Nógrád. 1981. május (37. évfolyam. 101-126. szám)
1981-05-31 / 126. szám
Á partizánok rádiósa Szépek ezek mind... JOSE SANDOVAL MORIS, a spanyol köztársasági hadsereg fiatal századosa a partizántáborban tapasztalt rádiós, leleményes, bátor harcos hírében állott. Mindössze néhány percre volt szüksége ahhoz, hogy a két rádióslány- nyal összeköttetést teremtsen a párt külföldi bizottságával, a szlovák partizánokkal, a szovjet hadsereggel. Ahogy azonban az elnémult készüléket nézte fáradtnak, tanácstalannak tűnt. Villamos energia, amely szóra bírná, sehol. Az üzenet meg, amelyet továbbítania kellett, fontos volt. A német és a magyar fasiszták együttesen támadtak a szlovák felkelőkre. Magyarországon felszabadító harcukat vívták a szovjet katonák, a magyar ellenállók. Az 19-44-es esztendő a végét járta. Egyre hidegebbek voltak a novemberi reggelek, zordabbak az éjszakák. Amikor a parányi faluszéli házba bekopogtak, mindany- nyian tudták, hogy a falut megszállták a németek. A házigazda készségesen segített. A rádió azonban, amint a villamos vezetékre kapcsolták, panaszos sistergéssel kiégett. Sokáig próbálkoztak a kondenzátor javításával, de mindhiába. Végül Jose Sandoval Moris, a Nógrádi Sándor parancsnoktól engedélyt kért, hogy néhány társaival elemet szerezzen a rádióhoz. Német egyenruhába öltöztek, géppisztolyokkal indultak útnak- Ótt ütköztek a németekbe, ahol nem is számítottak rájuk- Bátorságukon, hidegvérükön múlott, hogy nem esett bántódásuk. Elemekkel megrakodva tértek vissza, és sikerült megrongálniuk a német híradókábel-vonalat is. Áll a partizánok rádiósa Karancsberényben, a hajdani harcállásponton. Naptól, széltől cserzett homlokát ráncok barázdálják. Fejét ezüstös dér lepi. Ám a szemel frissek, élénkek, akárcsak mozdulatai, szavai. — Mindig békés természetű ember voltam. Szerettem festeni. Csakhát a szabadságot mégjobban szerettem. — mondja mély meggyőződéssel- — Ezért fogtam fegyvert, ezért csatlakoztam Nógrádi Sándor partizánjaihoz... NÓGRÁDI SÁNDORRAL Kijevben találkozott még 1944-ben. Egy partizánakcióból tért meg, s amikor szóba került a magyar partizán- csoport dolga, Jose Sandoval Moris habozás nélkül közéjük állt. — Akkor is, most is azt éreztem, hogy adósa vagyok a magyar népnek — magyarázza. — A spanyol nép harcában, amelyet a' fasizmus ellen a köztársaságért vívtunk, soksok magyar is az életét áldozta. Internacionalista kötelességem volt valahogy viszonozni. .. A Besztercebánya és_ Zólyom közötti völgyben ért földet a partizáncsoport. Rejtette, óvta őket az erdő. Gyorsan kapcsolatot találtak a szlovák felkelőkkel, partizánokkal. Segítségükkel jutottak át Ipolytamócnál Magyarországra. Karancsberényben a vadászházban ütöttek tanyát. — Sokféle munkát végeztünk itt. ‘Helyreállítottuk’ a megszakadt rádiőkapcsolatot. Kapcsolatot kerestünk a bányászokkal, gyári munkásokkal, orosz hadifoglyokkal, búj- káló, szökött katonákkal — sorolja- — Közülük sokan csatlakoztak hozzánk. Mi meg tanítottuk, neveltük őket a partizánharcra-.. Salgótarján felszabadulásának híre már Abroncsospusz- tán érte őket. A bíró házában volt a parancsnokság. Ügy tervezték, hogy Salgótarjánba mennek, s a bányászok, a munkások segítségével óvják a pusztítástól az ipari üzemeket. Ám a szovjet hadsereg gyorsan haladt A németek egy ideig keményen, szívósan védekeztek, majd a hegyeken át menekültek. Egy csoportjuk 1944- december 28- án hajnalban Abroncsospusz- tára érkezett. Jose Sandoval Moris, akárcsak partizántársai, hősiesen küzdött: — Jevgenyij Lapsov, a tapasztalt orosz partizán ocsúdott fel elsőként..