Nógrád. 1981. október (37. évfolyam. 230-256. szám)

1981-10-25 / 251. szám

Höfgenizmus, avagy az árulás tragikomédiája Az előkészületek finisében Decemberben irodalmi színpadi napok Balassagyarmaton Ismét megrendezik az irodalmi színpadi napokat Balas­sagyarmaton. Az amatőr színjátszó mozgalom e rangos ese­ményére egyéves „kihagyás” után kerül sor. A rendező szervek a Népművelési Intézet, Balassagyarmat városi Ta­nácsa és a Nógrád megyei Tanács művelődési osztálya 1979- ben határoztak úgy, hogy az addig évenként meghirdetett seregszemlét a jövőben kétévenként rendezik meg. A dön­tésről — egyebek között — a színvonal további emelkedé­sét remélik, melynek első igazolására, avagy cáfolatára de­cember 11—12—13-án derül fény. Másfél hónappal a rendezvénysorozat kezdete előtt az előkészületek állásáról kértünk tájékoztatást az illetékesek­Az első példát kik szolgál­tatták, nem tudom, s a dolog természeténél fogva senki sem, de a régmúlt korok történeté­ben Szókratész kierőszakolt öngyilkossága a legemlékeze­tesebb a bölcselő és a hatalom — vagy ahogyan ma monda­nánk, az értelmiségi és a ha­talom — megbomlott viszo­nyára. Olyan tett volt az övé, mely később sokakat hason­lókra csábított, természetsze­rűleg kényszerűségből. Néró elöl menekült a halálba taní­tója, Seneca, a Satiricon című regénytöredékével halhatat­lanságot szerzett Petronius Arbiter. A középkor híres-hír­hedt összeütközéseit Giorda­no Bruno, Galilei esete jelké­pezheti. A gondolkodó, a mű­vész és a hatalom, a politika konfliktusára a közelmúlt is tucatjaival kínálja a példát, gondoljunk csak a nácizmus üldözöttéire, áldozataira, vagy akár Bulgakovra, Majakovsz­kijra, akár a mi József Atti­lánkra, Radnóti Miklósunkra. Az említett konfliktus — éppen úgy, mint a harmónia egy másik oldalról nézve — végigvonul a történelmen. Az alkotók, a művészek, lett lé­gyenek írók, költők, filmesek, előszeretettel merítenek ebből a témából. Tény, hogy a művészet, a mű­vész nem választható el az adott hatalomtól és politiká­tól, hogy a művész a lé­tező valóságból teremti meg a maga öntörvényű valóságát, amely vagy kellemes, vagy kellemetlen a hatalom számá­ra, hogy a művész nem létez­het, nem alkothat — tehetsé­géhez mérten — megfelelő támogatás, erkölcsi, anyagi elismerés nélkül. A művészetnek — úgy ér­zem — főképpen ezért kedvelt témája a művész és a hata­lom, a politika viszonya. Egy karakter változásának ürügyén erről az elméleti alapkérdésről (és persze még sok másról) készített filmet Szabó' István Klauss Mann Mephisto című regényéből. A filmet másfél hete mutatták be megyénkben, Salgótarján­ban díszbemutatója is volt, ankéttal egybekötve. A beszél­getés mindenképpen közelebb vitte a nézőket a mű teljes megértéséhez, s szemléletesen mutatta a véleménykülönbsé­geket, az árnyalatnyi eltérése­ket. A magam részéről azokkal értek egyet, akik nagy, meg­határozó filmélményeik közé sorolják a Mephistót, akik számára — bármennyire is korhoz kötött a mű — túlmu­tat saját magán, erőszakoltság nélkül bármikor aktualizálha­tó. Hiszen mindenféle társa­dalmi rendszerben, korban el­képzelhető, hogy léteznek olyan kivételes képességű mű­vészek, akik a sikerért képe­sek elárulni szerelmeiket, ba­rátaikat, még önmagukat, a művészetet is. Hendrik Höf- gen — a valóságban Gustav Gründgens — ilyen ember. Érvényesüléséért feladja po­litikai, művészi hitvallását, a karmait meresztgető, terpesz­kedő nácizmus szolgálatába áll, pártfogója a Tábornagy — a valóságban Gőring — ré­vén. Sorozatos tapasztalások útján hiába jut el az elbi­zonytalanodásig, hiába isme­ri fel, hogy személye és mű­vészete eszköz csak egy félel­metes, embertelen cél megva­lósítása érdekében, már nin­csen módja a kitörésre. Meddig szolgálhatja a mű­vész a hatalmat, a politikát? Minden művész mindenkori problémája ez, s a határt ki­ki másként, vagy azonosan, származása, neveltetése, hite és meggyőződése, érzelme, ér­deke és még számos más fon­tos jellemzője alapján állapít­ja meg. Höfgen nem vonja meg a határt, helyette ne­künk, nézőiknek kell. Höfgen több ízben is nemet mondhat­na, hátat fordíthatna a náciz­musnak, ahogyan teszik szí­nésztársai, családtagjai, de nem, ő kitart. Utoljára pári­zsi tartózkodása alatt nyílna alkalma a szakításra, ezt is elhalasztja. Mert nem foglal­koztatja a gondolat: milyen hatalmat szolgál, csak az, hogy az a hatalom figyelmével el­halmozza őt. A művésznek pe­dig — de minden embernek — ha szolgál, éppen azt kell feltennie: milyen osztályérde- keken alapszik a rendszer, milyen társadalmi célok meg­valósításán munkálkodik, mi­lyen módszerekkel? Ezek alap­ján lehet dönteni: azonossá­got vállalok-e, vagy sem. Mi­vel Höfgen erről nem gondol­kodik, értéktelenebb ember lesz, mint a kezdetben meg­vetett nemzetiszocialista párti színésztársa, a demokratizmus megsértéséért később szót emelő Hans Miklas, A film végső tanulsága: a művész felelős tehetségéért, művészetéért, az ember fele­lős a tetteiért. Embertelen eszmék, célok szolgálatára nincsen ésszerű, elfogadható magyarázat. S az külön öröm a néző számára, hogy ezt és a többi, jelen eset­ben nem tárgyalt tartal­mat a film — valljuk meg őszintén a magyar alkotások­nál szokatlan — stílusban: cselekményesen célratörő, per­gő, jó ritmusban, hangulati telítettséggel beszéli el. A látottak után nem lep meg a külföldi meleghangú kritikai fogadtatás, a camnes-i FIPRESCI-díj. „Súlyos, nemes film ez, a művész felelősségéről, és ar­ról, hogyan árulják el a sze­relmet azok, akik mindenek fölé helyezik a karriert és a sikert” — írta a Le Monde. „A cannes-i filmfesztiválon ismét csak Magyarország ke­rült a figyelem középpontjá­ba. Nem csak a bemutatott filmek száma (öt magyar fil­met mutattak be), hanem a minőség kritériuma alapján is” — vélekedett a L’Huma- nité. „Szabó a Mephistóval a vi­lág élvonalbeli rendezőgárdá­jának tagja lett...” állítja a L’Unitá. Tényleg így lenne? — kér­dezi a magyar filmmel szem­ben kételkedő néző. Tényleg! Szabó István előző filmje, a Bizalom, az Oscar-díjra jelöl­tek listáján szerepelt, nem csodálkoznék, ha a Mephisto rajta is maradna, s elnyerné az elegáns Oscart a höfgeniz­mus természetrajzáért Sulyok László tői. A TÉMA Mint ismeretes a balassa­gyarmati irodalmi színpadi napokat minden alkalommal más-más ország irodalmának jegyében hirdetik mfg. Idén a romániai népek irodalma kerül az ISZN zászlajára. Határidőre kereken harminc forgatókönyvet küldtek be a színjászó csoportok rendezői. Néhány kivételtől eltekintve — melyeket átdolgozásra ja­vasoltak — a zsűri valameny- nyi forgatókönyvet elfogadta. Már a forgatókönyvek bekül­désekor kitűnt, hogy a ren­dezők elmélyült irodalomkuta­tást végeztek. A Magyaror­szágon fellelhető egyetemes romániai irodalom széles ská­lája képviselteti magát a re­pertoárban. Monteanu, P. Stoica, Teodo- ru és mások mellett, a romá­niai magyar írók számos al­kotása is szerepel a választott témák között. A RÉSZTVEVŐK A balassagyarmati ISZN rangját jelzi, hogy az amatőr színjászó mozgalom csaknem minden neves képviselője je­lezte részvételi szándékát az idei seregszemlére. A csopor­tok között szintén találkozha­tunk ismerős nevekkel. El­küldte jelentkezését az ISZN- re a kaposvári Fonómunkás Kisszinpad (rendezője: Vér­tess Elemér), a budapesti Pe­rem Színpad (rendezője: Éless Béla), a debreceni Alföldi Iro­dalmi Színpad (rendező: Tú- róczy Gyöpgy) és mások. A produkciók előzsürizése a napokban zajlik területi felosztás alapján. Balassagyar­matra a legjobb 12—15 együt­tes kap meghívást. Előzetes zsűrizés nélkül válthat „vo­natjegyet” Balassagyarmatra az 1979-es ISZN három első helyezett csoportja; a szegedi Medicus Színpad, a KISZ-KB művészegyüttesének irodalmi színpada és a kassai Szép Szó irodalmi színpad, melynek rendezője — Gágyor Péter — időközben a kassai színház hivatásos rendezője lett. Nógrád megyéből eredetileg hat színjátszó csoport jelezte részvételi szándékát. De a no­vember 4-i előzsürizésen csak négy együttes jelenléte bizo­nyos. A szécsényi II. Rákóczi Ferenc Művelődési Központ­ban tartandó „főpróbán” a salgótarjáni Kohász Művelő­dési Központ „Petőfi” színját­szó szakosztálya Monteanu „Az ég a harmadik emeleten kezdődik” című művét mutat­ja be Csics György rendezésé­ben. A házigazdák Madách Imre ifjúsági együttesét Csi- kász István rendezi. Ök, S.Popi „Gondold tovább!” cí­mű groteszk játékával készül­nek. A vanyarci Veres Pálné irodalmi színpad Kovács Ist­ván „A gyámoltalan” című művét dolgozta fel, Kovács Pál rendezésében. Kovács Pál rendezi a pásztói előadómű­vészeti csoportot is, mely Ca- ragiace „Névtelen levelek” cí­mű darabját jelölte meg. Részvételük azonban akárcsak a másik balassagyarmati cso­port, — a Tibay András ve­zette Madách Imre irodalmi színpad — részvétele még kétséges. A VENDÉGLÁTÓK Az irodalmi színpadi napok közvetlen házigazdája a Mik­száth Kálmán Művelődési Központ. A bemutatók ezúttal is az Óváros téri épület nagy­termében zajlanak, de a ren­dezvénysorozat ideje alatt a vendégek rendelkezésére áll a volt megyeháza épületének helyreállított szárnya, a „Tá­joló” klub és más helyiségek. A szervezők lényeges válto­zásokat nem terveznek az elő­ző ISZN-ek programjaihoz ké­pest, de a korábban felvető­dött igényeket igyekeznek job­ban figyelembe venni. A „ver­senyprogram” mellett több időt szánnak a szakmai ta­nácskozásokra és az ismerke­désre. Valamivel kevesebb lesz az úgynevezett „kihelyezett előadás” száma, de ezek lebo­nyolítását is színvonalasabbá kívánják tenni. Az előkészületek során a legtöbb gondot az elszálláso­lás jelenti. Tudvalevő, hogy a város szállodája máig sem ké­szült el, a résztvevők kollé­giumokban való elhelyezése pedig az oktatási intézmények számára jelent nehézségeket. Ez is közrejátszott abban, hogy az eredetileg négy nap­ra terveziett rendezvényt egy nappal meg kellett kurtítani. Hasonló problémát jelent a raktározás. A csoportok dísz­leteit, kellékeit korábban az Óváros téri épület közelmúlt­ban lebontott szárnyában he­lyezték el. Ugyanitt kapott helyet az öltöző is.... A helyszínek személyes bejárása után, és a tárgyi feltételek ismeretében az új­ságíró nem titkolhatja el két­ségeit a rendezvénysorozat