Nógrád. 1981. december (37. évfolyam. 281-305. szám)
1981-12-13 / 292. szám
fillaml gyerekek Fésületlen gondolatok Horpácson Harpács: Szaniágh-kúria, meg a klasszicista kastély, ahonnan Mikszáth neve csillagként ragyogott és ragyog ma is az irodalom egén. Ma ötvenegy áilamá gondozott gyerek otthona. Vajon jut-e egy is közülük ■ legalább a fénybe, hogy megmelegedhessék, ha az oltalmat adó falak közül kikerül? Ki láthat a jövőbe? A kastélyt és a kúriát lakó ötvenegy fiúból és leányból ötven a cigány. Ha van periférián élő család, akkor ahonnan ezek a gyerekek kimenekültek, bizony egytől egyig az. Csak egyetlen történet: az alig néhány hónapja tisztét átvett igazgató-helyettes a szabadságról vissza nem érkezett legény után indult Ri- mócra. Összefutott az autó láttán a telep apraja-nagyja. Hanem a gyereket nem adták. Csak az ösztön vitte a fából tákolt disznóólhoz... A két rekeszben öt gyerek he- verészett a szalmán. — Nyáron nincs annál jobb helyük a purdéknak — csattant föl az ezerráncú telep nyelve — öregasszony. De sorolom az állami gondozásba vétel okait: a szülők isznak, nem dolgoznak, lakóhelyük a putrinál is putribb. féle „csak ettől valahogy megszabaduljak” gyerek. Intézetbe kerülésével az iskola gondja megoldódott, de vajon mi lesz Laci sorsa? Ha csupán a szereteten múlna, hát akadémikussá nevelnék Horpácson, de hát nem csak ezen múlik. — Mikor voltál otthon, Laci ? — Nyáron. — És? — Visszahoztak. — Miért? — Azt mondta anyu, hogy nem bír velem. „A kiskorú T. László 1979. március 7-én... alatti lakásba becsöngetett és az otthon tartózkodó 7 éves kislányra kést fogott és pénzt követelt tőle. Lopást is elkövetett...” T. Laci akkor nyolc esztendőt számlált. Amikor az intézetbe került fékezhetetlen volt, így jellemezte korábbi iskolája, ahol ettől a pöttöm szőke legénytől képtelenek voltak tanítani a pedagógusok. Beleordibált az órákba, agresszíven, kegyetlenül verekedett, fütyült a fegyelemre. AfVan televízió, magnetofon, rádió, diavetítő, számtalan játék, amivel oktatják, nevelik a gyerekeket. Hanem, ha végi gballagok is a frissen festett hálótermeken, a tanulószobákon és szememmel-eszemmel följegyzem is a látottakat, csak ott motoszkál bennem a gondolat: adhat-e any- nyit bármiféle „idegen” gondoskodás, amit a család adhat? Semmiképpen, De megpróbálják. Újra és újra, mindennap. Nem pedagógustemető a nevelőotthon, ha berken bőiül sokan így is vélik. Mert ez még a hivatásnál is több. Azok a gyerekek, akik nevelőotthonban kénytelenek leélni az eszmélés éveit, óriási hátránnyal indulnak. Csak félve teszem föl magamban a kérdést: vajon miért nincs akkora különbség a nevelőotthonok javára az általános iskolák és kollégiumok „hátrányára”, mint amekkora szükség volna rá? Hiszen, ha föl akarnak zárkózni kortársaik mellé, nekik sókkal többet kell kapniuk, hogy a különbség ne nőjön, hanem csökkenjen. Hallom a tiltakozást: áhhoz viszonyítsd, ahonnan jöttek! Igaz, annál minden csak jobb lehet, a nevelőotthonok összkomfortos kényelme pedig sok „nem-állami” gyerek számára is nagy dolog volna. Am, a pedagógus szíve ennél szaporábban ver. Ö maga azt szeretné, ha a kezére — és általa az államra — bízott gyerekek hétmérföldes csizmákkal haladnának a tudás or- szágátján. Ám, az objektív körülmény nagy úr. Az élet és a tudás perifériájára szorultak gyakran csak messziről in* tegethetnek az elhaladó „rendesek” után. Megfizethető-e egyáltalán, hogy pedagógusok elvonulnak önként vállalt remeteségükbe, egy aprócska faluba, történetesen Horpácsra? Itt kevés a gyerekekkel csupán lenni. Itt velük élnek, örülnek, megosztják bánatukat. Törvény- szerű skizofréniában élnek, hiszen megannyi szeretetne vágyó között kell szétosztaniuk magukat és fölvett szerepükből nem eshetnek ld egyetlen pillanatra son. Fizetésük mégis alig több, mint a környék általános iskoláinak nevelődé. A felelősségük sokszorta, nagyobb, de legalábbis más. Színház, mozi, könyvtár messze. Nem a fizetségért teszik. A rohlitzi márvány Karl-Marx-Stadt újjáépített színházának falait vöröses por- firlemezek borítják. Ez a rochlitzi márvány néven ismert fetszetős anyag jellegzetesen szép külsőt kölcsönöz az épületeknek. A porfin húsvöröstől az ibolyaszínig terjedő színárnyalatú kristályos anyagát mintegy ezer éve ismerik, és manapság előszeretettel alkalmazzák hidak, magasépítmények díszítésére, valamint műemlékek belső építészeti megoldásaira. A vulkanikus lerakódásból származó kő évmilliók alatt keményedéit meg, s mind szilárdságának, mind küllemének tekintetében a márvánnyal vetekszik. — Szolgálati szobában lakom itt, az intézetben. Amikor idejöttem, megnézni az intézetet, a gyerekeket, az igazgató temérdek nehézségről beszélt. Igaza lett. Mégis nagyon boldog vagyak, hogy nem riadtam eL Eleinte sírdogáltam esténként a szobámban, annyi szörnyű sorsot láttam ezeknek az apró embereknek a papírjain és sajnos a szemükben is. Legszívesebben hazavinném mindegyiküket. Képzelje, hogy a kilenc elsősömhöz szeptember óta még senki sem jött... Borzasztó. Ha egy hétvége után megjövök Balassagyarmatról, nincs annál szebb, ahogy rohannak hozzám és messziről kiabálják vékonyka hangjukon: Zsuzsa néni! tfamhás Zsuzsa alig múlt tizennyolc éves, óvónőképző szakközépiskolát végzett. rándulnak, nyaralnak, gondos felnőttek vigyázzák sorsukat És mégis... Ha hazaindulnak szabadságra, már hetekkel korábban föíbolyduinak. Ha megjönnek, újabb hetek telnek el, amíg j visszaszoknak az intézeti ren- des kerékvágásba. Rüh, tetű, ótvar és még mi mipden, a családok ajándéka. Otthon napokig nem esznek, lesoványodva, koszosán, lerongyoltan kerülnek vissza. És mégis... — Sanyi! Szeretsz itt? — Igen, bácsi. — Otthon azért jobb lenne, nem? — Persze, bácsi, de nekik nem kellek. — És hol laktok? — Nem tudom. — Apád, anyád szereted? — Jaj, nagyon. — Mikor láttad őket Sanyikéin? — Még soha, bácsi. N. Pista az egyik, akinek ennek ellenére sikerült Hor- pácsról a fény közelébe jutni és már melegszik. Magam is ismerem, tévé-műszerész lett. Az intézet is tudja: egyedül nem lettek volna képesek Pistának megmutatni az utat, rajta tartani még kevésbé. A borsosberényi Sömör család óvodás kora óta pátyolgatta a fiút. Ha van igazi segítsége az állami gondozott gyerekeknek, akkor azok a csupaszív nevelőszülők. Akik nem jövendő munkaerőt látnak a vékomy- dongájú óvodásban, hanem jövendő embert A horpácsd ötvenegyek közül egynek sincs nevelőszülője. Árvábbak az árvánál. Még egy levélből talán: „Kedves Igazgató bácsi! '...Nagyon sokat gondolok magukra. Üdvözlöm az ottan levő dolgozókat ...nagyon visz- szavágyunk oda... tessék átadni üdvözletünket a tanító néniknek. Nagyon szépen köszönjük amit .„tettek értünk. Kati, Erika és én, A szobákban hever ők, a padló parkettás, neonok ontják a fényt, melegvíz folyik a csapon, az étel biztos és KITŰNŐ (T. Lacit idéztem). KiBecsuktam a jegyzetfüzetet gondolatom volna még bőven. Talán másokban is sikerült fölébreszteni a segítség szándékát. Attól csak egy lépés a tett Hortobágyi Zoltán Farkas András: Pihenő Ajándék magángyűjteményből A drezdai rézkarcmúzeum új kincsei A 80 éves Joachim Meyer, egy drezdai antikvárium tulajdonosa 525 lapból, 11 mappából és 100 rajzból álló magángyűjteményt ajándékozott a helybeli Rézkarc múzeumnak. A gyűjtemény rendkívül értékes műveket tartalmaz: a Käthe Kollwitz 23, Daniel Chodowiecki 153 alkotását, valamint Emst Barlaci, Oskár Kokoschka, Lovis Corinth és Otto Dix rézkarcait. Az adományban megtalálható néhány régi mester — Dürer, Leyden, Callot és Piranesi — lapjai is. Az 1876-ban alapított antikváriumban valaha igen értékes rézkarcokat őriztek, amelyeknek nagy része a II. világháború után elpusztult. A Meyer-gyűjtemény darabjait előreláthatóan 1982-ben mutatják be a nagyközönségnek. ILLETLENEK Alighanem még a mai — és holnapi — vállalkozói hajlam felgerjesztésének idején is közröhejbe fulladna, ha valaki felújítaná, vagy pláne, kiváltani akarná tánc- és illemtanári működési engedélyét. A neveletlenség szinte észrevétlen térhódítása elkezdődött valamikor a nagy társadalmi mobilizáció idején, sőt, még előtte, akkor, amikor a régi érvényes etikai, erkölcsi, műveltségi, szokástoeli dolgokkal szakítva — úgyszólván mindent, ami az „úri modorhoz” tartozott kidobtunk a hajóból, mint az eltűnt világ értéktelen hagyatékát. Az új erkölcs a munkára épült, a teljesítményre, a monumentalitásra, a nagy közös vállalkozásokra, a gazdasági és nem gazdasági szempontokra és közben elfeledkeztünk a legfontosabb dolgok egyikéről — milyen legyen a művelt és udvarias ember a század végén?! xxxxxxxx A neveletlenség egyik fokmérője az örökzölddé változott kérdés: ki neveljen? A család? Az iskola? A társak? És mert az idő könyörtelenül halad, időközben talán már odáig is eljutottunk, hogy ha valaki mégis nevelni próbál, olyan az, mint amikor vak vezeti a világtalant. A mai nevelőkorú felnőtt ugyanis éppúgy hiányos neveltetésű az előbbiekből következve, mint az, akit nevelnie kellene. Az idősebbek pedig egyszerűen feladták hadállásaikat, mert azon túl, hogy mindig szféráIII Olimjári ban vereséget szenvedtek ódivatú elveikkel — még meg is változott körülöttük minden emberi szféra is, ide számítva a legfontosabbakat, a családi, a munkahelyi, a társadalmi tereket. Eltűntek a régi együtt- létek keretei, megváltozott a szórakozás, befelé fordult a televíziózó egyén, „váltott” az egész életforma, amely azért minden szép és dicséretes eredménye mellett is inkább vált hasonlóvá a lóversenyhez —, ki, kit, miben és mennyire előz meg —, mint bármi máshoz. Ugyan mit kezdhetnénk ma egy ilyen meghatározással, hogy „belső előkelőségre való hajlam’’? Állítólag ez valamikor azt jelentette, hogy valakiben él a mások tiszteletben- tantása, ami ugyanakkor feltételezte a jó modort, az udvariasságot egyebek között... XXXXXXXX Az úrhatnámság, mint egykori negatívum, mégis megmaradt, miközben nagyon helyesen (mert a régi sem volt mindenben jó) eltűnt a kézcsók, de annál nagyobb tért hódított a kézszorongatás, amelyről pedig már a századelőn is azt vallotta a máshoz szokott külhoni társunk, hogy nálunk, úgy látszik, „mindenkinek közvetlen köze van a gyógyításhoz, hiszen a magyarok, ha találkoznak, azonnal egymás kezét fogják és arról érdeklődnek —, hogy van a másik... ?” Divatos téma manapság az emberi kapcsolatok hiányáról vezércikkezni. szociológiai vizsgálatokat végezni, mintha ezzel pótolni lehetne magát a kapcsolatot. De az sem más kérdés, sajnos, hogy ha valaki a kapcsolatok kiterjedt hálózatát szövi a teljesebb élet reményében — sok keserves és érthetetlen jelenséggel találkozik, aztán legfeljebb elvonul maga is kies magányába. Itt van például az adott szó, amely ma úgy fordult jelentésében, hogy aki adta — visz- sza is veheti! Ez így demokratikus. Csupán ez által a közélet és a magánélet sokat vesztett stabilitásából, megbízhatóságából, abból a bizonyos „arra mérget vehetsz” tartásából, amely azért a legfontosabbat — az emberek közötti egészséges elkötelezettséget jelentette valamikor. Ma ez nem számít. Nem számít hibának, neveletlenségnek kimondani valamit, megígérni ugyanazt és azután egy köny- nyed fordulattal vissza is vonni, vagy egyáltalán, még emlékezni sem kell rá, úgyis „sok a dolgunk, úgyis sok a gondunk, úgysincs semmire sem időnk”. Itt a telefon, legfeljebb lemondjuk... mit is? Akármit. Beleértve az esküvőt is. XXXXXXXX Hogy állítólag már kétezer évvel ezelőtt is volt ilyen műveltségbeli törvény: tisztességesen élni, senkinek nem ártani, mindenkinek megadni azt, ami illeti? — ugyan ki emlékeztet ma erre és ugyan miért emlékeztetne, amikor nemcsak a közúton, a közéletben is az előzés a divat, és elsősorban az anyagiakban, a kitűnésben, a másoktól, az általánostól eltérésben, az extravaganciában, legyen az kerítés, vagy öltözködés — édesmindegy! Tele vagyunk mindenfele torzulással, mindenféle mértéktelanséggel, zajosak, hangosak lettünk, tü- lekedők, felületesek egymás iránti figyelmünkben, igénytelenek házasságainkban, igénytelenek úgynevezett „külső szexuális kapcsolatainkban”, félresepertük még azt az elsősorban önvédelmet szolgáló szabályt is, hogy „házi nyúlra nem lövünk”, azaz, saját érdekünkben nem az első kéziünk ügyében dolgozó munkatársunkkal kezdünk szerelmi viszonyt, mert abból többnyire nemcsak házastársi, — munkahelyi bonyodalmak is keletkezhetnek, keletkeznek is az esetek többségében. De már csak megmaradva egy pillanatra ennél az általános jelenségnél — hol marad a sportszerűség, hol marad a szabad választás lehetősége, hol marad a „nagy találkozás” örök illúziója...? A sportszerűség bevonult a régi idők múzeumába. Az igényes emberi kapcsolattal, a szerelemmel együtt. XXXXXXXX Az egyéni ötven -négyzetméteres világokba meghívni sem nagyon lehet ismerőst, barátot kényelmetlenség nélkül. És akkor, ugyan hol marad az alapszabály, hogy minden felelősséget vállal a vendég jólétéért a vendéglátó, ha jószerivel leültetni sem tudja a lakás célszerű átrendezése nélkül? De, ha már oda jutott az ember, hogy vendég valahol — bizton számíthat arra: a beszélgetés tetemes részét majd a viccek áradata teszi ki, mert azt már régen elfeledtük, hogyan kell szó szerint eszmét cserélni; hogyan lehet unalom nélkül csevegni /úgy, hogy az ember ne fitogtassa a tudását, hogy olyasmiről beszéljen és főként olyan szinten, amit a vendég, vagy akár a vendéglátó is befogad, amiben nem érez kényelmetlenséget, nem támad fel benne a menekülés vágya kényelmesnek mondott otthonukból. Az evés, az ivás kultúrája sem járt jobban a társalgás művészeténél és ez még a vállalati, intézményi ke. retek között csak tovább romlott — eljutva a természetesen (!) udvariatlan, műveletlen pincér és a rajta is túlte- vő vendég általánosan bevett modell jéig. Egészen odáig, hogy ma a felfedezés erejével hat, hogy valahol, valamilyen vendéglátó helyen „kitalálták” a törzsvendég fogalmát; egy nagy könyvet alapítottak és abba beírják mindazokat, akik kettőnél több alkalommal megfordultak az étteremben és száz forintnál magasabb szám. lát fizettek! Hát ez igazán fantasztikus eredmény az eredménytelenségben, a kulturálat- lanságban, ugyanakkor maga a kiteljesedett illetlenség, amikor a törzsvendéget forintban mérik és kifaggatják: mi a kedvenc étele, itala, nótája... stb. Valamikor ezt Jenő úr. a főpincér, kívülről fújta, de akkor nem volt fehér holló a törzsvendég, akinek ugyanúgy léteztek bizonyos kötelezettségei, mint ahogy szá- montartották külön leae5en kellemes jogait is. Művelt, udvarias formában... T. Pataki László r NÓGRÁD — 1981. december 13„ vasárnap 7 «
