Nógrád. 1981. december (37. évfolyam. 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

HAT VOLT! — HOL VOLT? Nyomozz velünk! A hatodik forduló után — a szilveszteri társasjáték előtt Végéhez közeledik a „Nyo­mozz velünk!” salgótarjáni társasjáték szervező bizott­sága és lapunk szerkesztősé­ge által közösen meghirdetett „HAT VAN! — HOL VAN?” című rejtvény játék. Bár a társasjáték szervezői számoltak az idei feladatok nehézségével, nem kis megle­petésünkre, a vártnál jóval többen váltottak ki „nyomo­zóigazolványt” a játék kez­detén Igaz, az igazolványok kiváltása idén nem okozott különösebb gondot, de ismer­vén játékosaink becsvágyát, biztosra vehető, hogy nem­csak kiváltották, de ki is töl­tötték azokat. A helyes megfejtők kétsze­mélyes belépőjegy birtokában vehetnek, részt a nyomozás döntőjén, a salgótarjáni Jó­zsef Attila Megyei Művélődési Központ színháztermében tar­tandó szilveszteri társasjáté­kon. Salgótarjáni olvasóink előtt ismeretes, hogy a' megyei művelődési központ színház- termének befogadóképeessé- ge korlátozott, „mindössze” hatszáz férőhelyes... Az imént szándékosan nem közöltük há­nyán váltottak nyomozőiga- zolványt, de azt olvasóink is bizonyára gyanítják, hogy jó­val többen, mint amennyien a színházteremben elférnek. Ez az örvendetes tény tulaj­donképpen meg is riaszthatná a társasjáték szervezőit, kivált mert kétszemélyes belépője­gyeket ígértünk kisorsolni a lapunkban hétről hétre közölt emblémák beküldői között is. (Ök természetesen „csak” a szilvszteri társasjátékra, de nem a fődíjra nyerhetnek „belépőt.") Nos, mert tudjuk, hogy ez a játékunknak egyébként két­ségkívül rangot adó probléma — ha úgy tetszik, örömteli aggodalom — olvasóinkban is megfdgalmazódott, a szervező bizottság úgy döntött; ha a helyes megfejtők száma meg­haladja a színházterem befo­gadó képességét, akkor közöt­tük is — közjegyző előtti — sorsoláson osztjuk szét” a je­gyeket. (Ugyanakkor úgy vél­jük, méltányos, hogy ebben az esetben a már meglevő jutal­mak mellett szilveszterkor „vigaszdíjat” is kisorsoljunk azon helyes megfejtők között, akik a sors „kegyetlensége” miatt nem vehetnek részt mű­sorunkon.) Mindez csak december 26- án délután 17 órakor, az iga­zolványok leadása után dől el. Idei játékunk során nem ik­tattunk be „ellenőrző ponto­kat”, így végül is e pillanat­ban nem tudjuk, hányán van­nak még játékban, de arról vannak információink, hogy meglehetősen sok a hibás megfejtés, tehát elképzelhető, hogy fentebb említett „aggo­dalmunk” alaptalan... Az igazolványok leadásakor természetesen nem áruljuk el, hogy helyes-e a megfejtés, — elkerülve ezzel a később ér­kezők „megsegítésének” lehe­tőségét- (A helyes kódszámot lapunk csak a december 31-i számban közli.) Ezek után illenék elárulni azt, ami elárulható, vagyis, hogy hol voltak elhelyezve a hirdetőoszlopok, melyek a szé­fet nyitó számkombináció egyes számjegyeire vonatko­zó rejtvényt „hirdették.” Nos, a NÓGRÁD szeptember 20-i számában közölt első archív fotó felismerése aligha oko­zott különösebb gondot, hiszen a megyeszékhely főterét ábrá­zolta. A másik forduló szín­helye a Salgótarjáni Kohásza­ti Üzemek közelében levő „Technika Háza” volt, míg a harmadik fordulóban közölt felvételen az STC-klub épüle­te volt látható. A negyedik forduló során a vásárcsarnok közelében levő tornaterem környékén kellett nyomozniuk játékosainknak, a negyedik héten pedig a „Csillagházak”- nál várakozott a hirdetőosz­lop. Az utolsó — hatodik — fordulóban közölt archív fel­vételen az SVT Ady Endre Művelődési Házát lehetett fel­ismerni. Ennyit a helyszínekről, s még talán annyit, hogy ez­úton is köszönetét szeretnék mondani azoknak a „nyomo­zóknak”, akik esetenként je­lezték, mikor kell némi reno­válást eszközölnünk az „ellen­drukkerek jóvoltából” időn­ként megviselt oszlopokon... Negyedik alkalommal hir­dettük meg a „Nyomozz ve­lünk!” városi társasjátékot, s talán nem tévedünk, mikor idei játékunk eddigi vissz­hangja, az érzékelt aktivitás alapján feltételezzük, doeem- ber 31-én, délután 3 órától nem kevésbé aktív közremű­ködésre számíthatunk a .nyo­mozók” vidám szilveszteri ta­lálkozóján... Németh Miklós: Téli táj „Ä Doberdó-mesék elmaradtak* Beszélgetés Simonffy Andrással Kompország katonái című regénye nemrég jelent meg több mint 80 000 példányban. Sikerkönyv. írója ezzel a mű­vével a kortársi magyar pró­za élvonalába került. 1973-ban jelent meg az Egy remek nap című novellásköte- te. Ennek fülszövegében, élet­rajzi adatai között írta: „1941. — Bombázzák Kassát, mire napvilágot látok, apám már a fronton.” Ebből nyilvánvaló, hogy a Kómpország katonái szinte egész életében íródott benne, nem csupán a könyv végén jelzett időben, 1974— 80. között. — Nemzedéktársaim közül talán másokban is érlelődik hasonló témájú regény, drá­ma.... Rájöttünk: nem marad­hatunk ifjú vének csupán amiatt, mert a hallgatag apák nemzedéke nem tudatosította bennünk, hogy az 6 történe­tük seerves folytatása va­gyunk mi, a fiaik. A Dober- dó-mesék elmaradtak. Em­lékszem, 1970 táján döbben­tem rá végleg pincékbe zárt, drót mögé terelt gyerekek fo­tói láttán, hogy hiszen ezek a gyerekek én voltam, a há­ború az én háborúm is volt, és az ón háborúm is fontos, jogom van hozzá, hogy az én történetemhez elmondják ne­kem az apák az ő sorsukat! A döntő lökést a könyv meg­írásához az adta, hogy har­minchárom évesen, még min­dig fiatal íróként, kiskorú ál­lampolgárként kezeltek, míg apam ennyi esztendős korá­ra már férfivá érett, az or­szág sorsába szólt — szólha­tott — bele. Éreztem, hanem tudom szóra bírni apámat és nemzedékét, ha nem írom meg az ő igaz történetüket, nem jutok tovább. — Hat évig készült a könyv. Ez arra utal, nem volt köny- nyű dolga. — Nem nagyon szóltam a tervemről senkinek. Bizonyta­lan nyomokon haladtam, ki­tartóan jártam lakásról lakás­ra... A legnehezebb talán az volf: beleélni magam egy más világ régvolt fiataljainak gon­dolkodásmódjába. Eleinte, bármilyen furcsa, egyszerű megszólítási problémákkal is küszködtem... Nemegyszer ná­lam szellemileg fiatalabb, de korban idősebb férfiakkal kel­lett szót értenem- Aztán, amint megnyíltak a fiókok, iólesően tapasztaltam, jóllehet hallgatag ez a nemzedék, em­lékeiben, dokumentumaiban is állhatatosain őrzi a múltat. El­beszéléseiből nyilvánvalóvá j vált számomra: a történelem is I alakítja az embereket. — Nem óvta senki ettől a darázsfészektől? — Mintha az idősebbek meghatódtak volna; mégis jött egy szőrös, szakállas, har­mincas fiatalember, aki ér­deklődik a sorsuk iránt. Egyébként szégyeltem magam emiatt, nemzedékem nevében is, hogy évetizedekig kellett várni ránk.. Nem érzem mentségünknek, hogy ennyi elnagyolt „igazság” mellett a másodízben való szégyenke­zésre, és az ezzel járó szo­rongásokra is megtanítottak bennünket, mondván: ez a nép fasiszta, és Hitler utol­só csatlósa volt. Ezt a képle­tet sohasem tudtam elfogad­ni, hiszen még az általunk megtámadott Szovjetunió is — már a háború alatt — hangsúlyozta, hogy nem né­pek ellen, hanem azok népi­nemzeti érdekeket eláruló, tehát bűnös vezetői ellem har­col. A magyar nép sem volt, amint a német sem. általáno- síthatóan fasiszta. Viszont a magyar példa azért fontos és tanulságos —, s talán nem­csak számunkra —, hogy végre azt is elemezzük, elemezhessük hogy a progresszív elemek milyen mozgási, cselekvési lehetőséggel rendelkeztek, ren­delkezhetnek válságos törté­nelmi pillanatokban — tehát azokban a bizonyos alternatív korszakokban. — Nem mindenki örül, ha az írók „történészkednek".. — Köszönöm a közbeszú­rást. És örülök annak a vé­leménynek, amit éppen törté­nészek fogalmaztak meg: könyvem azt is példázza, hogy nem fantáziáló írók és dog­matikus történészek állnak egymással szemben, hanem egy lehetséges, együtt dolgoz­ni együtt gondolkodni akaró közösség felelős tagjai. Mun­kám közben is ezt tapasztal­tam. — Jelentkeznek olvasók újabb dokumentumokkal? — Szép számmal kapok újabb dokumentumokat, leve­leket. Örülök a kisebb -hely­reigazításoknak, apró kiegé­szítő adatoknak is. Ezeket egy esetleges második kiadáskor beledolgozom a könyvbe. Né­ha összeszorul a torkom, ami­kor például egy anya elküldi odaveszett katonafia tábori lapjait, azzal: „Tudom, magá­nál jó kezekbe lesz !” sjAo leg­utolsó lapot félig í,elfogyott kézzel írta az a fiú, de azért azt üzeni, jól van... A vissz­hanghoz tartozik, hogy sok helyre hívnak meg találkozó­ra, beszélgetésre. Legszíve­sebben középiskolákba me­gyek, (mennék gyakrabban is), mert azt tapasztaltam, hogy a gyerekeket érdeklik közel­múltunk sorsfordulói, hiszen önmagukat akarják megérte­ni. Ezek a gyerekek már utaz­gatnak a világban, ellentétes előjelű információk között ta­pogatóznak. Nekik nagy és idejében érkező segítség egy jó tanár, egy összefüggésekre rávilágító könyv, egy-egy őszülte beszélgetés. Sajnos, a szülők gyakran tétovák, in­kább mindent az iskolára bíz­nak, a tankönyvek pedig még mindig elnagyoltak, jobbára száraz adatgyűjtemények. Arctalan történelmet taníta­nak nálunk. Pedig vigyáz­nunk kellene, hogy a gyere­keink ne váljanak tájékozat­lan emberekké, tudatlanok­ká, akik könnyen megtéveszt­hetek. Magamról tudom, mennyire káros és bénító ha­tású a közéleti gyakorlat, a könyvben való gondolkodás, a rádöbbenés katarzisának hi­ánya. A divatos köldöknéző filozófia nem árthat annyit, mint az, ha ti zen-huszonéve­sek nem tudják, hogy miféle világhelyzetben, milyen né­pek közösségében élnek­— Mi maradt ki könyvből? — Három másik könyv. De ha azt kérdezi, ki kellett-e hagynom belőle valamit, az a válaszom: semmi nem ma­radt ki. Amikor elkészültem vele, bevittem a Magvető Ki­adó igazgatójához, Kardos Györgyhöz. Éppen háromna­pos húsvét, volt, otthon ez­alatt elolvasta a hatszáz ol­dalas kéziratot. Két, ténye­ket, adatokat érintő megjegy­zést tett. Utánanéztem, mind­kettőbein igaza volt. A három „kimaradt” regény közül az egyik a budai önkéntes ez­red története. A másik a ha­talmas tömegű ember Nyu­gatra sodródásának szomorú története. És hát egy regény a gyerekekről, a háború gye­rekeiről ■ — mert ez végül is elmaradt. — Azt jelenti ez, hogy a Kompország katonáinak foly­tatása következik? — Talán. De nem akarok kizárólag ennek a témának a hegedűse lenni, Ezzel a könyv­vel felmutatni és felszabadí­tani akartam — ezt nevezhet­jük, gondolom, írói, társadal­mi feladatomnak. — Erőltetettnek hathat, de összefüggést vélek fölfedezni a könyve és a között, hogy jó házigazda hírében áll! — Nem itt, a Ráday utcá­ban nőttem fel, nehezén szok­tam meg ezt a környéket. De itt van közelben a nagycsar­nok. Ott nemegyszer láttam Lukács Györgyöt kis spárga- cekkerével: bevásárolt- Nem tudóm, jó házigazda volt-e, sohaserii mertem volna be­csengetni hozzá, de jó érzés volt látni, hogy otthon érzi magát a zöldséges halmok, a válogató háziasszonyok közt. így vagyok vele én is. Krúdy itt, két házzal odébb írta meg az Asszonyságok díját. Itthon volt 6 is, itt élt. Házigazda­ként a hazájában- Én so­káig és többszörös áldatlan társbérletben laktam itt, még szinte vendégként. De igaza van, „jó házigazdává” válni talán fontosabb, mondjuk Így: házam-hazám dolgaiban tisz­tán látni vágyó gazdai szán­dékkal... Idén lettem negy­venéves. Más se fiatalodott. Ideje hát, hogy jó házigazdáié lehessünk végre. Európában pedig jó társbérlők. Gulay István B*BE25gEBRSB5iEBa*BH Stendhal vallomása Ünnepi kamarazene Zene, zene, zene. Meggyő­ződésem, hogy Czigány Györgyök a televízióban nem véletlenül adták ezt a szót, háromszor megismételve, cí­mül az egyik visszatérő ma­gazinműsornak. A zene min­denütt ott van, ahol ember él. Benne rejtőzik a csecse­mő gőgicsélésében, fontins sze­repet tölt be az óvodai és is­kolai nevelésben, együtt ka­cag a nevető emberrel és ve­le búslakodik, sír-rí válságos óráiban­Kinek mit jelent a zene? Mit jelent a kamaszéveibem viháncoló fiatalnak, a mun­kában elfáradt bányásznak, az immáron szelídebb örö­mökhöz szokott nyugdíjas­nak? Mit jelent a komolyze­ne barátainak, a muzsiká­ból élőknek; a zenét oktatók­nak és művelőknek. Biztos: sokuknak mást, so­kuknak ugyanazt. Egy dolog­ban — az érzelmekben — azonban feltétlen azonossá­got: feloldódást, megnyugvást előidéző élményt, olyasféle ér­zést, mint a szerelem. A hazánkban is népeszerű, francia klasszikus. Stendhal írja a Levelek Haydnról, a híres zeneszerzőről című mun­kájának 19. levelében: „A ze­ne, minthogy képzeletünket mozgósítja, sokkal bensősége­sebben kapcsolódik kinek-ki- nek a sajátos szervezetéhez, mint például a festészet. Ha boldoggá teszi, azzal teszi az­zá, hogy kellemes képeket kelt a képzeletében. Szíve, el- lágyulva annak a jelen bol­dogságnak a hangulatában, amibe a hangok édes varázsa ringatja, élvezi ezeket a ké­peket, s olyan elragadtatás­sal adja át magát az öröm­nek, amit nyújtanak, hogy ahhoz hasonlót egyetlen más pillanatban sem érez.” Stendhalt, ha akarnám sem tudnám megcáfolni. ☆ A nagybátonyi Bányász Mű­velődési Ház kamarazenekara 1976 szeptemberében alakult, több szerencsés körülmény összejátszásával. A zeneiskola igazgatója, Ángyán Károly az országot járva, értekezleteken nem egyszer hallotta, hogy számos zenetanárt képtelenség nyilvános szereplésre bírni. Képtelenség, mert a főiskolát elvégezve, alkalom és talán arribíció híján leszokott a fel­lépésről. Nagybátonyban a hetvenes évek második felé­ben sorra érkeztek meg a fia­tal zeneoktatók, muzsikusok. A tanácstól lakást kaptak, nem voltak egzisztenciális problémáik. Az igazgató nem kívánta, hogy ifjú kollégái azonos sorsra jussanak azok­kal, akikről hallott, hiszen az egyébként kárára vált volna mindenkinek- Aztán a kama­razenélésnek hagyományai él­tek a nagyközségben; a trió hosszú évek óta működött, akadt közönsége is. A kamarazenekar ötletét felkarolva a Bányász Műve­lődési Ház akkori igazgatója, s a 16—18 személyből álló együttes karácsonyra már koncertezett. Közöttük ját­szottak, mint ma is, a salgó­tarjáni zeneiskola fiatal taná­rai, akik akkoriban — a szim­fonikus zenekar mellett — szintén szereplési lenetősége- ket kerestek. Így lett a cso­port hangversenymestere Tor- ják Vilmos, művészeti vezető­je Ángyán Károly. A nagybátonyi zenekar né­hány napja hatodik karácso­nyi koncertjét játszotta, több­száz érdeklődő előtt. Az elő­adás után pillanatokig néma csend — a hatás biztos jele — majd zúgó tapsvihar. Az ötödik évet méltóbban nem zárhatták volna: az Or­szágos Filharmónia működési engedélye alapján országosan jegyzetté lett a nagybátonyi kamarazenekar. 0 ☆ A kamarazenélés — erről beszélgetünk az együttes tag­jaival —, hasonlóan az operá­hoz, feudális műfaj. A kelet­kezés értelmében. Feljegyző-- sekből, filmekből tudhatjuk, hogy főúri udvarok elmarad­hatatlan, kedvelt figurája volt a zenész, aki estélyeken, bá­lokon, lakomákon szórakoz­tatta az előkelőségeket. Tele­mann Asztali zene, címmel da­rabot is írt. Az viszont már az ő és kortársainak érdeme, zsenialitása, hogy olyan zene­műveket komponáltak alkal­mi „indulatból”, hogy azok kiállták a későbbi korok, a mi ízlésünk próbáját is. A polgárság hatalomra ke­rülésével tovább formálódott a kamaramuzsika. A tehető­sebb családok házi koncertek­kel is igyekeztek bizonyítani, hogy nem alábbvalóak a gró­foknál, hercegeknél. Szeren­csére ez a kor nem szűkölkö­dött jó zenészekben, s időt­álló darabok születtek­A ’ kamarazenélés a mi ko­runkban megint más tartal­makkal telítődött. A kis lét­szám, a karmesternélküliség megmaradt, de a játék elve­szítette arisztokratikus jelle­gét. Kollektív, demokratikus műfajjá lett. Felkerült a kul- túrházak színpadára, iskolák pódiumaira, új közönséget te­remtve tömegeket vonz — be­épült a közművelődés rend­szerébe. Egy-egy fellépés közös ün­nep — zenész és hallgató szá­mára egyaránt. S közhely ma már arról beszélni —- nem is szólok róla, csak említem —, kiknek gyermekei szerepelnek a színpadon, kikből áll a hall­gatóság. A zenei szempontból fehér foltok Nógrádijain is zsugorodnak, jelentős mér­tékben éppen a kamaraegyüt­tesek jóvoltából. Ünnepelnek a nagybátonyi kamarazenekar tagjai, Ángyán Károly, Becze Lajosné és fér­je, Oravetzné Orsó Erzsébet. A vérbeli zenész ilyenkor sincs meg muzsika nélkül. Számára a zene, a zenélés nem puszta megélhetés, egy­szerű hivatás, hanem mindent betöltő szerelem. Miért szeretünk valamit, va­lakit? Mert formás, okos, vagy kék a szeme? Ezek falvédős magyarázatok. A valóság mé­lyebben lakozik... Sulyok László 10 NÓGRAD — 1931. december 24., csütörtök

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents