Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
A második évtized elején Rimóci hagyományőrzők között Doktor tanár úr A SÁTOR MÁR áll az udvaron, hosszú asztalok mellett asszonyok, férfiak szorgoskodnak. Nagy a vidámság, lakodalomra készülnek Vin- cze Sándornééknál, a rimóci asszonykórus egyik alapítójánál; s ezt a disznó bánja, mert erős kezek markolnak fülébe, szorítják lábát, s a böllér ügyes mozdulatára még fájdalmasabban felvisít. A lakodalmas háznál további alapítókkal. Vincze Jánosáéval és Jusztin Vincénével találkozunk, s elkísért Holecz Istvánné is, akit az olvasók a tévé képernyőjéről jól ismerhetnek, mivel ő külön is szerepelt a rádióval közös népdalversenyen. S, ha már ilyen szépen összehozta a véletlen őket, alig szabódnak, rögvest rágyújtanak egy ízig-vérig helyi „nótára”: „Jaj, de szépen zöldell a rimóci határ/, Közepében legel egy kis bárány,/ Közepében gyöngyén legel egy kis bárány,/ Jaj, de csinos, büszke a rimóci kislány...” — Otthon közel négyszáz dalom van leírva — mondja Holecz Istvánné, a községi tanács hivatalsegédje, akire bizony, első pillanatra ugyancsak nehezen ismertem rá, lévén egyszerű, dísztelen „polgári” öltözetben. — Mindnyájan tudjuk a dalt — jegyzi meg Jusztinná —, így aztán könnyű gyakorolni. Igaz, van olyan, amelyiket csak egyikünk-mási- kunk ismer, de az már elég... megtanítja a többiekkel. — Csak a fiatalok másképpen éneklik — toldja meg Vinczéné. — Másként hajlítják a hangot, nem viszik bele a dalba úgy a palóc ízeket, mint mi. A két asszony a tsz-ben dolgozik, ott dolgoztak 11 esztendővel ezelőtt is, amikor a pávakör, vagy ahogyan leginkább emlegették, a menyecskekórus megalakult. — Akkoriban mentek a tévében a népzenei versenyek — emlékszik vissza Holeczné —, sokan néztük, akik a „dohányban” dolgoztunk. Gyakran énekelgettünk, hiszen csak a kezünknek kellett járni, elhatároztuk, .hogy mi is alakítunk egy kórust. Tudunk mi úgy énekelni, mint másók, s ezt gondoltuk, mindjárt a tévébe kerülünk. Erre tíz esztendőt kellett várni, s a fennállás második évtizedének elején, a tavasz- szal ország-világ láthatta, hallhatta a rimóci asszonyokat, akiket csak a közönség- szavazat ütött el a döntőbe jutástól. A szakmai zsűri magasra értékelte teljesítményüket — joggal, megérdemelten. A tizenkét tagú kórus első vezetője Pócsik Sándorné, a helyi általános iskola alsótagozatos nevelője volt. Kovács Antal pedagógus, tiszteletdíjas kultúrházvezető és Percze István tsz-elnökhelyettes (akkoriban ágazatvezető), aki felkarolta az asszonyok kezdeményezését, kérte fel a tevékenység irányítására. — AKKOR MÁR' vezettem egy gyermekcsoportot — meséli Pócsikné —, s a 16 úttörőfiúval és -lánnyal társadalmi rendezvényeken rendszeresen szerepeltünk. Gondolom, így, esett rám a választás ... A kórus megalakulásának nagy híre ment. Holecz Istvánné meg egynéhány társa meghívókkal járták a házakat, de jöttek anélkül is. Komolyan vettem a munkát, minden jelentkezőt külön-külön meghallgattam. Nem mondom, ettől páran megijedtek, s nem jöttek többé, de, akik maradtak, nem bánták rpeg. Hogyan is bánhatták volna meg! Két év múlva Kistere- nyén a megyei palóc napon szerepeltek viharos sikerrel, majd Vass Lajos karnagy gratulált nekik, s dr. Manga János néprajzkutató készített velük rádiófelvételt. Aztán az asszonyok mellé citerások jöttek, s beállt a menyecskék közé az idősebb Kelemen Fe- rencné és a hetven-egynéhány éves Jusztin Balázs bácsi. — Mi sarkallta az embereket? Pócsikné elgondolkodva szedi össze a lehetséges tényezőket: — Mindenekelőtt a megmutatás vágya, hogy ők is tudnak produkálni. Korábban már, az ő szüleiknél, nagy- szüleiknél járt Manga János, aztán látták a tévébeli csoportokat, s felmérték saját képességeiket és határoztak. Szerencsére a tsz vezetése segítette őket. Az idősek dalát akarták új életre kelteni, ápolni az ismertet, felkutatni a még rejtve levőt. És persze, megmutathatták így mindenkinek a népviseletüket, mely egyike a legszebbeknek. öt év után — mialatt soksok társadalmi munkát is végzett — Pócsikné belefáradt a kórusvezetésbe, s egy szé- csényi tanár vette át tőle, majd 1976-ban Kobela And- rásné, a körzeti orvos általános asszisztense került az élre. Á tévébeli siker, bár nem előzmények nélküli, jelentős mértékben az ő érdeme. — Mit érez most, az országos sikerek után? . — Örömet, hogy együtt dolgozhattam és ma is együtt lehetek ezekkel a nagyszerű asszonyokkal. Persze, nem vagyunk egyformák, nem gondolkodunk ugyanúgy, ezért olykor adódtak nehézségek is, de mindig az összetartás, a tenniakarás győzedelmeskedett. Most egy kicsit fáradtabbak az asszonyok, hiába, egy év alatt nagyon sokfele kellett eleget tenni. A pesti szereplések után nemrégiben például Szolnokon adtunk műsort. Azt hiszem, egy kis erőgyűjtés ráférne a csoportra, noha most újabb fellépésre készülünk. Augusztus 20-án megyünk Hollókőre, a Palóc Szőttes kulturális napra. Ide már jönnek a fiatalok is, meg, aki csak teheti a faluból. Gyakran voltunk elsők, most sem szeretnénk lemaradni... A LAGZIS HÁZNÁL a sertés levágásával szaporodik a munka, mind égetőbb szükség van a dolgos asszonyi kézre. Elhallgatnak a nóták — „Három ragyogós csillag van az égen . . .” „A rimóci utca végig de , sáros . . meg a többiek —, csak a fülünkben cseng-bong tovább, víve hazafelé az aszfaltos úton, be a városba, ahol sokunk maga is őriz —, akar a gyermekkorból — falusi, népi emlékeket. Zavarbaejtően egységes kép. Tíz találomra megszólított diák közül kilenc legkedvesebb tanárai között emlegette. Csupán egy diáknak nem volt határozott véleménye róla. Igaz, ezt a kislányt még nem tanította... „Szigorú, de igazságos. Ért a fiatalok nyelvén. Nagyszerű pedagógus, kitűnő szakember.” — leginkább ezekkel a jelzőkkel illették dr. Danes Imrét a balassagyarmati Szántó Kovács János Szakközép- iskola tanulói. „Jó orvos. Mindenkihez van egy-két kedves szava. Kitűnő emberismerő. Nemcsak betegséggel lehet hozzáfordulni. Nála nincs záróra. Addig rendel, amíg vannak betegek a váróban. Volt már úgy, hogy este tízkor lett vége a vizitnek.” — ezek a mondatok már a. szügyi orvosi rendelő várótermében hangzottak el. ☆ — Hogy szólítsam doktor úrnak vagy tanár úrnak? — Ahogy tetszik. Nem adok a megszólításra. De, ha arra kívácsi, hogy mit tartok fontosabbnak; a praktizálást vagy a tanítást, akkor sem érzek ellentmondást. Mindkettőt szívvel csinálom, és valójában az orvosi munka magában foglalja az utóbbit. — ön azonban e kettős szerepen túl is vállal közéleti feladatokat... — Csak amennyit lelkiismeretesen el tudok látni. Talán soknak tűnik, hogy körzeti orvosi teendők mellett tanítok, TIT-előadásokat tartok, hogy tagja vagyok a balassagyarmati autóklub tanácsának, hogy a járás család- védelmi és ifjúsági munka- bizottságának titkára és a megyei munkabizottság alel- nöke vagyok, hogy a járási Vöröskereszt vezetőségében tevékenykedem, de mindez jó időbeosztással, munkafegyelemmel elvégezhető — mindamellett, hogy férj és apa is vagyok. — Mostanában a legkülönbözőbb fórumokon kerül előtérbe a falusi értelmiség helyzete. Általában az a vélemény, hogy a falusi értelmiség túlságosan passzív, nem vesz részt a közéletben, ön kivételnek számit, vagy ez a nézet alapvetően téves? v — Nemcsak a falusi, de a városi orvosokkal, ügyvédekkel szemben is él ez az előítélet — bizonyára nem is teljesen alaptalanul. Én azonban csak magamról beszélhetek. Amikor valamely feladatot elvállalok, sohasem azért teszem, hogy azzal „közéleti aktivitásomat”, erre való készségemet bizonyítsam. Egyszerűen szükségét érzem annak, hogy nyitott legyek. Ami a kérdését illeti, azt hiszem a szándék az értelmiségiek többségében megvan. Inkább arról lehet szó, hogy kevesen találták meg a módját a közéletiségnek. Fogalmazhatnék úgy is — a falusi értelmiség még nem találja a helyét. Ebből a szempontból talán szerencsésnek mondhatom magam, mivel én is faluról származom. A közéleti aktivitást útravalóként hazulról kaptam. A Debreceni Orvos- tudományi Egyetem elvégzése után a balassagyarmati kórházba kerültem, ahol a közéleti tevékenység kissé háttérbe szorult, de amióta 1976. április 1-től Szügy ben vagyok körzeti orvos, azóta ismét aktívabban tudok segíteni azokon, akik számomra betegen is elsősorban emberek. — Jelenleg heti 12 órában, mint orvostanár oktatja a balassagyarmati Szántó Kovács János Egészségügyi Szakközépiskola tanulóit. Mit jelent ön számára ez a munka? — Hetedik éve tanítok a szakközépiskolában, amely egy egészen más közeg. Azt szokta mondani, hogy nem szeretnék saját magam beosztottja vagy tanítványa lenni. Ha szigorom ellenére mégis szeretnek a tanítványaim, az. csak annak tudható be, hogy igyekszem nemcsak velük, de magammal szemben is következetes lenni. Ha számonkérésnél szigorú vagyok, akkor én sem mehetek be felkészületlenül az órára. Ne vegye kötelező udvariasságnak, de rendkívül fontosnak érzem a tantestülettel — és nem csupán egyes kollégákkal — kialakult jó viszonyt. — Mindeddig a közéleti- ségről beszéltünk. Mint magánembernek van-e valamilyen fő érdéklődési területe? — Természetesen. Szerencsére ezek sem esnek messze a munkámtól mindenekelőtt az egészségügyi kultúra helyzete érdekel amely, éppúgy része a közművelődésnek, mint bármi más. Ezzel függ össze a sporttevékenység ösztönzése, amit szűkebb pátriámban — úgyis mint egykori megyei I. osztályú röplabdázó — igyekszek támogatni. (Rendszeresen eljárok a helyi futballcsapat mérkőzéseire is.) Érdekelnek a régi hagyományok, népszokások. Személyes sikerként könyvelem el, hogy Csesztvén megalakult a népdalkor, s hogy ennek szervezésében Kalocsai Frigyes segítségére lehettem. — Népi hagyományok ápolása? Ez is elfér az orvosi praxisban? — Miért ne?! Nemcsak a test, olykor a szellem is ápolásra szorul. p. k. Sulyok László Aranykezű kubacsi mesterek Dagesztánban a Kubacsi nevű aulban (kaukázusi falu) csodálatos ügyességű aranyművesek laknak, Maszudi arab földrajztudós és történész már a X. században megemlékezett munkáiban a híres kaukázusi fegyverművesekről. A kubacsi szablyák, kupák, serlegek, korsók, tálcák, vázák, női ékszerek ma is világhírűek, nem egy oklevelet szereztek a nemzetközi kiállításokon tökéletes kivitelükért, finom vonású rajzolatukért. A rendkívül gazdag választék ellenére is minden egyes darab eredeti alkotás, rögtön felismerhető . rajta a mester kezevonása. És itt majdnem mindenki mestere ennek a művészetnek. Ezért járja a kuhacsiak között az a mondás, hogy a gyerek hamarább tanulja meg, hogyan kell megfogni a vágószerszámot, mint a kanalat. A mesterség titkai nemze-« dékről nemzedékre, apáról fiúra szállnak. A helybeli iskolában az aranyművességet külön tantárgyként tanítják. Az iskola az államtól kapja a nemesfémet és az egyéb agyagokat. A fémtárgyak zöme a kubacsi „Hudozs- nyik” (művész) szövetkezetben készül. De a kubacsiak nemcsak aranyból és ezüstből készítenek dísztárgyakat. Mamma Kulijev, az OSZSZSZK érdemes művésze, Dagesztán kiváló művésze. Minden darab egyedi alkotás. 22. — Hogy-hogy kontrollműszeresek? Ti csináljátok a műszereket is? — Persze. A Vali meg már huszonkét éve van a halogénüzemben. Szalag mellett! Azokat a szabad szemmel nem is látható kis szálakat teszik be az égőkbe. Azt férfiak nem is tudnák csinálni, beleőrülnének. A nők se. bírják tíz- tizenkét évnél tovább, mert tönkremegy a szemük. De Valinak valami különleges szeme lehet, mert ma is úgy dolgozik, mint a műszer. — Ez igen! Gondolom, meg is becsülik, mi?! _ Hát meg, persze, ő a bezzeg-csaj! Hatszoros kiváló d olgozó, meg négyszeres szocialista brigádtag, meg minden. De azért ő is vállal itt a házban két helyen takarítást, mert hát kell pénz. Tudod, a gyerek, á kocsi, a lakás, a nyaralások. Szóval nem olcsó dolog ez, na! — Na, de ne bolondozz már, hát...! A rendező itt elharapja a mondatot, mert mégsem tartja illendőnek, hogy egyenesen rákérdezzen a fizetésükre. Pár évvel ezelőtt Angliában egy ilyen kérdés miatt igen kínos helyzetbe került, azóta óvakodik az efféle dolgoktól. De azért nagyon izgatja, hogy mennyit keres ma Magyar- országon egy húszéves gyakorlattal rendelkező szakmunkás, így aztán általánosságban teszi fel a kérdést. — Te, szóval hát mennyi a fizetése nálatok egy negyven év körüli jó szakmunkásnak? Mondjuk a ti műhelyetekben? — Háromezernyolcszáz. — Mennyi?! 4 NÓGRÁD - 1981. június 7., vasárnap — Háromnyolc. Mondjuk, négy. De akinek négyezer van, azt már nagyon útálják. Hát nekem, mint csoportvezetőnek négykettő az alapon, de ez már elég soknak számít — Na ne etess! Hát ez csak az alapod, nem? Ehhez még jön a jutalom, a prémium, a nyereség, a túlóra — szóval nemcsak ennyit keresel! — Nézd, hát valami jön még hozzá, de nem olyan sok. Nyereség például idén nem is lesz. Órázni lehet néha, mondjuk évente van két olyan hónap, amikor megkeresnek a fiúk egy hatost. Meg persze én is. De ahhoz már csalni is kell. — Hogy tudtok csalni? — Nézd... Sanyikám... de köztünk marad! Szóval időnként van egy-egy fontos meló, aminek a hó végére feltétlenül el kell készülni. Akkor én azt kipuhatolom, hogy esetleg kaphatunk-e rá egy kis célprémiumot is. Ha úgy néz ki, hogy van benne fantázia, akkor a fiák két hétig lazítanak. Ez nem nagy ügy, mert valamire mindig lehet hivatkozni. Anyaghiány, a társvállalat nem küldi az alkatrészt, satöbbi, satöbbi. Akkor aztán hónap közepén minden góré a haját tépi, hogy nem lesz meg a terv, elveszítjük a külföldi piacot, ugrik a dollárbevétel és mindenbe beleegyeznek. Lehet túlórázni, ami belefér, nincs se sza- szabad szombat, se vasárnap — csak csináljuk meg a melót, ők kifizetik a dupla órabért. A fiúk aztán rávernek, mindig minden elkészül határidőre, és így megvan a hat-hat és fél ezer. Na, de ilyen csak legfeljebb kétszer van egy évben! — Fantasztikus! Ezt egyszerűen nem is tudom elhinni! — Hát, sajnos így van. — És sajnos, ez is egyre kevesebbszer — szól közbe Valika. — És sajnos, idén nyereségünk se. lesz, úgy néz ki. Pedig milyen jól jött eddig az a kis pénz! Még tavaly meg tavalyelőtt is! Hát szóval nem azt mondom, hogy rengeteg volt, mert mondjuk annyi nem volt mint 70—73- ban, de azért nagyon jól jött. Még tavaly is majdnem kétezer forint. — Mennyi?! — hitetlenkedik a rendező. — Egy évre csak ennyi nyereségrészesedés egy exportképes gyárban?! — Miért? Nem hiszi, Kozma úr? Várjon csak, éppen nálam volt ma az 1977-es részesedési kimutatásom. Itt van ni, nézze csak! „Bérlista szerinti éves bér (a részesedési alapból folyósított jutalom és prémium kivételével): 40 664,— Ff.” Vagyis 3.388 forint a havi alapbérem. Akkor az éves bérhez hozzájön még 1.356,— Ft, a harminc napon aluli betegség idejére kifizetett táppénzem, összesen tehát a „nyereség felosztásánál figyelembe vehető összes évi bér 42 020,— Ft. Nyereségrészesedést befolyásoló egyéb tényezők: Növelő: szolgálati idő 22 év után 70 %: 29 414, — Ft. Növelő tényezővel korrigált éves kereset 71.434,— Ft.” — Na kiált fel diadalmasan a filmrendező —, hát akkor ez az az összeg, amit egy év folyamán ilyen-olyan, címen, de végül is megkap a gyártól! A fizetés, a prémium, a jutalmak s a többi! — Jaj, dehogyis! Nem, nem! De jó is lenne! Hát az majdnem hatezer forintos havi átlag! Hogy képzeli Kozma úr? Az a 29 414,— Ft csak a huszonkét éves munka- viszonyomat kifejező szám, amit hozzáadnak a tényleges béremhez, és ennek az összegnek fizetik ki a két egész hattized százalékát. — Nem értem. Mi az a két egész hattized százalék?! — Minden vállalatnak van egy szorzószáma, amit az évi részesedés kiszámításánál megállapítanak. Hogy hány százalék részesedést fizet a gyár. Az Izzóban például két- egész hattizedet. Ha mondjuk én csak két éve dolgoznék ott, akkor csupán az évi összfizetésemn'ek a negyvenkét- ezer-húsz forintnak kapnám meg a kétagész hattized százalékát nyereségként. De mivel huszonkét éve dolgozom, az évi béremhez hozzáadják még annak a hetven százalékát, és úgy számítják ki a részesedést. Tetszik már érteni? — Nem. — Na tessék csak nézni, itt a végösszeg. „Végelszámolás a kifizetési borítékon 1 788 Ft Ft 35 f.” Ennyit kapok kézhez. Ez az évi nyereségrészesedésem. Kozma Sándor filmrendező még mindig nem érti egészen az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. részesedéselszámolását, amit Szigetvölgyi Károlynénak fizettek ki az 1977-es évre. Persze, az is lehet, hogy Valika sem érti pontosan vagy nem jól magyarázta el, de tény, hogy a nyomtatott űrlapra azok a számok vannak tintával fölírva, s az utolsó sorban a végelszámolás: 1.788 Ft 35 f.. így hát csak forgatja a negyedíves kis papírlapot, s mielőtt tovább kérdezősködne, ismerős lépésekre lesz figyelmes. A felesége jön végig a folyosón, aki miután a tárva-nyitva hagyott lakásajtóhoz ér, önkéntelenül is jobbra-balra fordul. Minthogy az ő lakásukban senkit sem lát, a szemben levő szomszédéknál pedig ott ül a férje, festékes, csirízes ruhában, fején ellenzős Fradi-sapkával, az asszony csodálkozva lép be Szigetvölgyiékhez. — Jó napot kívánok, Szerbusz. Hát te? (Folytatjuk)
