Nógrád. 1981. január (37. évfolyam. 1-26. szám)

1981-01-18 / 15. szám

Kezük munkája Moszkvában...

Zümmögnek a csiszológépek a salgótarjáni öblösüveggyár tanműhelyében. Ki poharat, ki vázát csiszol. Ipari szakmunkástanulók birtokosai ennek a műhelynek, mesterük Csürgai László szakoktató. Egy-egy munka fölé hajol, s szinte atyai szeretettel mutogat, magyaráz. Elkísért a tanműhelybe Kalocsai Jenő is, a személyzeti osztály szakoktatási előadója, aki egy kis terembe vezet bennünket. Csodálatos látvány fogad. Három, teljesen egyforma váza. Magassága 70 centiméter. A csodálkozástól alig jutunk szóhoz. Igazi mesteri munka, pedig három harmadéves ipari tanuló alkotását nézzük. Huram Melinda, Lehoczki Zsolt és Mrázik János mesterművei. Harmadévesek.

— Az Alkotó ifjúság mozgalom keretében készültek a vázák. Az Állami Ifjúsági Bizottság arra kért, hogy készítsünk egy kiállítási tárgyat a Szovjetunió Kommunista Pártja közelgő, XXVI. kongresszusára. Fiataljaink örömmel vállalták — tájékoztat a beszélgetés során Kalocsai Jenő. A munka elkészült, s az országos pályázaton a fődíjat nyerte el.

Egymással szemben ülünk a három fiatallal. Jogos büszkeség tölti el mindhármukat. Szinte dédelgetik a vázát, mert rövidesen útra kel Budapesten át Moszkváig.

— Csurgai mester választott ki bennünket hármunkat. Megterveztük a mintát — kollektív munka volt, s hozzáláttunk a kivitelezéshez — szól Huram Melinda, a hosszú szőke hajú, mindig mosolygós kislány. Jóleső érzés volt Örömmel és szívesein dolgoztam rajta, hiszen tudtam, hogy nagyon fontos a megbízatásunk. Mindig arra gondoltam: több üveggyár is van Magyarországon, nagy a megtiszteltetés. A felelősséget pedig külön is növelte, hogy nemzetközi porondon szerepelünk a vázával. Valahogyan reprezentálni szeretnénk a magyar szakmunkásképzést, bizonyítani, hogy nálunk ia tudnak alkotni a fiatalok . . ;

— Bizony, nehéz volt a súlya a vázának — veszi át a szót Lehoczki Zsolt. — Biztonságosan kellett fogni, tartani, nehogy csorbulás legyen rajta. De szívesen csináltam. Büszke voltam, hogy rám esett a választás. Arra törekedtem, hogy minél szebb legyen, jó munkát adjak ki a kezemből.

— Tudni kell, hogy két részből áll a hetven centiméter magas váza. Lassan kellett csinálni, nem lehetett elkapkodni — szól határozottan Mrázik János, ugyancsak harmadéves tanuló. — Ügy látszik rám jutott' a statisztika.

A fődíjat nyer/ egyik váza, s alkotóik

Fotó: Kulcsár József

Hiszen azt is el kell mondani, hogy egyenként száz órákat dolgoztunk a váza csiszolásán ... A kezdetkor féltem kicsit. Komoly munka, meg aztán a felelősségérzet. Aztán belejöttem. Ahogyan alakultak a vonalak, a díszítések, a motívumok, úgy könnyebbültem meg én is. És elkés'zült... fődíjat nyertünk vele.

öröm tölti el a „mester elvtársat” —, mert így szólítják a lányok és fiúk Csurgai Lászlót, szakoktatójukat. Büszke arra, hogy a „gyerekek” kezemunkája ott lesz Moszkvában. Arra pedig különösen, hogy éppen az ő tanműhelye, a salgótarjáni öblösüveggyár kapta a megtisztelő feladatot — Ügy érzem, a fődíj helyettünk is beszél. A gyerekeket dicséri. Érdekes, csak a

Melinda szülei üvegesek. Melinda is női szabónak készült. Üveggyáriak a szülei, de női szabó szeretett volna lenni. Nem bánta meg, hogy üvegcsiszoló lesz. Zsolt apja vájár Tiribesen, Karanosság- ról jár be. János apja a kohászatban dolgozott édesanyja postás Salgótarjánban. Merőben más szakmát választottak, saját örömükre — foglalja össze véleményét a három alkotóról.

A váza rövidesen útra kél. Hírét viszi a salgótarjáni, a Nógrád megyei, a magyar fiatalok nagyszerű alkotóerejének. Sokan azt mondanák, nem nagy dolog. Mi mégis büszkék vagyunk az alkotásra, az üvegcsiszoló három fiatalra!

Somogyvári László

Mindennek két oldala van

— mondotta a kettős ügynök.

*

A rövidebb úthoz, mondotta a vándor, egyetlen út sinds túl messze.

A pénzt őrző harisnyaszárnak nincs kamatlába.

Mondások

A kör olyan geometrikai alakzat, amelyből minden sarkon és végen elspóroltak.

*

Ha valaki egy kutyát úgy idomított, hogy képes átrepülni egy tavat, bizonyára akad olyan irigye, aki az állatot egyszerűen víziszonyban szenvedőnek mondja.

A banki fazekas

Nem lehet feladni

Egyenletesen zúgott a Danúvla, pörgették a kerekeket az öntvénybe szorított lóerők. A motoron ketten ültek, elöl a lány, hátul a huszonnégy éves férti. Nyár volt, bizsergető meleg, Szanda felöl meg-meglódult a szél.

— Milyen ügyesen vezet ez a lány! — morzsolta belül az elismerő szavakat a férfi. — És még én nem akartam a kormányhoz engedni! Szépen veszi a kanyarokat, a tempó is jó, odafigyel, szóval minden rendben. Látszik,' hogy már tényleg ült motoron.

Talán eddig juthatott a férfi, amikor az egyik kanyar után, a dombok mögül egyszerre csak előbukkant a mozdony, mögötte csattogtak a kocsik. Talán, ha harminc méterre lehettek a szemelvénytől. Minden pillanatok alatt történt, szinte fölfoghatatla- nul gyorsan. A férfi megmarkolta a kormányt, rátaposott a fékre es kétségbeesetten oldalra döntötte a motort. Hiába. Rettenetes csat- tanással vágódtak 1 neki a vonatnak. A férfi átrepült az utolsó két kocsi között és a túloldalon zuhant földre. A lány soha többet nem mozdult. A férfi elho- mányosuló szemmel nézte a feje mellett elkattogó kerekeket.

Lassan két évtizede ennek. Akkoriban 1963-t Írtak.

A férfi itt ül velem szemben, a konyhaasztal mellől kikipillant a bánki háztetőkre. Trenyik András szinte szenv- telenül rakja egymás mellé a szavakat, ahogy az életét gyökeresen megváltoztató balesetet felidézi.

— Én voltam a hibás, ehhez semmi kétség nem férhet — koppantja poharát az asztalhoz. — Nem lett volna szabad annak a lánynak odaadnom a motoromat...

Az életét egy teherautó és az emberek összefogása mentette meg tizenkilenc évvel ezelőtt. A teherautó dudálva röpítette a súlyosan sebesült fiatalembert a gödöllői kórházba. A hangosbemondó percek alatt félsorakoztatta a véradókat, akikből egyszerre többen is „csapolták” a vért. És még valami segített. Az, hogy Trenyik András zsebében ott lapult a véradókönyv- vecskéje, így a vércsoport megállapításával sem kellett az időt tölteni.

A fiatal, roppant erős szervezet megbirkózott a hatalmas vérveszteséggel, a súlyos sérülésekkel. Trenyik András életben maradásához viszont egy valamit feltétlenül meg kellett tennie dr. Molnár András sebésznek. Amputálnia kellett a fiatalember lábait.

— Egyetlen éjszakát gondolkoztam végig. Hogy most mi lesz velem? Láb nélkül nem lehetek pék, mert az volt a tanult mesterségem. Én akkor éjjel elhatároztam, hogy addig Bánjrra haza nem jövök, amíg arra egyedül képes nem leszek. Az első hónapok iszonyúan nehezen teltek. Műtét műtét után, aztán a lábadozás, utána pedig minden időmben gyakoroltam. Az izmoknak újra meg kellett szokniuk a mozgást és az engedelmességet. Nehéz volt. Torna, fürdő és gyakorlás, ebből állt az életem. Nem engedtem meg magamnak, hogy kétségbeessek. Ahogy telt az idő, egyre inkább láttam: nincs is rá okom. Elveszítettem a lábaimat, de élek, ha pedig élek, akkor dolgoznom kell. Nekem már az a természetes, hogy lábak nélkül.

