Nógrád. 1981. december (37. évfolyam. 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
M. Szabó Gyula riportja : FUggönyök nélkül „Az ember azt becsüli leginkább, aminek híján van, s mindent felnagyít, amire vágyik.” (Henri-Fréderic Amiéi) Tegnap hajnal óta pilinkél a hó, vacak idó a költözködéshez. Teherautók sorakoznak, mint vásárlók banánért a pult előtt. Rokonok és barátok bukdácsolnak, cepekednek. Egymást kerülgetik, s egy útban levő korallszínű Skodát, amelynek gazdája minden bizonnyal a későnkelők közé tartozik. — Gyertek, srácok! — rikkant az idősebb és megemelik a kerekeket, a járművet átcsúsztatják a szemközti oldalra. — Majd káprázik a koma szeme, ha lejön. Azt hiszi, ha ő már beköltözött, minden oké... Ahogy helyükre kerülnek a bútorok, az arcok úgy válnak egyre beszédesebbé. A narancssárga szőnyegpadlót egyelőre fólia védi a csatakos cipőtalpaktól, az ablakokról hiányoznak a búzakék sötétítőfüggönyök. Hétfőn majd érkezik egy szakember, s felerősíti a karnisokra. Addig semmi sem zavarja a bámészkodást. Sz.-ék gyári kijelöléssel kapott földszinti lakásából rálátni a város központjára. Gyönyörködünk a havas, szombat délelőtti csendéletben, az Arany János út méltóságteljesen magasodó toronyházaiban, a garzon égnek meredő karcsú tömbjében. A szemközti domboldalt megcukrozta a hó, a félig nyitott erkélyajtón behallatszik, amint a szél hideg szimfóniákat játszik. Salgótarján ismét gyarapodott egy kész épülettel. Nem volt ünnepélyes csinnadratta, szalagátvágás, a jól végzett munkára koccintó sereg. Az ilyen esemény a megye- székhelyen lassan hozzátartozik a hétköznapokhoz. E békés völgyből az elmúlt másfél-két évtized alatt új város emelkedett ki. Régi megfakult fényképeket nézegetek: alacsony, szürke és éltes házikók, lovas szekereknek is keskeny utcák. Így őrzik a fotográfiák a múltat. A füsttől üszkösödött. falú kolóniák lakásaiból már csak hírmondónak marad, a sár- pocsolyás utak helyén aszfaltszőnyeg. Korszerű otthonok, prospektusok főszereplőivé vált középületek, a világgal ösz- szekötő telefonközpont... — S a gyárak! Automata berendezések tették szabaddá a munkáskezeket, őrködnek technológiai folyamatok fölött. A kohászt a műszak végén fürdő várja, a szakmunkástanulót az ország egyik legmodernebb kollégiuma,' kényelmes autóbuszok szállítják a háziasszonyt délutáni bevásárlásra áruval tömött üzletekbe... — áradozik a nyugdíj előtt álló gépkocsi- vezető. Itt született, itt élt. s el nem menne máshová. A múlt szegényes, szomorú és olykor emlegetett képei elhomályosulnak. A városba érkező szeme tágra nyílik, mohón szippantja a látványt, az elégedettség villamos borzongása járja át gerincét. Ez a város lesz hamarosan hatvanéves? Ez a város már más város. Másak falai, s más élet zajlik falai mögött. ☆ A Kemerovo-lakótelepről lassan visszavonulnak az építők, máshol, más hadállásokat foglalnak el. Csupán néhány/ garázsok fölé emelt szövetkezeti lakás csupasz homlokzata árulkodik jelenlétükről... , A 7/A jelzésű autóbusz a rendelőintézettől nem megy tovább. Gyorsan zuhant le a hó, a közutak ügyelői még nem jutottak a Móricz Zsigmond útig, a kerekek a laposon is tehetetlenül pörögnek. A telepiek zöme méltatlankodva veszi tudomásul; gyalog kell nekivágni a lejtőnek. — Nem árt egy kis testedzés! — ejt el valaki erőtlen megjegyzést. Lehurrogják. Enyhén fogalmazva, kritikai észrevételek záporoznak a Volán, a KPM, meg ki tudja ki ellen. S ' közben mindenki hazaér. — Itt helyezném el a végállomást — mondja még lent D. András. — Elkényelmesedtek az emberek, még az üzemi konyhára is pincért várnának. Pár száz méter séta miatt ennyi zörgést? t A hóna alatt árulkodó csomag. Könyvtárban volt, pironkodva valljä be, hogy az idén talán negyedszer. Győzköd, hogy nincs ideje az olvasásra, pedig fiatalabb korában — harminc ha lehet! — mennyire