akkor a miskolci területi versenyen többen is az elsők között szerepeltek, s nem vallottak szégyent az országos döntőn sem. Versenyzőink most szerényebb reményekkel utazhatnak Miskolcra, bár, hiszen előtte még közösen is elpróbálják, csiszolgatják a produkciókat, nincsen semmi sem veszve. Persze, a realitás- érzék továbbra is kötelező. AZ ELŐADÓMŰVÉSZEK, színészek, rendezők, költők régóta foglalkoznak azzal: hogyan kell a verset elmondani. Kassák Lajos szerint a lehető legegyszerűbben, Füst Milán szerint kotumuson, tehát kissé emelkedetten. Kinek van igaza? Helyes válasz az is-is lehet S egyetemes érvényűén Latinovits Zoltán véleményét fogadom el: versmondáskor a költő és a versmondó egyénisége együtt, a gondolat meggyőződéssel és meggyőzően jelenjék meg. Ez a szintézis tartalmazza a költő korát és a versmondó, az előadás jelenét is. Így ■ és ezért érdemes verset .mondani. Snlyok László A hagyományos folklór és a folklorizmus I dén Kecskeméten hetedik alkalommal rendezték meg a Duna- menti Folklór Fesztivált, amely lassanként Közép-Eu- rópa egyik legrangosabb nemzetközi néptánctalálkozója lett A két legutóbbi fesztivállal egyidőben tudományos konferencia foglalkozott a jelenség — a folklór — szakmai problémáival. A kezdeményezés jelentősége, hogy ráirányította a néprajz (— eddig meglehetősen múltra- orienált —) figyelmét a jelent problémáira, a hagyományos paraszti kultúra és folklórkincs napjaink életében betöltött szerepére. A kecskeméti rendezvényt, mindössze pár hónappal előzte meg az idén harmadszor megrendezett „Röplüj páva!” televíziós vetélkedő műsor, melynek során a magyar folklór széles körben kedvelt tartománya, a népdalok, balladák sokasága nyert országos nyilvánosságot. De folytatódtak a folklórral kapcsolatos szervezett megmozdulások is az idén. Gondolunk itt a „népművészeti kirakodóvásárokra”, a „folklór programokra” és az utazási irodák által .szervezett, más műsorokra (lakodalom, táncház, disznótoros vacsora, busójárás, szüreti mulatság stb.) E rendezvények során, nemcsak a — már említett — népzene, néptánc, népdal és ballada került elő, hanem a tárgyi, népművészeti alkotások, ételek, szokások, rítusok, öltözetek stb. utaltak a parasztság egykori életére. Végül az 198l-es esztendő központi kulturális eseményét, Bartók Béla születésének 100. évfordulóját s a hozzá kapcsolódó megemlékezéseket szeretnénk kiemelni. A Bartók-emlékév a hagyományos folklórhoz és népzenéhez viszonyuló alkotói magatartás napjainkig tartó meghatározó jelentőségét hangsúlyozza. A népi kultúrából kiinduló bartóki életmű a művészi alkotások „tiszta forrásaként” hivatkozik a hagyományos kultúrára, s mutat követendő példát. Négy szembetűnő kulturális eseménysort hoztunk fel példának, és sorolhatánk további hasonló megmozdulá/\xv/vA/'<o/vo/\-o/vo/\x\/voA»nA«n^vo/\-anxv/vo/\-n/'-n>vo/v'\/vo/'-n/\x\/vo/'^\A-'v\«o/vo/\xv^ Környezetvédelem — nem középiskolás fokon Rendhagyó volt az az osztályfőnöki óra a Bolyaiban, amikor egy másodikos osztály a környezetvédelemről beszélgetett. Már kicsengettek, de mégsem akaródzott senkinek kimenni, olyan izgalmas vita kerekedett. Erre sem az osztályfőnök, sem a gyerekek nem számítottak... Kiderült, hogy az életünkben alig van valami, aminek ne lenne köze hozzá — körülvesznek bennünket negatív jelenségei, be- fészkelődnek mindennapjainkba. A víz, a levegő szennyezése, a felelőtlen szemetelés, a ihatatlan vizű falusi kutak, a gépkocsimosás a patakban, a sok helyen hiányzó fák, bokrok, virágok — hosszan sorolhatnánk mi minden tartozik ide. Erre éreztek rá a diákok. A napokban Salgótarjánban lezajlott UNESCO környezet- védelmi oktatási szeminárium hallgatói középiskolai tanárok voltak zömmel. Azok, akik leginkább felelősök azért, hogy a felnőtté érés éveiben, a kamaszkor legfogékonyabb esztendeiben milyen környezetvédelmi szemlélet, világkép alakul ki a gyerekekben, mit visznek magukkal 18 évesen az iskolából. A konferencia szüneteiben több pedagógussal volt alkalmam beszélgetni a megye középiskoláiból. Arról faggattam őket, milyen lehetőségeket látnak a kömyezetisme- reti nevelés hatékonyságának növelésére és véleményük szerint a fiatalok mennyire vannak tisztában a veszély- forrásokkal. A kép nem túl biztató. Szemlélet és tudatformálásra van szükség, ami köztudomásúan a legnehezebben megfogható, meghatározható. A konferencián több előadó utalt rá: nem igényel külön tárgyat a környezetvédelem (Isten őrizzen amúgy is egy új tantárgytól ebben az időínséges korban!) — mert ismeretanyaga „tantárgyközi”, lényegét nem is a biológiai, kémiai, földrajzi ismeretek mennyisége adja, hanem a magatartás, a „tartás” azaz etikai alapállásunk. Nagyon jó, hasznos lehet, ha valaki tisztában van az egyed alatti és egyed feletti szerveződési szintekkel, a populáció, a bio- cönózis, a bioszféra fogalmával. Ám még fontosabb, hogy tudja: egyetlen liter kőolaj egymillió liter vizet tehet emberi fogyasztásra alkalmatlanná, hogy a védett állatok és növények pusztítása a természet egyensúlyának megbomlását idézheti elő, hogy a felelőtlen szemetelés nemcsak gusztustalan, szemet bántó látvány, de fertőzést okozhat. 8 NOGRAD — 1981. december 13., vasárnap Két, társadalomtudományos tárgyakat tanító igazgatóhelyettessel is beszélgettem. Amit elmondtak, fényesen igazolta a már említett „tan- tárgyköziséget”, azt, hogy nem a biológusok és földrajzosok kizárólagos feladata a környezetvédelmi szemlélet kialakítása. Az egyik tanár sokat jár a fiatalokkal külföldre, a Szovjetunióba és más szocialista országokba. Mondja, hogy mindig „felkészíti” fiait, lányait: hagyják itthon a lezser „magyar módit”, Moszkvában és Leningrádban például nem nézik olyan közönyösen az emberek a szemetelést. Sokan bevallották, nagy hatással volt rájuk az, amit kint tapasztaltak, jobban ügyeltek utána környezetük tisztaságára a honi tájakon is. Sok múlik azon, mit látnak közvetlen környezetükben, mondjuk az iskolában — mióta park- rendezést végeztek az udvaron, több virág van a folyosókon, fegyelmezettebbek a diákok. Kollégája az ODOT-tú- rák hasznáról szólt, igazat adva az egyik professzornak, aki azt fejtegette: meg kell ismertetni, -meg kell szerettetni a természetet, azután lehet megnyerni a tanulókat a védelmére, óvására! Igen ám, de a „szövegelés” ehhez kevés. Valahogy a mai fiatalok egyre rosszabbul tűrik az üres sóderolást. Helvette személyes példa kell, — hogy a pedagógus maga is eljárjon -kirándulni a gyerekekkel, hogy ő se a patakpartra állítva mossa a kocsiját, ne dobja el a cigarettacsikket, ne rándítsa meg közömbösen a vállát, ha radalírozást lát... A konferencia résztvevőinek az utolsó napon kiosztottak egy sokszorosított ajánlást: a középiskolákban környezetvédelmi pedagógiai munkaközösség megalakítására ösztönöz, tesz javaslatokat az anyag. Az ötlet nem rossz — a tanárok ebben a munkaközösségben egyeztetni tudják, saját tárgyukban, tanórán kívül tartott foglalkozásaikon, milyen lehetőséget látnak, mit tudnak egymásnak segíteni, hogyan integrálhatnák az ismeretanyagot. De megszólal a kisördög bennem: vajon nem lesz ez csupán egy újabb teher, egy mutatós, jól „adminisztrálható” vállalkozás? Nincs amúgy is már túl sok féle-fajta munkaközösség, értekezlet; munkamegbeszélés, munkatervkészítés ?... Ahhoz, hogy ne így legyen, csak egyetlen feltétel szükséges. egy igen egyszerű dolog: a munkaközösség résztvevői meggyőződéses hívei legyenek a környezetvédelem ügyének és sikerüljön másokat is megnyerni. Ehhez segített bizonyára ez a konferencia is — nem csak színvonalas előadásaival, hanem figyelem és felelősségébresztő programjaival. G. Kiss Magdolna sokat, bizonyítandó, hagy a hagyományos népi kultúra, a folklór igen erőteljesen jelen van napjaink kultúrális eseményeiben. Ez az erőteljes jelenlét a népi kultúrával, a néprajzzal kapcsolatos kérdések sorát váltja ki: hogyan is értékelhetjük ezeket a „folklór eseményeket”? Tényleg ez a folklór? Egyáltalán, mi lett a megváltozott társadalmi-kultúrái is viszonyok között a hagyományos folklórral? Van, ma is folklór, népművészet, s ez ugyanaz, mint amit a fesztiválokon, „gulasch partykon” láthatunk? Mi a közös a „bartóki modell” és például napjaink népművészeti divatja, vagy pedig a „Röpülj páva!” között? Mi a mai néprajz feladata? A kérdések, problémák szinte vég nélkül folytathatók lennének, annál is inkább, hiszen ezek mindegyikére még a szakkutatás sem dolgozott ki elfogadható választ. A folklórnak issen sok meghatározását ismerjük. Hazánkban a legelfogadottabb nézet, amely a fogalmon az osztálytársadalmak alávetett osztályainak teljes társadalmi tudatát érti. E definíció különböző társadalmi osztályok és rétegek sajátos cso- portkultúrájaként tételezi a folklórt, amely így szükségszerűen szemben áll a kizsákmányoló osztályoknak (és rétegeknek) —. az össztársada- lom általános kultúrájának mezében megjelenő — kultúrájával. Nálunk a parasztság alakított ki jellemző autonóm folklórt, annyira, hogy amikor általában folklórról beszélünk, túlnyomórészt, a parasztság folklórjára gondolunk. Folklór fogalmunk „túlzott paras ztcent ri k üss á- ga” egyébként némileg a szakkutatás egyoldalúságának is betudható. Ha tehát az idézett meghatározás szellemében szemügyre vesszük a bevezetőben említett példákat, világossá válik, hogy azok nem tekinthetők a mai parasztság folklórjának, hiszen ez a parasztság már nincs alávetett helyzetben. Utalnak egy meghatározott kor folklórjára, de voltaképpen nem tekinthetők történeti folklórnak sem, mert nem annak eredeti történelmi-társadalmi stb. környezetében jelennek meg. Mi akkor hát' a helyzet? A példákat egy viszonylag nem régóta (kb. a hatvanas évek elejétől) elterjedt műszóval a folklorizmus jelenségének nevezzük. Folklorizmus alatt az egykori (történeti, hagyományos) folklór idegen környezetbe kerülését, illetve az eredeti körülményektől eltérő kulturális környezetben történő felhasználását, átdolgozását értjük, Maga a jelenség egyébként a folklór kialakulásával egyidős, csupán az elnevezés újabb korú. A magyar paraszti folklór és kultúra először a nemzeti romantika korszakában lépett saját érvényességi körén túlra. Hagyományos szóval e korszakot a magyar népiességnek szoktuk nevezni. A művészek a folklór egyes motívumait, témáit vették át, dolgozták fel saját munkásságukban. Mások egész műfajokat költöttek át, s maguk is írtak „népdalokat” vagy más műveket. Ugyanakkor elterjedt a paraszti ruházat divatjá is. A lényeg tehát az volt, hogy a paraszti folklór átkerült az „elitkultúrába”, a viszonylag szélesebb társadalmi körben vált ismertté. A magyar folklorizmus második nagy hulláma a századfordulón és azt követő években indult. Ekkor mái; felfedezték a paraszti népművészetet, amely a művészek számára ihlető forrást nyújtott. Ezen időszaktól napjainkig a (paraszti, történeti) folklór művészi feldolgozását, interpretációját ne- ofolklorizmusnak szokás nevezni. (Így különböztetik meg a népieslégtől.) Viszonylag lerobban elkülöníthető a 60-as évek végétől. a hetvenes évek elejétől kibontakozó legújabb szakasz. A paraszti kultúra „reneszánsza. divatja” a népművészet kultusza, egyszóval a példaként említett jelenségek a folklorizmus legújabb korszakát jelentik. Voltaképpen ez a szakasz tekin tehető igazából a folklorizmus lefftoii és legsokágúbb problémákat felvető periódusának, hiszen ma már a hagyományos paraszti folklór legfeljebb csak néhány elzárt helyen, s ott is csak töredékesen él. Élő, hagyományos folklór tehát .napjainkra lényegében nincs, így szükségszerű, hogy a folklór mai formája csakis folklorizmus lehet! Ez a tény önmagában még nem jelenti a jelenségek sem pozitív, sem negatív értékelését. A hagyományos, paraszti folklórra történő hivatkozás, annak megjelenítése egymással teljesen ellentétes végleteket is mutathat. A lényeges mindig egy-egy konkrét jelenség értelmezése, s ebben napjaink néprajzának fontos feladatai vannak. Itt nemcsak arról van szó, hogy például egy néptánccsoport mennyire „hitelesen” adja elő a csürdón- gölőt, hanem — sőt sokkal inkább — arról, hogy az előadás miért, milyen társadalmi funkciót betöltve zajlik. A folklorizmust többféle szempont szerint lehet csoportosítani, s így jelenségének körét föltérképezni. Különbséget szoktak tenni művészi és tömeges folklorizmus között. A kettő között — főleg a mozgatórúgókat tekintve — igen sok a kapcsolat, nem is szerencsés mesterségesen szembeállítanunk. Talán a legmagasabb szinten Bartók által megvalósított művészi folklorizmus lényege, hogy a főikről legbensőbb törvényeit ragadja meg, és ennek birtokában s ennek szellemében újra alkotja, minőségileg más teremtésével életre kelti a hagyományt. A „bartóki modell” sokat emlegetett példája azonban csak kivételes esetekben érthető tetten az említett mai példánkban. A paraszti folklórra hivatkozó mai megnyilvánulások ugyanis jó esetben reprodukálják, eljátszák, után- nozzák a történeti folklórt (vagy amit annak vélnek). Ily módon a „hagyomány” mesterségesen lesz „élő”, sajátos színpadi előadói attrakcióvá alakult, és az „ere- detiség”-re való törekvéssel valami állandóságot, megme- revítettséget képvisel, s így lényege is szinte más lesz. A folklorizmus közösségi jellegű kulturális jelenség, és ennek megfelelően társadalmi mondanivalója, funkciója van. Sajátos múlt-tudatot jelent, a mai ember múlt és hagyományigényeinek feldolgozását nyújtja. F elmerül a kérdés: nincs is tehát mai folklór? Az említett folklórdefiníció is mintha ezt a látszatot erősítené meg, hiszen ma lényegében nincsenek alávetett osztályok, rétegek. A definíciónak az a vonatkozása, ami a folklórnak, mint csoport- és rétegkultúrának jellegére utal, már több magyarázatot nyújthat. Meghatározott társadalmi csoportok ugyanis kialakíthanak olyan (szub) kultúrát, ami egyrészt a hagyományos folklór szerveződésének törvény- szerűségeit mutathatja, másrészt többé-kevesbé kifejezheti az adott csoport értékviszonyait, sajátos megélt „világképét". Mint ilyen, ez a kultúra az összkultúrával részben szemben is állhat, viszont a folklorizmus, mint láttuk, része az összkultúrá- nak, beépül a tömegkultúrába is. E viszonyok tisztázása és elvi körülhatárolása a mai néprajz egyik központi feladata. Fejős Zoltán
