Nógrád. 1981. december (37. évfolyam. 281-305. szám)
1981-12-15 / 293. szám
A Salgó Cipőipari Szövetkezet az elmúlt év elején nyitotta javítószalonját Salgótarjánban, a lakosság igényeinek jobb kielégítése érdekében. Jelenleg szezonális téli lábbelik csinosítása folyik, de más bőr- és műbőr termékek javítását is elvégzik. Eddig 321 ezer forint értékben több ezer pár cipőt javítottak. Képünkön: Futó Árpád, Járósi Sándor és Matula József cipész munka közben. Tudomány a mezőgazdaságban Oamagátél nem válik termelőerővé NAPJAINK gazdasági életében igen nagy jelentősége van a rugalmasságnak, az alkalmazkodóképességnek, a gyors döntéseknek és ezek mellett, mintha a tudomány szerepe egy kissé a háttérbe szorulna. — Vajon valóban így van ez a gyakorlatban? — tettük fel a kérdést dr. Gyöngyösi Istvánnak, a megyei tanács mezőgazdasági osztályvezetőhelyettesének, aki egyben a Magyar Agrártudományi Egyesület Nógrád megyei szervezetének titkára is. — Nem egészen, bár az utóbbi fdőben a gyors változás az, ami állandónak mondható és ez abban az irányban hat, hogy az előbb említett gyorsaságot, rugalmasságot és alkalmazkodóképességet részesítsék előnyben az üzemek. A mezőgazdaságban lezajló korszakváltás alig néhány esztendeje indult meg, s lényegében az váltotta ki, hogy egyre kisebb területen, fokozatosan nehezedő körülmények között egyre többet és jobbat kellett termelni. Ennek ellenére mezőgazdaságunk ott tart, hogy a jelenlegi terméshozamok a becslések szerint a 2000. évinek mindösz- sze 60—70 százalékát érik el. Fölmerült azonban az utóbbi években az a kérdés is, megéri-e a hozamokat növelni? A mennyiért jelentősége megnőtt. — Tud-e erre válaszolni a tudomány? Mi lesz ebben a szerepe? — A ma ismert növényfajok többségében benne van az előbb említett teljesítmény. A hattonnás hektáronkénti búza — egy-egy táblán — nálunk sem ritkaság, de a közismert Rivoli-fajta például termett már 10 tonnát is a kísérleti parcellákon. A kérdés az, tudjuk-e megteremteni az ehhez szükséges feltételeket, s e feltételek biztosítása mennyibe kerül. A tudománynak az is a feladata, hogy a sok közül a legkedvezőbb, az adottságoknak legjobban megfelelő változatot is garantálja az üzemek számára. — A mezőgazdasági termelés nagymértékben ki van téve a környezeti hatásoknak, ártalmaknak. A termelés biztonságának növelésére van-e valamilyen módszer? — A tudomány nagyon sokat tett az utóbbi években a véletlenszerűen jelentkező, káros hatások csökkentésére. Ezek egy része a termőtalajok javításával, „karbantartásával” kapcsolatos, másrészt a növényvédelemmel, a műtrágyázással. De lehetőség van ma már egész sor olyan megelőző beavatkozásra, amelyek okszerűen és célszerűen elvégezve nagymértékben fokozzák a termelés biztonságát, ellensúlyozzák a káros természeti hatásokat. — SOKAT és sokak által feszegetett jelenség, hogy hazánkban a tudományos élet eredményei (úgymond) túl soká időznek ez íróasztalok mélyén. Azaz a kelleténél lassabban kerülnek a gyakorlati életbe. Igaz ez? — Ebben kedvező változás következett be az utóbbi évtizedben. A baj csak az, hogy közben az élet is felgyorsult, s ezért valóban hosszúnak tűnik az a 10—15 év, míg valamilyen új eredmény bevonulhat a gyakorlatba. Mi, itt Nógrádban, még a többi megyénél is kevesebbet tudunk tenni ennek a folyamatnak a meggyorsítása érdekében. Mert nincs módunk a kísérletezgetésre. .. — Miért? — Tőkeszegénységünk miatt. Az ilyen jellegű vállalkozásokhoz anyagi eszközökre is szükség van, nem elég csupán az innovációs készség. Ezért itt csak a másutt már jól bevált módszerek átvételére van lehetőség. — Említette az innovációs készséget. Hogyan állunk ezzel a megyében? — Nem túl jól. S addig nem is várható gyökeres változás, amíg üzemeink egy részét a kelleténél jobban lekötik a napi nehézségek, a változásokhoz, a piachoz való alkalmazkodás. Több üzemben —, ahol máról holnapra élnek — ez komoly gondot jelent. A tudomány csak a fejlődés haladó elemeihez kapcsolódva lehet termelőerő és sajnos ma még sok olyan gazdaság van, amely még azokat a lehetőségeit sem tudja kihasználni, amelyek hagyományosan is elérhetőek lennének.