Nógrád. 1981. március (37. évfolyam. 51-76. szám)

1981-03-22 / 69. szám

A könyvtáros — hajdan és ma Művészet és ifjúság Ha egy mai könyvtáros megidézhetné akárcsak évszázaddal ezelőtti ősét, rövid eszmecsere után kiderülne, hogy alig értik egymást, az életmód, a munka oly’ mér­tékben megváltozott. Évszázadok hosszú sora nem hozott annyi újat ezen a pályán, mint a legutóbbi negyedszázad. Kisebb lett a világ: a közlekedés, hírközlés, posta- szolgálat fejlődésével szinte kézzelfogható közelségbe kerültek a világ nagy könyv­tárai, egymás közötti küldeményeik ide- oda járnak, s vaskos kötetek is elférnek parányi dobozokban — mikrofilmre fény­képezve. Közben megsokasodtak az írott dokumentumok, a jelen könyvtárosai ed­dig soha nem látott papírtengeren hajóz­nak. A változás legfőbb oka azonban az Olvasók sokasodása. Régen eliziumi hely volt a bibliotéka: csöndes szobáiban lábujjhegyen járt a ritka olvasó, a könyvtáros pedig — bár a kérdésekre készséggel válaszolt — ráért saját tudományos munkájával foglalkozni. Kiérdemelte a tudomány magas trónusát, mert korábban hosszú éveken át „díjtalan gyakornokként” végezte munkáját, mire „könyvtárnok” lett, már túl volt első ifjú­ságán, és olyan tájékozottságot halmozott fel fejében, hogy a hozzá kérdéssel for­dulónak nyomban meg tudta adni a szük­séges eligazítást. Kérdés sem volt sok, meg olvasó sem, hiszen még a legfrissebb folyóirat, a Nyugat is csak kétezer pél­dányban jelent meg, fénykora idején. Nemcsak tudományos könyvtárak létez­tek persze. A közművelődést több jól szervezett közületi könyvtár szolgálta: szakszervezeti, gazdaköri, iskolai könyvtá­rak; egyesületek, hivatásbeli csoportok ki- sebb-nagyobb gyűjteményei. A „tudós” jelző azonban,, ha önművelő szinten, de ott is érvényes volt. Olvasni szerető, tájéko­zott, pedagógus hajlandóságú emberek vál­lalták, hogy munkaidő után, rendszerint anyagi ellenszolgáltatás nélkül kezelik a közösség gyűjteményét, beszerzik az ösz- szeadott pénzekből az új könyveket, és ellátják olvasnivalóval munkatársaikat. „A tudás hatalom” — hirdették ezek a könyvtárosok, és lelkesen terjesztették a műveltséget, amelyet maguknak kemény küzdelemmel, saját erejükből szereztek meg, miközben rövidnek bizonyuló nappa­laikat az éjszakákból toldozták ki. Mindkét könyvtárostípus eltűnt, maga a könyvtár is megváltozott, s ha a csönd nem is szökött el, tömeges hallgatássá vál­tozott. Egy teli olvasóterem némaságami­nőségében más, mint egy félig telté, kér­dező hallgatás, örökös készenlétre kész­tető. A mai könyvtáros csak szabad ide­jében lehet „tudós”, mert a könyvtárban minden pillanatát kitölti a munka, dol­gozzék bármely részlegben. A falak közé betört a technika: a gyors információáram­lást, adatszolgáltatást, nyilvántartást szol­gálja a könyvtárgépesítés, a tudományé* nagykönyvtárak osztályai hovatovább óra­műpontossággal működő üzemegységek­hez hasonlítanak; a tájékoztató szolgála­tok könyvtárosai pedig már nem csupán kézikönyvek, bibliográfiák, katalógusok, hanem olykor gépek segítségével adnak választ a kérdezőknek. A könyvtár sem elszigetelt, magányos végvára többé a tudásnak: beletartozik valamilyen hálózatba, s az olvasónak az egész hálózat rendelkezésére áll, ha a kért mű helyben nem lelhető fel, könyv­tárközi kölcsönzéssel teremtik elő számá­ra. Mi több, a mai könyvtár elébe megy megsokasodott olvasóinak: feltáró munká­jával (bibliográfiákkal, adott témák iro­dalmát figyelő referálólapokkal, új szer­zeményeket ismertető füzetekkel stb) szin­te készen tálalja kutatónak, olvasónak mindazt, amit egykor keresgélni kellett. A kisebb könyvtárakban tevékenykedő közművelődési könyvtáros napi munkája talán jobban hasonlít az egykori kollé­gákéhoz, ám lényeges különbségekkel. Ö talán csak hírből ismeri a gépeket, de a forgalom nála is megnövekedett, olyany- nyira, hogy elfásulással fenyegetheti, s úgy érezheti magát, mint a KÖZÉRT- eladó, miközben gépiesen méri a felvágot­tat. Csakhogy a KÖZÉRT-ben a vevő meg­mondja, mit is óhajt, míg a könyvtároshoz gyakorta intézik úgy a kérdést: „adjon valami jó izgalmasat, szerelmesei” stb. — s ez a helyzet megnöveli felelősségét, hiszen ahhoz, hogy tudja, kinek mi jó, ismernie kell a könyveket is, de az em­bert is. Embereket ismerni: ez szüntelen fi­gyelmet, minden apróságra kiterjedő meg­figyelőképességet, nyíltságot, empátiát je­lent, és persze azt is, hogy a könyvek és az emberek közé lépve épp úgy el kell feledni a magánélet minden gondját, ahogy a színész felejti el a színpadon. A jó könyvtáros tudja, hogy Rozi néninek rossz a szeme, s ezért nagybetűvel nyomott könyv kell neki; hogy Julika kismama lesz, ideje ismerkednie a gyermekápolás irodal­mával; hogy Jancsi autót vett, s most a motorok érdeklik; hogy Pista bácsi nyug­díjba készül, a jövőben kertészkedni óhajt, szakkönyvekre van szüksége, különben pedig a történelmi életrajzokra specia­lizálta magát, s ha ezek közül új jelenik meg, fel kell hívni rá a figyelmét. A ré­gi könyvtárost az a gondolat hevítette, hogy „a tudás hatalom”; a mait a tapasz­talás, hogy a tudás élet, a könyv pedig barát, nélküle sok emberi élet elsötétedne. A mai könyvtáros nem csak a közműve­lődés munkása, hanem nevelője is, jövendő felnőtt olvasóit maga formálja a gyermek- könyvtárban, mely ötletes-játékos foglal­kozásaival, csinos berendezésével, bőséges olvasnivalójával sok gyermek számára inkább „otthon”, mint az iskolai napközi, s nemegyszer otthont ad az iskolai órák­nak is. A gyermekkönyvtári munka külön gyönyörűsége, hogy a vetés gyorsan be­érik, s az eredmény hamarosan láthatóvá válik. (Egy gyermekkönyvtár fennállásá­nak 20. évfordulóján megragadó jelenet tanúja voltam: az egykori első olvasók kézen fogva hozták gyermekeiket és egy 20 gyertyával megvilágított tortát a könyv­tárosnak.) A mai könyvtáros összekötő nemcsak író és olvasó között, de kis és nagy könyv­tár között is, hogy ma, az információrob­banás korában mindenki rátalálhasson a számára szükséges ismeretekre. Munká- lója azonban a szükséglet, az igény éb­resztésének is, hogy a kérdés egyáltalán megszólaljon, és minden kérdésből sok új, másik fakadjon. Nehezebb lett a hivatás? Változott, mint maga a világ. b. «. PROLÓGUS! „Ö, az az énekes miért nem énekelt minekünk bárhogyan, akárhogy, valahogy magyarul?!” (Bereményl Géza: I love you so) Az ismert dal szövegrészle­te nem azért kívánkozott mot­tóul a „Művészet és ifjúság” bemutatósorozat értékelése elé, mintha a fellépő csoportok és szólisták angolul énekeltek, il­letve beszéltek volna. Éppen­séggel tisztán, érthetően, szé­pen beszélték anyanyelvűnket De talán nem túlzott elvárás a megye legjobb fiatal ama­tőréitől, hogy mondjanak is valamit... Mint arról lapunkban is hirt adtunk, március 15-én Pásztón, a Lovász József Művelődési Központban több mint fél­ezer fiatal részvételével ren­dezte meg a KISZ Nógrád me­gyei Bizottsága az amatőr mű­vészeti csoportok és szólisták megyei seregszemléjének dön­tőjét. Ritka alkalom, mégin- kább kivételes lehetőség, hogy a mozgalom aktív zászlóvivői számot adjanak tehetségükről, fejlődésükről a szakemberek és egymás előtt. A bemutató rang­ját emelte az a tény is, hogy — a forradalmi ifjúsági na­pok keretében — éppen már­cius 15-én került sor a talál­kozóra. Mit láttunk Pásztón? Nem­zetiszínű kokárdát nem. Beat­rice, Hobo blues band, East, Piramis stb. feliratú farmert, trikót, jelvényt annál többet. E durva párhuzammal csupán az olvasó figyelmét szeretném felhívni arra, amire mi is leg­inkább kíváncsiak voltunk, hogy tudniillik: milyen érzé­sek, gondolatok foglalkoztat­ják 1981-ben — szűkebb ha­zánk — Nógrád megye fia­taljait? Ám még mindig a rendez­vény előkészítésénél maradva, nem lehet eléggé dicsérni a KISZ Nógrád megyei Bizott­ságának illetékeseit azért, hogy lehetőséget teremtettek e kér­dés megválaszolására, és nem lehet eléggé elmarasztalni a KISZ Nógrád megyei Bizott­ságának illetékeseit azért, hogy egyazon időpontban, egyazon épületben akartak tucatnyi le­gyet ütni egy csapásra. Ugyan­is a félezer fiatal éppen ti­zenkét kategóriát reprezentált. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a zsűrinek külön kellett értékelnie az országos diák­napokon való részvételre pá­lyázó középiskolásokat és a már dolgozó fiatalokat, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a bemutató késő délutánig elhúzódott, s így inkább egy tájékozódási futóversenyhez hasonlított. A művelődési központ szín­háztermében elsősorban a cso­portok, míg az intézmény klub- helyiségében főként szólisták szerepeltek. E két helyiséget csupán az előcsarnok válasz­totta el egymástól, ahová vi­szont a — szeszes italt is áru­sító — büfések produkciója vonzotta a közönséget, no meg az „erőt gyűjtő” fiatal sze­replőket. Ilyetén az előcsar­nokból „sztereóban” hallhat­tuk a két helyszín műsorát, némi pohárcsörömpölés kísé­retében. Sajnos ez a zenei alá­festés a klubterem közönségét is mindvégig zavarta. Programfüzettel kezemben a klubhelyiség és a színház­terem között ingázva, azon kevesek közé tartoztam, akik­nek mindkét helyszínen sike­rült a díjazott előadók többsé­gének a műsorát látni, halla­ni. Bevallom választásom el­sősorban a vers- és prózamon­dók, illetve az irodalmi szín­padok műsorára esett. Nem­csak azért, mert e két mű­fajban érhető tetten legköz­vetlenebbül a „mondanivaló”, de azért is mert az amatőr­mozgalom utánpótlása e két területen akadozik leginkább. A vers- és prózamondók — általam hallott — mezőnyé­ben csalódnom kellett. Pedig néhány „iskolás” vers, és egy balalajkazenével kísért — Dagasztán feledhetetlen szép­ségeit ecsetelő — lírai mű­sorszám után lemondtam a versválasztással szemben tá­masztott reményeimről. A vá­lasztás igénytelenségét azon­ban nem ellensúlyozta mű­vészi előadásmócf. Talán csak az arany minősítést kapott Hejtner György határőr sza­valatakor izzott fel a levegő, ámbár ismételten elnézést kell kérnem azoktól, akiket a fen­tebb leírt okok miatt nem hallhattam. Valamivel több szerencsével jártam a színházteremben. Kü­lönösebb szellemi izgalomban itt sem volt része a közön­ségnek, de néhány színvona­las előadás még a lefáradtab- bakat is tapsra ingerelte. Min­denekelőtt egy néptáncegyüt­tes, a salgótarjáni egészségügyi szakközépiskola néptáncegyüt­tese hívta fel magára a fi­gyelmet, a „Dudanóta” című koreográfiával. ígéretes tehet­ségről tett tanúbizonyságot egy pantomimes lány; Kobela Eri­ka. Diszkóparódiája még min­dig hosszabb volt a kelleté­nél, de a jó mozgású rimóci kislány bírta ötletekkel. A balassagyarmati Koltányi—Ka­marás duónak nemigen akadt vetélytársa a maidal-kategó- riában, s ha már az ének, il­letve hangszerszólistáknál tar­tunk feltétlenül meg kell em­lítenünk a salgótarjáni Bolyai János Gimnázium kamarazene- karának tiszta játékát. Kegyes csalással próbálta ki­játszani a városi forduló zsű­rijének döntését a Bolyai Já­nos Gimnázium irodalmi szín­pada. Ha annak idején vették volna a fáradságot műsoruk értékelésének meghallgatására, talán ők is képviselhetnék me­gyénket az országos diákna­pokon. Ez már csak azért is örvendetes lett volna, mert Kiss Anna vidám játékának előadása elmélyült műhely­munkáról árulkodott... így azonban vitathatatlanul a balassagyarmati Balassi Bá­lint Gimnázium II. b. osztá­lyának irodalmi színpada volt a színjátszó mezőny legjobb­ja. „És most mit csináljunk?” című műsorukkal kimondottan a diáknapokat „célozták” meg... Saját csoportjuk tör­ténetének paródiáját üdén, fel­szabadultan, diákos frisseség­gel játszották el. Mellesleg a „balassisok” műsorát leszámít­va, vajmi kevés jelét láttuk a fiatalos hangvételnek. Az irodalmi színpadok közül egyetlen csoport — a salgótar­jáni Pénzügyi és Számviteli Főiskola irodalmi színpada —. vállalkozott mélyebb gondola­tok közvetítésére. Nemcsak „magyarul beszéltek”, de mon­dani is akartak valamit Váci Mihály „Utazás Börokronézá- ban” című művének adaptá­ciójával. Sajnos előadásuk tú­lontúl is a szövegre koncent­rált, s nem élt eléggé a szín­padi játék lehetőségeivel, Mű­sorukban egyébként néhány dal is helyet kapott, de mert „egy fecske nem csinál ta­vaszt”, a „Művészet és ifjú­ság” bemutató összességében hiányérzetet hagyott bennünk. EPILÓGUS: „Hol az a tánc, amibe a mi életünk szorult bele és járható? Hol az a nyelv, amibe a mi táncunk szorult bele és mondható?:” (Bereményl Géza; I love you so) Pintér Károly Bizonyos kannibalizmus«^ kon — úgy tűnik — már túl­tettük magunkat. Még a szó- használat is illededmesebb lett: a „szerepkör nélküli" falvakat egy ideje — éppen a népfront ideilleszkedő és ke­veset propagandizált figyel­meztetései után — alapfokú településként említjük. De hát, ugyan mi is lehetett a „szerepkör nélküli” meghatá­rozás értelme 7 Volt-e való­ságos értelme, vagy csak egy gyorsan kopó divatszó ez a meglehetősen sokat vitatott, sokakat bántó (azokat, akik ilyen kis falvakban élnek!) meghatározás? Ha az aprófalvakból kiköl­tözik a tanács, mert összevon­ták, ha a szövetkezeti köz­pont is odaszerveződik, ahol a tanács székel három-négy községre kiterjedő figyelem­mel — már nincs szerepe a kis falunak? Mondjuk Ga- rábnak, hogy a legkisebbek­ről vegyük a példát. Vagy Kisecsetnek, Kétbodonynak, a Cserhát völgyében élő és mindmáig virágzó kis falvak­nak? Az ottani élet, az ember mindennapi kötődése, a szü­lőföldhöz, ragaszkodás, vagy akár a tehetetlenségből kö­vetkező szülőföldhöz raga­dás (?) és ami mindezzel együtt jár, maga az élet — szerepkör nélkülivé tenné a kis falvakat? A gazdasági számítások akármilyen igaz­ságokat is tárnak fel — min­dent nem határozhatnak meg mégsem. Forgó István, makói tanács­elnök a minap szinte látható Útonjáró „Tanácstalan" községek? indulattal, visszafogott lendü­lettel szólt a rádió Reggeli párbeszéd című műsorában erről a kérdésről. A kifeje­zés — „tanácstalan községek” — is tőle való, ő használta a riportban talán elsőként nagy nyilvánosság előtt tanácsi ve­zetőként pejoratív értelem­ben; azaz bizonyos mérték­ben és mélységben elmarasz­talóan. Miről van szó — Ma­kón? A városban és Erdei Ferenc által a hajszálerekig feltárt-megmutatott vidéken, a város vidékén? Makói ez a probléma, vagy általánosabb érvényű gonddal találkoztunk Forgó István visszafogott-el­kötelezett indulataiban? A magukra hagyott, maguk­ra maradt kis települések szel­lemi, közösségi elerőtlenedé­se nem ismeretlen más tá­ján sem az országnak. Elég visszaemlékeznünk a nagy sikerű Békeidő című film je­lenetére, amikor még a pap is felpakolt a kocsira, és ma­gával vitte az ölébe helyezett Szent Antal-szöbrot. A falu nem csak szent nélkül maradt ott, de mindenféle meghatá­rozható értelem nélkül is — mindez azonban mégiscsak hamis tudat. Mégiscsak le­egyszerűsített valami, oármi- lyen megragadó is ez a kép, vény lehetővé teszi, hogy valamennyiben működjön egy- egy. A kihelyezett ügyfélfoga­dások (tanácsi szlengben — a „kiszállások”) pedig akkor nem lesznek forrpális időtöl­tések a kis falvakban, ha a székhelyről kiszálló tanácsi dolgozó legalább a helyben leggyakrabban előforduló ügyekhez szükséges forma­valóságra. (Igaz, mindenki ál- gukra hagyni az aprófalva- egyre inkább gondolkodó és tál elhagyott Gyürűfü nem kát. A makóiak valahogy így nem „tisztán” hivatali mun- nagyon „keletkezett” azóta gondolkodnak: akár elsőként dórban megjelenő tanácsok nyomtatványokkal is felszerel- sem, de talán csak idő kér- az országban megvalósítják a felső és alsó szinten egyaránt kezik, és amit lehet, otthely- dése az egész!). tanács nélküli falvakban, eset- létrehozták az eszközöket (és ben ki is állít a tanácsi ki­leg félállású községi vezetők ahol még nem, ott erre tőre- rendeltség ajtaján kopogtató­----------------——- alkalmazásával (de elébb még kednek), feldúsították a lehe- nak. f elkutatásával, meggyőződé- tőségeket az egészségesebb sével — mondja a hallgató) szemlélet, a jobb gyakorlat---------------------­az úgynevezett faluianácso- érdekében. Igényelve és meg kát... Nem egyszerűen az ősi is kapva a politikai, társadal- faluszerkezeti elemek felújí- mi, népfronterők segítségét, a forduló figyelem miatt tartok tásáró1 lehet itt szó! Sokkal lakosság véleményét. Az egyik kodni azon, amin mások tarthatunk rokonszenvesnek inkább arról, hogy az amúgy ilyen lehetőség a nemrégiben megdöbbennek. Forgo István Azért is mert újabb példája is jelenlevő politikai, társadal- kimondott és ily módon „hatá- említett egy esetet: a kis fa­* " m í +ATY1 orte (nlrón _ rmo tnVt n 4* rm in/innVi /-»I 1.. 1 i IS X. __í l _ £ A makóiak valamit tervez­nek. Valamit, amit bár nem egészen értek — elsősorban a fokozódó, a kis falvak felé Nem elég „megdöbbenni” —: de néha nem árt elgondol­annak — változott az élet kényszere nyomán is, meg a mi, tömegszervezetek (akár- rozatképes”, tehát mindenhol luban élő és dolgozó pedagó- milyan kis létszámúak ezek, alkalmazható törvény: a társ- gusnő a székhelyközségből józanabb szemlélet terjedése mésis csak léteznek) mellett, községekben (ha úgy tetszik „kilátogató” tanácselnököt ar­velük együtt, szinte egymás- — aprófalvakban) kiválaszt- ra kérte — egy egész kis idő- ba kapcsolódva a „tanácsta- ható társadalmi elnökhelyet- re látogasson el hozzá, a la- lan” falvak és települések la- tes, mint „intézmény”! De va- kására! Ügy, hogy „mindenki által a kicsit a nagy által magába olvasztó kannibál­szenvedély; változik a tech­nicista, csak a csatornázás ön­költségében gondolkodó (hol éri meg, s hol „ráfizetés” ugyanaz már?!) általános fel­kói újra magukénak érezzék jón, mindenhol élnek-e ezzel az eddiginél jobban mindazt, a lehetőséggel? A rétsági ami ott helyben körülveszi járásban érdeklődve azt ta- öket, és mindez természetesen pasztalta az útonjáró kroni­vannak a tanácstagok is! fogás. Mialatt' természetesen cselekvéssé is transzformálha- kás hogy bár az elnökheiyet­tó legyen. És akkor meg ott tesek a társközségekből ke­rülnék ki, nem mindenhol kerestek és találtak olyan személyt, akit ezzel a cseppet sem formális tisztséggel fel­ruháztak volna. Két vagy há­rom társközség esetében több­nyire csak egy községben lé­tezik a társadalmi elnök- helyettes, holott a tör­meg kell őrizni a kellő mér­téket, a kellő koncentráltsá­got, ha a város, a nagyközség, a faluhálózat szervező erejű, „szerepkörrel ellátott” telepü­lése és a kisebbek között kell- differenciálni. Túlságosan nagy áldozat lenne az amúgy is kérdéses, vitatható és vitatott városi koncentráltság érdekében vég­Nógrádi tájakon járva, me­gyei példákkal találkozva a krónikásnak úgy tűnik —nem szükséges új dolgokat kita­lálni ahhoz, hogy újra rang­ja legyen a kis falvaknak. A tanácsi munka változásai, a s bármennyire érvényes a mai érvényesen, befejezetten ma- tanácsi szolgálat erősödése, az lássa a faluban”. Ügy, hogy mindenki értse eb' ől a láto­gatásból — nem büntetésből él itt a pedagógus! Mi ez, ha nem a szemlélet tudathasadá­sa? Ez ellen csak még több figyelemmel, valóságos te­kintéllyel, újra felfe«íezett és értékesnek tekintett szerep- vállalással, a kis falvak be­csületének mindenoldalú erő­sítésével lehet tenni valamit — itt és most. T. Pataki László NÓGRÁD - 1981. március 22., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents