Nógrád. 1981. szeptember (37. évfolyam. 204-229. szám)
1981-09-08 / 210. szám
»'S S ] «•« S 5 i S ” f iS 5 ® Á havasi selyemfiú ' Iszonyatos mennyiségű lilmanyagot zabái fel hétről hétre a televízió. Krimiket, valószerű és álságos történeteket, vidám meg szomorú meséket. Nem lehet, mindenkor az elvárt minőséget adva, jóllakatni, pedig nálunk hétfőnként csendesek a tévécsatornák. A krimisorozatok — San Francisco utcáin, Az Angyal visszatér, a Derrick — mostanában szürkén unalmasak, alig történik bennük valami izgalmasan lebilincselő, felkavaró, amiért megérné a ráfordított idő. Hiába, rendelésre — márpedig a sorozatok ilyenek, a közönségigény kikényszeríti — nem lehet huzamosan magvasat, értékeset alkotni. Ez még az igazi művészeknek sem sikerült, nem a tisztes mesterembereknek. Egy szó, mint száz: egyaránt lapos volt az amerikai A halál bélyege és az angol Leányrablás Rómában. Jeremy Summers rendezőnek . egyetlen ötletét díjazom, mely tényleg angyali: a kegyetlen Brúnóval löveti le egyik emberét, úgy, hogy a szükséges pillanatban a fifikás Angyal cselesen kiugrik a rátüzelő banditák közül. Ez a jelenet elismerő mosolyt csalt az áb- rázatomra, talán még csettintettem is, s képzeletbeli képernyőmön felvillanni láttam a klasszikus elődöt, Roger Mooret. A jó öreg Leslie Charteris irta neki halomra az efféle helyzeteket, parádé- sabbnál parádésabb ötletekkel hintve be a végső győzelemhez vezető utat. Az elmúlt hét legjobb filmje a huszonnégy évvel ezelőtt forgatott Fehér éjszakák volt. Egy nagy rendező, az olasz Luchino Visconti Dosztojevszkij-látomása. Sztárparádéval: Maria Schell-lel, Marcello Mastroiannival, Jean Maris-val. A német, olasz, francia színészek bámulatos összhangját tudta megteremteni Visconti. A szerelem és a hűség történetét virtuóz módon, lélektanilag, hangulatilag hitelesen, megkapóan bontja ki; úgy, ahogyan a cirkuszi bűvész elővarázsolja a cilinderéből a nyulat, s a közönség csak ámul és bámul, mindez a szeme előtt, hogyan történhetett. Visconti hűtlen hűséggel közelített Dosztojevszkijhez. Figuráit, meséjét, a regény szellemét, ízét megtartotta, a helyszínt azonban Olaszországba helyezte, a velencei párás, ködös lagúnák közé. Így lett a film egyszerre dosz- tojevszkiji és Viscontis. Kabay Barna és Gyöngyös- sy Imre Tersánszki-adaptá- ciójáról, A havasi selyemfiúról sajnos nem mondhatók el a fenti elismerő megállapítások. A tévéfilmből a for- gatőkönyvíró rendezők és a dramaturg Deme Gábor keze nyomán eltűnt Tensánszky Józsi Jenő hétköznapi természetessége, székely derűje, s nagymértékben csökkent a szokatlan szerelmi történet hitelessége. A problémák mindjárt az elején kezdődnek. Pakulár, a havasi juhpásztor a kocsmában legyőzi a behemót kötekedőt, s e tettével felkelti az öreg fuvarosasszony érdeklődését, akinek özvegységét úgy aranyozza be a fellobbant, megerősödött, minden gátat félrelökő, pusztító szenvedély, mint amilyen gyönyörűséggel cirógatja az ember arcát az őszi vénasszonyok nyarának napsugára. A pipás, férfitempójú asszony a pakulár kitartója lesz, megtagadja szolgáit, gyermekeit érte, mígnem rá kell jönnie a törvényszerű valóságra: pakulár csak elfogadja szerelmét, mert az szegénysége hasznára válik, de nem viszonozza, hiszen szíve, vágya hozzávaló, ifjú lányhoz vonzza, s szerelmüknek már gyümölcse van. Tersánszky Józsi Jenő ezt a „naplemente előtti” történetet 1925-ben, első Kakuk Marci regénye után, már megtalált, önálló hangján írta. Gondosan építette fel szereplői jellemét, motiválta cselekvéseiket. <5 elfogadhatóvá, átél- hetővé tudta tenni a „kényes” esetet. A Kabay—Gyöngyössy szerzőpárosnak ez nem sikerült. Túlságosan kívülről, a kívánatosnál jobban elszakadva közeledtek a kisregényhez, s ez a vigyázatlanság és tiszteletlenség .megbosszulta magát. S itt utalnék vissza az első jelenetek egyikére, a már említett kocsmai verekedésre. Ez a pakulár — Fazekas István híven követi a rendezői utasításokat — nem győzheti le Gazsit, azaz Uj- laky Dénest —, csak az eleve elrendelés által. Egyébként Ujlaky úgy teremtené a földhöz, mint annak a rendje. Nagy, kitöltetlen űrt érzek a fuvarosasszony jellemének két szélső pontja között is; nehéz elhinnem erről a kemény asszonyról, hogy a leg- lágyabb odaadásra képes. Pedig Kovács Mária igazán kitűnő alakítást nyújt. A rendezés gyakran megelégszik a felszín megmutatásával. Szép, szép a táj, az erdélyi udvarház, de nincsen benne valóságos élet. A mű- viség nyomja rá erre a filmre is bélyegét, mint Kabay— Gyöngyössy több más alkotására. Visconti fegyelme bizony nem ártana! Sulyok László f — Küldje be kérem a következő beteget — mondja a vizsgálat után az orvos a páciensnek. — Kérem — mondja a páciens a várószobában ülő hölgynek, majd kilép az utcára. — Mondja, hová visz tulajdonképpen — hall egyszerre csak a férfi egy női hangot a háta mögül, amikor már jó fél kilométernyire ért. ré fák A játszótéren vitatkozó gyerekektől egy arra menő idős férfi tudakolja a vita okát. — Csak arról van szó, hogy aki a legnagyobb hazugságot mondja, azé lesz ez a kis autó — világosítják fel a gyerekek. — Amikor én ennyi idős voltam, mint ti, azt sem tudtam, hogy mi a hazugság, — mondja felháborodva az idős férfi. it Az asszony kérdőre vonja a férjét: — Herbert, miféle levélaz, melyet a zakód zsebében találtam? Egy házasságközvetítő ügynökségtől jött, es ez áll benne: „Köszönjük a bizalmát, és reméljük, hogy a közeljövőben sikerül kielégítenünk a kérését”. — Ugyan — legyint hanyagul a férj. — Ostobaság az egész. Nézd csak meg a dátumot: tavaly novemberben kelt. Tudod, amikor olyan súlyos beteg voltál... A tanító néni felszólítja a gyerekeket, hogy utánozzák valamelyik állat hangját. Martin üvölt, mint egy oroszlán, Anyicska kotkodácsol, Borisz ordít, mint egy szamár, Emil nyerít, mint egy ló, Elenka huhog, mint a bagoly. Csak Férkó hallgat. — Hát veled mi van? — kérdezi a tanító néni. — Én hal vagyok. A rimóci folklór együttes rendszeresen fellép az ország különböző fesztiváljain. A község lakói kívánságára a minap Rimócon is bemutatták Vasárnap délután című műsorukat. Felvételeink e műsor két pillanatát örökítették meg. NÓGRÁD — 1981. szeptember 8., kedd Nógrádmegyerben jártunk Visszalépés és okai Amikor Horváth Józseffel, a nógrádmegyeri művelődési ház vezetőjével a helyi öntevékeny művészeti csoportokról, klubokról beszélgettünk, a fiatal népművelő egy kicsit bánatosan megjegyezte: — Volt jobb — aztán hozzátette: — nem úgy megy a munka, ahogyan én szeretném. — Jelenleg milyen felnőtt művészeti csoportjai vannak a művelődési háznak? — Őszintén be kell vallanom, hogy nincs felnőttcsoportunk. Egy énekkart, helyesebben vegyes kórust szeretnénk összehozni. Vezetői bajok miatt megszűnt az ifjúsági tánccsoport. — A klubok területén jobb a helyzet. Évek óta jól működik a fotókör, amelynek vezetője Géczi Gyula. Hasonló jót tudok elmondani a filmklubról. Volt idő, amikor az ifjúsági klubról több jót lehetett hallani, mint jelenleg — mondta a fiatal népművelő. — Milyen gyermekcsoportokat foglalkoztatnak? — Az általános iskolával jó a kapcsolatunk. Igaz, hogy több szakkörünk személyi okok miatt megszűnt. Többek között a képzőművészeti és a díszítőművészeti, Ugyanis a rajztanárunk elment a községből. Hasonló okok miatt bomlott fel a tánccsoport. Sikerült létrehozni a technikusok szakkörét. A gyermekek Bogárdi László tanár irányításával dolgoznak. Az irodalmi színpadi csoportot Pető- né Mérai Judit vezeti. Községünkben jó! működő ifiklub volt. Ez is felbomlott. Az új klub most szerveződik. A TIT-előadások számát, színvonalát illetően a mérleg pozitív irányba billent. Ez nagyrészt a dr. Pálmai Kálmán és dr. Hantos Ágnes orvosházaspár érdeme. A két körzeti orvos sok előadást tartott a különböző korosztáiyú- aknak és érdeklődési körűeknek. Többet társadalmi munkában. Még arra is vállalkoztak, hogy« az ifjúsági klubban az egészségügyi témájú szellemi vetélkedőt tartsák. — Annak örülök, hogy a művelődési házat kívülrőlbelülről rendbehozták. A* esztétikusabb környezetben jobb a vendégek közérzete, s talán szívesebben jönnek közénk az emberek. A fiatalok „megölnek” a könnyűzenei koncertért. Sajnos évente anyagi okok miatt csak egy-két együttest tudunk fogadni. Hasonló a helyzet a színházi előadásokkal. Ez nálunk főleg a közép*- és idősebb korosztály „műfaja”. A salgótarjáni járásnak jó a kapcsolata az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, tgy az ELTE különböző művészeti csoportjai gyakran szerepelnek nálunk. Nógrádmegyer kulturális életének egyes területein valóban stagnálás, visszalépés tapasztalható. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bizonyos területen sikerült a fejlődés lépéseit felgyorsítani. Az igények, lehetőségek jobb összevetésével az öntevékenység erőteljesebb „felrázásá- val”, még több embert lehetne bekapcsolói a község köz- művelődési életébe. — SZ. F. — Táncművészetünk 1981-ben MIT HOZTAK az elmúlt hónapok a táncművészet kedvelőinek? Javultak, vagy romlottak e művészeti ág lehetőségei? — a válaszhoz a két nagy színpadi ágazat, a balett és a néptánc fejleményeit érdemes áttekintenünk. A nehezebbjével kezdve: tánckultúránk egészét meglehetősen súlyosan érintette az Operaház épületének tavalyi bezárása. A balettegyüttes éppúgy, mint a közönsége is, az elmúlt három évtizedben hozzászokott a két színpadhoz és a kettős repertoárhoz, s most egyszeriben sürgőssé vált a Népköztársaság úti darabok megmentése, átplán- tálása az Erkel Színházba. Nos, a mentőakció hozzávetőleg sikerült, legalábbis az évad végére kialakult a nyolc-tíz önálló balettestre szóló választék. A társulat nagyjából átlábalt a krízisen, s ma már kevésbé kell aggódnunk azért, hogy a budapesti balettet törölni kell-e a számon tartott, nagy európai társulatok névsorából. Mégis, miért a „nagyjából"? Mert változatlanul kemény feltételek uralkodnak. Hiszen az operaprodukciók ugyancsak egy színpadra szorulnak össze (márpedig szűk lakásban nehéz a társbérlet), s két színház előadásszámát egyszerűen lehetetlen egy színpadon reprodukálni. Nemcsak a darabok, a ' szereposztásban érdekelt művészek is ritkábban kerülhetnek sorra. Ki gondolta volna tavaly ilyenkor, hogy művészeti berkekben is megismerik a szabad munkaerő-kapacitás fogalmát? Most ismerik, s nem is könnyű megvívni a külföldre szerződések szándékával, ha közben itthon épp az igazi vonzerő, az új szereplehetőségek köre zsugorodik össze. Szerencsére a fiatal művészek is ráébredtek a helyzet fonákságára. Az évadban ugyanis megalakult az operaházi balettstúdió, a legújabb koreográfusnemzedék és a fiatal előadóművészek összefogásával. Kamarabalettjeik már az idén tavasz- szal estek át a tűzkeresztségen, biztató benyomást keltve, s nem is akármilyen pódiumon. A Budai Táncfórum ugyanis szintén ebben az évben nyitotta meg kapuit a különböző hivatásos és amatőr, balett- és néptáncegyüttesek előtt. Régi vágyadból törleszt ez a befogadó színház, hiszen a Pécsi Balettnek is éveken át alig volt lehetősége budapesti „tájolásra”, arról nem is szólva, hogy a folyamatos táncművészeti koncertéletnek idáig semmilyen biztos támpontja nem volt a fővárosban. MÍG A BUDAI Táncfórummal most már akár a kísérleti művek is pódiumhoz jutnak Budapesten, vidéken tagadhatatlanul szűkebb a .választék. Nem utolsósorban azért, mert balettegyütteseink közül a tájelőadásokat egyedül a Pécsi Balett érzi feladatának. Érdekes, hogy az Operaház társulata még új helyzetében sem vállalt eddig vidéki fellépéseket (az említett stúdió vállalkozó- készsége pedig már inkább a jövő évadban derülhet ki), s nem adhatunk számot a Győri Balett tájelőadásairól sem. Bármilyen öröm pedig, ha egy győri, vagy budapesti bemutatójukra valóságos népvándorlás indul, fontos volna, hogy sokkal jobban megmutassák magukat az' országban. Szűkösek, rosszak a színpadi viszonyok? Igen, a legtöbb helyen. Mégis, bölcs válogatással, igényes kamaraműsorokkal mindkét társulat megtalálhatná az alkalmazkodás módját. Hivatásos néptáncegyütteseink közül a Népszínház táncegyüttese szinte egyidős a Győri Balettel, csak éppen működésében a néptáncból kiindulva tűzte ki céljául a Miről ir a Fáklya? A Fáklya szeptember 20-án megjelenő száma komoly figyelmet szentel az európai béke és biztonság kérdésének: ezzel a témakörrel foglalkozó publicisztikai írások vezetik be a lapszámot. Belső anyagain egy szerkesztési alapelv követhető nyomon, hogyan rendezi be napjaink szovjet embere az otthonát, de nem csupán lakását, hanem magát a várost is, amely korábban ember nem lakta területeken létesül; A keletre tolódó városok az energetikai program megvalósulásával párhuzamosan vetik fel ezeket a kérdésekét, s a közösségi összefogás nagyszerű példái olvashatók a Sztrezsevoj és Pio- nyernij kőolaj bányász-városok esetében. Az emberi környezet szépítésének igen jó példái akadnak Szovjet-Mol- dáviában, ahol a férfiak nemzedékek óta ismerik. a kőfaragás művészetét, az asszonyok pedig a kőfelületek díszes festésében jeleskednek. Butu- cseni és a környékén fekvő más falvak összefogás révén szépültek meg. Majorenko építész és ‘ a falusi kollektívák a hősei ennek a színes képes riportnak. Egy másik írás a jövő városát mutatja be. A lap más anyagai olyan történelmi évfordulókhoz kapcsolódnak, mint például a nürnbergi per, vagy olyan fontos fejlődési vonalat kísérnek végig, mint a szovjet —magyar gazdasági kapcsolatok. További érdekes riportok mutatják be Moszkvát, illetve a moszkvai ivóvizet, amely messze földön híres jó izéről. A belorusz szalmafonás népművészete és a modern ifjú festők manézsbeli tárlata a témája a további színes riportoknak. Hagyományosan Fáklya-fotóval, orosz olvasmánnyal, rejtvénnyel, filmismertető ve' zárul a lapszám. , korszerű táncművészet megteremtését. A társulat nevéhez méltóan két év óta lankadatlanul rója az ország kis színpadait, tulajdonképpen úgy, hogy a Budai Táncfórum megnyitásáig szinte nem is jutott fővárosi fellépéshez. (Ami legalább olyan anomália, mint balettegyütteseink elzárkózása- a vidéki előadásoktól). Ez az együttes — nem titok — épp avantgarde arculatával, súlyos színpadi gondolataival és szigorú táncformáival gazdagítja a nemzeti koreográfiái választékot. De hol tart most a másik pólus, a néptánc nagytekintélyű régi műhelye? Az Állami Népi Együttes az elmúlt években amolyan kettős életet élt: miközben lelkesen, vagy rutinnal rendre teljesítette fellépéseit, s Japántól Dél-Amerikáig újabb babérokat is szerzett, műhelymunkájában az egyre kórosabb pangás jeleit mutatta. A „hogyan tovább ?’* kérdésére a társulatnak ezután kell megadnia a választ, a nemrég kinevezett művészeti vezető, Tímár Sándor irányításával. Nem lesz könnyű a folyamat, hiszen fenn kell tartani az együttes örökségét, így Rábai Miklós korszakos jelentőségű koreográfiáit, ám egyidejűleg újra kell csiszolni az idők során jócskán megkopott előadói színeket is. Nemzeti táncfolklórunk az elmúlt másfél évtizedben még mindig rengeteg friss értéket kínált fel, s valóban bűn lenne csupán joviális hejehujákkal letudni e folklór interpretálásának feladatát. A társulat előtt tehát váltig ott áll a megújulás történelmi leckéje. ÉRDEMES LENNE persze, más társulatok munkájába is bepillantanunk, vagy akár abba, hogy táncművészetünk hogyan állja az összehasonlítást más művészeti ágakkal, esetleg az egyetemes tánckultúra eredményeivel. Fogas kérdések, külön tanulmányt érdemelnének. Helyettük érjük be annyival, hogy bár — balettben, néptáncban — mindegyik együttesünk felmutathatja a maga sajátos színeit, s mindegyik külön ars poeticát vall, ebben az évben összebeszélés nélkül" is közös vállalkozásuk született: mindegyikük szükségét érezte, hogy Bartók Béla születésének századik évfordulóján új táncművek színrevite- lével áldozzon a nagy példakép emlékének. S bár közel sem lenne érdektelen a Bar- tók-muzsikára született koreográfiák gyűjteményes szemléje, a néző az eddigi bemutatókból is leszűrhette, hogy társulatainkban elevenen munkálkodik Bartók eszmei öröksége: folklórunk tisztelete és a korszerű kifejezés állhatatos keresésé. Maácz László
