Nógrád. 1981. október (37. évfolyam. 230-256. szám)

1981-10-25 / 251. szám

Lajos (1914-1944)

Petőfalvi

Petőfalvi Lajos a megyei

munkásmozgalom figyelemre méltó képviselője, akinek tevékenységére, szerepére az újabb történeti kutatások Irányították a figyelmünket Ahhoz, hogy tevékenységéről teljes képet alkothassunk, további tudományos, kutató- és gyűjtőmunkára van szükség.

Zagyvapálfalván született 1914. május 15-én, bányász- családban. A család ismért bányavidékről, a Selmecbánya mellől! Vysoka (Magaslak) községből származik. Válószínű, hogy a századforduló munkaerő-vándorlásának „új hulláma” hozta a családot Nógrád megyébe. A Prokesch család (Lajoö 1934-ben magyarosította a nevét Petpfalvira) a zagyvapálíalvai bányatelep VI-os kolóniájában lakott. A családfő eltűnt az I. világháborúban, a gyermeket ezután édesanyja, Visnyovszky Anna nevelte. Petőfalvi Lajos az elemi iskola elvégzése után 1926-tól a zagyvapálíalvai üveggyárban dolgozott. Tizenhat éves volt, amikor bekapcsolódott a salgótarjáni ifjúmunkás-mozgalomba. Jelenlegi ismereteink alapján úgy tudjuk, hogy az üveggyárból a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. zagyvapálíalvai bányájához került, ahol kőművesként dolgozott. Ebben az időben töltötte katonai szolgálatát Salgótarjánban, illetve Tatán.

1939-ben, mint csillést alkalmazták a tatabányai síkvölgyi bányánál, ami köztudottan a bányatársaság legvizesebb, legegészségtélenebb munkahelye volt.

1940 májusában elbocsátották, majd 1942 elején alkalmazták Ismét segédvájár minőségben. Ekkor a tatabányai 10-es aknán dolgozott. Közben 1940-ben megnősült, felesége Szabó Rozália bányász- családból származott. Házasságukból három gyermek született. 1944-es keltezésű bizonyítványa szerint abban az évben vájárvizsgát tett. 1944. szeptember 1-én büntetésből elbocsátották. Nyilvántartólapjára rákerült: „Többé fel

nem vehető! A katonai spágnak átadva”. „Bűne” az volt, hogy szót emeli az alacsony munkabér ellen, valamint követelte, hogy egy helyett két ember tolja a csillét

A Szovjetunió elleni agresz- szió idején a Tatabányán Tóth- Bu csoki István vezetésével működő kommunisták keresték az összeköttetést a többi bányavidékkel.

Salgótarján összekötőjének — a fenti nyilvánvaló okok miatt — Petőfalvi Lajost jelölték. 1943 végén a tatai bányavidéken megalakult a Békepárt Központi Bányászbizottsága, melynek vezetője Golub Rudolf, a négytagú bizottság egyik tagja Petőfalvi Lajos lett A Békepárt és a Bányászbizottság közötti kapcsolatot Döme Piroska biztosította, A tatai illegális bányászbizottság tagjainak 1944. szeptember 8-i letartóztatása után Petőfalvi vállalta, hogy Golubbal együtt tartják a kapcsolatot a salgótarjáni szénmedence bányászai és a Budapestre menekült bizottság tagjai között Petőfalvi Lajos szállította Salgótarjánba az illegális sajtót, a Szabad Népet a Béke és Szabadságot, a Harcoló Bányászt, valamint a röplapokat. 1944 augusztusában, szeptemberében Petőfalvi Salgótarjánban, eleinte Som- lyó-bányatelepen Krosnyicki János lakásában tartózkodott, de mivel a háziak féltek a rendőrség esetleges zaklatásaitól, ezért átköltözött Roz- gonyi Péter lakásába. Petőfalvi Lajos Somlyói tartózkodása idején lejárt a bányába dolgozni. Innen is távoznia kellett, mert egy Princz nevű nyilas érzelmű ember fel akarta jelenteni.

Októberben Sulyok Albert vitte el Baglyasaljóra Kakuk Gusztáv lakására, ahol több mint két hátig lakott. Petőfalvi ezalatt állandóan járta a bányavidéket, igyekezett kapcsolatokat kiépíteni a bányászokkal, többször megfordult Mátra szőlősön, ahol egy kisebb ellenálló csoport kezdett kibontakozni, óvatosnak kellett lennie, mert salgótarjáni működése során ugyan a Balatoni István álnevet használta. enriek ellenére többen felismerték benne az egykori zagyvapálíalvai fiatalembert A Kakuk család úgy emlékszik Petőfalvira, mint „fiatal, kedves, mindig vidám férfire”.

Petőlaiviék felvették a kapcsolatot a Losonc környékén működő szlovák partizánokkal. Petőfalvi hozta az üzenetet, miszerint a partizánok orvosokat, gyógyszereket és élelmet kértek. Feltételezéseink szerint vagy a Voljanszkij százados parancsnoksága , alatt működő partizáncsoporttal, vagy pedig a Bandur Gyula által vezetett kőbányászokból álló ellenállókkal kerültek kapcsolatba.

További kutatás tárgya lesz, hogy milyen szerepet játszott Petőfalvi Lajos, mint a Központi B^pyászbizottság tagja a karancslejtősi ellená^ás előkészítésében.

Petőfalvi fegyverhasználatra tanította a bányászokat a Salgótarján környéki erdőkben, amikor bal keze gsebesült. A golyót az acélgyári rendelőben távolították eL 1944. október 28-án azzal búcsúzott el Kakukéktól, hogy három hét múlva visszatér. Golubbal együtt október 30-án Budapestre utaztak, hogy tevékenységükről beszámoljanak és újabb propagandaanyagot hozzanak. A találkozó helyén nyilasok törtek rájuk és letartóztatták őket. Petőfalvi Lajost november 14- én Budapestről Dachauba vitték, majd onnan november 24-én a Dachau melletti Natz- weiler táborba. Ettől kezdve további sorsa ismeretlen.

Október 5-én a múzeumi hónap keretében a Budapesti úti Általános Iskolában Petőfalvi Lajos-emlékkiállítást nyílt meg, amely végigkíséri életútját, tevékenységét Az iskola tanulói vállalták Petőfalvi Lajos emlékének ápolását, amihez gyűjtőmunkával szeretnének hozzájárulni.

Telek Béla muzeológus

M

ég világos volt, amikor az elsőosztályos leko hazaért az iskolából, és a gyerek úgy odavágta a táskáját, mintha már az érettségin is túl lenne. Az anyja megcsókolta, leültette vacsorázni, aztán bement « hallba. Igen, a mama és a papa a televíziót nézik, amíg neki, leké na!;, meg kell enni két túrósbatyut és egy üveg aludttejet. Utána még valami akácmézet is. A szokásos esti tortúra. És a hallban nem szabad enni...

Amíg 1 ckó a konyhában töltötte a száműzetését, a mama és a papa a televíziót nézték. A képernyőn föltűnt egy miniruhás leányzó, ott várakozott egy szökőkút mellett, és kis idő múlva egy hosszú hajú fiú közelített felé. Már-már kezet fogtak, amikor elsötétült a képernyő, mintegy szándékosan a találkozás pillanatában. A papa fölugrott, megnyomta az egyik gombot, de a kép nem volt sehol.

— Látod, most elrontottad! — vádaskodott az asszony, — Már mondtam neked, ne nyúlj ahhoz, amihez nem értesz. A legérdekesebb résznél rontottad el.

— Te is csak egy valamihez értesz! — mérgelődött a papa,

Gancso Kraev:

Családi perpatvar'

— Én veszek egp jó, hibátlan

készüléket, te hozzányúlsz azzal a suta kezeddel, és elrontod. Másoknál a férfiak kezelik a televíziót, és az hiba nélkül működik hónapokon át. Hát most nézzed a filmet, ha nincs más dolgod.

— A televízió működött is, de te nem értesz hozzá, és oda nyúltál, ahová nem kellett volna. Más férfiak értenek a készülékhez, de te... Tudhatnád, hogy az a gomb nem a képbeállító, hanem a fényszabályozó, érted! Most nézd képzeletben a televíziódat. Legkevesebb két hét, amíg megcsinálják. De az a televízió, amit te veszel, csak ennyi ideig működik. Más férfi, ha megvesz valamit, kipróbálja, kiválasztja, nem szórja ki a pénzt az ablakon. De a mi mosógépünk zörög, a porszívónk se működik, magam verem ki a gangon a port, a ventillátor pedig ott áll az ablakban az árnyékban, mint valami füleit lógató szamár.

— Egy olyan háziasszonynak, mint te, betonacélból kése minden gépet csinálni, de tán még azt is elrontanád. Nem tudsz bánni velük, nincs hozzá eszed. Tudhatnád, hogy ez nem rokka, hanem gép, ismeretet, technikai érzéket kíván, Névnapodra is egy aranyórát kaptál, de te azt is elhagytad.

— Mivel nekem nem tetszett, és vettem egy másikat. Látod, mennyit szenvedek veled. Óh istenem, meddig lehet ezt tűrni. A televízió javítása csak pénzkérdés. De te magad is lehetetlen alak vagy — sírta el magát a mama.

Ebben a pillanatban, még majszolva, bejött Icko, és mogorva képet vágott.

— Már megint ez a perpatvar! Nem illik.

— Fiacskám, el romlott a televízió. Az apád..

Icko egy pillanatra elcsodálkozott, majd a csillár kapcsolójához lépett, megnyomta, és megszólalt:

— Nincs villany, szülők ünnepélyes ábrázattal egymásra néztek, majd könyörgő tekintettel fordultak a csillár felé.

Migray Ernőd fordítása

Bemutatjuk a Magyar Országos Levéltárat

Pótolhatatlan, egyedi iratok

A levéltárak hazánkban Is

az ügyek írásbeli intézésének el térj édesét követően jöttek létre. A világi iratok iránti igény nagyjából a XI—XII. század fordulóján jelentkezett, s a leggyakrabban adásvételkor, vagy peres ügyek intézése esetén merült fel. Az írásbeliség termékeinek megőrzéséről — tudomásunk szerint — IV. Béla korában esett először szó. A jogbiztosító ügyiratokat eleinte alighanem a visegrádi királyi palotában gyűjtötték, majd a XIV. század köaeipéin Budára* a tárnoki -házba szállították. Ezek az okiratok, sajnos, a történelem viharaiban elpusztultak, illetve szétszóródtak a világ*3an' Az olvasóterem

EGY INTÉZMÉNY —

KÉT SZÜLETÉSNAP

Az emberek és az intézmények azonban továbbra is őrizték a ■ számukra értékes okmányokat. Az országos jelentőségű iratok gyűjtését 1723-ban már törvény is biztosította, előírásai azonban csak 1756-ban váltak valóra, amikor is megszületett az ország levéltára, az Archívum Regni. Az intézmény az országgyűlés határozatainak másolatát és a nádor iratait gyűjtötté. A polgári állam és társadalom igényeinek megfelelő Országos Levéltárat 1874- ben hozták létre. Az új intézménybe a polgári átalakulással megszűnt a kormány hatóságok, kancelláriák kézirattárai, valamint az 1848—49-es minisztériumok okiratai «kerültek. S mivel az Archívum Regni anyagát Is* beolvasztották az állományba, egy évszázad múlva furcsa dolog történt: az Országos Levéltár előbb (1953-ban) ünnepelte a 290. születésnapját, mint a 109-at, amelyről 1974-ben emlékeztünk meg.

HARMINCNÉGY KILOMÉTERES ÁLLOMÁNY

A budai várban, a Bécsi kapu téren álló, Pecz Samu tervezte neoromán stüusú épületben működő Magyar Országos Levéltár 1969. óta ún. zárt levéltári funkciót tölt be, csak a felszabadulás előtti, társadalmi, politikai, művészeti szempontból történeti jelentőséggel bíró Iratokat őrzi, az azóta keletkezetteket pedig az új Magyar Központi Levéltár gyűjti. Azt gondolhatnánk, hogy az 1945. utáni anyagtól megszabadított Országos Levéltár azon ritka közgyűjtemények egyike, amelyek nem küszködnek helyhiánnyal. Az épület raktárai azonban telítve vannak. Az intézmény harmincnégyezer iratfolyóméternyi anyagot őriz, vagyis az egymás mellé rakott okmányok harmincnégy kilométeres iratkigyót alkotnának. Az évente kettő-négy folyómétert kitevő, magánosoktól vett, vagy letéti megőrzésre kapott anyagot mór nem tudják az épületben elhelyezni, sőt, a

XIX—XX. századi közlekedéstörténet! dokumentumok egy VIII. kerületi pincében porosodnak, és a pénzintézeti központ anyagát is külső raktárban tarják. De ez a gond, a tárolóhelyiségek tömörrak- tárrá alakításával, remélhetőleg hamarosan megoldódik.

ISMERETLEN KÁRTEVŐK

\

Az Országos Levéltár fő feladata, hogy a gyűjtőkörébe tartozó anyagot megőrizze és az olvasók rendelkezésére bocsássa. Ezenkívül a hiányzó dokumentumok beszerzéséről sem feledkezhet meg, s a nála levő iratok állapotát is figyelemmel kell kísérnie, állaguk megőrzéséért mindent el kell követnie.

Sajnos, az utóbbi időben Ismeretlen penész- és gomba- fajták támadták meg a dokumentumokat, s egész rubrikákat tüntettek el a kiszemelt iratokból. A levéltár fertőtlenítőberendezésével évente csupán száztíz iratfolyóméter- nyi iratot tudnak kezelni, és a fertőtlenített dokumentumokat kénytelenek a fertőzött raktárakba visszatérni. Az intézmény munkatársai már csak abban reménykedhetnek, hogy mihamarabb elkészül a következő ötéves tervidőszakra Ígért, nagyobb kapacitású fertőtlenítőberendezés.

De nem csak ismeretlen

kártevők rongálják az állományt. A gyakori használat is árt a dokumentumoknak, ezért a legkelendőbb irategységeket mikrofilmre veszik. A fotózott anyagok eredeti példányát csupán kivételes esetekben adják ki, illetve akkor, amikor a kutatás az eredeti dokumentum vizsgálatát kívánja meg, mint például az írás- vagy pecséttörténet.

A mikrofilmezésre kiválasztott anyagról két másolatot készítenek. Az egyiket a levéltár épületében őrzik, a másikat a városon kívül helyezik el. így egy esetleges természeti katasztrófa se okozhat jóvátehetetlen kárt az állományban. Keserű tapasztalatok késztették erre az előrelátó gondoskodásra a levéltárosokat A második világhál»-!

rú és az 1956-os ellenforradalom alatt kétraktárnyi pó-; tolhatatlah irat — többek között a Tisza család levéltára és az 1848-as jobbágyfelszabadítást lezáró úrbéri bíróságok anyaga — esett áldozatul a harcok során keletkezett tűznek.

AZ IGÉNYBEVÉTEL,

KORLÁTA1

A levéltárak anyagát az állampolgárok csak 18. életévük betöltése után használhatják, de a gyakorlatban kutatási engedélyt — állományvédelmi okokból — csak azok kapnak; akik ún. közérdekű kutatásokat folytatnak. Közérdekű ku-' tatásnak tekintik a szakmai felkészülés érdekében, vagy a tudományos feldolgozás és feltárás igényével végzett vizsgálódást, valamint a közművelődési célt szolgáló gyűjtőmunkát, például a dokumentumkötetek összeállítását.' Népgazdasági érdek is vezérelhetné az ide látogatókat, de ezzel a lehetőséggel igen kevesen élnek. Pedig a levéltár óriási anyaggal rendelkező térkép- és tervtára megkönnyít- hetné a napjainkban építkezők munkáját.

A kutatókat szívélyes légkör fogadja a levéltárban, az anyagban való eligazodásukat különféle segédletek biztosítják. Csupán egyetlen kutatói réteget fogadnak „ferde szemmel” a levéltár dolgozói, azokat, akik mások, vagy — a jobbik esetben — saját családjuk története iránt érdeklődnek. Jóllehet, tiszteletre méltó, ha valaki ápolja a hagyományokat, de be kell látniuk, hogy ennek a kiváncú- ságszámba menő szórakozásnak nem áldozhatjuk fel a levéltár érdekeit. Azokat viszont, akik pusztán gyönyörködni »szeretnének a régi iratokban, megnyugtatható uk: ősztől tárt kapukkal várja a csoportos érdeklődőket a levéltár ritka iratait bemut tó kiállítóterem, ahol egyes évfordulókhoz kapcsolódó, meghatározott tematika szerint összeállított anyagokat is láthatnak majd az érdeklődők.

Mátraházi Zsuzsa-MaaaaitfaaBaBaBBM'waaatGyakori eset volt a magyar muzeológia történetében,

hogy egy-egy múzeum jelentős magángyűjteményből jött létre, mivel tulajdonosa azt a nemzetre hagyta. Az ilyenfajta mecénási gyakorlathoz két dolog kellett leginkább: megfelelő anyagi körülmények és tudományos szintű felkészültség.

Mindkettővel rendelkeztek a Kubinyiak a XIX. század első felében Nógrád megyében. Bár csak a jómódú köznemesi réteghez tartoztak, módjukban állt tudománypártoló tevékenységet folytatni. A famíliában ez már tradíciónak számított, családi mottóként ezt a Seneca-ldézetet használták; „A halállal nem szűnünk meg élni, a múzsa nem enged meghalni: emberhez illő gyönyörűség embertársamnak szolgálatára lenni.”

Életmódjuk általánosnak vagy éppen tipikusnak semmiképpen nem nevezhető. Gondoljunk csak bele, bár sztereotip a kép, de igaz: a korszak jellemző nemesi életformája az otthonülő, kártyázó, vendéget fogadó, írni-olvasni alig tudó, csak a kalendáriumot forgató köznemes.

Csodabogárnak kijáró kézlegyintéssel intézik el azokat, akik mást, a hagyományostól eltérőt, s főleg pénzbe kerülőt csinálnak. A Kubinyiakat is ilyennek tarthatták.

Kubinyi Andrásnak Videfalvón, az ősi kastélyban több ezer darabos numizmatikai gyűjteménye volt, amelyet a korabeli hiányos leírás alapján is rendkívül gazdagnak ítélhetünk meg. De ugyanilyen nagy értékű volt a könyvgyűj8 NÖGRÄD - 1981. október 25., vasárnap

Gyűjtők, gyűjtemények,

múzeumok

teménye is, amely 1826-ban már mintegy ötezer kötetet tett ki, közöttük számos kézirattal. Pillnyi kastélyában csiga- (kövület) és kőzetgyűjteménye volt, üveg alatt elhelyezve, szakrendbe téve, hogy bárki megtekinthesse és használhassa. Nem véletlenül jegyezte meg a kortárs Mocsáry Antal: ,„. .ezen birtokos a tudományoknak, úgy valamint minden jónak kedvelője és elősegítője.”

Fia, Ágoston folytatta apja gyűjtőszenvedélyét. Neki is hatalmas ásvány-, numizmatikai és madártojás-gyűjteményed) volt. Később, a negyvenes évektől mint a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, „élhetett” szenvedélyének.

Testvére, Kubinyi Ferenc élete végéig hű maradt a család jelmondatához. Tudománypártoló önzetlensége, anyagi áldozatoktól sem visszariadó tevékenysége kivívta kortársai tiszteletét. Gyűjteményeit átadta a Nemzeti Múzeumnak, gyarapítva annak történet-természettudományi- képzőművészeti anyagát. Sajnos nem tudott mindent átadni, mert anyaga nagy része Losonc 1849. évi elpusztulásakor a lángok martaléka lett.

Hogy pontosan mi ment veszendőbe, nem tudjuk megmondani, mert nem maradt meg gyűjteményének részletes leírása. Azt tudjuk, hogy több ezer darabból állt, szakszerű,

aaa«aiaaaaaBaNaaaaBaaaBaaaaaa*'aBaaaBaBaMiaaaaaaaaaMaaaiaBaBaaaaaaaawaaaBa»Maa*«iaaaa«»a»

tudományos osztályozás szerint csoportosítva, név, és számsor szerint elhelyezve két teremben üveges szekrényekben.

öt csoportot alakított ki. Az elsőben voltak a régészeti leletek, elsősorban a kisterenyel ásatás előkerült tárgyai, eszközei. De ide sorolta be a történeti értékű tárgyait is: például I. Ferenc francia király kardja, Zsigmond korabeli tőrök, régi magyar kardok, páncélingek, sisakok, damaszkuszi és japán fegyeverek, XVI—XVII. századi bútorok, köztük Lorántffy Zsuzsanna szekrénye, Thököly Imre széke stb.

Az érc- és ásványgyűjtemény darabjait egész Európából gyűjtötte össze Kubinyi, főleg csere útján. Nagyon sok volt közöttük a nemesfém, a drágakő, A magyar anyagot megyék, s azon belül kőzetfajták szerint csoportosította.

A kövületek gyűjteményében zömmel fa- és csigakövületek találhatók. Értékben kiemelkedett közülük az ipoly- tarnóci ősfenyő 6 ölnyi (11.34 m) darabja, s az ugyaninnen előkerült levéllenyomatok.

Az ősállatok gyűjteményébe a Tisza medréből kiásott csontokat sorolta be Kubinyi Ferenc, Bölény- és rinocórosz- koponyák, mamraut-, ősmedve- stb. maradványok sorakoztak.

Ez a gyűjtemény lett tehát csaknem teljesen a tűz áldozata. Kubinyi Ferenc óriási lelki erővel és nem kisebb anyagi befektetéssel fogott hozzá, hogy gyűjteményét íjjjá- teremthesse, s kiegészthesse. Halála előtt egy évvel, 1873- ban az újra jelentőssé vált gyűjteményt kiállításon mutatta be, s azt a nemzetre hagyományozta, ezzel is. bizonyítva, hogy a legszentebb kötelesség a haza önzetlen szolgálata.

P. M.