Elgondolkodva néz maga elé. Kék szemében most is ott bújkál a huncut mosoly.

— A baleset után egy évvel egyedül indultam haza a kórházból. A busz az elágazónál tett le, én akartam így és gyalog útnak indultam. Fél- útról aztán egy kocsi hozott el, de addig magam jöttem. Édesanyámék nagyot néztek, amikor beállítottam.

Az elkövetkező években sok mindennel megpróbálkozott. Állást vállalt a járási hivatalnál, de azt nem az ő örökmozgó vérének találták ki. A bánki tó kabinosaként sok ismerőst, jó cimborát talált magának. Amikor aztán jVTari asszonnyal találkozott, akkor valami komolyabb dolog után nézett.

— Így lettem pecsenyesütő. Akinek asszonyt, gyereket kell eltartania, annak nem lehet

4 NOGRAD - 1981. januőt 18., vasárnap

Petőfi nyomában

, MA ESTE — a valóság képi mása — Petőfi Sándor a képernyőn elindul abba a csatába, amelyből számára már nem volt többé visszatérés. A segesvári ütközetbe, amelyben a költő életét vesztette huszonhat éves korában. Holttestét azonban — azok közül, akik őt ismerték, és akik teljes bizonysággal felismerhették — senki nem látta. És ha igen, — sokaknak jó okuk volt rá, hogy a szabadságharc harcosainak üldöztetése idején ne keressék a nyilvánosságot —, nem léptek fel, mint szemtanúk.

A vesztes, végzetes és any- nyi áldozatot követelő segesvári csata (1849. július 31-én) utáni napokban bizonyára könnyebb lett volna a tények pontos megállapítása, de az osztrák Önkényuralom lehetetlenné tett minden kutatást. A költő hitvese, Szendrey Júlia férfiruhához hasonló öltözetben, a várható viszontagságokra felkészülve, maga indult el a csataterekre, hogy megkeresse férjét. Arra a következtetésre jut, hogy Petőfi halott és néhány nappal még a teljes gyászév letelte előtt, 1850. július 22-én férjhez ment Horváth Árpád egyetemi tanárhoz. A ma szokásos holttányilvánítási eljárást akkoriban elegendő volt megfelelő nyilatkozattal pótolni. Ebben Szendrey Júlia leírja, hogy minden bizonnyal egy székelykeresztúri gyógyszerész látta Petőfit utoljára, mégpedig „midőn a kozákok által körülvétetve, szakasztott el a futó hadseregektől.” Majd: „Ezentúl többen nem látták, s a valószínűség ottani elvesztőt bizonyítja, mit még hitelesebbé tesz udvar-, helyszéki katonai parancsnok, B. Heydte azon állítása, mely szerint ő a csata lefolyása után a csatatért följárván a halottak között talált egy holttestet, mit öltönyei és alakja leírásából bizonyosan lehet férjem, Petőfi Sándornak elismerni.”

CSAKHOGY HEYDTE osztrák alezredes — aki a harcoló csapatok után lovagolt azzal a feladattal, hogy a seMa sok lány úgy néz ki,

mint azok a férfiak, akik úgy néznek ki, mintha lányok lennének.

*

Egyes emberek étkezésekor semmi más nem vigasztal bennünket, mint a remény, hogy egyszer távoznak.

játszadoznia. Jól ment a bolt,

mi tagadás. Megépítettük ezt a házat is. Ludányi Laci barátom majd lenyelt, amikor pénzt kínáltam a tervekért, Hajdú Pali, a kőműves tető alá hozta negyedáron. Ezekben az időkben tudtam meg, hogy mit is jelent az igazi barátság. Hát lehetett elkeserednem? Dolgoztunk a feleségemmel látástól vakulásig, de ezt a hajtást nem lehetett sokáig bírni.

Közben a pincében már épült a villamos kemence, a sarokban ott állt az első ko- rongozómasina. Hamarosan kiváltotta Trenyik András az ipart és azóta fazekasmunkákból él a család. Két fiúk Pesten kollégista — még általános iskolások — de a nét- végeken apjuk felpöfög értük a rozzant Trabanttal, hegy együtt lehessenek.

— Régebben mulatós fajta voltam, de már megkomolyodtam. Hiába no, szalad az idő, vénülünk. Csak az vígasztal, hogy nem egyedül —, teszi hozzá nevetve.

Leballagunk a műhelybe. A két bot a sarokba kerül. Tre- nyik András munkához lát, öntőformákat készít.

— Soha, egyetlen percre sem keseredtem el. Nem szeretem azokat, akik feladják. Nem is szabad. Célokat kell találni és el kell érni azokat. Ennyi az egész.

Megáll két mozdulat között.

— Aztán jöhetnek az új cébesülteket összeszedesse, a holtakat eltemettesse — maga nem ismerte a költőt. A Fehéregyháza és Héjasfalva között egy már kifosztott, nadrágig levetkőztetett ellenséges tiszt mellett talált iratokból és más tárgyakból jutott arra a következtetésre, hogy az illetőnek Bem környezetéhez kellett tartoznia.

A költő sorsára vonatkozó adatok összegyűjtése 1860-ban kezdődött meg — előbb az önkényuralom ezt nem tette lehetővé. Ekkor Pákh Albert, Petőfi barátja, a Vasárnapi Üjság akkori szerkesztője gyűjtötte és közölte a Petőfi halálára vonatkozó adatokat. Ekkor és ott látott először napvilágot Lengyel József, volt székelykeresztúri orvos visz- szaemlékezése, aki azt állította: a csata idején többször is látta Petőfit és minden bizonnyal ő látta utoljára. A Lengyel-féle leírást hitelesnek fogadta el később úgy Dienes András, a kérdés nagyérdemű kutatója és Illyés Gyula is. Eszerint Petőfi a csatában nem harcolt, inkább csupán szemlélődött; menekülés, futás közben érte a halál. Lengyel azt is elmondta vallomásában, hogy báró Heyde elbeszélte neki: ő temettette el azt a holttestet, amely csak Petőfié lehetett. Mégpedig körülbelül úgy, mint ahogyan a bécsi titkos irattárból csak jóval később napfényre és 1930-ban nyilvánosságra került Heydte-féle írásbeli jelentést)«! is állt. így hát bár Lengyel József adatainak hitelét, pontosságát, sőt szavahihetőségét is többen kétségbevonták az 1860-ban kezdődött vitában, a mai kutatóik nagy része a Lengyel-féle verziót és Heydte jelentését fogadja el alapvető forrásul.

CSAKHOGY az 1950-es években a kiskunfélegyházi múzeum tulajdonába kerüli egy visszaemlékezés. Bayno- vics Mihálynak; Bem volt futárjának leírása a végzetes csatáról és Petőfi haláláról Sajnos, keltezés nélküli. Mezősi Károlynak, az irat közreadójának nem sikerült közelebbi adatokat sem szereznie Baynovicsról, de ő — különböző adatok összevetésévé — hitelesnek ítélte meg a kéziratot. Baynovics, miután saját megsebesüléséig más adatokkal egyezően mondja d a csata lefolyását, ott folytatja, hogy a törökországi Viddinben, ahol más hazafiakkal együtt ő is menedékei keresett, a kórházban együtl ápolták qt Kovács József székely huszárral, akit Bem a csata előtt Petőfi védelmére rendelt. Bem felkereste Kovácsot, hogy megtudja tőle Petőfi sorsát. Baynovics szerint Kovács jelentését — „hogy Bemmel szóról szóra megértessék” — írásba is vették. Kovács pedig azt jelentette volna, hogy Petőfi harcolt a Sárpatak hídjánál, ahol a magyar huszárok az utolsó ellenállást fejtették ki. S bár megsebesült, nem adta meg magát harc nélkül, azt a tanácsot pedig, hogy élete megmentéséért vegye le tiszti ruháját, nem volt hajlandó követni. E leírás szerint Petőfit tehát nem menekülés közben, hanem harc közben érte a halál.

Pintér István

Fordulópont

Csípős őszi reggelen állt meg a bútorszállító autó a kétemeletes ház előtt. Az ablakokban itt is, ott is fejek bukkantak elő, kíváncsi szemek figyelték a költözködő- ket. Aztán néhány perc múltán bezárultak, hátat fordítottak az ablakszemek . . .

— Látják rajtunk, hogy sö- tétbőrűek vagyunk, félnek, látod, megmondtam, hogy félnek majd tőlünk — mordult oda az ember a feleségének. Az nem ütődött meg a kedvezőtlen fogadtatás láttán, ösz- szeszorított szájjal hurcolta befelé a frissen vásárolt bútorokat a földszinti lakásba.

— Hagyd el, majd megbékélnek! — nyugtatgatta férjét, de elsősorban önmagát. A fejében még kavarogtak a gondolatok: „Szegény ember, már csak ez keHett! Hogy nem akart eljönni az Idegérből, hogy ragaszkodott ahhoz az otthonhoz, jósolgatta, jaj, kinéznek bennünket ott fent, az úri negyedben!” De neki az ember hiába kántált, elhatározta, hogy kiszabadulnak abból a környezetből, legalább öreg napjaikat töltsék kényelemben, nyugalomban. Az ő erejének, kitartásának köszönhető, hogy sikerült a lakáscsere. Mit szól majd a fia Pesten, ha elolvassa a levél feladóján az új címet!

A berendezkedés napjai gyorsan suhantak. A gázfűtéses, fürdőszobás lakás a férj, Csonka Lajos szorongásait is feledtették, csak hát, azért az utcára is ki kellett menni néha ... A lakótársak eleinte nem szóltak, csak méregették őket. Néhány hét múltán aztán megtört a jég! .Jött az asszony az üzletből, élénk beszélgetésbe elegyedve a szomszédasszonyokkal. Kitárgyalták a főzés, bevásárlás gondjait, érdeklődtek, megszokták- e már itt? Ettől kezdve Csonka Lajos is gyakrabban kibátorkodott az utcára, akadt közös téma a sétálgató öregekkel, dolgos nehéz évekről, fészekből kiröppent gyerekekről. Csonka Lajos is előállt az ő nagy büszkeségével, a fiával. Kicsi gyerek kora óta taníttatták zenére, mindenki mondta, érdemes, mert nagyon tehetséges a Gábor gyerek. A Karancs étterem zenekarában klarinétozott, amikor felfigyeltek rá. Felcsalták Pestre. Azóta a fél világot bejárta. Volt Kuwaitban, Lengyelországban, Svédországban, Jugoszláviában ... A fővárosban egy hatalmas ház hatodik

emeletén lakik feleségével, két gyerekével. Igen nagy baj, hogy ilyen távol szakadt a szülőktől, mert egyetlen gyerek, nincs, aki pótolja.

És Csonka Lajos azt is elmeséli társainak, hogy feljárnak ők azért oda, a fővárosba kéthetente is. Eljátszadoznak az unokákkal, felpakolja a menye őket kávéval, nyalánkságokkal. Soha nem térnek haza üres kézzel.

Vendégszerető emberek. Sötét már az este, amikor rájuk csöngetek. Lajos bácsi hellyel kínál, az asszony nincs itthon, délutános. „Keresse meg a Karancsban, a konyhán! Ott dolgozik már Í1 esztendeje. De azért maradjon egy kicsit, ha már idefáradt!”

Látja az öreg, hogy megakad a szemem az előszobában a kis állványba helyezett telefonon.

— Beszereltettük ezt is, négyezer forintért. Az asszony akarta, legalább telefonon tudjunk beszélgetni a fiamék- kal. Hol mi hívjuk őket, hol meg ők csörgetik ránk a telefont. Sok új dologhoz szokik hozzá az ember. Azelőtt én soha nem kávéztam, mióta meg itt lakunk, kettőt is meg- iszok egy nap. A mélyépítő vállalattól jöttem nyugdíjba, lerokkantam idejekoián — mondja az öreg és mélyet szív a cigarettából. Eldicsekszik azzal is, hogy a napokban lé- ceztették be az előszobát, hogy legyen az is tetszetős.

Á Karancs étterem konyháján Csonka Lajosnét csak úgy ismerik: Sári néni. Igazít a fehér kendőn, aztán: — Jaj nincs most időm a sok beszédre. Tócsnit sütünk egy nagy csoportnak, sok krumplit kell ahhoz pucolni!

Siet, siet, de azért elmondja, hogy milyen jól érzik magukat ott fent, a salgótarjáni Rokkant-telepen, az új házban. Meg, hogy milyen jó a telefon, és milyen kedvesek a szomszédok. — A fiamék csalogatnak, költözzünk fel Pestre, hogy közelebb legyünk hozzájuk. Azt mondja erre egy lakótárs: Sári néni, nehogy elköltözzenek! Ki tudja, ki jön akkor a maguk helyére.

És Sári néni elmosolyodik;

— Pedig kezdetben, hogy féltek tőlünk!

Sári néni beszédes mosolya arról árulkodik, hogy jó talajra találtak. Sikerült gyökeret ereszteniök.

Kiss Mária