-Nos, az ilyen üzemekben a mai tudománynak nincs nagy jelentősége, hiszen a hozamok még az évtizedekkel ezelőttieket sem igen érik el. Példa erre a silókukorica-termesztésünk. — Azaz a tudomány sem képes csodákra? — Egyáltalán nem és előreláthatólag a holtpontról való kimozdulás érdekében nem a tudomány eszközéhez kell nyúlni, legalábbis ebben az esetben. — Pedig a tömegtakar- mány-termesztés az állattenyésztés alapja — így a meghirdetett húsprogramé is —, de jelenlegi helyzetével nem segíti elő a fejlődést. — Nem, annak ellenére, hogy az állattenyésztésben az utóbbi öt évben 330 új tudományos eredmény született és ebből 114 terjedt el a gyakorlatban. Még mindig baj azonban, hogy az üzemek kevés megbízást adnak a kutatóintézeteknek. Tartózkodnak a kockázatvállalástól és a rövid távú érdekeiket a hosz- szabb távúak1 elé helyezik. — Ez részint kényszerből is fakad. — IGEN, BÁR azt is el kell mondani, hogy némelykor a kényszer és a tudomány együttes hatására okos, észszerű eljárások gyorsan tért hódítanak. Például a gödrösfóliás szemestermény-tárolás. Ez arra is figyelmeztet, hogy egyszerű, könnyen megvalósítható újításokat vár a mezőgazdaság elsősorban, amellett, hogy szükség van a nagyobb „felfedezésekre’ ’is. Zilahy Tamás Kerítés kolbászból A J ' 11 _ I. _ ii ember szájában is össze- JOIIUKOTT fut a nyál, különösen, ha színesben látja a televízió reklámját, a csemegebolt kolbászhegyeit, a fehér-rózsaszín császárhúsokat, a felvágottak tömegét, az oldalasokat és sonkákat, egyszóval mindazt az ínyencséget, amire még népi mondásaink is számosán akadnak: Több nap mint kolbász. Kolbászból font kerítés. Űjabb hirdetés, csokoládés, kókuszos, tejszínhabos csemege. Megint más hirdetés: szakácsok ajánlják versenymunkáikat, tűzön, zsírban, olajban ser- cegve, pirulva, tálalva kínálják magukat a jobbnál jobb falatok. Az a miénk, amit megeszünk. Iskolatej. Nem éppen „korszerű” a reklám, a tehenet vonszoló „gyöngyösbokrétás” parasztbácsi, de csurran és nem cseppen a finom tej, van öröm az iskolában. Már, ahol van iskoláié j. Reklám. Reklámok a tévében. És műsor is arról, hogyan főzőcskézzünk, de okosan. Igen, kis hazánk tejjel-mézzel folyó Kánaán lett. Felépítettük a szocializmus országát, be is fontuk kolbászból lett kerítéssel és tetejét is kiraktuk, cserép helyett sódarral. így élünk mi Pannóniában, miközben harcolunk az elhízás ellen... Hogy a szocializmus nem jelent egyet a kolbászhegyekkel, azt persze csak akkor mondhatjuk ki, s csak úgy mondhattuk ki, ha hegynyi nem is, de elegendő már volt és van abból a kolbászból. A kolbászszocializmus ideológiájával szembeszegülni bizony csak úgy lehetséges, hogy ha ebben a harcban —, mert egyfajta harc ez is ám, és korántsem nevetséges küzdelem —, lábunkat a bizton megtermelt javak szilárd alapzatán vethetjük meg. S, hogy ilyen alapról beszélhetünk ma és itt, ebben az országban, ahhoz évtizedes és következetes politika — társadalom- és gazdaságpolitika — kellett. Tanulás önmagunk botlásaiból, mások tapasztalataiból, de még elleneink kaján kéz- dörzsolgetéseiből is. Semmilyen politikát, gazdaságpolitikát sem lehet jó kedvből, rossz kedvből, álomból és napi vágyakból, alapvető elvünk megkerülésével, figyelmen kívül hagyásával csinálni. A kerítést lehet ugyan kolbászból fonni, de fonni kell, ami munka. A kolbászhoz hús kell, amit jószágként nevelni kell — ez is munka. A jószágnak takarmány kell, amit megtermelni kell: munka. Nézem a televízió reklámját, amolyan bőségszarunak tűnik az egész. S voltaképpen ostobaság lenne is szégyellnünk azt, amink van, miután munkával hoztuk létre. Dehát egy reklámműsornak nem is feladata a húshegyek mögött az értékesítési gondokat is megmutogatni, a gyöngyöző borral teli pohárban minek visszatükröztetni a szőlőtermelés hazai gépesítettségének igen alacsony fokát és a tárolási, értékesítési gondokat. Pedig, ha jól belegondolunk, e téren is és más téren is a gazdaságnak — és nemcsak az élelmiszer-gazdaságnak — bőven van, volt és lesz gondja. Olyan is, ami rövid távon megoldható, olyan is, ami nem. A televíziót nézve eszembe jut, hogy nem is olyan nagyon régen, szinte még tegnap, mert évtizede tán, hogy nálunk is gond volt a hús- sál, majd a cukorral. Gond, mert a háztáji gazdálkodást — nem okos szabályzókkal, hanem oktalan adópolitikával akarták összhangba hozni. Néhány — kettő, három — hízósertés, anyakoca után erős a progresszív adózás: nehogy a zsírosodé malachájjal arányosan zsírosodjon a termelő is. Ügy vélték egyesek, hogy ez ellentmondana elveinknek. Rövidesen húsgondjaink lettek, ismét és igazán bosszantotta volna a Magyar Televízió nézőjét, ha a mostanihoz hasonló reklámfilmekkel traktálták volna a sertéspörkölt helyett. Minek nekünk termelni cukorrépát? Vásároljunk külföldön cukrot, még behozva is olcsóbb, mint megtermelve itthon. A döntés megszületett, közben a világpiacon megugrott a cukor ára — nem a mi döntésünk miatt! — és máris gond volt a hazai cukorellátással. Évekig tartott, mire újból megfelelő mennyiség termett és visszajött a mezőgazdasági dolgozók termelési kedve, helyreállt a szükségletek egyensúlya. S még azt sem lehetne mondani, hogy valamiképpen nem megfontolt döntések voltak azok. Csak nem meggondoltak. Rá/ion volt? Igen. De annyira azért nem, hogy saját akkori' hibáinkból ne tudnánk akár még ma is tanulni. Mert ehhez a rugalmas piacgazdálkodáshoz a hibákkal nyíltan is szembenézni tudó politika vezetett el. Gyurkó Géza Hanyatló vonzerőben Két műszaki piszkálgatja egymás érzékenységét. Tehetik hisz barátok. — Mondd, mikor mondták neked utoljára, hogy mérnök úr? — Van vagy húsz éve — felel a másik. Arcúiéra sava- nyodik a mosoly. Pedig dehogy is az úrázás hiányát fájlalják! Inkább a szakma megkopott tekintélyével, omladozó vonzerejével nehéz megbékélni annak, aki éppen arra tette rá az életét. A műszaki pályák becsének hanyatlásáról nem ok nélkül indult az utóbbi egykét évben heves társadalmi párbeszéd. Még csak nem is a mérnökök presztízsféltése ösztökéli a mostanra kialakult helyzet boncolását, kicsinyes pozícióvitákra odafigyelni sem érdemes. Csakhogy másról van szó. A kapun túli tartalékok kimerülése után a fejlődés belső mozgatórugói felé fordult az iparban dolgozó ember figyelme. Közös bölcsességre támaszkodva természetesen, de végső soron a műszaki alkotó értelmiségé a felelősség, hogy megtalálják a megújulás belső lehetőségeit. Számon is elsősorban tőle kérhetik, hiszen azért tették posztjára, hogy alkosson. Nincs és nem is lehet vita abban, hogy a változó viszonyokhoz való alkalmazkodás, Beszélő automata Nagy-Britanniában olyan italautomatákat szerelnek fel, amelyek röviden „beszélgetnek” is vásárlóikkal. A „Klix” cég ugyanis ezeket az automatákat olyan berendezésekkel látja el, amelyek emberi hangon tudják mondani, hogy: „egészségére” és néhány más szó kimondására is képesek, amelyek kellemessé teszik az italt elfogyasztó számára az automatatársaságban eltöltött néhány pillanatot. A turistákról sem feledkeztek meg, ugyanis az automaták franciául vagy németül is fognak „beszélni”. H számifígáp és programba A számítógépek ma már lehetővé teszik az elektronikus adatfeldolgozás bevezetését az ipar és a közigazgatás legszélesebb területein. A berendezések ára szakadatlanul csökken: míg az ötvenes évek elején egymillió művelet még kereken 18 dollárba került, ma ugyanannyi számítás alig két centért elvégezhető. A számítógépárak csökkenését azonban már régen közömbösítették az egyre mefe- dekebben emelkedő software- költségek A software, tehát a számítógépek emberektől kölcsönzött intelligenciájának fejlődése elmarad a gépek műszaki színvonalának teljesítőképessége mögött. A követe’mény az. ho^v. „míg az ötvenes években az. elektronikus adatfeldolgozás öszszesített költségeinek pontosan 90 százaléka volt a készülékek (hardware) ára, s csupán 10 százaléka a software, ez az arány 1985-ig a visszájára fordul. A software drágulása többnyire mégsem eredményez új és hatékonyabb programokat. Akkora a lemaradás, hogy a szakemberek többsége nem új programokon, hanem a régiek „karbantartásán”, kijavításán, rendszerré kovácsolásán munkálkodik. Hiába nő kétszeresére 1985-ig a software- készítés, a kibocsátott programok mennyisége, az alkotó tervezésre az erőknek mindössze egyharmadát fordítják, a többit a rutinmunkák — ú ' tolás, tesztelés — emésztik fel. a haladás feltétele: a termékszerkezet váltása, a jövedelmező export növelése, a szervezés tökéletesítése, a minőséig következetes javítása. Mindegyik feltétel megteremtésében kulcsszerepet tölt be a műszaki értelmiség: a technológus, a szerkesztő, az üzemvezető és a beosztott mérnök. Alkotókészségűk kiaknázása a magyar népgazdaság jelenlegi állapotában stratégiai kérdés. A MTESZ Nógrád megyei szervezetének tagcsoportjai, a téma vitára bocsátásakor ettől messzebbre is elmerészkedtek: nem egy közülük leszögezte, hogy az alkotó műszaki értelmiség munka- arányosabb megbecsülése ma politikai kérdés. Abszurd optimizmus kitűzött céljaink elérésében bizakodni olyan viszonyok közepette, amikor az iparban dolgozó műszakiak valósággal menekülnek a gyárból, amikor technológusnak, szerkesztőnek fanyalogva mennek a felsőfokú képzettségű szakemberek, s olykor nem is éppen azok, akiktől egészséges erjedési folyamatot remélni lehetne. Az ember dolgos lény, szeret alkotni, a számára örömet nyújtó munka felé törekszik — de mindeközben érdekeinek megfelelően cselekszik. S a műszakiak érdekeltsége ma nem tükrözi hűen a velük szemben támasztott követelményeket, mert a jövedelmi arányok nem a stratégiailag legjelentősebb posztok felé irányítják őket. A technológus, vagy a művezető sok esetben kevesebbet keres, mint a jól 'képzett, megbízható szakmunkás, ezért közelharc kérdése, hogy a tehetséges szakmunkás művezetői beosztást vállaljon. Ugyanígy egyéni ambíciókra apellálva győzködik az arra érdemeset az üzemvezetőmérnöki poszt elfogadására is. Nyomatékosabb anyagi elismeréssel aligha kecsegtethetik, hiszen nem egy esetben az általa vezetettek fele többet keres, mint az őket irányító, munkájukat megszervező, összehangoló üzemvezető. Felismertük és elismerjük a műszaki-közgazdasági munka termelésben betöltött elsődleges szerepét, de a szerepet játszó alkotó értelmiség továbbra is az improduktív létszámhoz tartozik. Például az az üzemvezető-mérnök is, aki a nap nyolc óráját jelentős mértékben kitöltőén az üzemben talpal, segéd-, betanított és szakmunkások tevékenységét irányítandó. Kivált a beosztott műszaki: dolgozók érzik a megbecsülés felemásságát: bérük nem ritkán elmarad a betanított és szakmunkások bére mögött. Részlet az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület vaskohászati szakosztálya salgótarjáni helyi csoportja által ezzel kapcsolatban elvégzett helyzetelemzéséből : „Addig, amíg az alkotó értelmiséget, mint improduktív dolgozót kezelik, komolyabb javulásra ezen a területen nem lehet számítani. Magyarország gyenge ipari termelékenységi színvonala, technikai adaptálási képessége (licenciák, know-how, találmányok, újítások hasznosítása) jórészt ebből a szemléletből fakad.” Felismerve a helyzet változtatásának halaszthatatlanságát, az ipari termelővállalatok sorra-rendre iparkodnak a műszakiak megbecsülését a végzett munka értékéhez igazítani. A Salgótarjáni Kohászati Üzemekben például a kezdő szakemberek bérét 3000—3500 forintra emelték, vállalva a nem kívánt következményt, miszerint ezzel elmosódott a különbség a kezdő és a legaktívabb, a 8—15 éves gyakorlattal rendelkező műszakiak bére között, mivel az utóbbiakra már nem maradt elégséges bérfedezet. A tehetséges műszaki szakemberek, a termelésben névjegyüket letevő mérnökök munkájuk szerinti elismerése, a helyes arányok kialakítása égetően sürgős. A VEGYÉPSZER salgótarjáni gyárából tavaly a mérnökök egytizede, idén egyhúszada távozott — zömmel nem termelő munkahelyekre, vagy az ipari termelés periférikus területeire. Szendi Márta NÓGRÁD — 1981. december 15., kedd