- Németül beszélt, szóval tartotta őket, amíg mi felkészültünk a kitörésre. A németek nem számoltak azzal, hogy fegyverrel küzdünk. Mi kihasználtuk a pánikot, az erdőbe vetettük magunkat. Később távoli lövések hangját hozta utánunk a szél..- Nem minden harcostársunk tudott velünk jönni.-. A felszabadulás után Jose Sandoval Moris Pozsonyban élt és dolgozott.' Aztán 1962- ben saját kérésére, illegálisan Spanyolországba ment. Két év múlva letartóztatták és tíz esztendeig börtönben ült. Egyetlen bűne kommunista hite, meggyőződése volt. Az, hogy szerette a szabadságot, s küzdött az emberek boldogságáért, a fasiszta diktatúra ellen- Ma is a tevékeny, önzetlen kommunista ember életét éli. Titkára a Spanyol Kommunista Párt Központi Bizottságának, vezeti a párt intézetét, a Marxista Kutatási Alapot. Spanyolországban ma is nehéz körülmények között élünk, dolgozunk — mondja. — Sok gond nyomaszt bennünket, de folytatjuk a küzdelmet a spanyol függetlenségért, demokráciáért. ,. Intézetünk feladata a társadalomkutatás mellett az is, hogy lehetőséget teremtsünk a vitákra, a véleménycserékre, a különböző nézetű emberek .között. Ügy gondolom, ezzel valamelyest hozzájárulunk sok-sok gondunk egy részének megoldá- ' sához. ÁLL AZ ŐSZ HAJŰ RÁDIÓS, nézi az estében hajló erdőt, a partizánok hajdani rejtekhelyét. — Örülök, hogy újra ellátogattam Magyarországra- Nemcsak azért ez az öröm, mert az ország felszabadult... Azért is, mert sikeresen halad előre az új szocialista társadalom építésében..- — Aztán még csendesen hozzáteszi. — Amikor a börtönből szabadultam, akkor ért a hír, hogy a parancsnok, Nógrádi’ Sándor meghalt. És az esztendők múlásával eltávozott annyi sok más elvtársunk, harcostársunk is. Ügy gondolom, hogy a küzdelmük nem volt hiábavaló. Nem felejtettéig el őket. Életük, harcuk, példával szolgál a világon mindazoknak, akik szabadon akarnak élni. V. G. A botjára támaszkodó öreg ott ült a szokott helyén, a kapa előtt, közel a gyerekekhez. Mindig késő délután látom itt, amikor a környékbeli gyerekek már megjöttek az óvodából és elárasztották a játszóteret, no meg az épület előtt húzódó pázsitot, és az aszfaltozott gyalogutat. A bácsi nyugdíjas, kiülhetne a ház elé a nap bármelyik szakában, de ö éppen a napnyugta előtti órákat kedveli. Csak ül, figyel, markolja a botját, amelyet még soha nem emelt fel, hogy megfenyegesse vele a körülötte hancúrozó srácokat. Nem zavarja a fogócs- kázás, a kiabálás, a zaj: a hozzápattanó labdát ügyetlenül próbálja visszagurítáni. Amikor leülök mellé, csak egy pillantással vesz rólam tudomást, együtt nézelődünk, hallgatunk egy kerek órán át, s az öreg csak ezután, de már mint régi ismerősétől kérdezi: „Melyik a magáé?” Mutatnám, hogy melyik, de nem találom. Sok a gyerek. Hallgatunk megint, aztán sóhajt egyet az öreg, mint aki egy gondolatkör végén a saját emlékeitől próbál szabadulni, majd szinte vigaszképpen mondja: „Szépek ezek mind...” Szépek. Mind szépek. Nemcsak többen vannak, mint valaha, de szebbek is. A totyogók színe barna a naptól, a húsuk kemény, a pocakjuk egészségesen gömbölyö- dik. Vidoran csámpáznak a nagyobbak között, azok meg vigyáznak rájuk. Ha útban vannak, kikerülik vagy arréb- tuszkolják őket. „Tessék vigyázni, tessék vigyázni!” Az asszony, akire a négyévesforma bicikliző kislány rákiált, nem tolja azonnal arrébb a gyerekkocsit, a kislánynak fékeznie kell, megáll, leteszi