Nógrád. 1981. december (37. évfolyam. 281-305. szám)

1981-12-13 / 292. szám

Ű J

y v

A téli könyvvásár újdonságválasztéka nemcsak ajándékozásra alkalmas és mutatós képzőművészeti albumokban gazdag, a szépirodalomban is mindenki megtalálja a kedvére valót. A történelmi regényeknek széles olvasótábora van Magyarországon, akár a történelem előtti korokról, akár a közelmúlt eseményeiről szólnak. Ha a kronológiát követjük, Kodalányi János nagysikerű műve az első, A vas fiai, melyet a Magvető Kiadó ez alkalommal tizedszer bocsát ki. A szélesen hömpölygő, művészi hitelű regény IV. Béla korában játszódik, a tatárjárás idején. A második honalapító küzdelme kettős volt, egyrészt a belső, a nagyvilági és egyházi hatalmasságok ellen, másrészt a külső tatár hordák, illetve a „hűséges” szövetségesek, mint például Harcias Frigyes osztrák herceg ellen. Ko- dolányi nemcsak a már szinte teljesen reménytelen küzdelmet írja le, hanem azt a készséget is, mellyel IV. Béla a fennmaradást biztosítani tudja.

Makkai Sándor, a két háború közti erdélyi irodalom sikeres szerzője, könyvkiadásunk „új” fölfedezettje. Történelmi regényei sorra jelennek meg, régi olvasói örömére, s új olvasók meghódítására. Az Ördögszekér egyike leghíresebb munkáinak, s talán a legnépszerűbb is. A XVII. századi Erdélyben játszódik, s meglehetősen extrém témát dolgoz fel: Báthory Gábor és Báthory Anna testvérszerelmét. Mondani sem kell, hogy megjelenésekor felháborodott kritika fogadta ezt a regényt, mely ráadásul egy erdélyi református püspök tollából íródott. A siker azonban nem kizárólag az akkor szokatlan témának szólt, hanem a lélektanilag árnyalt jellemábrázolásnak. főként a tragikus sorsú Báthory Anrfa hiteles és árnyalt megformálásának is. Makkai regénye ugyanakkor fordulatos cselekményű, izgalmas olvasmány.

A nemrég elhunyt Passuth László történelmi regényei közül most ke+tő jelenik meg egy kötetben: A Le-eb^rJ kc**ély és a Lagúnák. Az előbbj főhőse Erdv Lóránt művészettörténész. akt itáliai útja során kép.

Jánossy Ferenc rajza

KÖVES ISTVÁN:

Világnézeti válság szombat este

Azon az estén

betért hozzám a Fiú akiről azt tanultam otthon meg is halt és fel is támadt Betért hozzám és leült az ágyamra tenyerébe temette arcát és így panaszkodott

Jajj az egyedülállónak nem segíti fel senki elestéből nem melegíti senki ha feküdni tér akire ha reátörnek nincs aki figyelmeztesse hátát óvja az alattomosaktól Jajj az egyedülmaradónak Nem tudtam mit válaszoljak mivel vigasztalhatnám arról mégsem mesélhettem neki . min dolgoztam tegnap odabent Azon az estén lementem a fiúkhoz elmeséltem a látogatót Nem szóltak rá semmit csak hümmögtek helyet szorítottak a nagyasztalnál hoztak egy tiszta poharat nekem is és továbbvitatkoztak a húsárakról meg hogy élhet-e ember a Holdon A kapuban azt mondták Jól eldumáltunk és holnap is lesz nav kár hogy eddig nem jártam le közéjük és én nem tudtam mit is válaszoljak.

hamisítási ügybe keveredik. A csábítás nagy, hisz ha bizonyítja a gazdag tulajdonos képeinek eredetiségét, könnyű élet, ha nem, akkor a tudományos kutatómunka aszkézise várja. A Lagúnák cselekményének középpontjában egy nagyvilági életet élő kurtizán áll, akinek uralkodnia kell érzelmein, szenvedélyein, s kell, hogy legyein benne valami „démoni tárgyilagosság”, hogy maga választotta, vagy parancsolt céljait megvalósíthassa.

A közelmúlt történetének tragikus eseményeit írta meg Berkesi András, az Októberi vihar című regényében. Nem könnyű 1956-ról írni. Mennyi tragédia zajlott le azokban a napokban. Diákok, munkások, orvosok Berkesi regényének hősei, vagy antihősei, akik felvillannak e nagysikerű regény lapjain.

Berkesi, Kardos Györggyel közösen írt regénye a Kopjá- sok már nyolcadik kiadásban jelenik meg. A történet 1949-bjen kezdődik, amikor Mária, a fiatal csinos leány, disz- szidál szerelmével, Rajnay Zsolttal együtt. Már külföldön derül ki, hogy Mérik szerelme egy nacionalista-fasiszta szervezet tagja, hivatásos ügynök. Tíz esztendeig hányódik külföldön, míg végre hazatér és megszabadul a kegyetlenül megzsarolt lány. Az utóbbi évtizedek egyik legnépszerűbb és legizgalmasabb regénye, s a belőle készült adaptáció is egyike volt a. legsikeresebb produkcióknak.

A Magvető Kiadó kedvelt — névvel külön meg nem jelölt — sorozatát Hármas könyvnek szokták hívni könyves berkekben. Most Kolozsvári Grand- pierre Emil három nagysikerű önéletrajzi regényét adta ki egy kötetben a Magvető. A trilógia nemcsak egy nagysikerű írói életrajz, a szerzővel történt események színes és élvezetes leírása, de egyben századunk magyar társadalmának nagysikerű körképe is. Az utolsó hullám — Hullámtörők — Béklygk és barátok lebilincselő olvasmány. A negyvenes évek végétől követheti ük nyomon történelmi, társadalmi eseményeinket a mindennapok sodrában. Ha egy magyar regény címlapjára azt Írhatják, hogy 14. kiadás, azzal a népszerűséget a legobjektívebben jelzik. T&r- sánszky Józsi Jenő Kakuk Marcijáról van szó. Kakuk Marci jelképes alakká vált. Tersánszky legnagyobb sikerű regénye kitűnően megírt szórakoztató olvasmány, melyhez hasonló remeket ritkán szült a magyar irodalom.

GRÄBI

Mint hírül adtuk, megjelent Kelemen Gábor Bakszekér című riportkötete Salgótarjánban, a Palócföld könyvek sorozatiján. Az előszóban Bajor Nagy Ernő „az ország nógrádi tudósítójá”-nak nevezi a szerzőt.

— Mit takar ez a minősítés és hogyan alakult ki?

— A dokumentumok szerint Kozárdon születtem 1951-ben, valójában azonban Nagymező-pusztán — mondja Kelemen Gábor. — Éppen a minap mutattam valakinek, ott volt az a ház, gazdasági, tanyai épület. Most egy villanyoszlop áll a helyén. Következtek az iskolai évek, aztán a „csavargások” több mint tíz esztendőn át, amit nem a megyében töltöttem. Szerencsés körülménynek, egy tehetségkutató pályázatnak köszönhetően újságírói munkámat országos napilapnál, a Magyar Nemzetnél kezdhettem, 1971-ben. Ez azzal is járt, hogy például kiterjedt kapcsolatokra tehettem szert. A nagyváros „nem fogadott be”, de amikor 1977-ben hazajöttem Nógrádba, már volt egy „fővárosi hátország”-om, megvoltak a fórumaim a szereplésre és az írásra. Egyértelmű volt számomra, hogy elsősorban nógrádi fogantatású írásokat közöljek a Magyar Nemzetben, az Élet és Irodalomban, és más lapokban. Ügy gondolom, ezért nevezett engem Bajor Nagy Emő „az ország nógrádi tudósító jó”-nak, amit természetesen szívesen vállalok.

/ — Hogyan tükröződik ez a

Bakszekérben?

— Már az írások megjelenésének helye is némi magyarázatot ad erre, a Palócföldben, a Magyar Nemzetben, az Élet és Irodalomban publikált munkáim kaptak helyet a kötetben. Közös vonásuk, hogy általában a kistelepülések gondjaival —, de nem csekély számban, örömeivel is — foglalkoznak. Mivel személyesen átélt tapasztalatok alapján írok, a Bakszekér Nógrádról szóló tudósítások tükre. Bár kistelepülésekről írok, a téma mégsem csak nógrádi specialitás, azt hiszem, az ország komoly figyelmet érdemlő gondjai közé tartozik. Ezért remélem, hogy a Bakszekér nemcsak a nógrádiaknak szól, hiszen az írások keletkezésének idején hazánk minden hatodik lakosa kistelepülésen élt. A kötetben az írások keletkezésének ideje nincs föltüntetve, helyet kaptak korábbi riportok is. Ezzel a szerkesztéssel az volt a cél, hogy a kedvező változásokat is némiképpen érzékeltetni lehessen. Megjegyzem azonban, hogy a kistelepüléseknek, szerepüknek valóságnak megfelelő értékelése ma még inkább csak a központi állásfoglalásokban és intézkedésekben érvényesül. Ezek helyes célok, mert lényeges dolgot kívánnak elérni, mégpedig azt, hogy a kistelepüléseken élő emberek közérzete jobb legyen, ne kívánkozzanak el onnan. A jó elképzelések végrehajtása, a helyj megvalósítás még az útkeresés stádiumában van.

— Az Élet és Irodalom egyik utóbbi számában megjelent egy szociográfia-visszhang. Ebben a szerző „korunk króni- kásá”-nak nevezi Kelemen Gábort is. Vállalja-e ezt a szerepkört?

— Nagyon nagy .örömmel, mert hiszen nemcsak hízelgek magamnak azzal, hogy valamit segíthet a krónikás, hanem erre a megjelent írások nyomán több gyakorlati példa is van. Ez hasznosság-érzetet kelt, erősít abban, hogy a krónikás nemcsak megörökíti a gondokat, hanem a nyilvánosság erejével sok esetben segít.

heti is megoldásukat. Éppen ezért előttem nem világmegváltó, hanem nagyon is prózai cél' lebeg: hírt vinni, hírt adni erről a tájról. Nemcsak jó hírt, hanem szükség esetén rosszat is, de mindig azzal a céllal, hogy használjak.

— Hogyan viseli el a közvetlen környezet a rossz híreket? Nincs-e olyan szemlélet, hogy csak a jóról szóljon az írás, a rosszat tartsuk meg „házon belül”?

— A rossz „kibeszéléséből”, bizony sok kellemetlenségem származott. De ha már riportokról. szociográfiáról beszélünk, a valóság meghamisítása lenne, ha az ember kényelmi szempontjából hallgatna azokról a bajokról, amelyek másokat Sújtanak. Azért talán nem tévedek, amikor azt mondom, van egy kis változás itt is. Kezdetben a szó szoros értelmében mocskolódást váltott ki egy-egy kritikai hangvételű írás. Ma egyre többször elismerik a kritikát, s inkább azt keresik, hogy közös gondolkodás alapián mi lenne a megoldás .útja ?

— Hallhatnánk-e néhány szót a tervekről?

— Nincs szándékomban változtatni az életvitelemen, továbbra is maradok falusi lakos. S ez meghatározza további elképzeléseimet is. Szeretnék életmód szociográfiát írni, egy faluról. S vadászmo- vellákat is akarok írni. Nem vadászati tanmeséket, hanem az ember és a természet kapcsolatának néb Any kérdését szeretném megfogalmazni.

— Nem gye kori jelenség, hogy tollforg''tó ember eldugott helyen él. rossz közlekedési viszonyok közepette. Hatással van-e mindez az írások tartalmára?

— Azzal hízelgek magamnak, hogy miután a faluról szóló írásokban megfogalmazott gondoknak és örömöknek magara is megélője vagyok, ez némi előnyt is jelent, s egy kis többletet az írásokban. EgyszeT egy falusi népfronttitkár azt mondta nekem: azért szeretem a te írásaidat, mert nem átutazóként írsz a faluról.

T. E.

A kukoricás zsákot válláráról leemelte az öreg, s a kocsi fenekére dobta. A következőket szép rendben, gyakorlott mozdulatokkal eligazította. Közepén helyet csinált a sárga és zöld színű, hosszúkás és óriás-gömbölyűvé hízott tököknek.

Amint végeztünk a rakodással, kicsit megpihentünk a már rozsdásodó levelű körtefa alatt, Így jegyzé meg a falu egyetlen kocsisa:

— Ez az én időm, a szeptember és az október. Amikof fedél alá kerül az élet. Ünnep ez nekem.

Így mondta: élet. Érti kukoricára és tökre, krumplira és szőlőre. Mindarra, mit hombárba, csűrbe, padlásra és pincébe gyűjt szorgos munkával az ember. Amiből él télen, amivel kitart az újig.

Meredek lejtőn kellett indulnunk haza. A venViégoldalról leemeltem a súlyos láncot, kikötöttem a bal hátsó kereket. Nagy a teher, így biztonságos, gyerekként tanultam ezt apámtól.

Az országúton jártunk már, amikor Kodák Pista bácsi szóba hozta a televízió A hét című műsorát. Amit ő soha, semmilyen körülmények közöti el nem mulasztana. A politika így, a politika úgy — csak ez járja, ha évente kétszer-há- romszor találkozunk. „Mondd csak, gyerek: na; miért; hogyan; mire jó; miért érdeke valami valakinek?” Csupa kér. dőjel, záporoznak a kérdései. Merthogy: „csak többet tudtok. hallotok ti ott fenn. Pesten”.

Talán utólag megbocsátia nekem, ezúttal nem nagyon figyeltem rá, máson járt az eszem. Amíg a két derék téesz- ló a kukoricával és a tökkel

Kelemen Gábor:

Hagyománysirató

öregszülém háza felé vitt, a zötykölődő kocsin a betakarítás járt az eszemben.

A néhány évvel ezelőtti, meg a mostani. A háztáji betakarítás. Tény és való: most dúsab- ban rakott minden pince, padlás.

Mégis, micsoda más voit az

a régi.

Itt van például a kukorica. A nyár meghizlalja a csöveket, a nyárvég, az őszelő aranysárgára pirítja, aztán nekiesünk, száron-lábon megfosztjuk csu- héruhájától a csutkán katonás rendben sorakozó termést. Az este már a padláson, vagy a kert végébe lécből, dróthálóból épített góréban éri.

Régen körülményesebb, de szebb volt. A langyos őszi estén körbeültük a színbe halomba ledúrt kukoricát, s a legkisebbektől a legöregebbek, ig mindenki részt vett a ku- koricafosztás szertartásában. Volt vidámság, kacagás, s ha lehűlt a levegő, a „szőrös” csuhéba ültünk melegedni. A jó gazdasszony ilyenkorra — akárcsak a téli tollfosztókon

— nagy szemű „magyar” kukoricát főzött. Sziruppal, mákkal.

De nem is ez az én nagy bánatom, hanem a szüret.

Egy napot szüreteltem az idén. műanyag zsákocskákba töltöttük a fürtöket'. Most már

— sajnos — jobbára csak idős embereket láttam a szőlőhegyen. „Fiam, segíts felhúzni ezt a kiskocsit!” „Segíts a darálóba önteni a szőlőt!” — Ilyen kérések hangzottak el minduntalan azoktól, akik öregségükre végképp egyedül maradtak; s akik e kivételes alkalomra — a szüretre — sem kaptak távoli városokból érkező rokoni segítséget.

Másra is magyarázat ez; a szőlőterület változatlan ugyancsak a körülötte zajló zsongás hagyott alább. Néhány éve a pincesoron már augusztusban megkezdődött a zajos élet. Az egyetlen gómeskútról szaporán hordták a vizet az üstökbe, forrázták a kádakat, hordó, kát. Több ember volt akkor kinn, mint a faluban.

Más is volt ám annak a szüretnek a sora és színe. A put- tönyozó legényekkel incselkedtek a lányok, a menyecskék; a Cserhát lankái dalolástól voltak hangosak. Este pedig... Es. te öblös kádakból, egyíenekű hordókból mertük vödörbe a már törődött fürtöket, hogy leeresszük a malom torkán. A borház előtt tűz égett, emellett koccintottunk a még tavalyról maradt borral a napi munkára. S ha nem volt a régiből. megjárta a korábban szüretelő szomszéd murcija is.

Amikor pedig végképp elcsendesült a szőlőhegy — s a madarak is csak hosszas keresgélés után találtak a tőkében egy-egy töppedt szemet — ünnepi díszt öltött* a falu.

Egy napra, egyetlen vasárnapra csupán.

De ezt a napot — a szüreti vigalmat — hosszas készülődés előzte meg. Legények és lányok készítették titokban a

maskara ruhát, a rendezők kiosztották a szerepeket. Az ünnepi nap népes gyülekezetéből —, hogy csak egyet említsek —, a felvonuláson a kisbíró szemrebbenés nélkül „kidobolt” mindenkit, aki csak erre okot adott. Rigmusok szóltak a zsugoriról, s a pénzével könnyelműen bánóról, a borát vizezőről, a rátarti leányról, s a póruljárt legényről.

A szőlőből készített hatalmas, dús fürtöt — a szőlőikoszorút, melyet éjfélkor kisorsoltak — puskás csősz vigyázta. Jelképezve őriznünk kell megtermelt javainkat, rossz emberektől, mindenféle bajtól.

Az egész napos vigalom — amelyet nagyszabású bál zárt — már a múlté. Itt-ott él még a szokás, főleg a hagyományos szőlőtermelő vidékeiken. De már ez sem „ugyanaz”. Ezt már jobbára a turistáknak, a sajtónak, a televíziónak meg a ba- zárosok zsebére csinálják. Mint legutóbb is: kopogó szemű szőlőfürtökkel, hosszú hetekkel a tényleges szüret előtt. Már csak egy eseménnyé ala- csonyodott, egy idegenforgalmi naptárban kipipálható üzleti programmá vált.

Ez lett az ünnepből.

■ Abból az ünnepből, amelyet ilyenkor ősszel majd minden szőlős faluiban nagy gonddal megültek. Azaz: végig táncoltak.

N

em sok idő kell már ahhoz, hogy elsirathatjuk ez a szép hagyományt is. S csupán a filmek celluloidszalagja őrzi majd meg: milyen illő külsőségekkel tudott a parasztember munkája gyümölcsének örülni;

NÓGRÁD — 1981. december 13., vasárnap