za­vartalan lebonyolítását illető­en. Aggodalmának e helyütt azért ad hangot, mert őszin­tén reméli, hogy a balassa­gyarmati irodalmi színpadi napok idén sem veszít elismert rangjából. Pintér Károly Szabad a vásár ? MŰANYAG MUSKÁTLIÉRT rimánkodik a középiskolás nagylány. A soha nem herva- * dó „növény” évek óta ott áll az ismerősöknél, egy kis asz­talkán, ugyancsak műanyag­ból préselt „cserepével” né­hány méterről szemlélve a valódi benyomását kelti. Meg­esett, hogy télvíz idején cso­dálkoztak rá a pompázatos fehér virágokra, a háziasz- szony pedig ilyenkor viccesen tódított: „Fagyálló ez a nö­vény, kérem!” Gyanítom, hogy e széllel, hóval, vagy akár elemi csa­pással is dacoló és csaknem örökéletű Pelargonium sonale — becsületes magyar nevén muskátli — már népesebb közönség előtt hirdeti vala­mely találékony kisiparos vállalkozói kedvét. És mű­anyagkorunk műanyag-lehető­ségeit. A tizenéves diáklány ugyanis nem a könyvespol­cára kunyerálta el ezt a meg­tévesztésig élethű műlevél- és művirág-„kompozíciót”, ha­nem az iskolában rendezendő giccskiállításra szánta. Hadd mondjam rögvest lá­tatlanban : az érdeklődőknek lesz mit szemlélni. Nem is csak azért, mert a műanyag muskátlira is ráharapó diák­lány dicséretes buzgalommal gyűjti — minden bizonnyal társaival együtt — a kiállí­tandó tárgyakat. A magyará­zat végső soron munkájuk könnyű voltában keresendő. Elvégre, oly buján tenyész­nek környezetünkben ezek a mű-izék és élethű mű-akár­mik, hogy akár félkézzel ösz- szegyűjthető belőlük annyi, hogy bemutatásukra három­négy kiállítóterem is kevés 'lenne. Éppen ezért nemcsak a gyűjtés intenzitása dicséretes, hanem a kiállítás puszta szándéka is. Egy ilyen parádé bizony meghökkenthet, elgon­dolkodtathat. No meg, felhá­boríthat. Csak éppen egy a baj: ettől még nem fognak lassúbb tempóval dolgozni a műanyagfröccsöntő gépek. Mondanám mindezt az oly lelkes diáklánynak is, de kedvét szegni semmiképpen sem akarom. Hadd legyen csak hevülékeny és optimista, ráér még megtanulni a kétel­kedést. Magamat, persze az­zal áltatom, hogy egy ilyen kiállítás azért valamit vál­toztathat, ha nem is sokat. Középiskolásokról lévén szó, már az is nagy eredmény, ha egy ilyen mosolyogtató (és viszolygást keltő) kiállításon önmaguk döbbennek rá: mit is kell sürgősen elpusztítani a lakásukból. Mi több: a kör­nyezetükből, rokonoktól és szomszédoktól. S ez ugyan kétségtelen haszon, de félő, hogy ettől még egyetlen fröccsöntő kisiparos vagy vá­sári bazáros sem kényszerül Trabantra cserélni a Merce­desét. VASÁR ÉS BAZÄR — hely­ben vagyunk. Ha akadt vol­na erre egy meglehetősen nagyvonalú mecénás, a diá­kok dicséretes kiállítását cse­kélyke fáradtsággal nyélbe lehetett volna ütni. Csupán arra lett volna ehhez szük­ség, hogy ez a mesebeli me­cénás a közelmúlt egyik je­les Nógrád megyei rendezvé­nyén oda álljon az ostrom­lott vásári sátor elé, e sza­vakkal: „Nagyuram, adjon minden portékájából egyetlen darabot!” Mondom, a mecénásnak mélyen a zsebébe kellett vol­na nyúlni — hiszen oly fé­lelmetesen gazdag lett volna a mintakollekció. A ponyva alatti giccsparádé felvonul­tatta az iparág — igen két­ségtelen, hogy van ilyen — minden termékét. S minő sorscsapás, hogy amikor a giccsipart nem is ösztönzi rendeletekkel és előírásokkal termelékenyebb munkára va­lamiféle országos szövetség, vagy főhatóság — az érin­tettek akkor is vért izzadva teszik a dolgukat. Itt, az emlegetett sátor alatt is, hiszen a fröccsöntött szörnyűségeket kínáló pult minden húsz centiméterére jut egy eladó — megirigyelhetné ezt sok állami üzlet is! —, akik ráadásul arra sem sza­kítanak maguknak időt, hogy izzadt homlokukat megtöröl­jék. Az igyekezetük, melles­leg, teljesen érthető. A sátor melletti gépkocsik még ro­gyadoznak a zsákokba rakott portékák súlya alatt, szabad a vásár, a balga nép meg ösz- szetöri magát ezekért a szörny- szülött mütyürökért. Mindegy, hogy ortopéd kisautó, mű­anyag géppisztoly, félkilós ga- láris, műanyag szentkép, vagy műanyag tükör — csak vala­mi vásár fia kerüljön á sza­tyorba. S ha már a tolongásról, a bóvlisátrat ostromlott félel­metes seregről szó esik, időz­zünk el itt még egy kicsiny­két. Az egyik helyi vezetővel latolgattuk az ünnepség részt­vevőinek számát, s úgy sac- coltuk: lehetünk vagy há­rom-négyezren. Minimum a felénél ott van egy-egy si- valkodó gyerek; a másik fe­le meg azt lesi árgus szem­mel, hol is szerezheti be az ajándékot, a vásárfiát a gye­reknek, lánynak, szülőnek, nagyszülőnek. Hol is? A BÖVLISÁTORBAN — — az egyedüliben. Micsoda fintor, milyen gúnyos mosoly a sorstól, hogy a szörnyűség kirakodóvásárának még csak konkurrenciája sincs. Talán nem sokat tévedek, ha azt mondom, hogy ezek a vásá­rozó szerencselovagok a leg­szorgalmasabb újságolvasók; a konyhakredencük ajtajára ki­tűzve pedig ott lóg a legfon­tosabb események napi listá­ja; vásárok és búcsúk, nem­zeti ünnepek és nemzetiségi találkozók, más események időpontjával. Csakhogy, ezekről az ese­ményekről értesül az állami bolthálózat, az ajándékbolt, a népművészeti és háziipari üz­lethálózat (szövetkezet) veze­tője is. S igaz, hogy egyikben- másikban ugyanúgy megtalál­ható a gices, mint a vásári ponyva alatt — de szeren­csére nemcsak az. Ez is va­lami. Éppen ezért sajnálatos, hogy a jeles eseményekre való „kitelepülés” csak hébe- hóba jut eszébe valakinek, nem úgy, mint a sörre és a mustáros kolbászra szakoso­dott üzletembereknek. Mert ugye, az így szerzett haszon közös haszon, kár a fáradt­ságért, csak nyűg az egész herce-hurca. Egyébként is, minek konkurrenciát teremte­ni a szegény maszeknak, aki­nek rágja a fülét az adóhi­vatal; aki a nyelvét lógatva szalad az árukért aki haj­nalban kel, hogy az ország másik pontjáról' is oda autóz­zon a megszimatolt aranybá­nya színhelyére. A nép meg vásárol, mint az eszelős. Egy­részt azért, mert tetszik neki — minek is tagadnánk? a műanyag bóvli. Másrészt pedig azért, mert erre kényszerítik, ha megfeszülne, akkor sem tudna mást venni. Mert nincs. A népművelő mindenesetre üres kézzel megy haza erről a parádéról. Tajtékzó szájjal jön a sátortól, s szinte resz­ket az indulattól: „Felborí­tom, biz’ isten, az jutott eszembe, hogy felborítom a sátrat, jóérz^ésű ember ezt még nézni is képtelen. Hadd temesse be az egész szörnyű­séges hóbelevanc a kereske­dőt meg a segédeit!” A kifa- kadásnak tanúja a tisztes ko­rú rendőr zászlós is, régi is­merősöm, aki most is vigyáz­za a rendet. Higgadtan szólal meg: „Nem ajánlom, kedves kisasszony! Legszívesebben ugyan én is köpnék erre a portékára, de a pacáknak árusítási engedélye van. S ha maga itt sátrat borogat, renitenskedilc, akkor nekem el kell járnom magával szem­ben. Ne tegye hát, olyan csendes ez a nap. Semmi in­tézkedésre nincs szükség.” Mi tagadás, ebben egyetér­tünk. Akárcsak