Nógrád. 1981. november (37. évfolyam. 257-280. szám)

1981-11-15 / 268. szám

Színházi es*ék

Pillanatkép a második felvonás egyik Jelenetéből.

Néha a jó Homérosz is szundikál — tett versben szemrehányást egykor az irodalom első klasszikusának Horatius, célozván bizonyos művészi fogyatékosságokra. S azóta gyakran lehetünk tanúi költők, írók és egyéb művészek szundikálásainak. De ne legyünk igazságtalanok, az éleslátás nem isteni adomány, nem mindenkori örökkévaló birtoka senkinek, nem, hogy a művésznek, a kritikusnak sem. Hadd idézzem erre az olasz Stampa című lap nagyhírű ítészét, aki Puccini Bohémélet című operájának bemutatója után az alábbiakat írta: „A Bohémélet — ahogy a hallgatóban nem keltett mély benyomást — az opera történetében sem hagy maradandó nyomot”.

Nos, hogy mást ne mondjak, egyedül Salgótarjánban a legutóbbi három évben kétszer, összesen hat előadásban játszották. A debreceni Csokonai Színház ezúttal felújított változatban hozta el a hajdan kelletlenül fogadott, majd állandó és világsikerré előlépett operát. A József Attila Művelődési Központ évadnyitójára —, mert az októberi nyitány betegség miatt elmaradt — meglehetősen kevesen, mintegy 250-en voltak

kíváncsiak. Nem tudom pontosan, miért. Az, hogy valaki már látta-hallotta a művet, operánál nem lehet ok a távolmaradásra, sok minden mellett már azért sem, mert szinte minden szerepben új énekest hallhattunk. Magam a régi és közkeletű magyarázat fennmaradására gyanakszom: a város .még nem rendelkezik népes operakedvelő táborral, a huzamosabb ideje rendszeres és valameny- nyi korosztályt, réteget átfogó koncertsorozatok pedig még nem érlelték ki az új közönséget.

A debreceni társulat mostani bemutatója —, ahogy mondani szokás — egy klasz- szissal (ha nem többel) jobb a három és fél évvel ezelőttinél. A színháznak —, mely fele részben a jelentkező közönségnyomásnak engedve, másrészt erejét próbálandó, kísérletképpen vette elő újból a darabot — érdemes volt feladatot adni fiatel, harmincas éveiket taposó énekeseinek. Nem csupán frissek, lelkesek, lendületesek, de tehetségesek is. Hasonló hangbeli kvalitásokkal, játékintelligenciával rendelkeznek, mint az idősebbek, akiket pótolniuk kell, s teszik ezt olyan meggyőző erővel, hogy nem csak feledtetnek, hanem

magasabb hőfokú élményben is részesítenek. Nekik elhiszi a néző, hogy ők a Quartier Latin, a párizsi bohémvilág nagyratörő, értékes képviselői, csak hát nyomorogni kényszerülnek, mert a kor, a hatalmat megragadott pqj- gárság már nem tart igényt barátságukra, művészetükre. Bezzeg másképpen volt négy évtizeddel korábban, a nagy francia forradalom idején, amikor a feudalizmusellenes- ség közös táborba terelt polgárt, művészt, gondolkodót, kézművest Ily módon az operában egyszerre van jelen a kuriózumszerű bohémvilág, a maga percnyi örömeivel, nyomorúságával, de emberi szabadságával, és a kiábrándultság, a keserűség, mely a múlt századvégén és a századfordulón annyira elterjedt volt. A színpadi melodrámának ez a valóságos társadalmi háttere.

Kertész Kyula rendező eredményesen használta fél munkája során korább! tapasztalatait Jelenetei élők, elevenek, ha kell gyermekien játékosak, máskor megindí- tóan szivszorítók. Melegséget és humort ad, nem komédiát érzelmet nyújt át és nem érzelgősséget. A kama- ra jelenetek megszerkesztéséhez éppenúgy ért, mint a

nagy színpadi tablók felfestéséhez.

Az énekesek fegyelmezett végrehajtói a rendezői akaratnak. Látható igyekezetük, hogy a vázlatos operai figurákban megmutassák a sajátos egyéni jellemet. Ügy tűnik, hasznos dolog, hogy az operarészleg együtt egy színházban van a prózaival, mert az énekeseknek így alkalmuk nyílik bizonyos színészi mesterségbeli fogások ellesésére. Martin János (a zenész), Bárány Pál László (a filozófus) és Mohos Nagy Éva (Musette) jeleskednek ebben. Oda kell azonban figyelnünk énekükre is. Tisztán és magabiztosan képezik a hangokat, érzelmileg színesen épitik fel a dal lamíveket. Az apró szerepekben szintén dicséretesek a művészek: Kecskés Sándor (Be nőit), Tóth József (öreggavallér), Vasvári Géza (parpignol) és Sámy László (fináncőrmester). Marcelt, a festőt az Állami Operaháztól szerződött Kertész Tamás énekelte természetes könnyedséggel, él ménytadón. A két főszerepet Horváth Józseftől és Hegyes Gabitől (a középső előadáson Kamausz Tibortól és Pelle Erzsébettől) hallhattuk. Hegyes Gabi érett, pontos énekesi teljesítményt nyújt, az operaházi Horváth József (hangja teltségével, erejével tűnt ki.

Kitűnő munkát végzett Pa zár István karigazgató, aki a kórust tanította be. A debreceni MÁV-filharmonikusok most pontosabban játszottak Szabó László vezényletével, mint három esztendeje. Nem lehetett észrevenni bizonytalanságot soraikban. Úgy látszik, mára teljességgel felnőttek a feladathoz.

A zenedrámák esetében nagy jelentőségű a látvány. Dóra Gábornak három helyszínt kellett terveznie, mindegyiket ügyesen oldotta meg. Gregus Ildikó ruháit ugyanúgy, mint annak előtte, dicsérni tudom.

Az új debreceni szinházve- zetés — az előadás igazolja — sikeresen rendezgeti az operatársulat szénáját Bár tudom, maximalista az óhaj: soha rosszabb előadást tőlük! És soha rosszabb évadkezdést Salgótarjánban.

Sulyok László

Régmúlt idők szobája

Kézbesítőket kérdezek a postahivatalban; melyikük járatos « Kossuth úton? Nem, mintha akadna a faluban két ember, aki ne ismerné egymást, de a kérdésből rögvest kiderül, hogy idegen vagyok. Szuhának ugyanis csak egyetlen útja van — a Kossuth út Ám, mikor a „szuhai múzeum” felől érdeklődöm, egy pillanatra úgy tűnik, a község legjobb ismerőinek is újat mondok.

A tájékozott jövevény szerepében azonban nem sokáig tetszeleghetek, mert — milyen az újságíró-szerencse — a művelődési ház igazgatója, Lenkey Károlyné is fültanúja a párbeszédnek, és hamar megfejti szándékoltan pontatlan kérdésemet

— A Juliska gyűjteményére gondol? Itt laknak nem messze. Jöjjön, elkisérem!

•fr

A Kossuth út 121. szám alatti takaros ház portája előtt találjuk özv. Csikány József- nét. Lefagyott rózsatövektől tisztogatja az utcára néző kiskertet. Szívesen ád bebocsátást a lakásba, nem is igen lepődik meg látogatásunkon. Mint mondja — sokan megfordultak már őná- hik, még külföldiek is.

Hanem, amikor feltárul a Jcis szoba ajtaja, már nem is tűnik túlzásnak a „múzeum”- ra való kérdezés. Egy lépés beljebb, és a látogató úgy érzi, egy évszázadot lépett vissza a múltba. Népi szőttesek, bútorok, kancsók, hímzett Térítők, pingált tányérok csodálatos együttese gyönyörködteti a szemet.

Ha „hivatalos” múzeum kiállításáról imánk, akkor most a tárgyak szépségét ecsetelnénk. Házi múzeumról, magángyűjteményről* lévén azonban szó, az újságírót legalább annyira érdekli a gyűjtő személye.

— A lányom nincs itthon — tárja szét a karját Jolika néni. — Ö bizony sokat tudna mesélni, de csak hét végeken jár haza. Tudja, Alsógödön laknak.

*

Szuhán tett múltbeli kirándulásomról visszatérve, már egy huszadik századi vívmányt hivok segítségül: az Eötvös Lbránd Tudomány- egyetem gödi kutatóintézetét tárcsázom. Néhány perc múlva a vonal túlsó végén Juliska, azaz Marcsinák Károlyné.

— Idestova húsz évvel ezelőtt, de már felnőtt fejjel kezdtem el gyűjteni a népi tárgyakat. Hogy miért? Magam sem tudom. Talán, mert korábban is szőttem. Szeretem a szépet, és ezekben a tárgyakban megtaláltam.

— Mi volt a gyűjtemény első darabja?

— A tányérok. A faluból szedtem össze néhányat. Aztán már módszeresen kezdtem kutatni a fellelhető régiségek között. Bújtam a padlásokat, vásároltam, cseréltem . . . Azt a több mint háromszáz éves dunyhahuzatot például, amivel az ágyneműt borítom, egy modem ágyneműért cseréltem. Az öreg órát édesapám egykori vízimalmából mentettem át. Minden tárgynak megvan a maga története.

— Gyűjteményének legtöbb darabján a palóc díszítő- művészet jegyeire ismertem. De láttam más néprajzi tájegységekből való tárgyakat is . . .

— Igen. A gyűjtemény számos darabja származik Erdélyből, a kancsók is koron- diak. A sublótfiókban levő hímzések viszont kalocsaiak. És hát van egy-két nem éppen odaillő —, de hasonlóan értékes — tárgy, amit külföldről kaptam. Az ékszertartó doboz például Egyiptomból való.

— Melyik az ön számára a legkedvesebb tárgy a sok közül?

— Talán a bútoregyüttes. Ezt már itt vettem Gödön. A kolozsvári csokoládégyár akkori igazgatója csináltatta lányának, éppen száz esztendeje.

— Ön jelenleg laboráns egy biológiai kutatóintézetben.

Gyűjteményének elrendezése

és egyáltalán a valódi értékek megtalálása néprajzi jártasságot feltételez.

— Ahogy gyarapodott gyűjteményem, úgy mélyültem el a néprajzi könyvekben. A tárgyak a szakkönyvek tanulmányozásához is kedvet csináltak.

— Bár tudom, sokan felkeresték már a „szuhai múzeumot”, mégis úgy tűnik, kevesen tudnak a megyében gyűjteményéről . . .

— Az igazat megvallva, nem nagyon beszélek róla. Elsősorban a magam örömére „rendeztem be” a kisszobát. De az érdeklődőknek eddig is, és természetesen a jövőben is nagyon szívesen mutatok meg mindent.

— Dr. Fridvalszky Loránd biológus révén —, aki az ELTE növényszervezettani tanszékének vezetője és szuhai otthonunk gyakori vendége — leginkább egyetemisták szoktak felkeresni. De olykor turisták, népi értékeket keresők is betérnek hozzánk.

— Vált már meg gyűjteménye valamelyik darabjától?

— Nem, dehogy! Ha betevő falatra sem volna pénzem, akkor sem válnék meg egyiktől sem. Mindegyik a szívemhez nőtt.

— Még egy kérdés? Amikor odahaza, Szuhán tartózko dik, melyik szobában alszi'

— Ha tehetem, a kisszo- bában.

— Köszönöm a beszél gr tést!

— pintér — 1

4 NÓGRÁD — 1981. november 15., vasárnap

Keddtől folytatásokban közöljük Ingrid Bergman kitűnő svéd származású színésznő nemrég megjelent visszaemlékezéseit. Előzetesként közreadunk egy rövidített interjút, amelyben Ingrid Bergman válaszol a Bunte kérdéseire.

B: Bergman asszony, a memoárjából kiderül, hogy egész életében félénk volt. Ma is az?

I. B.: Kevésbé. Azt hiszem, az életkorom miatt. De még ma is félek a nyilvánosság előtt. Ha bemegyek egy étterembe, félek. Félek, hogy felismernek. Mindig örülök, ha nem ismernek fel. Az szép. Bevásárolni, sétálni, anélkül, hogy bárki is figyelne. Ha valamilyen városban vagyok, és az újságok nem írnak rólam, az emberek azt hiszik, egy olyan nő vagyok, aki hasonlít Ingrid Bergmanra. fannak, akik megszólítanak, és azt mondják: „Tudja, hogy hasonlít Ingrid Bergmanra?” Ilyenkor azt válaszolom: „Ó igen, tényleg? Örülök neki.” B. Most is fél?

I. B.: Nem, csak ideges va- gyok.

B: Mit becsül leginkább az emberekben?

I. B.: Ez nehéz kérdés. Engedjen gondolkodni. Azt hiszem, azonnal felismerem, milyen ember áll előttem. Belenézek valaki szemébe, és tudom: Ez egy jó ember, vagy egy olyan ember, aki — mondjuk — engem nem érdekel.

B. Hisz abban, hogy van első látásra szerelem?

I. B.: Igen. Átéltem. Második férjembe, Roberto Rossellini be, azt hiszem, szerelmes voltam, mielőtt megismertem. Láttam a „Róma, nyílt város” című filmet, ezt a pompás filmet, és beleszerettem a rendezőbe.

B: De néha eltart egy ideig, amig fellobban a szikra.

I. B.: Valóban. Amikor Lars Schmidtet, a harmadik férjemet észrevettem, már tulajdonképpen másodszor láttam, anélkül, hogy tudtam volna.

B. ön milliók kedvence, csodálják, tisztelik. Mit gondol, miért tisztelik az emberek?

I. B.: Remélem, Jő színésznő vagyok. És remélem, érzik az emberek, hogy becsületes vagyok.

B: Van életfilozófiája?

I. B.: Munka, munka, munka. Néha sok is. De jó dolgozni. Felkelni reggel és tudni, hogy semmit nem kell tenni, az borzalmas.

B: És ha valóban nincs semmi tennivalója, akkor mit csinál?

I. B.: Kitakarítom a lakásomat. Nem szívesen főzök, de szívesen takarítok. Egy jó barátom egyszer azt mondta: „Miért lettél te csak színésznő, amikor megvolt rá a lehetőséged, hogy te legyél a világ legjobb takarítónője?” B: Fiatalon tartja a munka?

I. B.: Ma? Nem. Nagyon fáradt vagyok.

B: ön egy nagyon beteg

asszony.

I. B.: Igen, de nem félek.

B: Sokat jelentett önnek a dicsőség és a pénz?

I. B.: Nem. Szegényen is boldog lehettem volna.

B: Akkor miért hajszolta magát agyon? A harmadik házassága megszenvedte ezt, és tönkre is ment ezért.

I. B. Egyszerűen nagyon szeretem a munkámat. És a férjem mindig erősítette a munkához fűződő vágyamat. Azt mondta: ..Olyan boldog vagy, ha dolgozhatsz, tehát dolgozzál.” A férfiak azt szeretik, ha fontosabbak az asz- szany számára, mint a munka. Lars Schmidt nem volt ilyen.

B: Ki fedezte fel Hollywood

számára?

I. B.: Egy liftesfiú. A fiú svéd volt, és New Yorkban abban a házban dolgozott, amelyben David O. Sebünknek volt az irodája. A szüleivel látta a svéd filmemet, az „Intermezzó”-t és a liftben mesélt rólam Selznik egyik munkatársának. Megnézte a filmet, és erre kaptam az ajánlatot, hogy Hollywoodban dolgozzam.

B: Fél az öregségtől?

I B.: Természetesen. Végül is az ember nem lesz szebb, hajlamosabb lesa a betegségre. Valóban nem csodálatos megöregedni.

B: Most 65 éves.

I, B. öt év óta már nem ünneplem meg a születésnapomat.

B: Miért?

I. B.: A korom már nem

érdekes többé. Az 50-et még el lehet viselni, a haívanat már sokkal kevésbé. Érdekes lehet 75 évesnek lenni.

B: 75 éves korban még nehezebb lenne önnek szerepet találni.

I. B. Talán nem. Eljátszhatnék egy boszorkányt.

B: Szívesen eljátszott volna olyan szerepet, amit nem játszott el?

I. B.: Anna Kareninát szívesen alakítottam volna. De nem akartam Greta Garbóval konkurrálni.

B: 1979 novemberében a „Variety Clubs of America", egy televíziós show tiszteletbeli vendége volt, amit a nyomorék gyerekek megsegítésére jótékonysági célból rendeztek. A dekoráció a „Rick’s Café American” volt, a „Casablanca” film kávéháza. És ott állt ön, körülvéve az akkori szereplőkkel — csak 38 évvel idpsebben.

I. B.: Aggasztott, milyen szomorúvá tesz az, ha a régi filmjeimet látom. Vegyük a „Casablancát”. Mindannyian olyan fiatalok voltunk. Azután megnézem magam, milyen vagyok ma. Ez fájdalmat okoz.

B: Bergman asszony. Fél a haláltól ?

I. B.: Nem! Számomra kaland a haláil.

Lomonoszov — a térképész

Mihail Lomonoszov és Gan- nibal főmérnök, Puskin dédapja által aláírt dokumentumokra bukkantak az asztrahá- nyi területi állami levéltárban. A dokumentumok arról a hatalmas munkáról tanúskodnak, amelyet a nagy orosz tudós végzett Oroszország atlaszáMikor kell

A vonaton utazó idős hölgy minduntalan megkérdezi a val^uztól, messze van-e még íz az állomás, ahová utazik, iehogy elmulassza a leszál- •íst. A kalauz végül elveszí- i a türelmét, a hölgy azonban tovább kardoskodik:

— Szóval hát nem felejt el

nak elkészítésében. Lomonos szov speciális kérdőívet állított össze a fizikai és gazdaságföldrajzi adatok helyszínen történő összegyűjtésére, Gan- nibal pedig, aid a fő tüzérségi és erődítési kancellária vezetője volt, korrigálta a kérdőívet, kihúzta belőle az államtitkokat feltáró kérdéseket.

leszállm ?

figyelmeztetni, hogy mikor kell leszállnom? Ugye nem felejti el?

— Nem, asszonyom, dehogy is! Amikor meghallja, hogy a megkönnyebbülés öblös sóhaja tör fel a mellemből, akkor" azonnal szálljon ki! — így a kalauz.

)