Nógrád. 1981. április (37. évfolyam. 77-100. szám)
1981-04-04 / 80. szám
1ti ünnep annyit ér, ameny*yi emlék válik személyes él* mépnyé általa. Aki maga is kortársként élte át az ünnepre alkalmat adó történelmi tényt- annak az ünnep alkalom arra hogy mesélgessen az iíjabbaknak és újraidézze, hogyan is «volt az, amikor valami lényeges történt a világban: valami lényeges, amelynek 6 is részese volt. De az ifjabbak, Nagy m'últja van az ünnepeknek. A hajdankorok haj- dankorában a természet nagy fordulatai vegyültek eggyé a történelem adta emlékekkel. A tavasz, a természet megújulása ősidők óta figyelmeztető arra« hogy minden rossz végül is múlandó, a levelek újra rügyezni fognak, a virágok bimbózni kezdenek. Nemcsak a természetnek van tatudatomban, Hogy van egy saját nemzeti mítoszunk, van egy nemzeti Nagyhetünk: a magyar szabadság tragédiákon át vezető feltámadás élménye. Ifjúkoromat —, amely a magyar múlt bűvöletében telt el. hiszen középkortörténésznek indúltam — betöltötte a romantika megfogalmazta „Nemzeti nagyhét” és „Régi Hegedűs Géza: emlékeztető akik már regeként hall- vasza, nemcsak a vallások- dicsőségünk” személyesen át- gatják a hajdan történteket, nak van Nagyhete, a nemzet- élt élménye. Az Árpádok év- az egykori eseményekből — nek is megvan a közös em- századainak és a Hunyadiak jó esetben — a maguk életét lékeztetője az új életlehetősé- nagyszerű reneszánszának isértik jobban. Aki 1848. már- gek kezdeteiről. méretében jól tudtam, hogy cius 15-én. a tavaszi esőbgn Valamikor, úgy kamaszko- szabadságvágyunk tragédiá- ott állt a Pollach Mihály épí- rom vége felé. amikor a test és kon át vezetett: Dózsa népétette múzeum lépcsői alatt, lélek már kezd felnőtté lenni, nek bukása, török hódoltság, és átélte a nemzeti szabadság azon töprengtem, hogy vajon Habsburg-elnyomatás köze-- igényének Valóra váltását, aki merőben véletlen-e. hogy sza- pette csak • tragédiákba futó 1919. március 21-én a napi- badságunk éledésének ünne- közjáték volt Rákóczi kuruc lapban olvasta a Magyar Ta- pe, március 15-e egybeesik a szabadságharca, Martinovicsék nácsköztársaság megszületé- hajdani mítoszok tavaszünne- reménytelen forradalmi sét, vagy aki 1945. április 4- peivel, és szabadságvágyaink ábrándja, a reformkor annyi én az utcán járva hallotta, bukásának emlékeztetője, az reménysége és a szabadság- hogy immár az utolsó német aradi vértanúk október 6-i harc Világoshoz és Aradhoz fasiszta is túlkényszerült a gyászünnepe olyan őszi nap- vezető közös küzdelme. És a magyar határon — annak az ra esik, amikor Adonisz meg- Horthy-kor hazugságaiba és esemény emlékezete mindha- hal, Perszefoné lemegy az al- nemzetárulásába futó ellen- iáiig alkalom marad, hogy fi- világba, és következik a ko- forradalomhoz vezetett Káro- aknak és unokáknak regéljen, morság idénye, a közös gyász, iyi Mihály polgári ábrándja De a fiák és unokák, meg az Azt hiszem, valamit helyesen is, a Tanácsköztársaság re* unokák unokáinak unokái már sejtettem. A jól értett törté- ménytelen 133 napos próbál- úgy kapják ezeket az emlé- nelem a nép nagy tömegeinek kozása is. De a kurucok, a keket, mint .emlékeztetőket lelkében mítosszá válik. És honvédek, az 1919-es proletá- arra, hogy egykoron másképp minden nemzetnek megvan a rok mégis előkészítették, hogy volt. A kortárs nemzedékek maga mitológiája, vagy ha végre mi magunk lehessünk, idővel levonulnak a történél- tetszik: törvényszerű ünnepi És különösképpen az emlé* mi-társadalmi valóság szín- fendje. Amikor már szemé- keztető napok mind a tavaszt teréről, de ott marad az em- lyesen átéltem nemzetünk ígérik. Ha egymás után emlékezet: a személyes élmény- minden tragédiáját is, rémé- lékezünk március 15-ére, bői utódok közemlékezete lesz; nyelt is, akkor világossá vált március Il-ére és a felsza- Kzek az ünnepek. kultúratörténeti« érzékeny badulás, a megvalósult magunkratalálás 'április 4-éjé- re, akkor kibontakozik előttünk a magyar nemzeti Nagyhét. A pogány tavaszünnepek egy isten feltámadásával jelzik az élet győzelmét. A hús* véttal végződő Nagyhét a kínok úfján vezet a feltámadás felé. A mi nemzeti Nagyhetünk a szabadság reményét követi nyomon két bukott forradalom — 1848—49 és 1919. — után a nép felemelkedéséig, a mi Magyarországunk végre valahára való megvalósulásáig, A kínok útja végén a feltámadás. — Az én nemzedékemnek ez még személyes emlék. Én magam szabadultam fel, menekültem meg a fasizmus életveszélyétől és indulhattam egy új, reményteljes élet felé. A ml fiaink és unokáink ezt már tőlünk kapták közös emléknek, legendának, emlékeztetőnek. Nem sokat ér az ünnep, ha nem látunk benne mást, mint munkaszüneti alkalmat. Az ünnep tartalma a közös emlékezet, egyre többek számára az örökölt emlékezet, nemcsak ama történetes napra, amikor az utolsó német fasiszta is kikényszerült nyugati határunkon, hanem arra az egész történelmi folyamatra, a remények és csalódások útjára, amelynek fordulópontjait jelzi március 15. március 21. és végül a nemzeti húsvétként április 4. Az pedig senkit se zavarjon, hogy ez a Nagyhét nem pontosan hét nap. A hetes legendás . szám. Hiszen az evangélium Nagyhete sem hét, hanem kilenc nap (virágvasárnaptól húsvéthétfőig). A mi nagyhetünk 20 nap (március 15-től április 4-ig): az emlékezés húsz napja, amely kicsúcsosodik áprilisi tavaszünnepünkben. Akinek van érzéke az ünnep • benső ünnepléshez, az a magyar nép egéáz történetét éli át ilyenkor, a történelmet, amely immár közel 1100 évnyi messzeségből vezet hozzánk és tőlünk a jövendők reményeiig. » Én évről évre visszatérően így élem át az áprilisi emlékeztetőt. Még egyszer kinézett az altiakon. örült táj, de csak önveszélyes; az alsivárosodás januári helyzetében. Félkegyelmű ágak, köd, kancsal madárhangok. —, Valami csak lesz — mormogta maga elé az öregember. — Csak lesz — hagyta rá Róza néni. — Aztán, szavam ne felejtsem, ma mosom a Pötyit. Tiszta lesz, mint a patyolat, annak rendje-módja szerint. — Aztán mi az ördögnek? — szólt rá az öregember, most már emeltebb hangon. — Mint a patyolat? Itt ez a veszett háború, maga meg kutyát mos? Nincs jobb dolga? Róza néni, szó ami szó, szinte csak Pötyivel, a tarka, térképalakz'atú spániellel törődött. A vidék szánalmas, olcsó, kolduslátvány volt, alig valami hó, az is szennyes, csak itt-ott egy tiszta sziget— Aztán ha fognám és felfalnám a kutyuskáját, finom pörköltet készítenék belőle, Róza néni! — szólalt meg derűsen az öregember. — Hamm, hamm! — Azt adja meg magának az a jóságos! — tört ki Róza néni.’ — Készítek én magából finom pörköltet, marhapörköltet méghozzá! Ilyet mondani! Megbánja! Most a távolból valami üzenet szólalt meg, vagy talán hívó, rosszkedvű jelzésrendszer. — Nocsak — szólalt meg az öregember. — Jönnek. Abody Béla: — Kutyababám? — érdeklődött az öregember. — Takarosán elkeresztelte! — Mindenbe beleköt! — szólt Róza néni. - — Ügy hívom, ahogy akarom! — Persze, meg kell őriznünk a dolgok értelmét — morfondírozott Binder. — Ez védi. meg az életünket. — Kötve hiszem, hogy a dolgoknak értelmük van — bólogatta fölösleges, túlméretezett lampionfejét Hársing. — Annyi van belőle, ameny- nyit belemagyaráztunk. — Hát csak magyarázza, ha ideje van rá — morgolódott az öregember, — Értelem! OSTROM tel. — Kilövés, belövés? — kérdezte Róza néni, inkább kíváncsian, mint félelemből. — Nem mindegy az magának, — így az .öregember. — Egyre megy. Előbb vagy utóbb csak becsap a bunkerbe, és mennyből az angyal. Meg aztán azzal a kutyával is minek vacakol? Okosabban tenné, ha magát mosná. — Mosom majd, bízza ide! — dorgálta Róza néni. —Ha jön a béke. Két napja nincs feayverdörgés. Róza néni oly fórmán készülődött a kutya csutakolására, hogy gyűjtötte a szerény hókupacokat egy hadirokkant vödörbe. S kiszámította, menynyi kell’ majd Pötyi tisztaságához. — Ki keli nyitni az ablakot — vélekedett Hársing, az adótisztviselő. — Akkor meglátják jobb lesz. — Van aki a meleget szereti — oktatta az öregember. — Tekintettel kell lenni mindenkire. Az egyik ember ilyen, a másik olyan. — No én nem mondtam, hogy nem — védekezett ’ Hár- sing. — Ami igaz, az igaz. Csak nagyobb baj ne legyen.i — Kik? — . érdeklődött Hársing. — Arról fogalmam sincs — tárta szét ösztövér kezét az öregember. — Valakik jönnek és kész. Mindig jönnek. Nagyobb baj ne legyen. Vagy túléljük, vagy belehalunk; egykutya. — Kutya? kapta fel a fejét Róza néni. — Egykutya? — Törődik is valaki a maga szépséges kutyájával — intette le az öregember. — Jönnek a katonák. Talán még a parancsnok is. Jól idepör- költet, aztán nézhetünk. — Szabad megjegyeznem — vélte Hársing —, akkor már aligha nézhetünk, mert nem lesz mivel. Binder ritkán szólt. — Igen, közelednek. Valami rendelkezés lesz belőle. Ami mindenkire vonatkozik. Kivéve a rendelkezés meghozóját. A zaj érvénytelenné csitult; a vidék elhallgatott; a csend lapossá csillapodott; tapintatossá. ' — No, édes kutyababóm, szentecském! — szólította meg Pötyit Róza néni. — Most jön pucolkodás. A légópincét valamiféle okból — alighanem a képzelet védő szerkezete miatt — bunkernek nevezték: mindent meg kell keresztelni, hogy nagyra nőjenek, megnövesz- szék sündisznótüskéiket, haragjukat; ilyenformán lett bunker a bunker. Róza néni módfelett finoman terelte ki a kutyát a nehéz levegővel büntetett, homályos helyiségből; — No, Pötyike, most jön a finom pancsi-pancsi! Hetek óta nem esett hó, s a pincelakók nap mint nap roppant szerény adagot kaptak, mosdás céljából. Róza néni meg gyűjtötte a magáét, hogy Pijtyinek félretehesse. Most hát eljött a nagy nap; á kutya tisztálkodása; a béke, szűzi kutyák, mély értelmű ebek, fénylő tájak, üde látvány az ablakon, egy kis képzőművészet. — Tegyük el magunkat holnapra — javasolta Hársing. — Hátha marad belőlünk valami — vélekedett — Binder. — Hátha. Aztán mire eljutunk az élet végére, összeáll a program. — Ebből én egy árva szót sem értek — dörmögött az öregember. — Talán azért, mert nincs is értelme. Ml az, hogy élet vége? Meg, hogy marad belőlünk valami? Az ördögöt marad valami! — Nocsak — mondta emelt hangon Hársing. — Két német. Ide tartanak. — Undorodom tőlük, mert hazudnom kell nekik — vélekedett Binder. — Vajon mit akarnak? — Az egyre megy — állapította meg az öregember. — Valamit mindig akarnak. A két német befordult az előkertbe. Majd végigmentek a folyosón, és megzörgették a pince vasajtaját. — Jó estéket kivánok — mondta az egyik, természetesen anyanyelvén. A másik hallgatott, csak fejét biccentette meg. — Hogy vagyunk, hogy vagyunk? — érdeklődött a barátságosabbik. Nem éppen lazán, semmitmondóan: valami közepe, magja volt az üdvözlésnek. — Mindig rosszul vagyunk, kérem — magyarázta Binder. —■ Tetszik tudni, meghalni veszélyes, élni unalmas. — Haha! — kacagott a német. — Nem fordítva? — Mindegy — hogyta rá Binder. — ön netán filozófus? Tapasztalataim szerint minden német filozófus. — Ezt bóknak vagy sértésnek szánta — komorodott szürkévé a katona. — Ja, és, szavam ne felejtsem, a kutyákat le kell lőnünk. Ezért jöttünk. — A kutyákat? — kérdezte vissza Harsing. — Természetesen a műtétet ez a szűkszavú kamerád fogja elvégezni. Tetszik tudni, Q szívesebben csinálja. Mit szívesen? Örömmel! S az örömet mindenki megérdemli, nemde? Freude, schöner Götterfunken, Tochter aus Elysium! — Meggyilkolják!? — sikol- tott fel Róza néni, éleden, a magasba tartva riasztó gyászát. A csendes német megcéloz1 ta a kutyát. Apáti Miklós: \ Egy mondat a felszabadulásról Legszívesebben.egy történettel válaszolnék kérdésedre, szerkesztő uram, mondta kissé léhán L. M. a szeplős kisfiú, de akkoriból — 1945. április — még nincs saját történetem, talán féléves ha voltam, vagy kicsit több, hát csoda-e, ha nem emlékszem pontosan az első szülői házra, csak annyit tudok, hogy találatot kapott, ezért Kispestről Kőbányára költöztünk, mert apám barátai odafogadtak, apám Kőbányáról Csepelre, a Weisz Manfrédba járt dolgozni, anyám szerint gyalog, de ez szerintem képtelenség, Szerintem is, mondanámy mert L. M. apja és anyja az én szüleim, tudom, hogy kissé bonyolult történet ez, de mi lesz a háborúval? arról nem mesélünk? hol a történet itt? az a bizonyos mondat? legalább egy hősi halott, egy családias, meghitt ellenálló lenne, aki a németek ellen... az oroszokért., s boldogan mosolygott a tankok mongolarcú, kormos kölykeire, örült a csokoládénak, a fekete kenyérnek, legális történet ez csak így lesz, kedvesem — ugyan, feleli, én a nép fia vagyok, S a néppel ama fölszentelt tavasznapon nem történt semmi, nem vívott csatát, nem ünnepelt, egy födelet keresett, igen, a fejem fölé is, babot, meg krumplit csereberélt, kását és melaszt evett, s miként az újszülöttet sem születésekor keresztelik, így eshetett, hogy több mint harmincöt év után írtam és mondtam ki először — felnőtt fejjel — ezt a szót — felszabadultunk, és tettem sietve hozzá — Magyarország. Csanády János: Könyvek felelt (ISZAAK BABEL: LOVASHADSEREG) Tüzek, pernyék, forradalom, vérből, vasból a hatalom kilábal és épül lassan új ház az új virradatban. A nap most is keleten kel, a kenyér nem keletien kel, só is kell a kiflire — állnak a régi határok, ' termelési rendszerekben a liba ezerszám gágog, nem, mint csak a füves árok partján egynéhány tucat — Európa napja lángol, I-----------------------------------i NÓGRÁD - 1981. á jár-kel at a vámhatáron, kattog az expresszvonat. Te is búsan és magadban, alkonyaiban, virradatban merengsz könyveid felett, rég nem indulsz már utakra, csőrödet is, mint a gólya, árva szárnyadhoz dugod; mormogsz — hazád sem ismered, és szereted, csak szereted, míg sorolnak, sorakoznak napok; írt és olvasott messze-álmú bús sorok. ilis 4., szombat 9
