Nógrád. 1981. augusztus (37. évfolyam. 179-203. szám)
1981-08-20 / 195. szám
Hosszú álom Bánki portré- víztükörben Egy portré könyvországból V V V v A fiatalabb és már nem egészen fiatal tollforgató krónikások fogadott „atyja” — Ruffy Péter írja valahol: megírni csgk azt lehet, ami megtörtént. Erre gondolok, amikor hívatlan vendégként egy budapesti sporthorgász stégjéről nézem a vizet, s bár tilosban állok — végeredményben ez a négyzetméternyi, névtáblával ellátott deszkafelület a vízen, magántulajdon — nem érzek bűntudatot. Ha itt lenne a horgász, akkor persze meg sem közelíteném, legfeljebb távolról nézném a világ legnyugalmasabb ábrázatú izgalmát — a víz gyűrűzését az úszó körül... Anrryi arcát láttuk már ennek a tónak, annyiféle változását a környező tájnak, annyi mindent elmondtunk már róla szólva, gyakran okosan-jogosan, néha igaztalanul és főként türelmetlenül kritizálva, hogy szinte hihetetlennek tűnik a következő gondolat: a „sztoriját”, a történetét még egyszer sem írtuk meg. Történetét az emberrel. xxxxxxxx Nocsak, milyen természetesen hangzik ez a mondat is: „Bánk idegenforgalmi fejlesztésében az illetékesek sokat tettek... ” Hogy lesz valakiből (sokakból) illetékes, hogyan válik egy sokáig semmibevett természeti érték valóságos nemzeti kincsként fejlesztésre érdemes ponttá? Ezt a történetet is úgy találta meg a krónikás, mint a többit: „magától értetődően”. Révai Zoltán mérnökről, a felsőpetényi ásványbánya üzemvezetőjéről is mások — nem ő maga — állították kérdezés nélkül: társaival együtt ő tett a legtöbbet azért, hogy Bánk, a tó és környéke, s így valahogy az egész község, sőt, maga a megye, az ország az embert szolgáló természeti értékkel gyarapodjék. Itt kezdődik a történet. A hosszú álom, amely éppen két évtizede tart úgy, hogy közben mindaz, ami benne szerepel mára nagyrészt megvalósult. A történet sok szempontból érdekes: miként lehet felfedezni és aztán a közösség érdekében megőrizve-fejlesztve másokkal, valóságos tömegekkel is felfedeztetni egy olyan természeti értéket, mint, amilyen a Bánki-tó; miként lehet az egyéni szenvedélyt társadalmi erővé, társakat kereső és megtaláló alkotói tényezővé áttételezni; mit jelent hát önmagában véve is az a bizonyos emberi tényező, s végül — vajon hány Bánk rejtőzik ma még ebben a kicsiny, szépségeiben mégis szinte egyedülálló megyében? Sok kérdés, egyre is kevés a válaszra szánható tér. XXXXXXXX Révai Zoltán nem ütközik meg, amikor így kezdem: sokan csak úgy emlegetik, mint a megye, az ország „főhorgásza” ... Abban sem lát semmi titkolnivalót, hogy őt magát éppen húsz esztendeje az itteni munkavállalásban szinte meghatározó erővel ösztönözte helybenmaradás- ra (tart mindmáig ez az erő!) a közeli Bánki-tó. Jó időben történt, szerencsés találkozás volt az, amikor a pilisvö- rösvári születésű fiatal mérnök itt „horgonyt vetett”. A szenvedélyt már magával hozta a vörösvári hasonló adottságú természeti tájról, onnan, ahol gyerekként megtanult „olvasni” a vízből, ahol a horgászás, később a sporthorgászat titkaival megismerkedett. Az egyik legnagyobb emberi szenvedély, az egyik legelterjedtebb hobbi mellett persze a feladat: egy fejlődésre szánt ásványbánya vezetése is ide kötötte. Hogyan kezdődött? — Vadvíz volt húsz éve a Bánki-tó. De engem éppen ez ragadott meg akkoriban. Egy bizonyos Ilik nevű ember bérelte a felszabadulásig, negyvenhatig. Ennek az Iliknek híresen jó halászcsárdái voltak, például Újpesten is, a vasúti összekötő híd mellett. A háború végefelé a hirtelen jött, hamari lehalászással sok hal maradt a vízben, ami már akkor sem volt „mérhetetlenül mély”, mint azt a mai napig élő szóbeszéd tartja. Húsz-harminc centiméteres eltéréssel 4,2—4,5 méter a tó mélysége. Kicsit később a korábbi „rabsicokból” megalakult az első egyesület is, de mert olcsón horgásztak, kevés pénzt tudtak „bevenni” és így a haltelepítés sem volt olyan, mint manapság. Hatvanban, vagy hatvanegyben évi egy mázsát telepítettünk — akkor már tagja voltam a horgászegyesületi vezetőségnek —, most pedig harminc mázsa az éves telepítési terv. XXXXXXXX • Ma oldalakon keresztül lehetne sorolni: mi minden van a tó partján. A „mag”, a fejlődés első alapköve lehetett az a szerény hétvégi horgásztanya, amely a bányaüzem dolgozóinak (az ő társadalmi összefogásukkal) a tanács segítségével felépült. Később bővült, üdülővé terebélyesedett. Közben az akkori községi, járási, megyei vezetők, mindazok, akiknek a hatvanas évek elején is szívügye volt ez a táj és benne az ember értelmes-szép élete — megtalálták a módját a segítségnek, s annak is, hogy a tó „megkotortassék”, az üledéket behordó patakocska másfelé vigye hordalékos vizét, hogy valamennyi társadalmi erő segítségével, közös összefogással sorra megvalósuljanak a szép álmok, a sebtében papírra vetett vázlatok, tervek (akkor gvakran elég volt éppen csak papírra vetni, mit szeretnének — került erő és figyelem elég!) egészen mostanáig gazdagodva, töretlen úton járva. Hi szén hol volt akkor még Di- ósjenő, hol voltak még a ma mindenütt látható hétvégi telkek, házak? így valahogy párhuzamosan alakult ki a fejlesztés gondolata és mindig volt társ, társak a következő lépés megtételére. A bánki intéző bizottság már koncepcióval ren delkezett, társadalmi céllal — jórészt elébe menve fejlesztési munkáival egy mára (holnapra nemkülönben) rendkívüli méreteket öltő szabadidős-igénynek. Révai Zoltán ma a hazai sporthorgászat egyik vezetője, a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Bánk pedig ezekben a napokban például luxemburgi sport társakat is fogad. Vagyis a horgászás egyik legfőbb vonzereje a tónak és marad is nyilvánvalóan. XXXXXXXX — A felvirágzás, m húsz évvel ezelőtti álom megvalósulása számunkra, akik részt vállaltunk a tó fejlesztésében, nem fejeződött be, bár életem egyik legteljesebb sikerélménye mindaz, ami már eddig ott történt. XXXXXXXX A bánya és ma is csendes tó, a magános stégek. A hangulatos nádas, a tóhoz vezető pompás völgy, a tó körüli élei gazdagodása, elviselhető forgalma, az új házak, üdülők, a közösségi pihenés- együttlét színterei, a strand, a csónakhoz, stéghez csapódó víz, a vizet körbefogó sétány, a természet és az ember csendes, szemlélődő, vagy vizeket kutató horgász szenvedélye; egy nagyszabású terv valóra válása és a társakkal munkában eltelt évek — ezek az álom részei. Az ezernyi történet a tóról, halról, az itt élő, itt pihenő emberről. A kis és a nagyobb világ, amelyeket úgy épít kívül-be- lül az ember, hogy másokat is gazdagít általuk. T. Pataki László Kép: Gyurkó Péter GYULAI ÉVA? ©erhát ©yu‘ láné? Ki így, ki úgy ismeri — a két név egy embert takar. Egy pásztói könyvtárost, aki 16 esztendeje jegyezte el magát ezzel a hivatással, azóta ugyanott dolgozik. A kölcsönzőrészlegben kezdett — mint a pásztói Mikszáth Kálmán ©imnázium egyik legjobb magyarosát szívesen látták az ismerősök a könyvespult mögött. Meditálni lehet rajta: jó vagy rossz, ösztönző vagy visszafogó dolog, ha valaki továbbtanulni szeretne és dolgozni áll be — ám ha a munkahely ennyire egyezik a vágyakkal, mondvacsinált a probléma. Azóta sok víz lefolyt a Kö- vicsesen, Évából képzett könyvtáros lett, igazgató- helyettese a pásztói járásinagyközségi könyvtárnak, ‘ kedden Szocialista kultúráért kitüntetést kapott. — Hogyan is kezdődött a pályám? Anyagi okok miatt nappali tagozatra nem pályázhattam, nem is reménykedtem abban, tovább tudok tanulni. Elhelyezkedtem az OTP-nél, a jó munkatársak miatt hamar be is illeszkedtem. Aztán jó fél év múlva, 1965 januárjában üresedés volt a könyvtárban és rám gondoltak. Sose felejtem el, hogy az első munkanapomon az utcán szembetalálkoztam a magyartanárommal. Tóth Andrással és rámköszönt: Sok sikert, Éva! Könyvek és siker? Legfeljebb az íróknál kapcsolódik össze a kettő. Könyvtárosoknál nem jellemző. Inkább más: a már-már sovinizmusnak tűnő rajongás a könyvek iránt. — Életem legnehezebb időszakán is átsegítettek a könyvek, amikor elvesztettem a kislányomat. Akkor fordult elő egyetlen alkalommal, hogy hetekig nem tudtam olvasni... Azt hiszem, a könyv megmarad sokáig alapinformációnak. Nem adok igazat a kételkedőknek, a kishitűeknek. Mondják, hogy így a televízió, a film — közben meg tapasztaljuk, olvasót szerez egy-egy sorozat. Még az újságokban, képeslapokban közölt műveket is keresik. Ami még erősíti az optimizmusomat: múlt szeptembertől nagyközségi TIT-titkárként is érzékelem, kell a könyv. Szerencsés dolog egyébkérft, hogy összefutott ez a két szál a személyemben (sőt, a főnököm a járási TIT-titkár) amennyire lehet, kiaknázom! A középiskolai irodalmi érdeklődés mellett a nagymama hatására szerette meg ennyire a könyveket Éva — mondja, hároméves korában már tudta a Családi kört és folyamatosan sok verset, prózát megtanult. Gábor fia örökölte az érdeklődést, hajlamot. — Általában a legtöbb gyerek tudatosabban olvas, mint korábban. Ez két dologból fakad : a könyvtár és iskola jó kapcsolatából és természetesen az új tanterv szelleméből. Jól tudjuk: az olvasó nem „terem”, hanem nevelni kell. Hogy Pásztón nincs visszaesés, stagnálás az olvasói létszámban, az bizonyára nem független attól a ténytől, hogy sokat tesznek a fiatalok becsalogatásáért, hogy még a leltározás idején sem csukják be a kaput, hogy sok a köz- művelődési program, és nemcsak az iskolákkal, az üze^ mekkel is jó a kapcsolatuk. — Tegyük hozzá: jó álloJ mányunk van mind könyvben, mind könyvtárosban. Közel hatvanezer kötet közül válogathatnak az olvasóink. Nagy öröm, hogy sokszor más könyvtáraktól is hozzánk fordulnak, könyvtárközi kölcsönzésben is egész jó forgalmunk van. A nagyközségben mindig is támogatták a könyvtárat — most a felújítás is bizonyítja. — Milyen olvasótípushoz tartozik? — „Mindenevő” vagyok — ám ha választani kell, a szociográfiát kedvelem legjobban — ezt könyvből és folyóiratokból egyaránt figyelemmel kísérem. És a verseket szeretem, meg a novellákat, kisregényeket. — Sokan szürke és unalmas munkának tartják a könyvtárosságot. Ahogy beszélgetünk, úgy tűnik, sokakat meg tudna győzni az ellenkezőjéről... — ÉN NEM CSAK a könyJ vet, az olvasást szeretem, hanem magát a könyvtári munkát is. Most már nem kölcsönzők, de nem tudnám megállni, hogy be ne járjak, foglalkozásokat látogatok. A szürkének tűnő belső mufika — a szerzeményezés, a ' feltárás, a katalogizálás — nem is olyan unalmas, hiszen mindez az olvasóért van, hogy oda tudjuk adni a kért műveket, hogy egyszerűbben megtalálja, amit keres. A könyv- könyvtáros-olvasó „szent- háromságban” kell gondolkozni, akkor egyértelmű ez a dolog. Itt van például a szerzeményezés: a potenciális olvasókkal is számolni kell, ismerni a nagyközség társadalmi, gazdasági életét, az ide telepített üzemek munkáját, az iskolákat. A gyáregységektől profilvázlatot kértünk —, mert bár nem szakkönyvtár a miénk, hanem közművelődési, az alapvető szakkönyveket mi is beszerezzük. Átnéztük, „feldolgoztuk” több üzem saját könyvtárát, több helyen van letétünk is. Már említettem, nem vagyok pesz- szimista: jelenét és jövőjét egyaránt látom a könyvtárnak. Ezért szeretem e munkát. G. Kiss Magdolna Kötődések Kötődések. Ezer irányból Összefutó apró szálak. Megtartó erejük óriási, olykor a racionális szempontokon is felülkerekednek. Emberek sorsát, életútját igazgatják. Furcsa szerzet az ember. Csak akkor és ott érzi jól magát, hol tudásából a maximálisát adhatja, hol tág teret kap az önálló tevékenységre, de közben érzi maga mögött a tapasztaltabb szakmai irányításának biztonságát. ☆ Furcsa orvos házaspár. Eddigi életpályájukat képzeletben bejárva döbben rá a kívülálló, hogy ők, ketten, nem a már kitaposott, sima úton indultak el. Erőt merítve ambícióikból, szilárd küzdőszellemükből, a rögös, az akadályokkal tarkított utat választották. Amikor dr. Kadosa Ildikó, az egyetem elvégzése után fővárosi, főbérleti lakását odahagyva, a balassagyarmati kórház mellett döntött, több társa csóválta a fejét. Nem értették, miért akar egy budapesti, diplomával, lakással rendelkező fiatal orvosnő vidéken dolgozni? — Pedig ekkor az évfolyamtársak még nem tudták, hogy egy alagsori, sötét helyiség lesz az otthonom. Hat esztendőt töltöttünk ilyen körülmények között a férjemmel, dr. Szakács Zoltánnal, aki a kórház szülészeti-nőgyógyászati osztályán kezdte orvosi pályafutását. Beköltöztünk az alagsorba, ott nőtt fel a fiam ötéves koráig, oda szültem a lányomat is. Hogyan lehetett kibírni? Ügy, hogy mindketten igyekeztünk elfelejteni, ha beléptünk az osztályunkra. A friss szellem, a gyógyításhoz szükséges jó munkahelyi légkör, a magas szintű szakmai irányítás, a kollektív munka kárpótolt sok mindenért. Nem mindegy az, hogy a pályakezdő orvos milyen indíttatást kap a „mesterektől”, milyen környezetben bővíti tudását, hiszen ez egy életre meghatározó lehet. Friss szellem, jó munkahelyi légkör az ódon falak között. Kedvező indíttatás. Dr. Kadosa Ildikó ideg- és elmegyógyász adjunktus visszapergeti a 14 évvel ezelőtti eseményeket. A kezdést. — A friss diplomás orvos kikerül az egyetemről, általános ismeretanyaggal a tarsolyában, és egy csapásra meg akarja váltani a világot. Nem a földön jár, nem ismeri a gyógyító gyakorlat buktatóit, gyakran kritikátlan. önállóságot követel, lehetőséget a kutatásra. Pedig nem erre van szüksége. Meg kell, hogy tanulja a gyakorlatban a gyógyítás tudományát, fortélyait. A fiatal orvos nevelésében, megtartásában a főorvosnak mindenkor óriási szerepe van. Emlékszem, „tanítómesterem” dr. Samu István főorvos szinte észrevétlenül vezetett be az ideg- és elmegyógyászat rejtelmeibe. Naprakész szakmai tudást követelt. Előmenetelem arányában engedett egyre nagyobb önállóságot. Ezt is sajátos módon csinálta. Vizitkor, egyéni beszélgetéseken sok-sok kérdést tett fel a betegeknek. Rengeteget tanultam ezekből a kérdésekből. Gyakorta ülünk össze a kollégákkal, hogy megbeszéljük az egyes eseteket. Közösen állítottuk fel a diagnózist, együttesen határoztuk meg a terápiát. Így alakult ki az egységes szemlélet közöttünk a gyógyítás területén. Ma már, hosszú évek óta viszonylag önállóan dolgozunk, megtalálhatjuk az örömöt a munkában, a szakmai felügyelet nem nyomaszt, hanem biztonságérzetet ad. Nem vagyok magamra hagyva, de nem is szekíroz- nak. Ez a szellem, új felettesem dr. Bácsik Katalin irányítása alatt is érvényes. A férj, dr. Szakács Zoltán véleménye egyezik a feleségével. öt ugyancsak a jó munkahelyi légkör tartotta meg a szülészeti-nőgyógyászati osztályon. Ennyi szép és jó hallatán érthetetlennek tűnik, hogy az orvosházaspár két évvel ezelőtt búcsút mondott a balassagyarmati kórháznak és bejelentették, Budapestre költöznek. — Családi okok miatt változtattunk állást. Az édesanyám már idős. Szerettük volna, ha velünk éli le hátralevő életét. Elhelyezkedtünk hát egy fővárosi kórházban. Egy év múltán újra itt vagyunk. Elmentek és visszajöttek! Nehéz szívvel váltak meg tőlük, és örömmel fogadták megtérésüket. — Nem volt nehéz visszajönnünk, hiszen nem égettük fel a talajt magunk mögött. Nem váltunk el haraggal senkitől. Kórházban kaptunk állást mindketten. Én csak beleszoktam volna az új légkörbe, mert szerencsémre ott is jó orvosközösségbe kerültem, kiváló ösztönző munkahelyi vezető irányítása alá, ám a férjemet nyomasztotta és örömét a munkától elvette a szájbarágós, merev szemlélet, amely az osztályán uralkodott. Az, hogy főorvosi engedély nélkül nem lehetett dönteni még apróbb kérdésekben sem, az, hogy nem adtak teret az önálló munkának, korlátozták az ambíciókat, de hadd ne soroljam tovább az okokat. Az igazság, hogy mi, akik nagyon jó iskolát kaptunk, hozzászoktunk, hogy nincs megkötve a kezünk, nem bírjuk már elviselni az értelmetlen korlátokat. Visszajöttünk. Én az alkohológiai osztályra, férjem pedig a régi helyére. A doktornő mosolyogva mondja ki, amit talán eddig csak magában fogalmazott meg. — Hazajöttünk. Igen haza. Itt mindenki kedves ismerős, nem löknek fel az utcán, szeretettel köszöntenek az emberek. Az évek óta visszajáró betegeim ragaszkodnak hozzám. Az osztályon családias a kapcsolat .orvos, beteg, ápoló között. ☆ Kötődések. Az orvos házaspárnál a mindennapi munka nyújtotta örömből, a képességek kibontakoztatásának megnyugtató légköréből táplálkoznak. Megtartó erejük — íme — óriási. Eligazították az orvosházaspár életútját. Kiss Mária 4 NÖGRÁD'- 1981. augusztus 20., csütörtök j