a lábát, magyaráz: „Ez pálya, itt most verseny van." „Nem tudtok máshol versenyezni?” „Nem mert itt a legsimább és a ko- csiútra nem mehetünk, mert az veszélyes.” A kislány vitatkozik. Nem fél, nincs megille- tődve, a szeme csupa értelem. Valóbanl Ezek a gyerekek azért is szépek, mert nincs bennük félelem. Mert nyílt a tekintetük. Me\t okos a szemük. A gyerekkocsi előtt egy egész csomó jármű torlódik össze. Roller csak kettő akad. A többi kerékpár. „Engedj egy kört!” Ez a kérés éled fel bennem: annak idején a mi utcánkban csak egyetlen srácnak volt biciklije. És a lányok nem bicikliztek soha. Nem messze tőlünk egy fiú minden ok nélkül többször is meghemperedik a fűben. Irigylem. Nálunk az utcában nem volt semmi zöld. „Mit csinálsz? Hogy nézel ki?l” Ez a kiáltás ismerős. Rám akkor szóltak így, ha vendégségbe mentünk valahová és bepisz- koltam a szép ruhámat. A fiú föláll; valóban poros, a fehér ingén több folt is éktelenkedik. Az arcán nem látszik ’bűntudat.. „De anyu, úgyis piszkos leszek!” Az anya rá- legyint, csak a szomszédasz- szonynak jegyzi meg: „Nem győzök mosni rá...” Ami azt illeti, van mit m.osni a mai gyerekekre. Tegnap viselt ruhát egyiken sem látni, mintha vendégségbe készülne valamennyi. Szépek ezek mind... Egy piros masnis, piros ruhás, hímzett blúzos kislánynak potyogtak a könnyei. Félrehúzódik a többitől, pityereg. „Hát te?”, örül a kérdésnek. Panaszkodik: „Az Andi megvert a tollassal!”. „Miért játszol vele, ha rossz gyerek?”.- Nem is igaz, hogy rossz, mert a barátom!”, mondja a kislány sértődötten, sírni is elfelejt. Odaát a facölöpökön egy srác négy másiknak porciózza a homokot. Valami miatt ösz- szekaptak, idáig hallani a veszekedést. „Most én leszek az óvó néni!” „Te már voltál!” „De akkor ebédutánt játszottunk, és nem csinálhattam semmit!”... Egy csapat fiú száguld el mellettünk. Fejükön tolldisz, mint az indiánoknak, övükben műanyag karddal vágtatnak, mint a huszárok, kezükben colt, mint a cowboyok- nak és hurrát kiáltanak, mint a katonák. Az öreg megcsóválja a fejét, de azért olyan szeretettel néz utánuk, mintha valamennyi a saját unokája volna. „Szépek ezek mind” — mondja újra. Vajon van-e unokája? Nem merem megkérdezni... Ember és környezete Építészeti biennálé Szófiában Nemzetközi építészeti találkozót rendeznek május 28. és június 12. között a bolgár fővárosban. A szófiai biennálé védnökei: Ludmila Zsivkova, a bolgár állami kulturális bizottság elnöke és Louis de Moll professzor, az Építészek Nemzetközi Szövetségének elnöke. A biennálé központi témája: hogyan segítheti az építőművészet az ember és környezetének harmóniáját Kiállításon mutatják be rajzok, fotók, makettek és modellek segítségével a már megvalósított és a készülőben levő építészeti terveket. A kiállítók, a meghívott vendégeik IS perces előadásokon ismertethetik elképzeléseiket. A legjobb al-1 kotásokat és terveket nemzetközi zsűri jutalmazza. A találkozó résztvevőit a szakmai rendezvények mellett érdekes kulturális és turisztikai programok várják a vendégszerető • Bulgáriában. *!♦ ♦> ♦♦♦ *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *** *** *** *** *** *** ** * *** *•* *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *•* *•* *** *** *** *•* *** *** *** *♦* *** *** *** *** *** *** *** *** *** *•* *** *** *** *»* *** *** *1* *** *** *1* *1* 16. — És akkor én mondtam, hogy itt a kis titkárnő elárulta, hogy minden emeleten épül egy-egy nyolvanegy négyzetméteres, három és fél szobás, étkezőkonyhás lakás is. — Na, ezt kellett volna csak látni! Hát én azt hittem, hogy megöl a szemével. Aztán csak fújt egyet, és azt mondta, de olyan flegmán: Igen asszonyom, épül, de nem maguknak ! — És maga erre csak úgy eljött? — Hát mit téhettem volna? Na, de aztán itthon az István! Én tizennyolc éve ismerem, de ugye higgye el, dédi, hogy ilyennek én még nem láttam, Ügy üvöltött velem, hogy azt hittem, összedűl a ház. — De a kutyaúriste- nit a kurva anyjuknak! Hát akkor ki a jóistennek épül, ha nem nekem?! Én ötvenkét. éves fejjel összekalapálok még két fiút a meglevő két gyerekem mellé, akkor nekem nem épül? Én harminc éve egy helyen dolgozom, egy gyárban; legjobb esztergályos, élmunkás, sztahanovista, feltaláló, .művezető, üzemegység-vezető — minden anyámkínját rám aggattak már, csak a lakás neip nekem épül?! Hát akkor mutassák meg nekem, hogy kinek épül három és fél szobás lakás ebben az országban, ha nem nekem?! — Jaj, dédi, így ment el reggel az István. De, hogy aztán hogyan fog visszajönni, azt csak a Jóisten tudja. Mert, amilyen alapos ember az, hogy még éjjel is a benti rajzokon dolgozik, azokat számolgatja, hát az olyan indulatos is. A dédi és a fiatalasszony egy ideig még méltatlankodik a tanácsi hivatalnok pimaszságán, helyeslik Ábrahám István Láng-gyár üzemvezető felháborodását és megegyeznek abban, hogy Tériké csak nyugodjon meg, mert ha a férje az asztalra csap, annak biztosan meglesz az eredménye. Amikor efölött valamennyire napirendre térnek és Áb- rahámné elérkezettnek látja az időt, hogy elmesélje iménti hőstettét a házasságtörő Trahantossal, a szomszéd házban lakó asszony ismét más irányba tereli a beszélgetést 4 NÓGRÁD - 1981. május 31., vasárnap — Jaj, nem tudják, hogy mi van annak a Hankóczyné- nak a kislányával? Azok a maguk emeletén laknak. — Én csak kora reggel láttam, de ^kkor még mindig nagyon fulladt — mondja Ábrahámné —, én nem is tudom, hogy mi lesz ezzel a gyerekkel. Már ilyen asztmásán született szegényke, de most valahogy nagyon furcsa az egész. Hát csak rá kell nézni, már majdnem hároméves és még másfélnek se látszik. Késő este beszaladt vele az anyja, de hogy a férjem olyan dühös volt, kitessékeltem őket, és inkább én mentem át hozzájuk. Az egész szoba csupa gőz volt, kamillateát párologtattak, mert az szokott rajtá segíteni, ha rohama van. Még a parkettára is teát öntöttek, hogy nagyobb felületen párologjon, nem is tudom, nem áztatták-e el a doktornőt. — Tényleg, hát ott lakik az orvosnő alattuk, annak nem szóltak? ■— Nem, mert nem ismerik, meg az nem Is rendel otthon. A körzeti gyerekorvos látta délután, ő azt mondta, hogy csak lélegeztessék kamillával és ha nem javul, reggel telefonáljanak neki, akkor megint kijön. Igaz is — szól közbe a dédi —, reggel úgy hét óra után be is jött telefonálni. Hogy aztán mit beszélt az orvossal, azt, ugye nem tudom, én kimentem a konyhába, de azt hallottam, hogy nem, nem. Azt az egyet nem engedi meg, hogy a kis Andreát kórházba vigyék. Azt az egyet már nem. Csak ezt hallottam, aztán gyorsan el is mentek, merthogy jön a körzeti orvos. Na tényleg, hát azóta meg nem láttam. Talán az orvos adott be neki valamit, injekciót, vagy mit, aztán attól biztos jobban lett és elaludt. Merthogy egész éjjel nem aludtak egy szemet sem, azt mondja Hankóczyné. Jaj, de az az asszony is milyen rosszul néz' ám ki! Ekkor, 10 óra 25 perckor a ház kapuján kilép a gond-, nők, pontosabban a gondnoknő férje, kezében egy tetőcsomagtartóval, és kezdi fölszerelni a fehér Ladára. Az asszo- , nyok most ezt figyelik, mégis valami kis mozgás van a ház előtt, s megfeledkeznek Andreáról és- Hankóczynéról. — Na, úgy látszik, hogy ezek már a költözködésre készülnek — int a gondnok felé a dédi. — Költözködésre? Elköltöznek a házmesterék? Hát mikor jöttek ezek ide, három éve talán? — El hát, nem is hallotta Tériké? Fölépült a szép nagy házuk Alsögödön, azt mondják, több mint egymillióba került, de legalább másfél milliót megér, oda fognak kiköltözni. — Üristen, több mint egymillió?! Hát honnan van ezeknek ennyi pénzük? Mert hogy a csőszerelői fizetésből, meg az asszony gondnoki kétezer-kettőszázából nem, az biztos! — Jaj szegény, hát honnan, honnan?! Hát a kötésből! Azt mondják, hogy ez a kis asszony harmincezer forintot is összeköt egy hónapban! Hogy a vásározók alig győzik elszállítani a kardigánokat, pulóvereket, annyit dolgozik. Már ketten is bedolgoznak neki a házból, a másodikról az a kis hegyes szőke nő, meg az ötödikről a filmrendező felesége, azok az összeállítók. • A házmesternő csak köt, de egész nap zakatol a gép a pincében. Bele is betegedne, azt mondja, ha nem lenne ennyi munkája. így aztán összejön a pénz. Számolja csak ki, egy évben több mint háromszáz- ezer, három év alatt pont egymillió! Hát hogyne! — Na, de akkor is, azt mindet félre tudják tenni? Élni is kell, és nekik is van két gyerekük. Az se fillérekbe kerül. — Na persze, Terikém, de vegye csak azt, hogy a gond- nofcnő kétezer-kétszázas fizetése se annyit ér ám! Mert ők ezenkívül ingyen laknak, nem fizetnek közös költséget, nem fizetnek a gázért, vízért, fűtésért, villanyért, telefonért, ezt mindet a mi közös költségünkből' fedezi a lakásszövetkezet, fihogy a fizetését is. Ha ezt összeadja, akkor az a kétezerkétszáz már legalább négyezer-ötöt ér! Hát gondolja csak el! Nem olyan rossz állás ez! Na és mennyi áramot fogyaszt az a kötőgép egész nap? Ha azt nekik kellene fizetni! — Ez igaz. És hát ha elköltöznek, ki lesz a gondnok? Az megvan már? — Hő, hó, de még mennyire hogy megvan, nagyon ügyes emberek laknak itt a házban, maga azt nem is gondolná, hogy mennyire ügyesek! Na, most idefigyeljen! Van itt a másodikon az a bajuszos .fekete fiatalember* akinek az á fehér Moszkvicsa van. Az már megegyezett a szövetkezeti közgyűléssel, hogy a felesége otthagyja a technikusi állását elvállalja a házmesterséget, és beköltöznek a gondnoki lakásba. A házmesteréknék kell valamennyi lelépést fizetni, mert hogy azoknak volt egy főbérletük valahol, oda költözött innen az előző gondnok, akit sokáig nem tudott a ház kitenni, mert nem volt hova menniük. Szóval, most a gond- nokékat^ ez a bajuszos fiatalember fogja kielégíteni, mért ő elcseréli a nagy lakását a negyediken egy másfelesre, tudja a fodrásznővel, aki a két lányával meg, agg anyjával lakik, a különbözeiét meg odaadja a gondnoknak. Ezt a másfél szobás lakást pedig eladja mai áron, de úgy, hogy a foc|- rásznő veszi meg a nagyobbik lányának, aki ott marad az öregasszonnyal együtt. Szóval az a lényeg, hogy ez a pökhendi alak megszerezte magának az ingyenlakást, aztán még kér tisztán ötszázezer forintot! Hát látja, így lehet ma meggazdagodni. Aztán meg ennek a felesége is kötni fog, már megvettek valami nyugatnémet gépet, és három év múlva majd nekik is felépül a villájuk valahol. Mert nézze meg, három évnél egyik sem marad itt tovább, tizenegy év alatt most megy el a harmadik házmester. Maguk meg csak veszekedhetnek a tanáccsal! (Folytatjuk)
