Nógrád. 1981. december (37. évfolyam. 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

— Fagyos. hideg volt az idő. A család már lefeküdt, én még fennmaradtam, mert jelezték, hogy a szilveszteri kabarét is­métlik meg. A villanyt elol­tottam, csak az olajkályha du­ruzsolt. Egy kicsit el is szu­nyókáltam a kényelmes fotel­ben. armikor arra riadtam fel. hogy nagyot robbant az olaj­kályha. A szobában folyik az olaj és lángok mindenütt. Az első gondolatom ez volt: csak ne legyen bajuk a gvere- jkeknek. meg a feleségemnek. Odarohantam hozzájuk, s kel- tegettem őket: gyorsan, gyor­san menjetek ki. mert ég a tudom 28 ezer forintba került és a szokásos részletnél na­gyobb összeget fizetett be el­sőnek. Nekem nagyon jó ha­verom, régóta együtt dolgo­zunk — kapcsolódik a beszél­getésbe Novák István, a bri­gád egyik tagja. Kiváló dolgo­zó. magát tenni ezen a nagy meg­rázkódtatáson — folytatia az előbbi gondolatot a brigádve­zető. majd kisvártatva hozzá­fűzi: — ilyen nagy csapást más ember évekig hordoz ma­gában ... — Először teljesen kilátás­talannak láttam helyzetünket — veszi vissza a szót Radios Dezső. — A tragédia után egy Új otthont teremtettek... — Nagy bajomban mégsem az építkezés jelentett gondot. Jöttek a vállalat dolgozói, mivel sportelnök is vagyok a faluban, sok a barátom, s ők a?t mondták, csak szóliak ne­kik ha szükség van segítségre. Hanem ahogy megsétáltattak az építkezéshez szükséges pa­pírokért! Legalább tizenötször, tettem meg az utat Pásztó és Salgótarján között Elég nyu­godt természetű ember vagyok, de ez már nekem is egy kicsit sok volt Miért nem mondták meg egyszerre, hogy mit kell tenni — mondia kesernyés hangon a brigád Dezsője. — Még nincs tettesen kész a ház. de már áll ami'lez 180 ezer forint OTP hitelt k?oott. s ezt 30 év alatt havi 500 fo­rintos részletekben kell visz- szafizetnie. r ó V?» G ' v « 1 ; f t'4 /ä y * V fct? 1 * «V ' * . t A I i­’ y. * » ­* F A ' S * \ í ■ \ % ■ \ • % Téli harmónia rfífclmos hajnalra ébredt az öreg. A fehérbe burko­lózott kinti világ, rideg-fehér fénye beosont az ablakon, a folyosó felől egyre erősödtek az áloműző neszek. Az évek óta monotóniává tompult edénycsöröpölő, jövő-menő r«ggiul megszokott neszei. <*« öreg borzongva húzta taligára a takarót és azon tű­nődött, miért kell az álmot felváltania a rideg valóság­nak? Miért nem kalandozhat az ember napközben is a kép­zelet szárnyán, miért nem járhatja be a fantázia színes­re kövezett útjait? Minek a reggeli kávé, meg zsemle, a testi táplálék, amikor a lélek a tán igaz sem volt fehér tor- nácos kis parasztházban kó­borol, amelyet család népesí­tett be, vidám gyermekzsi­vaj, munkától megkérgesedett tenyerű anya, és ő, a férj, aki időszántotta arcú feleségét a világ legszebb asszonyának látta. Boldogok voltak? Töprengett az öreg, mélyen a takaró alatt, téve, mintha még aludna, mert az otthon gondozónője benyitott a szo­bába, kedveset, biztatót mon­dani az ébredőnek, eltűntetni a toronácos kis parasztházat, a gyerekzsivajt... Nem hagyom megölni az emlékeimet a valósággal — mormogta, és ébren álmodott tovább. A Pista? Milyen is volt a Pista? Szorgalmas és aláza­tos, éleseszű gyerek. Kezet csókolt az apjának, anyjának, és fogadkozott, amikor össze- koporgatták kis vagyonkáju­ké;, hogy egyetemre küldhes- sék. Hej, de irigykedett is a falu, hogy a Kovácsék' fia milyen nagyra viszi majd! Aztán meg a Kati, a világ- racsodálkozó búzakék szemei­vel! Olyan csupaszív, csupa- lélek lány volt az, hogy a szomszédok istenáldásának nevezték. Nekik meg, a fe­leségével mekkora boldogság ez a két gyerek! A gondozónő tovább mo- ■ toszkált a szobában, az öreg meg a lélegzetét is visszafoj­totta. — Kovács bácsi, ébresz­tő! Már megint ábrándozunk? Hogy ismer, a fene egye meg, takarón keresztül is be­lelát a fejembe! — morfondí­rozott az öreg. — Dehát hogy­ne ismerne! Mióta csak a szo­ciális otthonba adtak, ő vise­li gondomat. Nem mondom, aranyos kis asszonyka, egy kicsit még a Kati lányomra is hasonlít. Dehát ő nem is­merte azt a tornácos kis há­zat, nem tudhatja milyen gye­rek volt a fiam, meg a lá­nyom Ö csak annyit tud, hogy egy Szép napon behur­colt?': ide. hogy így, meg úgy az 1 Jt'-águk, a magas be­osztásuk, én meg sírtam, to­porzékoltam, mint egy rossz gyerek, káromkodtam is, hogy a kutyaúristenit..., De apa — szólt rám a Pista, türtőztesse magát, meglássa jó helye lesz, mi meg jövünk magához, amikor csak tudunk, a hétvé­geket meg nálunk tölti, elját­szik majd az unokákkal... — Kovács bácsi! Igyekez­zünk! Tudja, nagy nap ez a mai! Hogy nem tudja? Kará­csony estére viszi haza a mér­nök fia. Ideje elkezdeni pa­kolászni. Kiborotváljuk, legé- nyesre öltöztetjük, lássák az unokák, milyen fiatal a nagy­papájuk! Az öregben megakadt a lé­legzet. Keresgélni kezdte a szavakat, aztán csak kimond­ta úgy, ahogy a lelke diktál­ta, olyan keserűen; — Mond­ja meg nekik, hogy nem me­gyek, mondja meg nekik, hogy üljék meg nélkülem a szent vacsorát! Reszketni kezdtek a tagjai, szeme segélykérőén a falra tapadt, oda, ahol a felesége fényképe volt akasztva. Oda, ahonnan a fehér tornácos parasztház tisztaszobájának karácsonyillata üzent. A régi­régi borókaágas, kukoricagör- hés, csuhébabás karácsony. Ott ültek, körben az asztal­nál, és annyi felé vágtak fel egy almát, ahányan voltak. Mindenkinek jutott egy sze­let. Hogy megóriásodtak azó­ta ezek' az almaszeletek az együvé tartozás, a család jel­képei! És milyen csodálatos­nak tűnik a bicskafaragta fa­huszár, a fűzfasíp, a rongyba­ba, amibe az asszony még a lelkét is beleöltögette. És mekkora nagy volt a gyere­kek öröme! — De Kovács bácsi! Ne makacskod jón! Örüljön, hogy a fia minden évben hazavi­szi karácsonyra, a szép csalá­di ünnepre! Nem is gondolja itt az otthonban mennyien 'irigylik ezért! Tétován öltözködni kezdett az öreg, bámult ki az ablakon, elfigyelte a havas ágakon ug­ráló verebek, a hókavaró szél játékát. Irigyelnek, irigyelnek — hajtogatta. — Pedig ha tudnák! Kitaszítottnak lenni a kitaszítottak között elviselhe­tőbb, mint kódisként néhány órára belecsöppenni az össze- tartozók harmóniájába. Az a tavalyi karácsony a fiamék­nál! Az a dísz, az a pompa, az a rengeteg ajándék! Így apus, meg úgy apus, de ne vicceljen apus, ma már nem divat az almaszeletelés, egyen inkább narancsot, és ne ro- hangáltassa négykézláb a Pe­tit, mert megbetegszik, és ne tanítsa angyalos énekekre, mert mit szólnak az iskolá­ban! És holnap reggel, ne ha­ragudjon, de vissza kell men­nie az otthonba, mert baráta­ink jönnek és nem férünk ennyien a szűk lakásban. De azért jól érezte magát ugy-e? Eljön jövőre is ugy-e? Érdekes, hogy elhomályoso­dott a szeme előtt a sok-sok ugráló veréb, ott kint a ha­vas ágakon, és hogy elerőtle- nedtek a lábai! Leült az öreg a vetetten ágyra és megmakacsolta ma­gát. Nem engedett a gondozó­nő rimánkodásának. Nem és nem. Mondja meg nekik, hogy nem megyek... itt ün­nepiek bent, az otthonban, magával, magukkal! R8K gondozónő már az aj- tóban állt, amikor az öreg megszólalt; — Csak egyet szeretnék kérni, pár szem al­mát tegyenek fel a karácsony esti asztalra! Kiss Mária ház. Ügy ahogy voltak mezít­láb szaladtak ki az égő ház­ból. a szomszédba. Hiába jöt­tek a közvetlen szomszédok, í meg aki gyorsan talpon volt a községben, nem tudtak már se­gíteni. A tűzoltóknak sem si­került kihozni a konyhából $ gázpalackot. Az égő ház fel­robbant, négy-öt méter ma­gasba emelte a tetőszerkezetet. Nem maradt meg más a laká­sunkból. mint a puszta *négy fal. — emlékezik még most is fátyolozott hangon Radics De­zső. a Nógrád megyei Állami Építőipari Vállalat kétszeres Kiváló dolgozója, hőszigetelő. — Tizenhét évi munkánk vált semmivé. — Másnap reggel tudtuk meg azoktól a munkatársak­tól akik buszon járnak a vál­lalathoz dolgozni, hogy mi tör­tént Dezsóékkel. A főnök en­gedélyével átöltöztünk, kocsi­ba vágtuk magunkat és ki­mentünk Csécsére. Borzasztó látvány fogadott bennünket. Mindenük bennégett, csak az maradt meg ami rajtuk volt. Nagy szerencse volt, hogy De­zső nem vesztette él lélekje­lenlétét. Másképp még rágon­dolni is rossz idézi fel az ak­kori nyomasztó perceket Bagi András. Dezső brigádvezetője. kétszeres Kiváló dolgozó. hónapig betegállományba vol­tunk a feleségemmel együtt. Később egyre jobban felülke­rekedett bennünk az élni- és tenniakarás. Akkoriban így vigasztaltam feleségemet, meg tulajdonképpen saját magamat is — ne törődj azzal ami tör­tént. maid lesz valahogy. A tragédiát követő napon meg­jött a gyors segítség. A vál­lalat asztalt, székeket, meg olyan apróságokat adott, ami feltétlenül szükséges az újra­kezdéshez. A brigádom tagjai és más szocialista kollektívák pedig ruhával kedveskedtek. S mindannyiszor elmondták: ha szükséged lesz ránk. csak szólj. Szálláshelyre a felesé­gem szüleinél találtunk. Üj házunk tervét és kivitelezését pedig Rusz Ernő vállalata, aki a vállalatunknál dolgozik. Amikor hozzákezdtem a házé­pítéshez. darut, salakblokkot, zsalutáblát, keverőgépet kap­tam a vállalattól. A tanács is segített négyezer forintos gyorssegéllyel. — Karácsonyra, ha egy szo­bába is. de beköltöztünk. Ré­gi* lakásunk kétszobás volt, a mostani pedig háromszobás. Gyerekekre is gondolni kell. Mind kettő lány. Igen. úgy ér­zem. hogy most már anyagi­lag valamelyest helyrejöttünk. Igaz, ritkán vagyok otthon, sokat dolgozom, túlórázok... Szombat-vasárnap is bejövök, de megéri. Az egyik szobába és a konyhába már megvan a bútor. Háztartási gépekből több hiányzik, de majd ez is meglesz,.. Nemrég Koczka Gyula brigádja végezte el a villanyszereléssel kapcsolatos munkálatokat. A szakipari munkákhoz is jönnek majd a brigád tagjai. Hátravan még a fűtésrendszer kialaki- tása. Még nem döntöttem, hogy légbefúvásos, vagy radiá- toros megoldást választok. Ne­kem van hozzá egy kis pén­zem, amihez kamatmentes hi­telt kértem a vállalattól. Bi­zonyára megadják... — Nem sokkal előtte vet­tük meg a szobabútorainkat. Dezső Salgótarjánból hozta, én meg Pásztón vettem meg. Ügy — Amikor betegállományból visszajött, mintha kicserélték volna. Nem volt a régi, jó- kedélyű, tréfára mindig kész Dezső, aki mindenki­hez tudott alkalmazkod­ni, az esetleg jelentkező feszültségeket pedig ügyesen és tréfás megjegyzéseivel ol­dotta fel. Gyakran elgondol­kodott. Látszott' rajta, hogy nagyon el van keseredve. Munkáját azonban továbbra is fegyelmezetten végezte. — mondja ismét Novák István. — Nem bíztam benne, hogy ilyen hamar túl tudja majd NOGRÁD — 1981. de&mber 24.,. csütörtök [ AZT MONDTA, nézzem, milyen szépen esik a hó. Tá­gasak az ablakok, jól kilátni rajtuk, és ahogyan mondják, éppen a hatszáz évvel ezelőtt épített szécsényi városháza falai közé nyitnak világot. Sű­rűn esett, betakart mindent, a tűztorony tetejét, a járdát, a fenyőt is. Az ablakkal szemben ült, a fény az arcára esett. Tekin­tetén látszott, milyen messze járnak gondolatai. Talán a kicsi fatu, gyerekkori emlékei ébredted* gondolataiban. Men­tegetőzött. — Oh, régen volt már az... Mintha feloldódott volna a saját hangjától. Arca is meg­változott. Mondta is, hogy hol van már az a Bálint Katalin Szécsényfelfaluból. Obrecsány Gyuláné lett, akit két eszten­deje választottak meg párttit­kárrá a szécsényi hivatali alapszervezet élére. És mond­ta, jót derülve, hogy otthon a szülők mennyire féltették, mivé lesz mint párttitkár, ök nem ismerték a mozgalmi éle­tet. Apja hazajött a bányából, megsimogatta a lánya fejét, aztán pihenni tért. És most párttitkár lett a Katalin? Hát még odahaza az Obre­csány családban. Ennek a gon­dolatától is pajkos fény vil­lant a szemében, és kibugy- gyan száján a hangos jókedv, de gyorsan elfojtotta és befe­lé szedetett. Két nagy lánya, AMIKOR ESETT A HÓ... Gabriella, a középiskolás és Orsolya az ötödikes, csak néz­tek rá és viháncoltak körü­lötte. Anya, te párttitkár? A férj, a szécsényi tanár, Ob­recsány Gyula, az intette le a meleg hangulatban barátnők­ké vált lányait: — Most már még több se­gítséget kell nyújtani anyá­nak... — Ilyenek az enyémeik.. . — átmelegedett a szíve. Most az anyai boldogság egészen megszépítette a párt­titkárnő arcát. Szépen, akár a csendes patak, megeredtek szavai. A kora reggeli ébre­dést idézte, mert indul a na­gyobbik lány Salgótarjánba, az iskolába. 0 rendbe teszi dolgait, az anyja pedig elké­szíti a reggelit. Aztán indul a kisebb. Aztán ők mennek. A homlokára hullott hajtincset visszaparanqsolta egy erélyes mozdulattal. Széttárta a két karját és derült lett az ar­ca. — Mert nekem itt a másik család is"... Legutóbb ott láttam az emelvényen, amikor taggyű­lést tartott az éves munkáról. Éréi vés volt a tekintete, harv- ja is natarozott. Beszélt, és nézett az emberek szemébe, hogy meggyőződjék felfog­ják-e, amit mond. A hallgatói néma csendben figyelték őt. Ott az emelvényén is volt benne valami lenyűgöző. Ta­lán éppen azért, mert úgy viselkedett, mint otthon a csa­ládjával, amikor a sorsukról döntenek. Ezért hát, hogy a másik család? — Jaj, jaj, de nehéz is volt megszokni... És mondja; hogy amikor megválasztották, szinte kétség- beesett annak gondolatától, hogy ő párttitkár. Hát még, amikor az első beszédének el­mondására készült! A termé­szete, hogy amit tesz, azt na­gyon pontosan, megfontoltan cselekszi. A beszédét is így készítette el. Otthon, amikor már aludt a család, újból és újból átolvasta, javítgatta. Reggel úgy indult; amit mon­dok, az mind megalapozott. De amikor az emberek elé ál­lott és a hallgatói között látta főnökeit, a községi pártbizott­ság titkárát, a tanítókat, akkor hökkent meg. Én oktassam ezeket? Aztán rádöbbent nincs visszaút: amit én tudok, azt ők nem tudják. Ott ültek a kőművesek, szerelők is vára­Az idei karácsonyt saját új otthonukban, egy szobában, meghitten,, együtt és a még jobb jövőben reménykedve töl­tik el. Jóleső érzéssel, mert a gyakorlatban tapasztalták, mit jelent a munkások önketlen segítsége, a társadalom támo­gatása. Ű.i életet teremtettek a porig égett régi otthonuk helyén. Méghozzá nagy élni- akarással 1 Venesz K. kozó tekintettel. Ez megnyug­tatta. Leküzdötte a pillanatnyi ingadozását. Már csak emlék ez, és jóízű nevetésre való. — Így történt... — vallja önmagának. Valaki az ajtón át a nevét szólította. Azt kérdezték tőle, hogy karácsony előtt kimen- nek-e az öregekhez? Szécsény- ben vagy ezren vannak, akik­ről gondoskodniuk kell. A párttitkárnő hivatali munká­jához tartozik. És azt mond­ta, ha nem volna rend körü­lötte a napi munkában, ho­gyan lehetnék párttitkár? A napokban egy délután ott jár­tak a községszéli ytcákban az időseknél, hogy az ünnepek szépen múljanak el náluk is. Aztán hívta az építőktől a pártbizalmit, azzal tárgyalt. Mutatott egy értesítést. Ha­zulról érkezett. Az állott raj­ta, hogy menjenek, mert le­vágják a nagyobbik disznót. Mintha kislány lett volna, ragyogott a szeme. Szeret ha­za menni, otthon a gyermek­korra emlékezni. És náluk Fel­faluban minden olyan szép így hóleptén, meg olyan jól­eső a szülői meleg szó is. A lányai is, a férje is vele örül­nek. Hirtelen a fejéhez kapott. Most megint családanya lett. Arcára gond ült. — HISZEN MÉG a karácso­nyi ajándékok. . . Kinn sűrűn esett a hó. Bobál Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents