Nógrád. 1981. február (37. évfolyam. 27-50. szám)

1981-02-10 / 34. szám

A KISZ és a szakmunkástanulók Sok a bukás — kevés a segítség Az ifjúsági mozgalom egyik lényeges területe a szakmun­kásképző iskolákban zajló KISZ-munka. Nemrégiben megyei fölmérés készült ar­ról, milyenek a tapasztalatok- és melyek a soron következő feladatok. Mint ismeretes, a KISZ Központi Bizottsága két és fél esztendővel ezelőtt hozott határozatot a szakmunkásta­nulók körében végzendő szak­mai-politikai nevelő munka tennivalóiról, s egyben meg­fogalmazta, hogy ezen célok csak az iskolavezetés, a ne­velőtestület és az illetékes pártszervek közös munkájá­val valósulhatnak meg. A teendők első helyén a szak­mai, tanulmányi munka sze­repel — mint alapvető köte­lesség. Azonban — ahogy a vizsgálat is kimutatta — a szakmunkástanulók nem el­hanyagolható hányada alap­vető tanulmányi gondokkal küzd. Magas a bukás- a le­morzsolódás aránya, s ezek sok esetben családi, pályavá­lasztási okokra vezethetők vissza. Nem újkeletű megállapítás- de új fent bizonyította a föl­mérés is, hogy különösen a közismereti tantárgyakat ha­nyagolják el a szakmunkás- tanulók, s kevés energiát for­dítanak az alapkészségek (ol­vasás, szó- és írásbeli kife­jezőkészség), a matematikai tudás fejlesztésére. Mit tehet ez ügyben a KISZ? „A szakmunkásképző intézetek KISZ-szervezetei megfelelő útmutatás és felté­telek hiányában nem képesek érdemben foglalkozni az egyes tanulók munkájával, nem tudnak reális követelménye­ket támasztani- megfelelő szemléletet kialakítani. Nem jöttek létre a bukás, a le­morzsolódás közelébe került tanulók segítésének szervezett és hatékony formái” — ol­vashatjuk a jelentésben. Komoly fejlődés van vi­szont a szakma kiváló tanuló­ja és a tantárgyi tanulmányi versenyek területén, s ugyan­csak sikeresek a szakmatör­téneti kiállítások, a termék- bemutatók. melyeket az isko­lák tanulói a képzésükben résztvevő bázisüzemek KISZ- szervezeteivel közösen ren­deznek. Szintén kedvezőek a tapasztalatok a szakmai gya­korlati ismeretek elsajátítá­sában, valamint a különféle társadalmi és közhasznú munkaakciók • szervezésében. Az elkövetkező időszak leg­fontosabb teendője a szak­munkástanulók szakmai, ta­nulmányi munkájának jobbí­tása, ösztönzése és a szakmai jellegű társadalmi, közéleti tevékenység kibontakoztatá­sa. Ugyanakkor a KlSZ-szer- vezetek munkájában iz esz­mei-politikai nevelés szerepel az első helyen, de nem elha­nyagolható a mozgalom ér­dekképviseleti és -védelmi, valamint a szabad idő szer­vezettebb kihasználásában nyújtható segítsége. Persze, ahogyan erről az előbbiekben is szó esett, ezen feladatok megvalósítása csakis az érde­keltek közös munkájával ér­hető el. így látják ők Közművelődési „terepgyakorlaton" Salgótarjánban Tíz napot töltött Salgótar­jánban Gém Erzsébet és Kö- rösényi András. Mindketten a budapesti közgazdaságtudo­mányi egyetem harmadéve* hallgatói, akik az ELTE köz- művelődési titkársága által szervezett téli közművelődési gyakorlaton vettek részt a me­gyeszékhelyen. A „terepgya­korlaton" —, ahogy ők neve­zik — a salgótarjáni megyei József Attila Művelődési Köz­pont munkatársai segítették munkájukat, szervezték prog­ramjaikat, hozták össze őket a város vezetőivel, a közmű­velődésben dolgozókkal. így jutottak el a gyakorlat végén szerkesztőségünkbe is, ahol mi is megkérdeztük őket sal­gótarjáni tapasztalataikról. — Miért éppen Salgótarjánt választottátok a „terepgyakor­lat" színhelyéül? — Tulajdonképpen véletle­nül esett a választásunk Sal­gótarjánra, — mondja Gém Erzsébet, aztán gyorsan hoz­záteszi — mindketten pestiek vagyunk, így egyetlen szem­pontunk az volt, hogy vidéki településsel ismerkedjünk meg. Harmadszor veszünk részt közművelődési gyakorlaton, de számomra ez volt a legered­ményesebb az eddigiek közül. — Bár a gyakorlat célja minden esetben konkrét, való­jában azért fontos, mert az egyetem „laboratóriumi” kö­rülményei között kevés gya­korlati, tapasztalati ismere­tünk van a társadalmi élet egyes területeiről; a városla­kók, a párt-, állami és társa­dalmi szervek feladatairól, problémáiról. Ezen belül mi természetesen elsősorban az életmód és a közművelődés kérdéseit vizsgáltuk. — Milyen volt, és várakozá­sotoknak mennyiben felelt meg, illetve attól mennyiben tért el a Salgótarjánról kiala­kított kép? — Csak annyit tudtunk a városról, mint bárki más ; hogy az ipari háttérrel rendelkező megyeszékhely sajátos körül­mények között fejlődött, s hogy éppen a városiasodás meggyorsult üteme folytán az életmódváltás számos problé­mát vet fel. Hogy pontosan melyek ezek, azt persze nem tudtuk. Az idegen számára meghatározó élményt jelent az a városkép, ami az érkezőt fogadja. Természetesen a vá­rosközpontra gondolod. Aki nem akar, szorosabb kapcsola­tot kiépíteni, a lakossággal, nem kiváncsi a gyakorlati élet hétköznapjaira, az bizonyára kedvező tapasztalatokkal hagy­ja el a várost. Nem állítom, hogy a tíz nap során a város valamennyi problémáját meg­ismertük, de, ha felszínesen is —, jó néhány érdekes tapasz­talatot szereztünk, melyek kö­zelebb vittek minket a város valódi arcához. — Például? — Nem hittem volna, hogy egy város múltja —, vagy ép­pen a városi múlt hiánya — ilyen meghatározó egy tele­pülés jelenében. — Maradjunk a jelennél. Hogyan ítélitek meg a város kulturális életét? — Ítéletről szó sincs, ml csak abból indulhatunk ki, amit beszélgetőpartnereinktől megtudtunk. Salgótarján ke­vés humán és műszaki értel­miséget „nevelt ki”. A más megyékből „importált” értel­miségiek viszont — tapaszta­lataink szerint — nem kötőd­nek igazán a városhoz. Szinte mindenki elmondta, hogy nem érzi itt igazán jól magát, „nincs hová járni” szegényes a művelődési, szórakozási le­hetőség. Arról persze, csak kevesen beszéltek, hogy ők személy szerint mit tettek, vagy mit akarnak tenni ennek megváltoztatására . . . Tény, — ml is tapasztaltuk —, hogy Salgótarján kulturális téren ellátatlan. Ügy tűnik, a me­gyei művelődési központ nem tudja, vagy nem akarja felvál­lalni a város kulturális életé­nek fellendítését. Néhány biz­tató kezdeményezéssel (lakó­klub, a TIT, a múzeum köz­művelődési tevékenysége) az­ért találkoztunk. Mégis ösz- szességében az a benyomá­sunk, hogy a közművelődési tevékenység formális. Ahe­lyett, hogy felkarolnák, inkább gátolják az „alulról jövő” kez­deményezéseket. Hallottuk azt is, hogy Salgótarjánban egy­kor élénk közösségi élet folyt. A kolóniák felszámolásával ezek a közösségek felbomlot­tak. Ez természetes is. Ugyan­akkor viszont a városban nem gondoskodtak új lehetőségek­ről. Közösségteremtő kezde­ményezésekkel csak elvétve találkoztunk. Ha lett volna ilyen kezdeményezés, az már éreztetné hatását. A budapesti fiatalok nyo­matékosan hangsúlyozták, hogy véleményük szubjektív, nem biztos, hogy minden vo­natkozásban egyezik a való­sággal, hiszen csak tíz napjuk volt a tapasztalatszerzésre. Igaz, ez idő alatt sokhelyütt megfordultak, és úgy érezték, hogy velük szemben nyíltab­bak, őszintébbek voltak a kér­dezettek. Mintha csak szüksé­gét éreznék elmondani problé­májukat az „átutazóknak”. Mi viszont szükségét éreztük leírni tapasztalataikat, mert függetlenül attól, hogy meg­látásaik helyesek, vagy sem, a város építése — gazdasági és szellemi téren egyaránt — az itt élőkön múlik. Mint, ahogy az is, hogy megváltoz­zék az „átutazók” rólunk al­kotott véleménye. p. k. Az ember biológiai órája Hol hordja az ember a '„biológiai óráját?” Ezt a kér­dést oldotta meg az amerikai Harvard Egyetem egy kuta­tócsoportja. Szerintük az „óra”, mint idegsejtek kicsi, laza halmaza, a hipotalamusz- ban, a köztiagy egy részében, az ún. látóteiep alatt talál­ható. Itt helyezkednek el azok a legfontosabb közpon­tok, amelyek a vegetatív idegrendszert, a vérkerin­gést és a belső szervek mű­ködését szabályozzák. Az agynak ez a területe egyben „az öntudat kapuja”. A „bio­lógiai óra” határozza meg a test napi folyamatát, például a hőmérsékletet, az alvást és az ébredést, valamint az anyagcsere-folyamatokat. Ha­sonló funkciójú idegsejtek halmazával fejlett emlősál­latok agyában is találkoztak. Ott azonban nem voltak any- nyira koncentráltak, mint az embernél. NÓGRÁD — 1981. február 10., kedd L E N N O N (VII.) Megtört Az alatt az öt év alatt, amíg John Lennon jó „any­ja” volt a fiának, Seannek, George Harrisont elítélték, mert szólólemezét, a „My Sweet Lordot” egy már ré­gen elfelejtett pop zeneszer­zőről másolta, a dobos, Ringp Starr az ütőket a filmkame- rával cserélte fel, Paul McCartney új zenekarával, a „Wings”-szel ismét jólfize- tett szupersztárrá lett. A pénz­ben egyik sem szenvedett hi­ányt, de John Lennonon kívül mindegyik a múzsának elkö­telezte magát. A köztük levő kapcsolat ritka telefonhívá­sokra korlátozódott és a 300 millió márkás szuperajánlat ellenére sem jöttek össze még egy koncertre. Johnnak, aki a legintellektuálisabb volt né­gyük között és két dühös­cinikus könyvnek volt a szer­zője, nem volt szüksége arra, hogy viszontlássa a régi ban­dát. Amikor egy napon a Dako­ta-ház legalább 50 zárral biz­tosított kapuja előtt Paul McCartney állt gitárral a kezében, John nem túlzottan lelkesedett. Vajon azért-e, mert nem jelentkezett be elő­re, de Johnnak, mint házi­gazdának nehéz napja volt Mégis „kedves este” lett. Kö­zösen nézték a televíziót és keveset beszéltek a régi idők­Hínár A sportközvetítések a tele­víziózás elidegeníthetetlen ré­szei. Bármilyen sportjátékot közvetítsen is a televízió, az adásnak mindig van valami­féle különleges varázsa, fé­sületlen, talán éppen ezért annyira megkapó bája, mely egyetlen tényből merítheti ezen jellemzőit: az „egyenes­ben” látott valóságból. A múlt heti tévéprogram ki­apadhatatlan forrásként zu- hogtatta ránk az érdekesebb­nél érdekesebb sportmérkőzé­seket. Sugároztak Király Ku­pa teniszmérkőzést, csaknem minden este Európa-bajnok- ságot a műkorcsolyázásból, férfi és női Európa-bajnok- ságot asztaliteniszből. Volt ré­szünk némi örömben, némi szomorkodásban, csupán egyet­len dologban, csömörben nem. Nem hagyott unatkozni a szombat esti amerikai film­vígjáték sem. Herbert Ross Játsszd újra, Sam! című mun­kája, a kizárólag csak tévéné­zőket egy új arccal, a túlzás nélkül felejthetetlen Woody Allennel gazdagította. A szí­nész manapság már nfeveze- tesebb, mint a rendező, mozi­jaink is több filmjét játszot­ták. Woody Allen korunk sztárja, a jelentéktelen külse­jű — akikből mégiscsak ja­varészt áll a világ —, szürke, gyönyörű nőkről, szerelemről, tisztességről, szerencséről, hír­névről álmodó kisember. Sok­szor, mintha magamat — ma­gunkat látnám. Valószínűleg ebben rejlik a népszerűsége. A néző felismeri magát ben­ne, és azonosul. Nevet rajta, és elszorul érte a szíve; vagyis olyasmit érez, mint amikor magát kapja rajta a nagyotakaráson, és kudarcot szenvedett erőfeszítésein csik- landva nevet. Csapanszkij Orsolya megta­lálása ügyében, érezhető volt a felelősség, a szorongás és aggódás, a tenniakarás. Szabó László műsorvezető még olyanra is vállalkozott, ami nem szokása, meg aztán nem is feladata, hogy érezhető el­fogódottsággal nyíltan szólt a tetteshez tettének felülvizs­gálatáért, a kislány vissza­adásáért. Ügy hatott ez a Kék fény-adás, hogy szinte sze­mélyes ügyének érezheti a nyomozást minden felelősen gondolkodó tévénéző. Egyetlen friss magyar mű­vészi produkcióval lepett meg bennünket a televízió. Gal- góczy Erzsébet írta azonos, Hínár című munkájából. Az elbeszélést a Közel a kés cí­mű kötetben 1978-ban jelen­tette meg a Szépirodalmi Könyvkiadó, s olvasva már akkor érezhettük rajta, hogy hamarosan a szerző több más írásának sorsára jut, azaz filmet csinál valaki belőle. Éreztük benne a drámaiságot, a háború lelki hatásának új­szerű megközelítését, érzékel­hettük az idősíkok és az el­beszélésbeli filmforgatókönyv történésének valóságos felkí- nálkozását egy másik műfaj­ra, a filmre. A parasztfiúból lett író személyes drámájában — Szavári Mihály ugyanis jó­hiszeműen embert öl a hábo­rú végén, éppen egyet a fel­szabadító szovjet katonák kö­zül — Esztergályos Károly fedezte fel a lehetőséget, me­lyet gondosan ki is használ. Sőt olyan erőteljes invenció­val nyúl hozzá a történethez, hogy saját műfaján belül azo­nos — vagy magasabb — ér­tékűen újjáteremti. Egyetlen szemléletes példán világítva meg; gondoljunk a film utol­só képsoraira. Szavári Mihály mielőtt minden, számára va­lamilyen szempontból fontos nőhöz vezető fonalát elveszí­tette, csalódott ifjúkori sze­relmében, akiért akkor gyil­kos lett, s akiről édesanyjától tudja meg az igazságot, ösz- szetörten elindul a vasútállo­más felé. Fejében újra ját­szódnak az események, köz­ben egy vonat zakatolását halljuk. A halálos lövés pil­lanatában a sikollyá felerősö­dő zakatolás „kimerevedik”, aztán már csak a vágányok között rohanó vasutast látjuk, aki bekiállt az öregasszony­hoz: Miskát elütötte a vonat! A filmnyelv kifejező erejé­nek, lehetőségeinek és tömör­ségének tanítható példája ez az egyetlen perc. A téma — az értelmiség, a művész válsága, felelőtlen életmódja — Galgóczynál és Esztergályosnál úi tartalmi elemekkel gazdagodik, min­denekelőtt a drámai magban, s ezeket a rendező formailag, a színdramaturgia eszközeivel is helyesen élve érdekesen, a figyelmet egy pillanatra el nem veszítve mutatja be. Ezért bocsáthatjuk meg a műnek a magvas gondolatok szűkösségét, alacsony szellemi röptét. Nem hiszem, hogy minden műalkotásnak remek­műnek kell lennie, szükség van az élvezetes mestermun­kákra is, olyanokra, amelyek a szakmai hozzáértés magas színvonaláról tanúskodnak. Esztergályos Károly Hínár cí­mű tévéfilmje — Balázsovits Lajos, Bodnár Erika, ■ Kiss Mari, Szabó Éva főszereplésé­vel — ilyen alkotás. És annyi fiaskó között ez nem csekély dolog. (sulyok) A Kék fény nem tartozik a műbírálat témakörébe. Mégis kivételt teszünk, és szólunk róla ezeken a hasábokon. Nyomós okunk rá, hogy so­ha nem láttunk — sokéves praxisomban legalábbis nem emlékszem — ilyen rende­zett, ugyanakkor erősen ol­dott Kék fény-adást, mint szerda este. Mindenkin, aki megjelent a december köze­pén eltűnt, két- és féléves Változó a föld forgási sebessége A föld forgását a szél és a légnyomásváltozások befolyásol­ják. Ezt eredményezték a nem­zetközi meteorológiai kutatási program, a GARP keretében vég­zett mérések, amelyekre csak a mai időkben, rendkívül érzékeny készülékek és az űrutazás segít­ségével kerülhetett sor. Kimutat* ták, hogy 1980. január 21. és feb­ruár 7. között a föld forgása az időjárástól pontosan meghatároz- hatóan függően naponta kb. «gy millimásodperccel változott. Eze­ket a méréseket néhány hónap­pal később hasonló eredménnj'el megismételték. Nincs visszaút. Yoko a New York-i Roosevelt kórházban.] a csönd ről. Ugyanis Yoko és Paul felesége, Linda is ott volt. Azt, hogy John Lennon emigrációja a végéhez köze­ledett, egész oldalas cikk je­lezte a „New York Times”- ban. A „John és Yoko sze­relmes levele azokhoz az em­berekhez, akik minket kér­deznek, mit, mikor és miért” cím alatt a 18 240 dolláros hirdetésben elmesélik, mi történt velük az utóbbi idő­ben és hogyan tovább. „Az utóbbi tíz évben észrevettük, hogy amit jobb időkre kí­vántunk magunknak, sike­rült, jól, vagy rosszul, így, vagy úgy... De még hosszú út áll előttünk... Magunk­nak kívánni valamit, többet jelent, mint állandóan zász­lóvivőnek lenni. Ez valóban megy. Olyan ez, mint egy va­rázslat. .. Otthon most na­gyon kellemes, Sean jól van, a növények növekszenek, a macskák játszanak. Ragyog a város — nap, eső, vagy hó. Minden napért hálásak va­gyunk, mert teljes az éle­tünk. .. Gondoljatok arra, mi mindannyiótokat szeretünk”. Az oldalt John Lennon és Yoko Ono írta. Laurence Shames, a híres amerikai magazintól. az „Esquire”-től feltette magá­nak és az olvasóknak a kér­dést: „John Lennon, hol vagy?” Csalódottan kellett megállapítania, hogy a kövér teheneken és a csodálatos birtokokon kívül nem talál­ja nyomát a Beatlenek. John Lennon már nem a mi John Lennonunk, írja. De legalább megvannak a régi lemezei tehát egyszer, vala­mikor valóban élnie kellett. Alig jelent meg az „Esqui­re” cikke, John Lennon hir­telen megtörte a több éves hallgatását. Hirtelen ismét itt volt és zenét is hozott ma­gával, a „Double Fantasy” le­mezt. Helyes, állapítják meg, a hetvenes évek is elmúltak. Előre egy újra! De hogyan, mit? Ebben az évtizedben, mondta John Lennon, egyko­ri barátunk, „mindenkinek a maga álmát kell élnie”. CVége)

Next

/
Thumbnails
Contents