imádta a betűt. Az év vége felé az üzemben gyakoriak a túlórák, felesége két műszakba jár, szerencse, hogy a gyerekek már egyedül is elvannak. S ha akad szabad ideje? A pincei közös helyiségben műhelyfélét rendezett be, más célra úgysem vette igénybe senki. Barkácsol. Polcokat a kisszobába, a garázsba, hanglemeztartót az ismerősöknek. — Ebben élem ki magam. Az asszony már megjegyezte, hogy jobb ha a pincébe költözök le — mondja s leveri válláról a havat. — A szomszédok? i — Rendesek, de amikor fáradtan bedől az ember az ajtón, érthető, hogy nem várja csengetésüket, ök is elfoglaltak. Egyáltalán mindenki rohan, dolgozik, igyekszik... Vasárnap pedig örül az ember, ha a családdal együtt lehet, leginkább a falak között — magyarázza, s hozzáteszi: •*- Hely sincs nagyon, ahol összeszaladnánk... Pedig akad. A lakótelepen mozgalmi helyiséget alakítottak ki, nem csupán tanácstagi beszámolók megtartására. A gazda hiányzik, a program. Ami odavonzaná az érdeklődőket, amit, propagálni lehetne. Ezt feszegeti D. is a maga módján. — Milyen program? — Háááát! — aztán a gondolkodás néma percei. Érzi, hogy valami hiányzik a hétköznapokból, hétvégekből. Hogy mi? Honnan ismerné az a méz édes ízét, aki még nem kóstolta soha? — Mondjuk, valami barkácsbemutató! — böki ki nehezen a fiatalember. Mert amit nem igényelt, s meg sem kaphatott, nála pótolja a /fúrás-faragás. A szabad idő hasznos eltöltésének egyik ^ lehetősége. ☆ Késő délután, csörög a telefon. — Befejeztem a melót, tíz perc múlva a Kővárban vagyok. Jössz? — csalogat K. Béla. Régi ismerős, számon tartott mérnök. A város túlsó végén lakik. Sohasem siet. Irigylésre méltó türelemmel hallgat végig zagyva beszédeket, ki nem fogyna a viccekből, mosoly leng nyomában. A kérdésre: „Hogy tudsz ilyen lenni?” szűkszavúan szokta mondogatni: „Ügy is megöregszünk!” Már az asztalnál ül. Lapos táska a mellette levő széken, a helyfoglalás félre nem érthető jele. Előtte az érintetlen üveg sör, tekintete körbe-körbejár a presszóban. Sehol egy szabad asztal, s még nincs négy óra sem. Kisebb tócsák a pult előtt, a sarokban egymáshoz tolt asztaloknál tizenévesek vihorász- nak, a másiknál középkorú férfi tompuló érzékszervekkel. Aligha üdítő italtól. — Hol szilvesztereztek? — szögezi nekem a kérdést K. — Családi körben... — Én is azon gondolkodom. Eddig mindig elmentünk valahová. A Tarján vendéglőbe, a Narancsba... A fene tudja miért, megúntam, meglehet az idén mi is a televízió mellett kuksolunk... — Hogyhogy? — Azt hiszem kezdek fáradni! — Kényelem? Olcsóbb? — morfondírozik félhangosan. Többször is ránkköszönnek. Kisváros, itt mindenki ismer mindenkit — lebegett a mondat a szánkon, de visszanyeltük, — az ember alig talál nyugodt zugot baráti beszélgetésre. Pedig a tél összébbzár bennünket, fedett és fűtött helyekre parancsol, a fülledt, kánikulai napoknál több jutna értelmes eszmecserékre. Hol? Együtt keressük a lehetőségeket a kulturált szórakozáshoz. A vendéglátóegységek zsúfoltak és hangosak, egymás szavát is alig hallani. Maradnak a művelődési házak. — Nincs színházunk, de olykor jó előadásokat láthatunk. Járhatsz hangversenyre, moziba, rangos képzőművészeti kiállításoknak ad otthont Salgótarján — készít gyorsleltárt mérnök barátom. Azok közé tartozik, akik ezeken az eseményeken rendszerint jelen vannak. Sőt, felült már utazási irodák által Budapestre indított színházi járatra is. Tucatnyian, ha lehettek. Utazás közben azon tépelődtek a feleségével: a falun az értelmiségiek hivatását, közszolgálatát mindenki természetesnek tartja. És a városban? — Örültem, amikor olvastam a lapban, hogy a fiatalok a régi Képcsarnok helyén olyan klubot kaptak, ahová bármikor betérhetnek. Nem a mi korosztályunk! — sóhajt fel némi nosztalgiával. A presszóban a megszokott képek peregnek. Ügyes pin- cémők ingáznak, ürítik a csikktartókat, vizes ronggyal törlik az asztalokat, elengedik fülük mellett a megjegyzéseket. — Szevasztok! — tántorog oda a mellékhelyiségből visz- szafelé jövet kisiparos ismerősünk. Már egy hónapja megkezdte az ünneplést. Agyagszínű arccal, boldogan huppanna , asztalunkhoz, ha lenne szék. Minden hely foglalt. ☆ Vastag hőtakaró borítja a város környékét. Láthatatlan hangszeren játszik a csend, pedig nyáron aranyligetefc lobognak errefelé. Divat, hobbi, pihenés vagy keresetkiegészítés a hétvégi telek? Mindegy, mert biztos lehetőség a falak közül való kiszabaduláshoz. A fürdőruha, a kapa eltünteti a szomszédok közötti különbségeket. Két éve még az izzó pernyeként égető nap elől patakparti fák árnyékába húzódtunk K. Gézával. Elheveredett a selymes pázsiton, apró virágcsengetyűk között büszkét! mutogatta a befogant tujákat, a termőre fordult málnabokrokat, megannyi sikerélményt. Bíbor színében virított a padlizsán, kosámyi kelkáposztafejek zöldelltek paradicsomfák közelében. — Itt az igazi! — szippantott nagyot az ózondús levegőből beletúrva őszülő hajába. — Nincs olyan szombat, vasárnap, hogy ne itt töltenénk. Elfelejtem a napi gondókat, felfrissülök, hétfőre mintha kicseréltek volna... • A társaság összejárt. Száraz gally lobogott a bogrács alatt, a patak vizében hűtötték az ebéd utánra szánt, itókát, rögtönzött agrártapasztalatcserék zajlottak. A nagyobb gyerekek felfedező körútra indultak a környező erdőkbe, ahonnan szatyorszámra hozták az őzlábgombát. A telekszomszédok azonban a városban alig találkoztak.. Az idén K. telkét felszántották, néhányszor megjelent még, de elmaradt a diskurálás, a tűzrakás. — Belevágtam az építkezésbe! — újságolta a többieknek, akik a hírt megértőén fogadták. Vetőmagbolt helyett a TÜZÉP-telepre járt, lapátra cserélte a kapát. — Hogy áll a ház? — érdeklődtem tőle minap, amikor az utcán összefutottunk. — Költözni kellene, költözni kellene — hajtogatta. Széttárta tenyereit, szemléltetve mindennapos elfoglaltságát. — Idáig parkettáztam. Amíg szakembert találok, időpontot egyeztetek, magam is elvégzem a munkát — mondta. A járda szélére húzódva idézte fel az elmúlt esztendő történéseit. Elmaradt a szokásos augusztusi üdülés a családnak, a telket felverte a gaz, a munkahelyén a főnökétől gyakran kénytelen volt elkéredzkedni korábban. Fuvar után taposott, szarufának való rönköt fűrészelt, keverte a betont az aljzathoz, a habarcsot a vakoláshoz. Mindennek nyoma a kezén. — Nem, nem panaszkodom — tette hozzá gyorsan. — Tudtam előre, hogy mire vállalkozom. Átmenetileg le kellett mondanom minden egyébről, még a barátokról is... — Mi lesz a hétvégi telekkel? A ház mellett is ott a kert. — Töprengtünk rajta, érdemes-e megtartani? Döntés még nincs. A megszokott társaság hiányzik — válaszolt, s már sietett is tovább. Haza, az állami lakásba, amelybe hamarosan más költözhet. ☆ ■ — Hogyan élnek a tarjániak? — kérdezett vissza a városi tanács egyik vezetője. — Igényeket és lehetőségeket csak együtt szabad vizsgálni. Az az érzésem, hogy az előbbiekkel kan jelenleg probléma. Bizonyos elzárkózottság tapasztalható, ami nem kimondottan helyi jelenség. Az igazi kisközösségek hiányoznak, bár akadnak összejáró társaságok, fehér asztalnál találkozó szocialista brigádok, dicséretes próbálkozások. Nyitottabbá tesszük a művelődési házakat, igyekszünk az új lakótelepen közös célra helyiséget biztosítani. S ha nincs rá igény? Ébresztgetni kell, s előfordulhat, hogy akkor lehetőségeink lesznek szűkösek... Közösen elevenítjük fel az év néhány eseményét. A januári úttörő-olimpiát, amely ezreket csalt ki a szabadba, a „Fut a Tarján” tömegsportakciót, a városi KISZ-napot, amikor egész napos nonstopműsor szórakoztatott öreget, fiatalt. Kampányok. Látványosak, szervezésük rengeteg energiát (és pénzt) emészt, megkülönböztetett figyelem kíséri a mozgósítást, intézkedési terv készül a hírverésre. Elraktározódik az emlegetett élmények között, s a következő hét vége marad régi színtelenségében. — Tanulok. Harmadéves üzemmérnök hallgató vagyok, levelezőn. Vasárnap délelőtt rendszeresen sétálunk a város- központban. Az asszony már szombaton megfőz két napra. Hol az a hely, ahol a gyerekek mesefilmeket néznek, miközben a másik teremben nyugodtan römizhetek, a feleségek pedig egy harmadikban makramézni tanulnak? — hozta fel. H a téma felelevenítésekor. A Karancs Szállodában szerveztek ínyencklubot. Próbálkoztak kártyaklubbal. A József Attila Megyei Művelődési Központban volt időszak, amikor rendszeresen vetítettek gyerekeknek, bábjátékot nézhettek. A programok (és látogatóik) el-elmaradoztak. — A város intézményeinek, a kulturáltabb környezetnek legfontosabb funkciója a szocialista emberré formálás. Gyakran bármennyire is hosszúnak tűnik egy-egy létesítmény kivitelezésének határideje, csak töredéke az azt használók gondolkodása formálásához kellő időnek — mondta a tanácsi vezető. Vajon megfordult-e már valaki fejében menynyibe kerülhet egy-egy család városi körülményeinek biztosítása? A lakás, ivóvíz, csatorna, út, tömegközlekedés, köz- intézmények. .. A leggyorsabban ezeknek a ráfordításoknak kellene megtérülniük. Ha ez egyáltalán kiszámítható. k Az ÉVI Aruház előtt ácsorgunk. Idős néni lép hozzánk. — Tessék mondani, milyen nap van ma? — kérdezi félszegen. — Kedd! — vágjuk rá, aztán azon gondolkodunk, talán tudja is, csak éppen beszélgetni akart. Valakivel. — Miért van az, hogy a faluban aktív, közösségi munkát végző ember a városban máról holnapra megváltozik? — Egyénenként vizsgálandók az okok. Szokni kell az új körülményeket. Vegyük például az időseket: amíg a faluban kiült a ház elé, a városban nincs hová. Csengesse hát sorba a lakásokat, hogy akar-e valaki beszélgetni vele? Másik példa: a régi lakásban ott hancúroztak a gyerek barátai, az újba viszont aligha engedik be. Mert összekoszolják a szőnyeget, a tapétát, behordják a port, a sarat. S egy közösségkovácsoló tényezővel megint kevesebb — mondta a Hazafias Népfront aktivistája. — Jelentős teendőink vannak a lakótelepeken, hogy pezsgőbbé tegyük a közösségi életet. Öröm nézni, amikor társadalmi munkát hirdetünk, s egy-egy ház lakói együtt szorgoskodnak... — Három éve a pihenést szolgáló padokat egymással szemben helyezzük el — jegyzi meg a HNF városi bizottságának titkára. — Lakótelepi sportköröket szerveztünk, a Kemerovo- és Beszterce-telepeken önálló népfrontbizottság alakult... S a közösségi helyiségek? Ki legyen a gondnok, ki fizesse a villanyt, a bérleti díjat? A peremkerületekből idősek költöznek el új lakásokba. Egy másik környezetbe beilleszkedni vén fejjel, nehezen képzelhető el. A városkörzeti népfrontbizottság gyermekmegőrzőt tart fenn társadalmi aktívákkal. A Vöröskereszt elsősegélynyújtó helyet létesített az eresztvényi sípálya közelében. Társadalmi aktívákkal. Egy éve rövid idő alatt tízezernél több facsemetét ültettek el a városlakók. A „35 ezer munkanapot Salgótarjánért” akció keretében öt év alatt 105 millió forinttal gyarapodott Salgótarján — közhasznú munkából. A munka a közösségek igazi kovácsolója. ☆ Felépült a város, amely hamarosan hatvanadik születésnapját ünnepli. S épül tovább pompás tervek szerint. Lakói pedig szokják a városi életet, vállukon a hétköznapok apró örömeivel és terheivel, keresik a szálakat, amelyek egymáshoz köthetik őket, igyekeznek tartalommal megtölteni a falak közötti teret. Türelemmel, türelmetlenül, jó közérzetben. Születésnap előtti izgalmak nélkül. Nézem az új lakosokat. Az ablakokon fény szüremlik kifelé, az elhúzott függönyökön át órák múlva hozzáfeke- tülnek az alvó, mozdulatlan éjszakához. Regijei majd ismét utat engednek a napfénynek. NÖCRÄD - 1981. december 24., csütörtök §
