Nógrád. 1981. szeptember (37. évfolyam. 204-229. szám)
1981-09-27 / 227. szám
A „Bármennyire }5vei3e!mez5eS legyenek Is a szeszfőző házak, mi mégis a pálinkát azon átkok közé számítjuk, melyek a népen igen nyomasztóan fekszenek”. (Kossuth Lajos). X X X X Álldogálunk, téblábolunk — immáron esztendők óta fenn, á dobogón. Állunk lesütött szemmel, pironkodva. Nehezen viseljük a világranglista élvonalába kerülőknek kijáró kétes hírnevet. Mert, hiszen a töményszesz- fogyasztásban elért eredményeink alapján kerültünk oda. Mi tagadás, megküzdöttünk érte. Gondoljuk csak el, mennyi szíverősítőnek kellett lefolynia a torkokon, míg idáig jutottunk. S, ha még hozzávesszük azt is, amiről a statisztika mélyen hallgat; a zug- pálinkafőzdék, házi kimérések forgalmát...! Mi is jócskán odateszünk az asztalra, mármint az alkoholizmus hatalmas, beláthatatlan asztalára. "Elmondhatjuk, hogy az országos átlag felett vagyunk. A lakosság több mint másfél százaléka, mintegy 4000 ember súlyos alkoholista, a nagymértékben ivók tábora több mint 15 ezer embert tömörít. X X X X ö a négyezerből való, a súlyos alkoholisták közül. Csendben, gyerekes jámborsággal, eltompult aggyal üldögél az ideggondozó várójában. Itt mindenki kedves ismerőse, mindenkinek kedves ismerős. Amolyan visz- szajáró lélek. — Hm . . . érdekes, hullámokban jön rám. Elkap, akkor nincs mese. Kocsmák, pálinka. Vegyes, azt szeretem . . . A törzslap vallomása; 47 éves, falun él, az iparban dolgozik. A hullámok hetente kétszer is elkapják. Lerészegedik, betámolyog az intézetbe, kér, könyörög segítsenek rajta, gyógyítsák meg! Aztán lefekszik egy padra, kialussza magát és hazaballag. Motyorog: — Most aláírtam, azt mondják, mindjárt jön értem az autó, utazunk Balassagyarmatra . . . Panaszkodik: — Inni kell. Tavaly meghalt az édesanyám. Árva maradtam. X X X X — Az alkoholizmus társadalmi betegség, nemzeti csapás — igen keményen fogalmaz az ideggyógyász főorvos. A gyökereket, az okokat kutatni nagyon nehéz. Miért italozik a legtöbb ember? Magyarázat akad bőven. Szerelmi bánat, házibuli, halotti tor, értekezlet, névnap, s, „mert a sör folyékony kenyér, a bor vérré válik, a pálinka erőt ad”. Elcsépelt, gyakorta hangoztatott közhelyek. És mi történik eközben? X szesz néhány perc alatt felszívódik a szervezetbe, megtámadja a májat, a gyomrot, az idegrendszert és elsősorban az agyat. Szellemi eltompu- lást, közönyt, hallucinációval tarkított elmezavart okoz. (Hazánkban 1979-ben 2769 ember halt meg májzsugorodásban). Mert a jókedvhez, először egy deci bor, egy fél deci pálinka is elég, később már ennek háromszorosa is kevés. S, ha valaki napi 100—150 gramm tiszta alkoholt elfogyaszt (ez kb másfél liter bornak felel meg) alkoholistává válik. (Magyarországon az elmúlt évben 239 241 volt az alkoholista betegek száma, ez az össznépesség 2,23 százaléka). Ama bizonyos lejtő fokozatai pedig; járóbeteg-kezelés, elvonókúra önként, kényszerrel, ref, börtön . . . A főorvos: — A megelőzés, a lejtőn való elindulás megakadályozása össztársadalmi ügy. Az egészségügy ezt önmagában megoldani nem tudja. Annál is inkább, mert mi már a kész esetekkel, kész tényekkel találkozunk. És akkor jön az agitáció, lélekrebe- szélés, elvonókúra . . . X X X X F. úr, Z. úr, X. úr nyakig takaróban fekszenek az ágyon. Akkor sem moccannak, amikor megérkezik a jelzés: — pattogjatok, itt az édesanyánk! Az „édesanya”, az adjunktusnő nem sajnálja a fáradtságot, végigjárja a kórtermeket, felemelgeti a takarókat, a lustálkodók fenekére csap; — indulás uraim, a beszélgetésen mindenkinek kötelező részt venni! Mennék, vánszorognak az alkoholtól kikezdett, italtól barázdált arcúak, borvirágos orrúak. Itt nem kell szégyenkezni egymás előtt, valamennyien sorstársak a kínban, melyet viselni kell. — Hej, szeszíestvér, nehéz az élet! — szól oda társának egy éppen tápászkodó. Ezek a beszélgetések itt minden héten; amikor az alkoholista szembenéz önmagával, behelyettesíti saját énjét az alkoholizmusról szóló elméleti fejtegetés bonyolult folyamatába . . . Szép neve van: klubfoglalkozás. Körbeülik az asztalt. Körbe a pszichológusnőt, aki a beszélgetést irányítja, az adjunktusnőt, aki helyreteszi —, ha kell kemény szavakkal — a girbe-gurba véleményeket, az elferdült, hamis értékítéleteket. Mert hisz, e közös eszmecserék lényege éppen abban rejlik, hogy az elvonósok, egymás példájából, vagy saját magukat elemezve rádöbbenjenek szenvedélyük veszélyességére, társadalmi kihatására. Üres tekintetű, sápadt arcú nők, harsányan vitatkozó, vagy meghunyászkodó férfiak —* vajon miféle sorstragédiák, családi konfliktusok miatti menekülés adta kezükbe az első, az ötödik, a tizedik féldecit? Hogyan váltak az alkohol rabjaivá? X X X X T. úr nagyhangú és magabiztos. A foglalkozás szóvivője. — Szerintem az alkoholista kifejezés igen tág fogalmat takar. Egy fél deci vegyestől, meg két üveg sörtől senki sem részegedik le. A fizikai munkásoknak pedig kifejezetten szükségük van az italra. Naphosszat robotolnak, este csak megengedhetnek maguknak egy kis erősítőt, búfelejtőt. Nekem, kérem csak a meló jut, meg a pia ebben a rohadt életben. Egy nyáron összemaszekolok harmincezer forintot. Húszat a családnak adok belőle, tízet pedig eltintázok. Nem károsítok meg senkit, azt hiszem . . . T. urat egyáltalán nem sajnálják még a társai sem. Mert a feleségét, a két kisgyerekét valahogy kihagyta a számításból. Róluk, a kárvallottakról nem hajlandó beszélni. Esetleg annyit, hogy a feleségét kéne kezelni, mert nem viseli el az ő egyetlen szenvedélyét. — Hatszázezer forintos házat építettem neki, mégis én vagyok a rossz. Néhány epizód T. úr múltjából. Annak idején nem volt ő ennyire igénytelen. Esti tagozaton gimnáziumot végzett, művelődni akart. Aztán jött a házépítés, a robot, ami pia nélkül elképzelhetetlen, s mire felépült a családi fészek, széthullott a család. T. úr elvonókúrára került — rendőri kísérettel érkezett. X X X X Háborog a középkorú asszony, a rózsás pongyolás: — Azt ne mondja már, hogy magát napi egy féldeci, meg két üveg sör miatt hozták ide. Egy szállal se különb, mint mi, többiek vagyunk. Az ital rabjai léttünk és kész. Én se mesélem azt, hogy a szomszédasszony hozatott ide, mert diannát csöpögtettem cukorra. Ittam. Elég volt az első korsót megfogni, többé nem volt megállás. Földön fetreng- tem, árok szélén . . . Az is hazugság lenne, ha azt állítanám, hogy az öt éve eltemetett fiam miatt kesergek. Egy frászt. Italozok, mert nem ismerek mértéket. Csak azt a szót ne halljam, hogy alkoholista, mert kiver tőle a hideg . . . Megbicsaklik a hangja, törölgeti a szemét: — Ebbe a kúrába bízok, talán segítenek rajtam, talán sikerül erőt gyűjtenem! X X X X — Mi történt magával, K. úr? Egy héttel ezelőtt egészen másképp nyilatkozott az alkoholról, mint ma? — fordul a pszichológusnő a folyton cinikus közbevetéseket tevő, gunyorosan mosolygó fiatalemberhez. Az nyeglén vállat von, aztán félhangosan morogni kezd: — Minek vagyunk itt, mire jó az elvonókúra? Mozgolódás, sustorgás támad a teremben. Van, aki hangosan felröhög. Az egyik szobatárs aztán színt vall; — A múlt hét óta két alkalommal volt itatás, K. úr azóta nem bír magával, veszekszik, hangoskodik, indulatos. Mondja a magáét egész nap. Elhúzták előtte a mézes madzagot, megvadult tőle. — Az ötödik itatás után biztos nem lesz alkaholéhsége — jegyzi meg valaki. A klubfoglalkozás légköre egyre oldottabb. Az urak egymást túllicitálva sorolják, menynyivel kezdték, s meddig jutottak a kórházba kerülésig. A mérnök úr adagja napi 15 féldeci volt, D. úr húsz üveg sörig meg sem állt. Cs. úrnak már muszáj volt a borba pálinkát önteni, hogy megártson! A gyors számvetés eredménye pedig: fejenként 2000 forintot ivott el egy-egy ember havonta. Ennyit vettek el a családjuktól, a gyerekeiktől. (A statisztikai adatok szerint a múlt évben hazánk minden egyes lakosa 3894 forintot költött szeszes italra, ezzel szemben tejre és tejtermékre csak 975 forintot, húsra 2281, könyvre pedig 169 forintot.) önkéntelenül adódik a kérdés: vajon mennyi pénzébe kerül az államnak egy-egy alkoholista. kezelése? S az anyagi ráfordításon túl, hány ember mérhetetlen energiája kötődik le a velük való foglalatosság során? X X X X A balassagyarmati kórház alkohológiai osztályára havonta 110 ember fut be. Van úgy, hogy a negyvenszemélyes osztályon hetve- nen-nyolcvanan is tartózkodnak. Az adjunktusnő szerint ők a szerencsés kiválasztottak, mert rajtuk még próbálnak segíteni, ám a kintlevők reményvesztetten közelednek saját tragédiájuk felé. Az ittlevők vagy önként jönnek — ők a jám- borabbak — vagy kényszer hatására, sokszor rendőri kísérettel. X. úr ez utóbbiak közül való. Felháborodása határtalan. Az adjunktusnőt először szépasszonynak titulálta, aztán lett belőle nyomda- festéket nem tűrő jelzős perszóna, legutóbb az evéshez használt hosszú pengéjű kést villogtatva fenyegetőzött, hogy így, meg úgy, ha ki nem engedik... Az adjunktusnő bátor asszony. Nem fél. Ismeri, hosszú évek gyakorlata alapján az alkoholisták lelkivilágát. Kit szép szóval, kit őrmesteri szigorral lehet lefegyverezni. Ám a feldúlt, háborgó lelkeket a kezelés jámborítja meg legjobban. A pácienseket szigorú belgyógyászati, ideg-; elmegyógyászati vizsgálatnak vetik alá, s a közös javallat alapján kapja ki-ki a kúrát. Amely lehet injekciós, gyógyszeres... Próbaitatás. Nincs ennél szörnyűbb, kínzóbb érzés, nincs rettenetesebb látvány. Amikor a jelöltek beveszik az undort, hányingert keltő gyógyszert, s aztán ihatnak, amit szeretnek, amennyit elbírnak. Legtöbben a másodikharmadik itatás után már alkoholra sem bírnak nézni... Lelki masszázst a beteg kaphat az irodalmi terápián, a felvilágosító filmek nézése közben, s ki gondolná! — a kezeiteknek klubdélutánt, táncestet rendeznek, kirándulni viszik őket. Van tv, asztali foci, magnó az unaloműzés ellen. Van aki két hónapig, van aki fél évig részesül e fpldi javakban. X X X X „Nagy-nagy köszönettel és hálával tartozom az adjunktusnőnek, a többi orvosnak, nővérkéknek, akik hozzásegítettek engem a gyógyuláshoz, akiknek köszönhetem, hogy életemet nem tepsiben végeztem. Űjra talpra állítottak. Az előírt gyógyszert rendszeresen szedem, rá se bírok nézni az alkoholra. Családom megértő velem szemben, nem hánytor- gatják fel a múltamat. Szeretnék egyszer visz- szamenni a kórházba egy klubfoglalkozásra, hogy elmondhassam a bent levő társaimnak, igenis érdemes erőt gyűjteni, küzdeni azért, hogy elszakadjanak egy életre az alkoholtól...” (Idézet egy gyógyult alkoholista leveléből). — Mi, itt bent mindent megteszünk azért, hogy a kezeitekben kialakítsuk a rossz emlékek alapján azt a feltételes reflexet, amely majd gátolja őket az ivásban. A visszaesés megakadályozására — ha a beteg erre alkalmas — további gyógyszerszedést írunk elő. Ke- zeltjeink sorsát több tényező is befolyásolja a kinti életben. Elsősorban a saját hozzáállás és a család szerepe a meghatározó, valamint az, hogy az utógondozás mennyire megoldott. Vannak munkahelyi vezetők, akik vállalják, hogy dolgozóiknak beadják a gyógyszert, sok körzeti orvos szintén vállalkozik erre a feladatra. X X X X Ne csüggedj te ember, ki gyógyultan távozol! Visszavár, befogad a társadalom, a régi környezet, a baráti kör! Az elvonóról szabadult egyénre — a pozitív példák ellenére — rengeteg kísértés vár. A jó öreg füstös kocsmák, a régi ivócimborák, a munkahelyi, ünnepi italozások, a családi összejövetelek. Először csak egy korty szesz úgy illendőségből, aztán megy minden a régi mérce szerint. A főorvos: — Az alkoholelvonó kúra után a kezeltek hatvan százaléka egy ideig — ez két hónaptól két. évig terjedhet — nem iszik. Körülbelül húsz százalék marad teljesen tünetmentes. De mi vár a visszaesőkre? — Először 1972-ben jelentkeztem elvonóra. Akkor két hónapot töltöttem itt, Balassagyarmaton. Higyje el nekem, hét éven keresztül egy korty alkoholt sem ittam. Pedig a cimborák igen gyakran gúnyoltak, fondorlatokkal igyekeztek megkömyékezni. Csak az első féldeci volt a nehéz, a többi már jött utána... Soha nem felejtem el, motorral jártam dolgozni, sokszor tökrészegen ültem fel a járgányra. A rendőr soha nem állított le, soha nem szondáztatott, mert tudta — úgy tudta —, hogy nem iszom. Aztán, amikor megtalált az árokban, javasolta az elvonót, s most ismét itt vagyok. X X X X Egy levél a nagyfai Munkatherápiás Alkoholelvonó Intézetből. Írója több mint egyévi ott-tartózkodás után pár hét múlva szabadul. „ ... orvosi' egyetemen öt évet végeztem, két tantárgyból — sebészet, ideggyógyászat — államvizsgáztam, majd különböző kalandozások időszaka következett; börtönbüntetés, elvonókúra, végül rakodómunkás lettem. 37. évemet betöltöttem. Még van egy dobásom a tünetmentes életforma kialakításához. Ám ehhez csak az alkoholistáktól nem fertőzött környezet segítene... X X X X „A pálinkafőzés, nem tagadhatni, nagy nyereséggel jár, s még sokkal nagyobbal járhat, de ugyan mily áron? Nem csekélyebbel, mint számtalan embertársaink lealacsonyításával, testi és lelki meggyilkoltatásával.” (Széchenyi István). ZENVEBÉLY Kiss Mária
