Nógrád. 1981. március (37. évfolyam. 51-76. szám)
1981-03-15 / 63. szám
A forradalmár ifjúság napjai Ismét március van, ismét zászlókat — nemzetiszínű és vörös zászlókat — lobogtat a tavaszi szél, ismét megkezdődnek a forradalmi ifjúsági napok. E napok kezdete ezúttal is ezernyolcszáznegyvennyolc márciusának ünnepe, s nem ' véletlen, hogy most ez a kezdet a nemzeti egység jegyében ülésező népfrontkongresszus időpontjával is egybeesik. A nemzeti egység édestestvére a forra- dalmiságnak, a haladásnak, hiszen ahogyan nemzeti költőnk hazafiságát a „szent Világszabadság” eszméje táplálta tűzzel; igazi hazafi ma is csak az lehet, akit a proletár internacionalizmus eszméje lelkesít. A forradalmi ifjúsági napok kezdetén jó tudnunk múltunk oly korszakairól is, amely korszakokban harcunk osztályellenségei mondták a március 15-i „ünnepi beszédet”. És emlékeznünk kell egy még sötétebb korra, amikor a magyar munkást egy nemzeti érdeknek hazudott profitéhség űzte borzalmas háborúba. És emlékeznünk kell például arra, hogy az 1919-es magyar proletárforradalom előestéjén a kormány 1948. március 15-e emlékét dicsőítette, s hogy Csepel munkássága volt igazán hű nemzeti forradalmunkhoz, amikor március 18-án, a Párizsi Kommün évfordulóján a nemzetgyűlés ellen, az áruló szociáldemokrácia ellen, a proletár- diktatúráért tüntetett. A forradalmi ifjúsági napok kezdetén emlékeznünk kell arra is, hogy negyvennyolcas zászlóinkat 1941-ben a szovjet kormánytól kaptuk vissza. A Szovjetuniótól, amely így adta népünk tudtára, hogy békét akar, hogy semmi köze Miklós cár Oroszországához, s hogy figyelmeztesse népünk akkori urait: ne kergessék a magyart ellenük háborúba. És Horthyék ismét a hamis hazafiság álpátoszával, zászlóinkat megszentségtelenítve küldtek meghalni a Donhoz kétszázezer magyart. Emlékezzünk: a dicsőséges, de a fasiszta szennyben meghurcolt negyvennyolcas lobogókat újra visszakaptuk 1948. április negyedikén, felszabadulásunk harmadik évfordulóján. A vörös zászló alatt harcolók előbb a szabadságot hozták el, majd — szabadságharcunk centenáriumi évében — dicső történelmünk relikviáit, nemzeti zászlóinkat adták át nekünk. Nemzeti ünnepeinken — március 15-én, március 21-én, április 4-én — a vörös és a nemzetiszínű zászló együtt repked a szélben. Tudatában kell lennünk annak, mit jelképeznek együtt, mert csak így léphetünk szabadságharcos elődeink örökébe, csak így lehetünk forradalmi múltunkra büszke magyarok. Magyar mesterek tanítványa A gobelin bolgár művésze A szófiai kiállítás megnyitásán A Magyar írószövetség szigligeti alkotóházát Dobrin Pejcsev Folyó című gobelinje díszíti. A fiatal bolgár művész sok más alkotása is látható hazánkban. Dobrin Pejcsev 1977-ben kitüntetéssel végzett a budapesti iparművészeti főiskolán. Nagy szeretettel emlékszik vissza volt tanáraira, Eigel Istvánra, aki festészetre és Plesznivy Károlyra, aki a gobelinművészet titkaira oktatta. Budapesti tanulmányainak fő célja éppen a gobelinkészítés elsajátítása volt. Magyar példaképének a két éve elhunyt Domanovszky Endrét tekinti. „Én is az ő útján indultam el, amikor a festészetet és a gobelint egyszerre választottam. Azt vallom, amit Domanovszky: a gobelin a festő kirándulása a textíliára. Azonos ötletek — különböző kifejezőeszközök! Magyarországon a gobelinművészetnek régi hagyományai vannak. Nálunk, Bulgáriában, a gobelin főleg inkább folklór alapon, mint díszítő szövet, faliszőnyeg fejlődött. Magyarországon viszont mint önálló művészeti ágról beszélhetünk. Szeretnék hozzájárulni, hogy Bulgáriában is hasonló irányba fejlődjék a gobelinművészet”. Pejcsev a főiskola elvégzése után még három évig Budapesten maradt, ahol Vass Antal mester mellett tökéletesítette szakmai tudását. Közben két önálló kiállítást rendezett nálunk. Az ifjú bolgár művész az idén tavasszal tért vissza hazájába és Szófiában is bemutatkozott. Festményei és textíliái egyaránt nagy sikert arattak. Képein a magyar témakör az uralkodó. Különösen tetszett a Balaton című festménye, melyről a kritika és a látogatók egyaránt nagy elismeréssel nyilatkoztak. Dicsérték a Magyar lány, V. V. című portréját, a Kapcsolatok című triptychonját és Apas- sionata című gobelinjét. Diplomamunkáját, az 1977-ben készült A város című gobelinjét megvásárolta a szófiai bolgár nemzeti galéria. <g) Vita a kongresszusi levélről A NÓGRÁD február 1-! számában vitairat jelent meg a KISZ kongresszusi leveléről, azzal, hogy véleményeket, javaslatokat kérjünk annak kiegészítésére. A vitaindítóhoz beérkezett levelekből hetente adunk összeállítást és várjuk az újabb véleményeket. > NEMCSAK GONDJAINK — EREDMÉNYEINK IS VANNAK A KISZ Központi Bizottság kongresszusi levelének előzetes, nem a legkedvezőbb fogadtatása után — mivel a feldolgozások alapszervezeti szinten is befejeződtek —már megállapíthatjuk, hogy a levél „kiadása” időszerű és ésszerű ötlet volt. A társadalom nagy részét vélemény- nyilvánításra késztette, a figyelem középpontjába állította az ifjúsági szövetséget, s ezzel segítségünkre volt a propagandamunkánkban is. A kongresszusi levelet, valamint a NÓGRÁD-ban eddig megjelent cikkeket elolvasva, többségüknél úgy tűnik, mintha az emberek a kongresszusi levél elolvasása után csak a problémák felvetésével foglalkoznának. Tény, és köztudott, hogy igenis vannak ifjúsági szövetségünknek területei, ahol kisebb-nagyobb gondokkal, problémákkal állunk szemben, de összességében mégis fejlődésről adhatunk számot. Általában jellemző alapszervezeteink munkájára, és például az éves beszámolók hangvételére is, hogy a lelkiismeretes, komoly erőt mozgató, becsületesen elvégzett munkát, ennek eredményét nem tudjuk kellőképpen „tálalni”, „propagálni”. Félreértés ne essék, nem „színezésről”, el nem végzett munkák számadásáról beszélek. Az eredményeket hiányolom az eddigi nyilatkozatokból is, amikre büszkék lehetünk, és melyeket a problémák, feladatok meghatározása előtt világosan kell látni. Járásunk üzemeinek többsége például évek során teljesíti éves terveit. Tekintettel arra, hogy üzemenként a fiatalok száma szinte mindenhol eléri a dolgozók számának 50 százalékát, így örömmel mondhatjuk azt, hogy a gazdasági építőmunkában való aktív részvételünkkel hozzájárultunk a tervek teljesítéséhez, mi, fiatalok is. Nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy soha nem foglalkoztak annyira megfontoltan gazdaságpolitikai kérdésekkel fiataljaink, mint manapság. Valamennyi fórumon javaslattal élnek, feltárják a meglevő hibákat a közösség, a terv teljesítése érdekében. Ez az aktivitás és felelősségteljes véleménynyilvánítás még akkor is dicséretes, ha erre éppen a társadalmi körülmény kény- szerltette fiataljainkat. Megbízatásunknak eleget téve, felelősséggel neveljük fiataljainkat, * kik egyre nagyobb százalékban kérik felvételüket a pártba, járásunkban évenként a pártba felvettek 90 százaléka fiatal. Gyakran szóba kerül a KISZ tekintélye. Ma már egyre több szervezet látja, hogy a munkahelyeken vagy lakóterületen is ennek növelése és alapja a becsületes munka. Ahol ez ma már érződik (Szirák kerület KISZ- alapszervezete, a pásztói Szerszám- és Készülékgyár, Váci Kötöttárugyár) teljesen természetes dolog, hogy minden, az üzemet érintő feladatot megvitatnak a fiatalok képviselőivel. Hiszem, hogy a jövőben is lesz erő és lendület fiataljainkban, hogy a megváltozott gazdasági körülmények között is képesek lesznek helytállni a munkában és a közéletben. Balogh Tibor, a KISZ pásztói járási bizottságának titkára A GYÁRI MOZGALMI MUNKÄRÖL Engedtessék meg nekem, hogy néhány témát kiragadjak a kongresszusi levélből, először talán a gyári KISZ- munka megítéléséről. Az öblösüveggyár dolgozóinak, vezetőinek véleménye alapvetően jó a munkánkról. Fiataljaink nem jobbak és nem rosszabbak az idősebb munkatársaiktól, ebből következik az, hogy a legfontosabbat, az alapkötelezettségek teljesítését az üzemi követelményeknek és a látott példáknak megfelelően végzik. Ezt követik a KISZ sajátos munkaformái, amelyekben szép eredményeket vallhatunk magunkénak. Sorrendet nehéz felállítani, ezért csak kiragadva egyes akcióinkat:a társadalmi munkaakció keretében KISZ-eseink és a KISZ-en kívüli fiatalok több ezer óra önkéntes felajánlásával járultak hozzá a nehézségekkel küzdő üzemek megsegítéséhez, vagy az export« szállítások zavartalanságához. Nem másodlagos az sem, hogy a társadalmi munkának — a gazdálkodást segítő funkciója mellett — közösségformáló hatása is van. Büszkék lehetünk ifjú alkotóinkra, akik évről évre új termékcsaládok kidolgozásán fáradoznak, eredményesen. Jó érzés volt látni, mikor az Alkotó ifjúság pályázat ez évi kiállításán legnagyobb belföldi vevőnk, az AMFORA képviselői a kiállított termékek nagy részét megrendelték. Sikeresek ezek a termékek a külföldi piacokon is. Nem vallunk szégyent a brigádversenyekben sem, hiszen a gyár 763 fiatalja közül közel 600 dolgozik szocialista, vagy munkabrigádokban. Ezek a példák is igazolják, hogy ifjúságunk tud, és akar tenni a gyárért, a társadalomért. És most térjünk át a pályakezdésre. Megállapítható, hogy .a felsőfokú pályakezdőkkel való ' kapcsolattartás már gyakorlattá vált. A gyárba érkezésük után a gyár vezetése lehetőséget nyújt a munkafolyamatok megismerésére oly módon, hogy a tervezett végleges munkahelyhez csatlakozó területeken el kell töltenie a pályakezdőnek egy bizonyos időt. Ezt követik a személyes és csoportos elbeszélgetések, amiket a pártbizottság, és a KISZ-bizottság szervez meg félévenként. Gyárunk vezetői bátran neveznek ki arra alkalmas fiatalokat. Így az utóbbi két évben hat, harminc év körüli üzem- és osztályvezetőnek, sok osztályvezető-helyettesnek, valamint csoport- és brigádvezetőnek szavaztak bizalmat. Nem ilyen jók az üzemi tapasztalataink, és itt a KlSZ-alap- szervezeteink felelőssége is kimutatható. A megoldási folyamat részeként az idén első alkalommal megrendezzük a pályakezdők napját. És ami a pályakezdéssel összefügg: 1980-ban a gyárvezetés 21 lakás elosztásáról dönthetett, közülük 20 lakást kaptak a fiatalok, döntő részben KISZ- aktivisták. Az itt felsorolt néhány gondolat is a mozgalmi munka sokszínűségét, szépségét jelenti. Mi tudjuk, hogy ez a kongresszus jó munkát végez majd, határozatai biztosítják a KISZ-munka fejlődését. Ennek egyik zálogaként értékeljük a KISZ Központi Bizottságának kongresz- szusi levelét. Schmirel József, a salgótarjáni öblösüveggyár KISZ-bizottságának titkára A pásztói „Csohány-sztori* Alighanem adósok vagyunk még ezzel a történettel. Történet? Nem kerek egész, nincs befejezés, és a krónikás is inkább csak az évek alatt szerzett pásztói — és környéki — benyomásait tudja indításnak ajánlani . . . Vagyis nem kellemes (nem is túlzottan kellemetlen) anekdota következik. Hanem mi? Képek, vélemények, elhallgatott vélemények — legfeljebb csak az „érzékeltetés szintjén”. Tehát nincs mitől tartani. Szeretnénk mindenkit megnyugtatni. Miért kellene bárkit is megnyugtatni, ha a Pásztó- képgyűjtemény története kerül ma itt szóba? Egy éve hunyt el nagyon fiatalon. De akkor már mögötte volt az a másfél évtizedes „hazafelé vándorlás”, amely újra a szülőföldhöz, Pásztóhoz kötötte. Valamikor a hatvanas évek végefelé kezdtük észrevenni Csohány Kálmán művészetét. Akkor, amikor már egész Európa ismerte. Akkor, amikor már túl volt a velencei biennálén, a Dürer-termi sikeres bemutatón, a bécsi Collégium Hungáriáimban megrendezett önálló kiállításon, s előtte résztvevőként, sikeres alkotóként, elismert grafikusként Luga- nón, Tokión, Sao Paulón, a moszkvai Intergrafik bemutatóján. Kicsit később a mérleg így mutatja máshol szerzett elismeréseit: miskolci nagydíj, a Dürer-kiállítás Útonjáró nagydíja, háromszoros Munkácsy-díj. A szülőföld nagydíja a hazavárás és a testvéri-baráti ölelés a hatvanas évek végefelé. Mondják, de alighanem így igaz is — a honismereti mozgalom értékmegőrző-felfedező törekvései adtak kellő intenzitású felismerést — Csohány Kálmán pásztói! Csohány Kálmán Pásztóé! Bizonyos legújabb kori történetek, krónikák sem szentelnek túlságosan nagy figyelmet a híres-neves pásztóiakra. Pedig jócskán lenne mit felfedezni azoknak, akik a távolabbi és közelebbi múlt értékeit azért kutatják, mert kizárólag általuk érthető meg a jelen, sőt a jövő nemkülönben. A Csohány-történet hiteles változata éppen azért érdemel némi teret, mert éppen erre az egészséges és kölcsönös érdeklődésre, kíváncsiságra, kötődésre jó példa. Csohány Kálmán 1925-ben Pász- tón született — ismert tény (talán). Művészetében mindig tartalmi és formai jegyként volt felfedezhető ez a „pásztóiság”, a népközeliség. az elhallgatással-kihagyással sokat mondás, a végtelenül leegyszerűsített, mégsem vulgáris közlés. Azok a jegyek, amelyek értelme: sorsbeli közösség azzal a néppel, szülőfölddel, ahonnan vétetett, ahonnan kiemelkedett, ahova szívesen-szükségszerűen törvényszerűen is élete utolsó másfél évtizedében visszatérőben volt. Mindvégig, haláláig, sőt mind a mai napig — éppen az általa megalapozott, s mostanra jelentőssé vált pásztói képgyűjtemény révén. De, hiszen egy ilyen misszió, amely példát ad másoknak, amely arra ösztönöz személyes elkötelezettséggel, hogy mások, kortársi művészek is szívükre vegyék, szívügyüknek tekintsék egy teljességre is törekvő mai képzőművészeti metszet gazdagítását, rendezését, színezését — egyben felbecsülhetetlen emberi értéket is ide, Pásztora vonz. Ez történt. A képgyűjtemény ma sok száz darabból áll — kezdeti kialakulásáról a téma egyik iegtájékozottabb elkötelezettje (már ami a gyűjtemény sorsát illeti!) a Lovász József Művelődési Központ igazgatója, Becsó Károly szól a krónikásnak. így rajzolódik ki a kép: a nagyközség általános fejlődésével kedvező alapra lépve fedezte fel szívesen Csohány Kálmánt Pásztó. De hiszen a régi várost lebontó, újrateremtő Salgótarján egyik legelső, mindmáig legértékesebb alkotása is az ő műve. (A Karancs Szálló szép rnajo- likamozaikja, az „Énekek éneke” sajátos szemléletű, derűs csokra). Csohány nem csupán maga jelentkezett szülőföldjén — ő szervezte meg és tartott kapcsolatot azokkal, akik a fővárosban éltek és Pásztón születtek, vagy ott jártak iskolába. Ebben hű társakat, megértő, az ügy jelentőségét felismerő és azt támogató barátokat talált idehaza, például a honismereti munkában alapozó Csépány István, vagy Pintér, Nándor tanár, Illés Miklós egykori iskolatárs, Tóth Károly (jelenleg áruházi dolgozó) személyében. „Valahova mindenkinek kötődni kell’’ Ha igaz ez az egyénre személyiségének harmonikus fejlődése érdekében — igaz, a nagyobb közösség életére, fejlődésére, harmóniájára is. „Bizony, elég sokan összejöttek az évek során, és mindenki szívesen kapcsolódott Csohány Kálmánhoz, Pásztóhoz, az itteniekhez” — mondja a hivatásos népművelő, a tartalmas kapcsolódásokért sokat tevő Becsó Károly. „Innen is feljártak a fővárosba, állandó volt a kapcsolat, és mindenki együtt örült, amikor újabbak léptek ebbe az érdekes-színes és jelentős közösségbe. Negyedévenként összejöttek a fővárosban és nyaranta eljöttek úgy harmincán-harmincötén Pásztora is. Itt találkoztak a társadalmi, gazdasági élet képviselőivel, meglátogatták az üzemeket. A pesti találkozókat rendszeresen ugyanott, a Keleti pályaudvar éttermében tartották . . .” És a képek? A képgyűjtemény, amelynek ma már valóban helyet keres mindenki, aki szívén hordja Pásztó értékeinek védelmét? De élőbb még valamit erről a mindmáig élő, együttérző és a nagyközségért tenni akaró baráti társaságról: Gál István filmrendező, dr. Romány Pál, akinek felesége garábi születésű, Váncsa Jenő, miniszterhelyettes, de például, aki maga is tanította Csohány Kálmánt, s így közvetve azért mégis csak ide sorolható: Rajezky Benjamin. öt a „Röpülj páva” döntőjének elnökeként láthattuk; Pásztón él, katolikus pap, népdalkutató. Kodály egykori munkatársa, akit igen nagyra értékelt, tisztelt maga a művész is ... És akkor már a képekről, amelyek tulajdonosa a pásztói tanács, de amelyek bemutatásáért, őrzéséért a művelődési ház tesz sokat (legutóbb az ecsegi művelődési napon nyílt egy egészen kis részéből Tóth Imréné művészeti előadó válogatásában kiállítás!). Csohány Kálmán kezdte a sort hét esztendeje, amikor 33 grafikát ajándékozott Pásztóinak. Az ő közreműködésével és például Berkes József művészettörténész hathatós támogatásával (a mai napig létező támogatás ez is!) az állami vásárlások anyagából a kortársi művészet gyűjteményi kialakításának érdekében kerültek Pásztora képek, grafikák és kisplasztikák. (Kokas, Kmetty, Szabó Vladimk többek között). És az egyéni adományozások sorában az élen ifj. Szabó István szobrászművész, Kiss Sándor, Szabó Iván, Engelt Judit. Két évre rá újabb C.sohány-adományok (jelenleg mintegy száz alkotást tartalmaz a gyűjtemény egyedül Csohánytól). Régebbi alkotásai közül ide került számos érték Gacs Gábortól, Hincz Gyulától, Kass Jánostól, Vürtz Ádámtól, Reich Károly- tól . . . Hosszú lenne e teljes sor. Egyedül Hamza Tibortól hatszáz munkát őriznek! A „Csohány-sztori” ott folytatódik majd, ahol végleges helyet találnak a gyűjtemény bemutatására — Pásztón! „Van-e rá remény” — mondják a barátok. T. Pataki László 4 NOGRÁD - 1981. március 15., vasárnap