abban, hogy vétkes mulasztás — mi több: ünneprontás! ~ megengedni egy jeles ünnepen a kevesek parádéját. De ki tiltsa meg — erre már nemigen tudunk egyértelmű magyarázatot ad­ni. A beszélgetésbe — és az érthető háborgásba — bekap­csolódó tanácsi tisztségviselő még ennél is tovább megy; „Én kiadom az iparengedélyt, ez az egyik dolgom. De elkí­sérhetem-e minden vásárra a kereskedőt, hogy ellenőriz­zem, azt árulja-e, ami meg­engedhető, ami nem ízlés­romboló? És még csak az idő­ről beszélek. Az már más kér­dés, vállalhatnám-e a felelős­séget annak eldöntésére, mi tehető ki a pultra és mi nem.” Ügy látszik, csak a kötöz- ködő közírók szerint egysze­rűek a dolgok. Tudom, sok helyütt „jogosítványa” van a tanácsi tisztségviselőnek arra, hogy a közterületet szennye­zőkkel szemben hatósági sze­mélyként lépjen fel: ott a zsebében a csekk, nyomban kiszabhatja a helyszíni bír­ságot. Lám, milyen egyszerű. Ügy vélem, az sem lenne komplikáltabb, hogy a maszek gyártók munkáit előzetesen zsüriztessék. (Mellesleg pél­dául: egy folyóiratba^, né- hányezer példányban megje­lenő grafika sorsáról, esztéti­kai értékeiről három-négy ember is véleményt mond, dönt. A sátorbavaló „mű­tárgy” készülhet akár százezer példányban, zsűrizés nélkül, a legelemibb esztétikai köve­telmények betartása nélkül?) De már hallom is az ellent­mondást, esetleg nemcsak azt gyártják, amire az engedély szól — a stikában előállított bóvli pedig nem ellenőrizhe­tő. Igaz, hacsak az ízlésrom­bolás tetthelyén — a vásá­ron! — nem. Naivitás lenne azt gondolni, hogy a nyitás­kor végigsétál az érintett te­rület közművelődési szakem­bere — hatósági jogosítvány­nyal a kezében! — s amikor szükségét látja, akkor csoma- goltat, sátrat bontat? Vagy éppen bírságol? Micsoda észJ bontó ellentmondás: ha vala­ki kiönt az utcára egy vödör szemetet, akkor a tanács kije­lölt szakembere helyszínbírsá­got szabhat ki — de amikor többezer förmedvényt (sze­metet) elad valaki egyetlen napon, annak egy rossz szó sem járhat. A FELELŐSSÉGVÁLLALÁS inkább hiányzik ehhez, mint az ember. S ha nem lehetne minden bóvli írmagját kiir­tani a nagyobb szigorral, ta­lán valamelyest csökkenne a számuk. De egyelőre jobb a kényelmesség, mert talán a giccsparádénál is jobban árt­hat a vérnyomásnak egy har­cias, nagy pénzre spekuláló kereskedővel folytatandó vi­ta. S addig, amíg hiányzik a határozottabb fellépés? Ad­dig bizony a szülői nagyvo­nalúság ortopéd majomságok- kal tömi a gyerekeket, a ro­konokat, mert a legrosszabb esetben is Volgán járó bóvli­császárok háboríthatatlanul uralják a „piacot”. Fájdalom, már ott is meg­jelentek e gátlástalan pénz­emberek, ahol végképp sem­mi keresnivalójuk nem len­ne, ha nem is ők még a hangadók. A népművészeti vásárokról van szó. Azokról a találkozókról, amelyek igazán azzal a rendeltetéssel szület­tek, hogy a szép, a jó, az örömet szerző, az ízlést for­máló kerüljön ponyvára. Most meg egy tanácskozás kap­csán olvasom a népművészet mesterének keserű-indulatos kifakadását: a giccslovagokat ki kellene tiltani a népmű­vészeti vásárokról. Nocsak! Kedvenc ismerősöm kedvenc — sokat sejtető — mondatpanelje pontosan ide­vág: „Ennyi az idő?!” Való­ban, már itt tartanánk? A jelek szerint igen, mert szabad a vásár. Tényleg, szabad? És med­dig? Kelemen Gábor | NÓGRÁD — 1981. október 25., vasárnap 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents