Nógrád. 1981. november (37. évfolyam. 257-280. szám)

1981-11-15 / 268. szám

KÖZTÉRI ATUNK A felszabadulás utáni ma­gyar köztéri szobrászatról mindmáig nem készült össze­foglaló érvényű művészettör­téneti feldolgozás, elemzés, 3 a kritikai számbavétel is csak esetleges. Eleddig csupán egy- egy életmű vonulatát felraj­zoló monográfia, kismonográ­fia látott napvilágot, vagy egy-egy kiemelkedőként érté­kelt mű ismertetése igazíthat­ja él a szakembereket és a közönséget abban a már-már nyilvántartási gondokat oko­zó műegyüttesben, amely az elmúlt három és fél évtized­ben köztereinken kapott ott­hont. Pedig ezen alkotások állandó, jelenvaló szereplői életünknek, hétköznapjaink­nak és ünnepeiknek, hatásuk, vagy hatástalanságuk, aktivi­tásuk vagy passzivitásuk köz­ügy. A helyes értékrend ki­alakítása nemcsak a közön­ség orientálását szolgálhatná a meglevő szobrászati alkotá­sok befogadásában, hanem a tanulságok megvonásával min­den bizonnyal pozitív hatással lehetne a napjainkban és a közeljövőben készülő művek­re is. A megrendelések áthágha­tatlan követelményektől hem­zsegő, szigorú, körülhatárolt kiírásokban érkeznek el a művészekhez, akik nem tehet­nek mást: szolgaian másolják elődeik és kortársaik szobor- eszményeit, s esetleg csak egy-egy bátrabb alkotónak si­kerül néha egy kis lépéssel előbbre lépni, a konvenciókat meghaladni.' Az eredmény: sok-sok egyforma mű közte­reinken, sok-sök hasonló je­lenség és plasztikai megoldás szobrainkon, és így nem vé­letlen, hogy csak ritkán vil­lan föl a szobrász! lelemény, a valóban magunkénak érez­hető, a kifejezést őszintén és lebilíncselően magában rejtő- kisugárzó, korszerű alkotás. Történelmi jelentőségű szemé­lyiségeinknek, tudományos- kulturális-művészeti életünk kimagasló egyéniségeinek portrékat, portréemlékműve­ket, történelmi sorsfordulóink emlékeztetőiként monumen­tális emlékműveket, a félre­esőbb helyekre, parkokba, víz­partokra, a lakótelepek panel­házai közé könnyed és felhőt­len alakokat megjelenítő dí­szít őszobrokat állítunk. Az összkép lehangoló, mert az integető és a koraős nők, a magvetők és a kenyérvivők, kenyérszelők figurái, a béké­sen heverésző aktok, a játékos állatfigurák — hogy csak a leggyakrabban feltűnő kom­pozícióé sémákat emeljük ki — tematikailag sem lesznek elégséges támpontok hiteles kordokumentumként a majdan visszatekintő történeti érté­kelésnek. Bonyolultabb, iz­galmasabb és — események­ben, érzésekben, gondolatok­ban is — gazdagabb korsza­kunk annál, mintsem hogy ez legyen szobrászatunk fő ten­denciája: problémámét es, tü­körsima, csiszolt művészeti- szellemi tökörkép kialakítása. Ha a magyar szobrászat ál­talánosító jellegű vonását kel­lene meghatároznunk, akkor azt mondhatnánk: prosperáló, virágzó — jóllehet virágzá­sát csak statisztikai adatokkal támaszthatjuk alá Sok, rend­kívül sok a szobor, de még­is kevés a magas esztétikai mércével mérhető alkotás. Vi­déki városaink központi terei szobrokkal agyon zsúfoltak. Elég csak Salgótarjánra gon­dolnunk, ahol egyetlen néző­pontból négy műve* szemlél- hetük egyszerre, vagy Tata­bányára, ahol viszonylag kis területen hat mű köszön a sétálóra Budapesten, a Fe­neketlen-tó körüli parkban Kosztolányi Dezső, Bartók Béla és József Attila szobra mellett még három díszítő­szobor — egy kőmackó, egy felevő fiú és egy álló mun­káslány — társaságába most készült egy új antifasiszta emlékmű. De nem sokkal tisz­tább a kép a Parlament épü­lete körül sem. Szűk tereink, patkjaink, ligeteink még sző­kébbé zsugorodnak, a termé­szet, az építészet és a szob­rászat egymás lábára hágva küzd a helyért, és a végén egyiknek sem marad elegen­dő. A' hatvanas évektől napja­inkig fokozatosan eltűnt a köztéri szobrok alól a posz­tamens, a talapzat, a bronz­alakok egyre közelebb kerül­tek a befogadókhoz. Majd különböző anyagokkal — ut­cakő, talpfa, szikla — páro­sítva, tárgyakkal és architek- tonikus elemekkel ötvözve úgy épültek be a köztérre, hogy a távolság, a határvonal a be­fogadók és a szoboralak kö­zött teljesen eltűnt. Köztéri szobrok’ mellé a posztamens gyanánt felhasznált padra ül­hetünk újságot olvasni, vagy a szobor-lépcsőn felfelé lépe­getve találkozhatunk a lefelé ereszkedő emlékmű-alakkal. Vagyis az emlékművekben megörökített személyiségek köznapi alakok lettek, s így felmerült egy új — még meg­oldatlan — szobrászati-szem­léleti kérdés: egy önmagát em­lékműként tulajdonképpen már megszüntetett, a köznapi valóságba került szobor ho­gyan létezhet mégis emlék­műként? A szoborkiállítás gyakorla­ta honunkban általában az volt, hogy egy, a köztértől teljesen függetlenül elkészült művet gépiesen beemeltek egy meglevő építészeti vagy természeti környezetbe. Így öröklődtek ránk azok a kö­zegek, ahol az építészeti együttes hatását zavarja meg a szobor, vagy ahol a szobor kifejezését zárja el az építé­szeti környezet. Manapság egy ellentétes, a korábbi gyakor­latot mintegy feloldani szán­dékozó törekvés az uralkodó: a szobrok tágabb környezetre való kiterjesztésének kísérle­ti fázisát éljük. Egy mű fel­állításánál, térbehelyezésénél a művész már több tényező­re is figyel, így a terep kiala­kítására, a parkosításra, a közlekedési utak kijelölésére, stb. Jellemző példa Varga Im­re szekszárdi Prométheusza, mert a mértéktartó arányok és határok megvonására, az erőterek pontos kialakításának szükségességére figyelmeztet. Nem lehet vita tárgya, hogy mi a fontosabb: a városköz­pont, vagy a városközpontba kerülő szobor. Nyilvánvaló, hogy egy funkcionális térnek szolgálnia kell az e térre ke­rülő plasztikát, s ugyanígy, a plasztikának is szolgálnia kell a funkcionális teret. A nehézségek ellenére a félszabadulás utáni magyar monumentális szobrásza* több, mai megítélésünk szerint ma­radandónak minősíthető mű­ve* alkotott Kerényi Jenő sá­toraljaújhelyi Partizánemlék­műve, Somogyi József hód­mezővásárhelyi Szántó Ko­vács Jánosa, Schaár Erzsébet tihanyi Tudós nőkje„ Varga Imre Radnótija (Salgótarján­ban és Mohácson), Mákrisz Agamemnon pécsi felszaba­dulási emlékműve, Melocco Miklós Tatabányán és Deb­recenben elhelyezett Adyja, úgy véljük, nemcsak: mint a mának szóló, hanem a ké­sőbbi koroknak is hiteles mon­dandót hordozó művészeti al­kotásként marad fenn. Re­méljük, ezen alkotássor gya­rapodásának lehetünk tanúi a nyolcvanas években. W ebner Tibor Varga Imre Károlyi Mihály szobra Budapesten (1975). Somogyi József Szántó Kovács szobrát 1965-ben Hódmezővá­sárhelyen állították fel. Varga Imre Radnóti szobrát 1970-ben állították fel Mohá­cson. * „Bányásznak ^ halni »ha­lál!” A bányászhimnusznak ez a mondata mindig megbor­zongat, elszorul a torkom és nem vagyok képes eltitkolni Alig múlt harmincéves... , .... . életbe és hazánkba, még mi is falvi Lajos és így edződött lá­Sya,k5an eZnu°lU!ík rtjUk- Z.adÓJá< ™ajd kommunistává, IMMty ius vegem! wooer zo-ig ice­rúduló áradat, robbanó metán f-edl" "agy°n hihetetlen, hogy A nógrádi bányavidékről át- munkálták ki az ellenállási jének nagy részét Nógrád me- zuduío áradat, robnano metán társaink már nincsenek kö- települt a tatai szénmedencé- ------­Antal, Neusdhl László, Király Petőfalvl Lajos 1944 augusz­Lajos nagy körültekintéssel tus végétől október 28-ig ide­kalapál az agyamban és ar­cok jelennek meg, elvtársaim zöttünk, hogy csak utcák, te­rek, intézmények viselik azok be, ott nősült meg és onnan járt vissza szülőföldjére, ro­wa’„^álaabMrh^°tké’konÍI «fau™kra , még konlátogatásra. barátaihoz, két utóljára a hírhedt kon­centrációs tábor, DaShau pá­lyaudvarán láttam. Amikor a zagyvapálfaivai is­kola sokszáz kisdiákjával e- gyütt hallgattuk nemrég ezt a szép, méltóságteljes dallamot, még sokkal nehezebben bír­mindig élő, érző emberek ma­radtak. Ha Petőfalvl Lajosra gon­dolok, mosolygó, mindig tré­fálkozó fiatalember arca jele- ba, a kommunista nik meg előttem, hiszen mi- vetett bizalom, kor elválasztottak bennünket (a nőket más [táborba vitték) elvtársaihoz, akikkel rokoni jósra bízták, egyben azt a fel­mozgalom fejlesztésének tér- gye bányásztelepein töltötte, veit. Az ifjúság felkészítését Gyakran utazott Budapest és akciógárdák kiképzését Bu- Salgótarján között. Mikor gyács Imrére és Petőfalvi La- ‘utoljára utazott Salgótarján­kapcsolatoknál erősebb szálak fűzték össze, a közös hitval­lás, a szocialista forradalom­eszmékbe adatot is kapták, hogy járja­nak vissza szülőföldjükre és ba, már a nyilasok kezében volt az ország irányítása. Golub Rudolf, a Párt Köz­vigyék el a kommunista párt ponti Bányászbizottságának üzenetét, a nemzeti ellenái- vezetője is vele utazott, mert tám uralkodni magamon. Ott még annyi idős sem volt, mint álltunk a modern iskola aulá- ma a legfiatalabb gyermeke, jában, a bányászhimnusz után Öröm, amikor látom őt gye- az iskola kórusa bányászdalo- rekeiben megelevenedni, akit Mikor 1942-ben a magyar függetlenségi mozgalom meg­erősödött, Hortyék úgy igye­lás, a háborúellenes harc gon­dolatát. Az illegális munka nagy óvatosságot kívánt. Nem hiá­neki Is voltak Nógrád megyei kapcsolatai, elsősorban Mátra- szőlősön, felesége szülőfalujá­ban. Ügy értékeltük, hogy a fegyveres felkelést legva- . lószínűbben a salgótarjáni bá- g “ nyavidéken lehet elindítani. pen szavalta Radnóti versét és beretvaéles eszét, ~ vitakészsé- SÄ? minded Mn^ateTepcí, akadné­hány ember, akivel kapcsolat­ban van és a szlovákiai parti­zánokkal is ezen a területen keztek meggátont fejlődését, ba nevezték a kommunista hogy körülbelül 600 hazafit le- mozgalmat földálatti kát énekelt, egy kislány szé- oly sokat örököltek apjuktól, tartóztattak, a magyar kom- lomnak, a pártszervezés leg- ~ * „ ir ^jp munisták legnagyobb része inkább a bányászok munkájá­börtönbe került. Mi, akiksza- hoz hasonlított. Állandó ké- badlábon maradtunk, búj do- szenlétben kellett előrehalad SZUletett _-v ____________________ __________________________________________________s S zabó Miklós, az iskola igaz­gatója meghatottan mutatta be a Petőfalvi „gyerekeket”, La­jost, Rózsit és Hédit. Hátunk gét bátorságát. Zagyvapálfalván 1914-ben. Már gyerekkorá­ban benne élt a munkásmoz­mögött kis kiállítás, néhány galomban. Az osztálytiarc ott tabló vázolta fel Petőfalvi La­jos életútját. A kiállítás al­kotói tömören és szemlélete­sen ábrázolták annak sók lettünk saját hazánkban, hajtóvadászat folyt ellenünk. Így történt, hogy a kommu­nista párt vidéki szervezetei ni, egy-egy bázist biztosítani, nehogy egy óvatlan mozdu- , . . , , .. .. . , lattól, aa ellenünk dolgozó “•LSSSSÍ'E SrT erőket, a reakció erőit moz­ÄSSn\LZmÄ ™*ß‘lkra maradtak. A bányé- gásba\*oJuk és arokVi^ a“* “ “ falvai kolónián nap mint nap Kokkai js megszakadt a kap- janak. A legóvatosabb munka zetbe egy-két embem az összeköttetést. Mi nem is szerve­egy-két embernél többet m^r s4vTrihami,nd-ütt sen aorazouaK annas a ma- daikat> akik munkavai mun_ “jil gyár bányásznák a történetet, ^beszüntetéssel kenyerükért Volt a. re,nd.0^ akiről a mai napig sem tud- Karcoltak. " Látta “édesanyja A °E, "T luk. hoev hol van a sina. mi- _t.zj/.h ___ vidékre. O maradt szabadla­j uk, hogy hol van a sírja, mi­lyenek voltak utolsó percei, az SS-ek golyója, az éhhalál, vagy a légitámadás végzett-e vele és társaivaL A mártírokat, az kért, az emberek könnyebb, boldogabb életéért életet ál- dozókat mindig komoly, szén küszködését, aki férjét elvesz­tette és egyedül nevelte gye­rekeit. Anyjával együtt ott menetelt az 1926-os nagy sal­gótarjáni éhség-menetben, a eszmél- sok rongyos-éhes bányászgye­rekkel együtt, amikor ők nyolcezren, asszonyok, és fér­fiak elindultak, hogy Buda­vedő, átszellemült arcú lé- pesten megkérdezzék az urak­nveknek ábrázolják és gondo­latainkban is így élnek. Még ml, akik visszatérhettünk az tói, mehet-e ez így tovább? Ilyen környezetben vált dol­gos emberré a gyermek Pető­8 NÓCRÁO — 1981. november 15., vasárnap bon azok közül, akik az Or­szágos Ifjúsági Bizottságon ke­resztül a párt vidéki szerve­zeteit kiépítették. 1943-ban nekem sikerült új­ra összeköttetést találnom a tatabányai és dorogi szénme­dencék kommunistáival és ek­kor építettük ki újra az ille­gális bányászszervezetet is. Tatabányán régi, sok nehéz próbát kiállt kommunisták­ból alakult' meg a párt irá­nyító szerve, Golub Rudolf, Nedermann Ferenc, Manhercz letkeztek. így történt, ez tata­bányai szervezetünkkel is. Hosszú lenne egy cikk kere­van valami támaszpont, akkor adott helyzetben azok, akik tudják mit kell cselekedni, lében elmondani, hogyan tör- 2*?*^ ra^dni “ tént a katasztrófa, de meg­történt. A kommunista párt ottani szervezetét felfedezék a rendhatóságok és 58 bá­nyászt letatóztgttak. A szer­vezet néhány vezetőjének si­került elmenekülnie a bánya­telepről. Köztük volt Petőfal­vi Lajos is. egész közöséget. Abban állapodtunk meg, hogy ha nehézségek támad­nának a visszautazásban, ak­kor nem térnek vissza 'a fő­városba, hanem ott maradnak és harcoló csoportokat alakí­tanak Mind a kelen is­merték a forradalmi harc formáit, részben tapasztalat- Nem csak azért menekültek ból, részben megbeszélések so­rán tárgyaltuk meg és nagyon fontos volt a párt sajtójának az útmutatása. Ezt a sajtót is jól ismerték, hiszen ők is vit­el, hogy saját életüket meg­mentsék, az ellenállási moz­galmat akarták továbbfejlesz­teni. tek magukkal Szabad Népet; Harcoló Bányászt és röpirato- kat, amelyeket a bányászbi­zottság adott ki. Nem lehet tudni, hogy jobb lett volna, ha nem utaznak vissza Budapestre 1944 októ­ber 28-án. Más lett volna a sorsunk? Ezen hiába meditál az ember. Tény az, hogy oda utaztak, két nap múlva nyo­mukra akadtak a Rökk Szi­lárd utcai rabbiképző épüle­tében működő csendőrkülö­nítmény tagjai és kegyetlen vallatás után adtak át ben­nünket a német fasisztáknak, ök elpusztultak, én hazatér­tem. Visszatérésein óta mindig szerettem volna felderíteni, kik votak azok az emberek, akikkel Petőfalvi kapcsolat­ban állt a nógrádi szénme­dencében. Történészeknek is mondtam, bizony jó lenne megismerni az ellenállási mozgalomnak, a bányászszer­vezetnek ezt a Nógrád megyei területét. írtam is róla. Vissz­hang csak a mátraszőlősi el­lenállóktól érkezett, míg vé­gül dr. Horváth István me­gyei ipúzeumigazgató felfi­gyelt arra, hogy Zagyvapai- falván született valaki, aki a magyar kommunista mozga­lom, a magyar ellenállási mozgalom mártírja lett. Így került sor az iskolai kiállítás ünnepélyes megnyitására és most talán™ ft94 az Iskolában néztem ““f a vigyázzban álló pi­ros és kék nyakkendős gyer­mekek tiszta tekintetű, egész­séges arcát, később hallgattam okos kérdéseiket és az járt az eszemben, hogy minden fájda­lom, bánat és borzalom meilett a mártírok halála igazán szép Döme Piroska

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents