Nógrád. 1981. február (37. évfolyam. 27-50. szám)

1981-02-22 / 45. szám

Kérdőiének

Kooperáció, vagy konkurrenciaí

„ÁRU-E s KULTÜRA?” —

tétetett fel a kérdés a televízió — Jancsó Miklós által rendezett — „Stúdió ’80” című műsorában. Miként az ominózus adást, magát a kérdésfelvetést is bősz támadások érték. Persze, a kérdés ettől még kérdés maradt, mi több, további kérdések egész sorát indította el azokban, akik nem voltak restek továbbgondolni a műsorban elhangzottakat.

Ne ijedjen meg az olvasó, az alábbiakban csupán néhány gyakorlati probléma említésére szorítkozunk, egyrészt mert általánosabb elvi kérdések megválaszolására e cikk terjedelme nem ad módot, másrészt pedig a tudományos elemzés amúgy is hivatottabb szakemberek feladata. Maradjunk tehát saját „házunk táján”, azoknál a konkrét kérdéseknél, melyekkel Nógrád megye közművelődési életében találkozunk! Közülük is most csupán egy — ám önmagában is összetett — kérdést vizsgálva, amely némileg leegyszerűsített formában így hangzik: konkurrenciára,

vagy kooperációra van inkább szükség a közművelődési gyakorlatban?

Jó fél éve, hogy lapunkban Interjút közöltünk a TIT Nógrád megyei szervezetének titkárával, aki a megye köz- művelődési intézményeiben meglevő szellemi és anyagi erőforrások integrációját tartotta szükségesnek a hatékonyabb — vágy mondjuk inkább úgy —, eredményesebb közművelődési tevékenység érdekében. Nyilatkozata annak idején kedvező visszhangra talált az illetékesek körében, ám a közművelődési intézmények idei munkaterveiben csak elvétve találkozunk a szándék megvalósítására irányuló törekvésekkel. (Példaként a szé- csényi múzeum és művelődési központ sokat emlegetett közös galériáját hozhatnánk fel).

A közművelődési intézmények többsége továbbra is a „maga útját járja” tudomást lem véve a testvérintézmények vagy más szervek terveiről. Így aztán egy-egy településen belül külön-külön is megfogalmazódnak ugyanazok a célkitűzések, a különböző közművelődési intézmények feladatterveiben. Példának okáért a megyei KlSZ-bizott- ság akciótervében szerepel egy úgynevezett „Barátaink” akció és a József Attila Megyei Művelődési Központ munkatervében is szerepelnek a szocialista országok, elsősorban testvérvárosaink megismertetését célzó feladatok. Említhetnénk az amatőr művészeti mozgalom koordinálásának hiányát is, de vég nélkül folytathatnánk a sort. Egy sző mint száz, a kívánatos integrációnak nyoma sincs az idei munkatervekben.

A KOORDINÁLÓ feladata a tanácsok — végső soron a megyei tanács művelődési osztályának — feladata lenne. Dacára annak, hogy valamennyi közművelődési intézmény munkatervét a tanácsok hagyják jóvá, az átfedések — úgy látszik — nem szúrtak szemet. Pedig jelenlegi gazdasági helyzetünkben valóban meg kellene tanulni hatékonyabban gazdálkodni a szellemi javakkal. Mert nyilvánvaló, hogy két-három intézmény, vagy éppenséggel „szerv” közösen jobb színvonalon tudná megoldani ugyanazt a feladatot, mint külön- külön.

Egyedül Salgótarjánban hallottunk olyasmiről, hogy a tanácsi, illetve szakszervezeti művelődési házak „profiliro- zását” tervezik, vagyis az egyes művelődési intézményekben más-más tevékenységi formát erősítenének. Ez is egyik formája a koordinációnak, ámbár úgy hírlik, ez ellen az érintett intézmények erősen tiltakoznak. Tény, hogy a „kényszerprofilirozás” helyett szerencsésebb volna egy- egy konkrét feladat kivitelezésére összpontosítani a legjobb erőket...

Persze, abban is van némi igazság, hogy a pezsgő kultúrális élet épp a közművelődési intézmények „konkurenciája” révén valósulhatna meg. Igen ám, de sok közepes színvonalú program aligha lendíti fel a kulturális életet! Ha ugyanis valóban vetélkedés folyna a közművelődési intézmények között a közönségért, akkor feltehetően valóban színvonalasabbnál színvonalasabb programok állítanák választás elé a honpolgárokat, akár egyazon témájú műsorok esetében is. Erről azonban szó sincs! A közművelődési intézmények megelégszenek azzal ha „kipipálható” a munkatervben előírt feladat.

És ez újabb kérdést vet fel — kapcsolódva az „áru-e a kultúra” kérdéséhez —, nevezetesen, hogy a népművelők mennyiben érdekeltek egy-egy program sikerében? Sajnos, semennyiben. Van ugyan a művelődési házaknak előírt saját bevételi tervük, amit teljesíteniük kell, de ezt többnyire szórakoztató, főként zenés-táncos rendezvényekkel tudják le. A tartalmasabb programok veszteségét az állami dotációból fedezik, így gyakorlatilag nincsenek érdekelve abban, hogy valóban színvonalasan tevékenykedjenek.

Ez az „elkényeztetés” vezet odáig, hogy a közművelődési intézmények sikernek könyvelnek el „félházakat”, vagy éppenséggel teljesen érdektelen, de „megtartott” rendezvényeket.

MINDADDIG, amíg a népművelők nem éreznek „kényszert” a színvonal emelésére, addig — a befogadók, a lakosság szempontjából — ama bizonyos integráció, a szellemi és anyagi javak egy-egy feladatra történő összpontosítása kelthetné fel az egyre inkább csökkenő érdeklődést. Ha a közművelődési intézmények egyedül nem képesek színvonalas, vonzó programok rendezésére, — közösen talán megnyerhetnék a közönség kegyeit.

Pintér Károly

Motorkerékpár-múzeum

Dél-Csehországban, Kamen

várának a falai között kapott helyet ez az egyedülálló múzeum. A gyűjtemény egyik legérdekesebb darabja ai 1894-ben Csehországban Hildebrandt és Wolfmüller tervei alapján gyártott kerékpár. Ezekből a járművekből az

egész világon mindössze hat

maradt. Osztatlan sikert arat a Laurin és Klement cég óránként 80 km-es sebességgel haladó sportkerékpárja is, A gépet 1905-ben Csehországban gyártották.

A kiállításon 36 kerékpárt mutatnak be. A látogatók

megtekinthetik azokat a díjakat, amelyeket a csehszlovák sportolók nemzetközi versenyeken nyertek, valamint az 1904-ben Pacov közelében alapított nemzetközi kerékpáros-szövetség rendezvényének dokumentumait is.

MARLENE

(XI.) LA GRANDE

A Jean Gabln-figgyel a mai

napig nem tudott leszámolni Marlene Dietrich.

1976. november 15-én, amikor a nagy francia filmsztár meghalt — egy fél évvel Marlene férjének, Rudolf Sieber- nek a halála után —, szabályszerűen összeomlott és így sóhajtott: „Most másodszor lettem özvegy!”

Bizalmasa és házvezetőnője, Odette Miron-Boire hasztalan próbálta megnyugtatni, orvost hívott, aki injekciót adott neki. Mit sem segített. Ügy tűnt, hogy Marlene Dietrich meg akar halni. Madame Odette, aki hosszú órákon keresztül ült idegesen az ágya mellet, szörnyű képet látott maga előtt: egy kettős sírt, mely előtt egész Párizs leborul.

Talán ő beszélt a víziójáról, talán a riporterek beszélték be ezt a borzalmat a halott családjának — mindenfelé írtak a híres szerelmesről, aki „komoly sokkot” kapott, mely ledöntötte a lábáról Dietrichet; még soha nqm jelent meg ennyi cikk a negyvenes évek híres szerelmes párjáról, mint ezekben a novemberi napokban, — minden esetre Gabin özvegye lemondott az állami sírhelyről a történelmi párizsi temetőben és a nyilvánosság részvételéről.

Amikor Jean Gabin holttestét titokban elégették, a rossznyelvek megállapították, — különösen a filmszakmában beszéltek róla, — hogy nem akart lehetőséget adni a riválisnak arra, hogy majd Gabin sírját később személyes kultikus helynek használja. (Valószínűbb az a feltételezés, hogy Jean Gabin határozott meg valami hasonlót a végrendeletében.)

1976. november 19-én a francia „Le Détroyat” nevű fregatt kifutott Brest kikötőjéből, és a nagy színész hamvait tartalmazó urnát az Atlanti-óceánba ürítették, a család és a legszűkebb baráti kör részvétele mellett, a „Marseillaise” hangjainál.

Negyvennyolc órával később az orvos szükségét látta annak, hogy Marlene Dietrichet a párizsi amerikai kórházba szállítsák. „Rossz napok voltak”, — emlékezik vissza Madame Odette. „Ezt soha nem heverte ki...”

Soha nem nevezte Mariénének — egy ilyen gyöngéd név valóban különösen hangzott volna a mogorva Gabin szájából —, hanem „Grande”-nak (Nagy).

Marlene Dietrich

Még ma is, 30 év elteltével azok a filmemberek, akiknek olyan szerencséjük volt, hogy közel álltak a híres párhoz, a kapcsolatukat egyszerűen „egyedülállónak”, „különlegesnek” és „elaragadónak” nevezik, — egy olyan szakmában, ahogyan az ember elképzeli, ahol állandó viszálykodások vannak.

Jean Marais, a francia film örökifjú szerelmese mesélte Charles Highamnek, a legjobb Marlene-biográfia írójának, milyen egyedül érezte magát Marlene még 1954-ben is Párizsban, hét évvel a szakításuk után:

„Még mindig szerette Jean Gabint, aki nem messze lakott a Montaigne avenue-i lakásától, a rue Francois Ier- ben. Mindig el kellett kísérnem abba a kávéházba, mely szemben volt Gabin házával. Azt remélte, hogy tud vetni rá egy pillantást, mikor az elhagyja a házat, még ha rövid ideig is. Órákon keresztül ültünk vagy álltunk ott, néha egész nap”.

Csak nyolc évvel később ismerte meg Madame Odette Marlene Dietrichet — és a seb még mindig nem gyógyult be, melyet Gabin ütött azzal, hogy elhagyta őt New Yorkban.

De Jean Marais látta a másik felet is: Jean Gabint.

„Néhány évvel később, mikor Marlene már nem volt Párizsban, Gabinnek liezonja volt egy fiatalabb színésznővel”, — mesélte az életrajzírónak. „Mikor Gabinnel egyszer autóban utaztunk, láttuk a »-France Dimanche« botránylap egyik kiadását, annak a fényképésznek a képeivel, aki ez alatt a szerelmi történet alatt készített riportot Gabinnel. Volt köztük 'egy fiatal nőt ábrázoló kép, aki Gabin ágya szélén ül. Ezt a fényképész kívánta. Mikor Gabin meglátta a képet, így szólt: »Van valaki, aki nem nagyon fog örülni ennek a fotónak — La Grande«. Egy kis szünet után hozzátette: Nem kellett volna elhagynia engem.”

A Jean Gabinhez fűződő kapcsolatának valóságos befejeződését csak egy embernek árulta el Dietrich — egy asz- szonynak: Odette Miro-Boire- nak. „öregnek éreztem már magam ahhoz — negyvenöt éves voltam —, hogy gyermekem legyen. Buta voltam.., Még a férjem is, Rudolf Sieber is azt tanácsolta, hogy váljunk el, hogy hozzámehessek Gabinhez... Féltem a botránytól. ..”

::. Hogy a falu rangja vlsz- szatérne?

S a ranggal együtt — mert e kettő ugyanaz — maga az ember is a megváltozott, sokszorosan „átrétegzett” faluba, ahol a tisztán paraszti család éppoly ritka ma már, mint az a bizonyos színét vesztett holló. Na, mindenesetre van benne valami. Egyre gyakoribb az is, hogy megváltozott célokat szolgál a falu, vagy annak legalább apróbb-na- gyobb része, egy-egy háza. telke, régen elhagyott, újra értékesített gyümölcsöse, szőlője, amelynek megmunkálására újra akad munkáskéz. A legtöbb esetben ez a munkáskéz szó szerint is értendő, sőt, a szellemi munkás is keresi a kapa nyelét. Mert valami mégis csak hiányzik az életéből. Valami, amiben vagy része volt neki magának is még az antivilágban, vagy , csak szüleire, nagyszüleire ’emlékezik sejtjeiben, és az egykor megnyomorító nehéz munkához életének kiegészítéseként hajtja önként kényes derekát...

És persze mindez esetleg (?) még pénzzel is együttjár, ha nem is mindig ez a 'legfőbb cél Nógrád község határában egymás mellett kapál, vegyszerez, olt, metsz szőlői és gyümölcságat a fővárosi kisiparos és a hajógyári munkás, meg a ruhagyári diszpécser, a nyolcadik kerületi tanácsi

Urbánus szemmel

Vésetek — ölőkésen

ügyintéző és a zuglói iskola- igazgató. A Cserhát falucsokrában minden eladásra ítélt, vagy arra felkínált házra azonnal van vevő, és majd mindig a városból érkeznek a „telepesek”. De a hatékonyabb munka (termelékenység, szállítás, energiatakarékosság) már tegnap megkövetelte, s hovatovább kikényszeríti a városi üzemekben dolgozók (és persze nem csak ott) számának célszerű és okszerű felülbírálatát. A felszabaduló munkaerő pedig részben újra csak a falvak felé irányul majd, hogy azután mindenki megtalálja a helyét, ha ez egyelőre nagyon is sok tényezőtől függ. A fejlesztési arányok részbeni megváltoztatása ugyancsak a falu rangját emelheti a következőkben, ez azonban külön téma lenne, most másról van szó.

Ízetlen lett a világ körülöttünk, és a régi jó ízeket, vagy azok nyomát is elveszthetjük könnyen. Valamiféle határ- mezsgyére kerültünk, amikor még „dúlhat” a nosztalgiahullám és nem csak a tánczer

4 NÓGRÁD - 1981. február 22., vasárnap j

nében, öltözködési divatban, sőt, újabban egynémely társasági formák bevezetésében, hanem az étkezési kultúra, a szabadidős-elfoglaltságok tekintetében is. Mindezt ajkbiggyesztve szemlélni alighanem olyan hiba lenne, amit helyrehozni az idő múlásával már soha nem lehet. A határmezsgye egyik oldalán az a törekvés, hogy a kultúra része legyen a gyakorlatban, és előtte még persze a felfogásban is, például a technikai ismeretek megszerzésének lehetősége, de a másik oldalon meg ott található mindaz (már ameddig!), amire rohanás közben egy ideig nagyon kevés figyelmet fordítottunk. Csupáncsak nosztalgia lenne például az a jelenség, hogy egyre nagyobb az érdeklődés mindenféle rendű-rangú és korú körben akárcsak' a gyógynövények iránti? Vagy kizárólag a nosztalgiázásnak tulajdonítható, hogy a középkorúak, s a harmincasok körében is, erősödik a felismerés; át kell venni az idősebb, elkorosodott nemzedékektől egy sereg bölcsességet, szellemi és nem szellemi, nagyon is gyakorlati tudást — legyen az a disznó szakszerű felnevelése, levágása, a nyúl értékesíthető bőrének mesteri lehúzása, vagy a ribizlibor, az

akácbor készítése, a zöld dió eltétele a befőttesüvegbe, az almáspite összegyúrásának, ízesítésének, sütésének egyszerű mégsem kellően iámért módja — a fiatalabbak előtt.

Mezsgyén járunk. Előttünk, mögöttünk még „ott poroszkál néhány nemzedék”, ök még tudják mindazt, ami például a falut vonzóvá tehette a városi gyerek és felnőtt szemében is, ők még előidézni is tudnák mindazt az ízt, illatot, mindazt a ma már jószerivel csak könyvből ismert verset, dalt, étket és italt, ruha és cipő, csizma és díszesre hímzett kelmecsodát, ami valamikor az életet jelentette. Nem csupán a nosztalgia, de alighanem valamiféle belső egyensúlyra törekvés is késztethet embertömegeket, diákokat, harmincas, húszas, negyvenes felnőtteket arra, hogy megismerjék, sőt, ha lehet megtanulják azt, amit a közvetlenül előttük járók még tudtak, de amely hiába a nemzeti kultúra része, ha az idő elsodorja a kezünkből, fejünkből, szívünkből.

És persze az élet kényszere is, hogy megtanuljuk, tovább is adjuk azt, amit előttünk

gyakoroltak'. Akárcsak a háztájizást tekintjük, akkor is így van ez. A ceredi völgyben esett szó róla nemrégiben egy baráti körben, hogy ha egyelőre ódzkodik is a fiatalabb ja az állattartás, a kerti munka gyakorlásától, de mert részben éppen azok révén került „ősei” segítségével egy bizonyos életnívóra — átvenni is kénytelen lesz előbb, vagy utóbb mindazt, ami ezzel együtt jár! Ez meg az élet törvénye.

A természet tudatos részét képező ember — úgy tűnik — nem akar és talán nem is tud elszakadni véglegesen a természettől. Még akkor sem, amikor már a város kőrengetegébe költözött. Ha nem így lenne — egyetlen virágzó kertet, bungalós földecskét sem lehetne látni a városok körül. Márpedig éppenhogy az ellenkezőjét tapasztaljuk — esetleg saját igényeinket vizsgálva is. A lenézett manuális, „kisipari”, manufakturális, házilagos kivitelezések újra divatba jövetele, de mindenféle már egyszer ismert és gyakorlatban alkalmazott hasznos tevékenység újrafelvétele nagyon nagy számú tömegek körében — nem lehet a véletlen műve. És nem is az unalomé. Nem a szabad idő „elütésének” igénytelenségét

kell keresni mindezekben) Része lehet ebben az ellátás, a pénzpótlás, a szolgáltatáskiegészítés szerepének, de talán többről van szó! Az izeket, a konkrét és az átvitt értelemben vett „izeket" keresi és találja meg az ember az egykor falusinak nevezett valóságos kultúra felvételében, megtanulásában, alkalmazásában.

Soha ennyi szakácskönyv, füvészkönyv, mezőgazdasági szakkönyv, folklórisztikai alkotás nem „fogyott még”, mint éppen korunkban, akárcsak az utóbbi öt-tíz évet vizsgáljuk, akkor is könnyen áttekinthető ez a „nosztalgia”. De, ha meggondoljuk: nem szegényedhetünk. el éppen abban, amiben a leggazdagabbak voltunk — kézművességben, egyáltalán a művességben, dalban, táncban, versben, szellemi és gasztronómiai ízekben. Nem fogyaszthatunk csak kon- zervet, különösen nem, ha a konzerv árával és ízével sem vagyunk elégedettek. A szó szoros és átvitt értelmében.

Átvenni és nem a szükség, hanem az embert gazdagító passzió, az élet kultúráját megőrző, továbbfejlesztő szándék szerint alkalmazni — a mai középgeneráció és a még fiatalabb korosztály feladata. Minden külön program nélkül. Minden nagydobbal felvert kampány nélkül — a folytonosság nevében.

T. Pataki László