Nógrád. 1981. november (37. évfolyam. 257-280. szám)

1981-11-15 / 268. szám

Múzeumok és a közönség 13 kulturális közvélemény érdeklődése a múlt hetekben, október idején hagyo­mányosan a múzeumok és a műemlékek felé fordult. Ha­zánkban Immár huszadik alkalommal zajlottak a múzeumi és műemléki hónap eseményei. Természetesen a múzeumi és a műemléki tevékenység nem korlátozódik egyetlen hónap­ra. e területek is a folyamatos kutatással, az állandó tudo­mányos jelenléttel töltik be szerepüket a művelődésben. Mégis, szükség van az ilyen rendezvénysorozatokra, hogy ily módon is ismételten megerősödjön a múzeumok és a műemlékek iránti érdeklődés. Az idei múzeumi és műemléki hónap sajátos jellegét az adta, hogy különösen nagy hangsúlyt fektettek a közönség- kapcsolatok fejlesztésére, a formák gazdagításával a nyi­tott múzeum gondolatának további erősítésére. Az esemé­nyeket megyénk múzeumaiban szintén e gondolatkörök je­gyében szervezték. Milyen eredménnyel? A teljesség igénye nélkül szólunk a múzeumi és műem­léki hónap néhány jellemzőjéről. Mindenekelőtt arról a kedvező jelenségről, hogy októberben a múzeumok látoga­tottsága jelentősen megnőtt. Ha csak a három nagy múzeu­mot, a balassagyarmati Palóc, a szécsényi Kubinyi Ferenc és a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumot tekintjük, a lá­togatók száma megközelítette a tizenötezret, ez a tavalyi múzeumi hónapi látogatottságnál is lényegesen több. Az ese­mények előkészítése és megszervezése eredményes volt, mindössze három program maradt el, Pásztón a nógrádi mű­vészeket bemutató kiállítás, a szécsényi műemléki program egy része és egy salgótarjáni múzeumbarátköri rendezvény. Ugyanakkor a tervezetten túl is voltak programok, s az ese­ménysorozat hatékonynak bizonyult, tovább növelte az ér­deklődést ezen intézmények iránt. Néhány szót az eredményekről. A hagyományos múzeu­mi rendezvények közé tartoznak a kiállítások. Ezek között si­keres volt a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban a Régészeti bejelentések, adományok című tárlat amely első­sorban a leletbejelentések alapján gyűjtött emlékeket mu­tatta be imponáló gazdagságban, az adományozás, a leletbe­jelentés történetiségét is érzékeltetve bizonyos mértékben. A szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban — terven túl — a múlt század közepéről származó bútorokkal, tárgyakkal en­teriőröket alakítottak ki. A balassagyarmati Palóc Múze­um pedig Kovács Tamás néprajzi fotóinak adott otthont. Ugyancsak a hagyományos formák közé tartoznak a múzeu­mi hétfők és a múzeumbarát körök rendezvényei, ez utób­biak közül egy eseményt külön is kiemelünk. A szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban október 19-én került sor a magyar múzeumi közösségek első találkozójára, a rendezvény másnap Salgótarjánban folytatódott. A talál­kozó összehívásának célja az volt, hogy felmérje, milyen múzeumi közösségek működnek ma az országban és ezek­ben milyen tevékenység folyik. Ugyanakkor lehetőséget te­remtett arra, hogy az egyes közösségek képviselői tapaszta­lataik elmondásával segítsék mások munkáját, s „ötletbör­ze” gyanánt módszertani támogatást is nyújtsanak a részt­vevőknek. Ez a mozgalom, bár gyökerei a múlt századba nyúlnak vissza, az 1960-as évek végétől szélesedett ki. Nap­jainkban hazánkban mintegy száz ilyen közösség működik. A fellendülés mögött ott kell látnunk azt a tényt, hogy a múzeumok nyitottá váltak, továbbá a közművelődési tör­vény hatását és ennek következtében a közművelődés tér­hódítását a múzeumokban, amint azt a megye múzeumaiban is tapasztalhatni. Az újabb formák közé tartoznak megyénk múzeumai­ban azok a találkozók, amelyek során elsősorban középisko­lás diákok találkoznak muzeológusokkal, az intézmények­ben folyó tevékenységi területekkel. Például októberben a salgótarjáni Táncsics Mihály Közgazdasági Szakközépiskola és a Bolyai Gimnázium tanulói látogattak a Nógrádi Sán­dor Múzeumba, ahol a tanult anyagokhoz korabeli tárgyakat ismertek meg, illetve a kortárs magyar irodalomról folyt beszélgetés. Ez utóbbi a szintén ebben az időben megrende­zett Gerelyes Endre-emlékesthez kapcsolódott, amely ugyan­csak idei kezdeményezés, s egy rendezvénysorozat első ese­ménye volt. Újdonságnak számított az a kiállítás is, ame­lyet a múzeum a zagyvapálfalvi általános iskolában rende­zett Petőfalvi Lajos életének és munkásságának bemutatásá­ra. A miskolci Herman Ottó Múzeum salgótarjáni bemutat­kozása szintén kiemelkedő jelentőségűnek számít, a kölcsö­nösség jegyében mélyülő kapcsolatról vall. Igen gazdagok voltak ez időben a múzeumi zenei programok is mind Sal­gótarjánban, mind pedig Balassagyarmaton és Szécsényben. St Crip] múzeumi és műemléki hónapban megfo- íUÍS“ galmazott célok természetesen hosszabb táv­ra szólnák. S az eredmények ellenére további feladatok áll­nak intézményeink előtt mind a tudományos, mind pedig a közművelődési munkában. Például a nagyüzemi együttmű­ködési szerződésekben foglaltakból is további teendők há­rulnak a múzeumokra, az üzemekre. Az eddigi eredmények jó alapot jelentenek a további hatékony múzeumi tevé­kenységhez, s feltételezhetjük azt is, hogy a most felélén­kült érdeklődés, a közönség figyelme a jövőben is megma­rad, sőt fokozódik. T. E. Uj filmek és felújítások Á szovjet filmek fesztiváljának megyei programjában A szovjet filmek fesztiváljá­nak idei eseményeire a MO- KÉP kitűnően használható ki­adványt bocsátott ki Ábel Pé­ter tollából A szovjet filmek fesztiváljának története cím­mel. Ebben olvashatjuk: „Az első orosz filmeket a század elején — 1909. é6 1912. között vetítették Magyarországon, Szovjet produkciókat pedig 1919-ben a Tanácsköztársaság idején láthattak a budapesti­ek Szamuely Tibor népbiztos jóvoltából, aki kalandos úton Moszkvából repülőgépen hoz­ta a kópiákat a magyar fő­városba”. E kezdetek után hosszú év­tizedeknek kellett eltelnie ahhoz — az ismert történel­mi tények miatt —, hogy a magyar közönség újra szovjet filmeket lásson, sőt azokat ünnepélyes külsőségek között élvezhesse. Az első szovjet filmszemlét 1948 őszén a Ma­gyar—Szovjet Baráti Társa­ság rendezésében tartották, s azóta évenként megrende­zik bővült formával és tar­talommal e jelentős kulturális eseményt. Megyénkben a mostani öt új filmből négyet vetítenek film­színházaink, egyelőre, azaz eb­ben a hónapban a fesztivál idején a két városban, Balas­sagyarmaton és Salgótarján­ban. E négy film: Nyikita Mi- halkov Oblomov néhány nap­ja, Alekszandr Mitta Kataszt­rófa földön-égen, Bolotbek Samsijev Korai darvák és Vla­gyimir Menysov Moszkva nem hisz a könnyeknek. A többi moziban korábbi sikeres fil­meket újítottak és újítanak fel. Például Pásztón vetítettbe A kétéltű embert, Szécsényben Az inspektor küldetését, Nagy- bátonyban bemutatják a Re­pülés az űrhajóssal-t, Kistere- nyén a Szivárványt. A megyei program összeállítói arra tö­rekedtek, hogy a szovjet pro­dukciók legszélesebb skálá­ját fogják át, gyerekeknek, fiataloknak, felnőtteknek egy­aránt megfelelő témájú, mű­faji feldolgozásban gazdagsá­got kifejező filmeket válogas­sanak. Hét szélesvásznú, har­minckét normál és hetvenhét keskeny filmszínházban lát­hatják az érdeklődők az al­kotásokat. A nagyobb telepü­léseken több szovjet művet is bemutatnak, sőt több helyen is vetítenek. Nagybátonyban például a Bányász és a Petőfi Filmszínházban, a megyeszék­helyen pedig a premier mozi mellett a Kohászban, a me­gyei művelődési központban, a kórházban, az öregek napközi otthonában, az MHSZ-ben stb. Az utóbbi egy évtizedben Salgótarjánba többször is el­látogatott szovjet művészde­legáció, legutóbb 1978-ban. Idén ilyen eseményre nem ke­rült sor. De kiegészítő prog­ramról a megyei moziüzemi vállalat a helyi erőkkel össze­fogva ezúttal is gondoskodott, Szovjet filmplakátok kiállítása várja a hónap végéig az ér­deklődőket a salgótarjáni Arany János utcai lakóklub­ban. a balassagyarmati Mik­száth Kálmán Művelődési Központ ifjúsági és úttörő­házában, valamint a kistere- nyei Petőfi Filmszínházban. Németh Miklós rajza A Kadriorg árnyas fái alatt sínylette a Kadriorg növény­világa. A szakemberek gon­dosan tanulmányozták a fák betegségeinek okait és meg­felelő intézkedéseket tettek avégből, hogy helyreállítsák és megőrizzék a parkot. Jelen­leg a tallinni botanikus kert munkatársai foglalkoznak ennek a feladatnak a megol­dásával. „Kis Peterhof" — így ne­vezték valamikor Kadriorgot, a gyönyörű parkot és az ott levő kastélyt. Kadriorg valamikor régen messze a városon kívül volt. Azóta azonban Tallinn nagy­ra nőtt, és Kadriorg majd­hogynem az észt főváros köz­pontjába került. A modern várossal való szomszédságot azonban meg­Mustrálva tájakat Néz rám a helybéli festőmű­vész, nevezzük N.-nek, mert nem kértem engedélyt tőle, hogy kibeszéljem érdeklődé­sét, néz elgondolkodva palóc­kékre emlékeztető szemével, és mondja is a kérdést, amely felfogja az egész megyét: — És mondd, neked melyik táj a legkedvesebb? xxxxxxxx Talán nem így mondja-kér- di, talán így: melyik nógrádi táj tetszik a legjobban — mégis ezt hallom ki belőle, „melyik a legkedvesebb?....” Mert azért erre gondol. A „tetszik” és a „kedves” bi­zony nem egyenértékű, úgy viszonylanak egymáshoz, mint a kezdet és a felfokozott vég — legkedvesebb. Ez már te magad is lehetsz valamikép­pen, megfoghatatlanul, meg­magyarázhatatlanul. A leg­kedvesebb még ennél is több; kimondatlanul benne talál­ható az is, hogy tehát, kedves így ahogy van az egész, de le­het benne egy különleges is. Történetesen tudom, hogy ő maga, a kérdező, szerelmesen csüng az Ipoly-menti tájak hangulatos látványain, és amióta megnéztem jó néhány göcsörtös fűzt lehangulatozó képét, én is más szemmel né­zem ezt a jellegzetes naturát, odakerült ez a félig szelídített palóc vízpart, meg egykor volt árterület a „kedvesek” kö­zé. Hát így lehet valamennyi­vel az ember, ha nem született valamelyik szegletében Nóg- rádnak, mert akkor persze fl i B ÚTONJÁRÓ B I könnyű, akkor a szülőhely a legkedvesebb. XXXXXXXX A táj hangulataival nemigen törődik a benne élő ember. Hogyan is törődhetne, ami­kor neki a hajlatokat játszó domb nem keménységet oldó görbület, hanem a" keserves küzdelem a földdel még a gé­pek korában is. A táj neki a munka hangulata, s ha a föld­re feszül új módi eszközeivel, nem válik el tőle igazán, min­denesetre a táj része maga is. Csak az ilyen-olyan hangulat­ra, tartalomra, képzettársítás­ra, beleérzésre, ihletre sokat építő foglalkozású, vagy hiva- tású ember keresi mindenütt a genius loci-1, a hely szelle­mét, amelyben az ókoriak még külön hittek is. Ehhez persze érzékenység kell, a festők hi­vatásszerűen fejlesztették ki magukban a legfinomabb ere­zetű fogékonyságot, még azt is letapogatva, ami pedig nem látható. XXXXXXXX Az íróféle meg talán egé­szen más. Mindent szeretne megérteni. Rábámul a tájra, már amennyit a tekintete itt a hegyek-völgyek között ver­gődve egyszerre befoghat, s mondja is, hogy „hej, beszép!”, de aztán odacsörtet minden kőhöz, hátha nyomot talál még rajta. Itt. a képzelet na­gyobb, a hit, hogy „nem is volt az olyan régen”, néhány emberöltőt meg lehet figyelni, el lehet érni a maiak által, elég csak közel menni fűhöz, fához, nevezetes völgyhöz, er­dei ösvényhez, kiugró szikla­falhoz, a kibontott hegy gyom­rához, a pásztói templom tor­nyához, aztán fel a meredek lépcsősoron, megtapogatva a belül erődítményhez hasonló messzire mutató jelet, a tor­nyot magát — és ott fentről akár szemügyre vehető, ahogy a honfoglalók ezt a medencét elözönlik, lovakkal, szekerek­kel, szilaj ökrökkel, s ha már esteledik is, akkor az őrtüzek is látszanak körös-körül a ge­rinceken. XXXXXXXX Már ez a táj ilyen. Mennél több részletét ismeri meg az ember, annál nehezebben mondja ki valamelyik pásztá- nyi szeletére, hogy „no, ez a legkedvesebb!” Ezt talán soha ki sem mondja, akármennyi időt tölt is el benne, legfeljebb mustrálgatja magában, hogy hát talán — a szélén kezdve — a honti táj lenne a külö­nösen kedves a Börzsöny ko­moly fenségét ízesítve-színez­ve, vagy talán választhatná a történelmet, Szondyt, egykor volt céheket idéző Nagyoro­szit, építő hagyományaival, Nógrádot, a névadót, csendes derűjével, kinyújtott emberi ujjat másoló várromjával, pin­ceszerével, őskútjával, renge­teg életerős fasorával a tisztá­ra sepert utcáin? Szendehely, a takaros lenne az, ahova fel­kaptat a váci út, olyan lelket vidító hatalmas zöld falak között, hogy csupán ezért akár a legkedvesebb is lehetne; vagy a lóverseny zés re, kaszi­nózásra hajlamos kicsapongó Herczfeld Fricit (így említette egykori cselédje!) meg pere­puttyát, szivarfüstjét is fel­idéző gyönyörűséges Tolmács, a besenyők egykori lakóhelye lenne az? Azt mondják még ma is, hogy ez a „nagy kujon Frici” kártyán nyerte errefelé a birtokát. Szeszgyárat, vagy ecetgyárat is működtetett raj­ta, de Tolmácson alig látták. Az asszony volt itt az úr... Hej, micsoda pernahajder le­hetett az a Frici, ha ezt a tá­jat nem állhatta, ha a tarok­kot bámulta hónapszám: ide tőkét álmodhat a mai króni­kás. idegenforgalmi hasznot hajtó szupereredeti, tghát nem szuperkomfortos szállót a Fri­ci elhagyott kastélyába, aztán lovakat ezekre a boldog lan­kákra. meg devizás kisasszo­nyokat, vénecske hölgyeket. pocakos úrlovasokat, hogy mindenki jól járjon, azért. XXXXXXXX Na, már akárcsak a Bör­zsöny környékén örökre el­akadhat a tájat mustráló, mert hiszen éppen a felénk eső, ránk jutó keleti oldala a leg­szebb a hegységnek, peremén meg valamennyi település kü­lönösen kedves, ha egy kissé bizony távol esik is a megye- székhelytől. Aztán itt a nagy adóság, éppen Diósjenőn! A nyári strandidőben hangzott el a javaslat a strand gondno­ka részéről — majd ő elvezet egyszer fel a Csóványoshoz, mert oda akárhogy menni nem érdemes, meg persze akármerre sem. Ott azután lá­tok majd olyan kőképződmé­nyeket, hogy „olyanok, minta megkövesedett óriásemyők”, azok alá beállhat az ember, de valahol megleljük még azt a kijáratot is, amelyik a föld alatti utakhoz szolgált az egyik vártól a másikig... Vagy mégis a legjellegzetesebb nógrádi táj (de az-e valójá­ban?) a cserháti vidék lenne a legkedvesebb, hogy kissé beljebb jöjjünk térben, táj­ban egyaránt? Hát talán Ga- ráb lenne az, vagy Bokor. Ku­tasó, a „nemes falu”, Cserhát­szenti vá.n? Vagy mégis kicsit visszalépve, a nevezetes hely Tereske ? Az útról, amely Rút­ság felé húz, olyan ez a kis­község, mint egy fészek a táj hívogató. Innen fentről, a nemzetközi út hátáról nézve körös-körül a vidéket éppen a nőtincsi—tereskei beága- zás után meg olyan érzése tá­madhat a sok dombhoz, gör­bülethez, hegyhez, völgyhöz szokott szemű nógrádi ember­nek, hogy országnyi nagy e kis megye! XXXXXXXX Hogy lehet ennek a végére járni? Hát a Mátra? Hát a Szuha völgye, a Kis-Zagyva- völgye, Sámsonháza—Márk- háza—Kisbárkány—Nagybár- kány—Luciáivá, hát Szirák, Palotás, a kürtök, tárcsák a megye csücskében, Kalló kör­nyékén és Salgótarján, Balas­sagyarmat, a csinos örhalom, az idegent szívesen látó ked­ves Hugyag a víz partján, hát Pogony, Zabar, Cered, Bá- tony, Kisterenye, a munkás­település, a vasúti múlt és jö­vő, az új házak, itt és ott, hát Buják, Hollókő? A karancsok, a hartyánok, a gécek, az er­dők, a kövek, a magasra tö­rő, köröző madarak, hát Nem- ti és Dorogháza, hát ők vala­mennyien, akik valaha ebben a tájban éltek, változtattok rajta, őriznek belőle, hát, hogy lehet így választani?! T. Pataki László NÖGRÁD — 1981. november 15., vasárnap 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents