Nógrád. 1980. november (36. évfolyam. 257-281. szám)

1980-11-13 / 266. szám

Ha" a^zó'ó nne llett Nem mind arany — ami lemez A következetesség a dolgok tiszteletben (tisztában) tartása, a szilárd etikai alapok megtar­tása nem feltétlen vezet meg­változott korunkban, változó szakmai-erkölcsi felfogásunk­ban a törzsökös konzervativiz­mushoz — egyebek között ez a felismerés villanhatott fel sok hallgatóban, amikor a hét elején a rádió új könnyűzenei sorozatának első adását hall­gatta. Anélkül, hogy ágyútűzzel árasztanám el ezt a bearanyo­zott öreg, s mellesleg kedves verebet (Aranylemezek 1958 —1964) mégis megkérdezem: hogy kerülhet egy műsorba aranylemez és nem aranyle­mez, ha már egyszer a szer­kesztőnek, Göczey Zsuzsának az az ötlete támadt az 1980— 81-es Music Almanach lapoz­gatása közben, hogy a popze­ne kedvelőinek igazi csemegét nyújtva (?) az almanach által közölt teljes aranylemez-vi- láglistát lemez formájában le­forgatja a kedves hallgató­nak?! És mit ad a szerkesztő? A kétségtelenül kedves ma­gyar Csinibaba, a saját kará­ban is giccsnek számító Pan­csoló kislány, a mézédes Rej­tély kér és kap helyet az Aranylemez-történelemről szó­ló rádiós könnyűzenei prog­ramban. Egy ötlet dúsítása né­ha magát az ötletet teheti taccsra, hogy egy igazán ide nem illő, ám a problémát leg­alább stílszerűen kifejező meg­határozással éljek. Olyan ez, mintha egy aranyérmes olim­piai bajnokokról szóló riport­kötet lapjaiba valaki belefűz­né azoknak a honi sportolók­nak az eredményeit is, akik lemaradtak a vonatról. Miért fontos mindez? Mert talán éppen a könnyűzenei élet környékén tapasztalható a legfeltűnőbben bizonyos fel­hígulás, bizonyos szakmai-er­kölcsi lazulás, bizonyos elter­jedése a hozzánemértésnek (nem a már említett szerkesz­tőről van szó), amely mind- megannyi lehetősége a követ­kezetes színvonaltartás mellő­zésének: ai esetlegességek tér­nyerésének; a csoportérdekek túlburjánzásának, a belterjes­ségnek. és így tovább, egészen odáig, amikor egy kétségtele­nül koncepciózus, tapasztalt szerkesztőt „elvihet” egy ilyen ötlet: az aranylemezek közé besorolható a nem-aranylemez is, hiszen az ötvenes évek vé­gén nálunk is voltak népszerű számok, s arról ugyan ki te­het, hogy az aranylemez, mint intézmény még nem létezett nálunk?! A szakmai „nagyvonalúság” egy másik példája az új Rock Lexikon is csak azért említ­hető itt, mert valójában tár­gyában és témájában, sőt ta- lán-talán szándékaiban is bi­zonyos mértékig összekapcso­lódik az új műsor és a könyv. Tardos Péter a Zeneműkiadó­nál jelentette meg ezt a sajá­tos hangú ..lexikont”, amely­ben az igazán jól sikerült ka­rikatúrák mellett számos fo­tófelvétel is helyet kapott, de mindössze egyetlen fotós ne­vét olvashatjuk, vagy három kép alatt... A könyvkészítés tisztességének vajon melyik részébe illeszthető ez a meg­oldás, amelyet még meg is te­téz a „kiadó” — ez olvasható ugyanis a könyv negyedik ol­dalán: „A kiadó mindent el­követett a fényképek készítői­nek azonosítására. Ezúton kér elnézést azoktól, akiknek ese­tében ez nem sikerült." Egyet­len fotóst kivéve tehát min­denkitől elnézést kellene kér­nie. Az pedig, hogy „mindent elkövetett”, enyhén szólva na­gyon is kétséges az „ered­ményt” látva. Hogy kerül a rádióműsorról szóló jegyzetbe ez a könyvkiadási szakmai­erkölcsi probléma? Nem úgy, miként a sosem-volt aranyle­mez az aranyak közé. Kizáró­lag a szemlélet az, amely ezt a két, de tartalmát tekintve azért mindenképpen rokonság­ban álló produktumot egy asz­talra teszi! És ha már a szakmai tisz­tesség, a megkövetelhető szak­mai arányok terítéken van­nak, tegyük hozzá azt is, amit az Aranylemezek című, most indult sorozat kapcsán — a tájékoztatás nyomán tapasz­taltunk. A rádióújság majd­nem fél oldalt szentelt a mű­sor szerkesztőjének bemutatá­sára; egészen kislánykorától napjainkig mindent elmond róla Patonai Adrienne, a ked­ves hangú cikk szerzője... Iga­zán kedves... De mialatt beis­meri, hogy az ötlet az arany­lemezekkel arra kényszerítette a szerkesztőt, hogy most is­merkedjen meg néhány siker­számmal (és nyilván néhány egykor híres előadóval, akik például a már idézett lexikon­ban sem találhatók, mert az meg a hetvenes évek sztárjai­val foglalkozik, ez is milyen dolog, ha már lexikon, miért nem ölel fel nagyobb teret, lexikonhoz méltóbban?!), nos. miközben a szerkesztő ismer­kedett mondjuk Perez Prado, vagy Gibson, esetleg Ray Charles aranylemezt megért műveivel, eladásával, addig ebbe a kibővített műsor-újság keretbe „nem fért bele több" magukról az egykor volt híres szerzőkről. Maradt az az édes­kevés, amelyet a műsor köz­ben Mécs Károly egyáltalán elmondhatott. A következetes­ség itt sem ártott volna és igazán csak sajnálhatjuk, hogy a szerkesztő nem osztotta meg velünk tudását ebben a köny- nyűzene-történeti sorozatban mindjárt az elején. De sebaj! Hiszen következ­nek az újabb esztendők. Az újabb aranylemezek, a kicsik után a nagyok, és a valódi aranysorozatot megért hazai nóták is. Most jó volt hallgat­ni a Patríciát, a Tom Dooley, a Big Bad John, Az oroszlán ma éjjel alszik, az Örökké sze­retlek, a Beatles-ek híres slá­gereinek ismerős dallamait. Később pedig (1968-tól, az el­ső magyar aranylemeztől) a szakmai következetesség is megjön — úgyszólván magá­tól... (T. Pataki) Két találkozás MEGBÉKÉLÉS Ül a bácsi. Ünnepélyes fe­ketében. ö az időt kérdezi tő­lem, mert beszélgetni akar az út unalma ellen. Én azt, hogy honnan és hová utazik? Mondja: Vásárosnaményba, onnan busszal még tovább. Naményig együtt megyünk. Gondja lehet, mert magába roskadtan ül, mintha megbán­ta volna, hogy beszélgetni akart. Később mégis megkér­dezi : — Rosszféle embernek lát­szom én? Ritka kérdés, második mon­datnak különösképpen. Előbb azt hiszem, hogy én bántottam meg valamivel, de nem, hiszen ő sem barátságtalan. Mondom hát: — Miért nézne ki annak? Különben sem írják az embe­rekre az olyat. Bólint elégedetten. Tetszik, amit mondtam, de a követ­kező mondatával meglep me­gint: — Pedig engem most ítél­tek el, pénzbefizetésre, de az is ítélet... Nézem a tisztességben meg­őszült elítéltet, ő meg alig várja, hogy mesélhesse már: — Tudja, úgy volt, hogy régen veszekszik rám a szom­széd, mert árnyékol a kertjé­re a fám. Nem is ő haragszik, hanem a felesége, mert ne­kem ő jó komám volt régen. — Milyen fa? Alma? — Dió. Évente megterem egy jó zsákkal, és nem is akár­milyent, hanem papírhéjút. Tavasszal úgy felpiszkálta a szomszédot a felesége, hogy az baltát fogott a fámra. — És maga? — Én meg ráfogtam a vil­lát Mert az volt ott közel. Nem szúrtam meg, annyira nem mentünk, de nem szé­gyellem, hogy bizony kicsú­szott a csúnya a számon. Ezt hallották meg a szomszédok, aztán elítéltek engem a szó miatt... — És a szomszédot? — Azt is. Mert tanúm az volt nekem is. Meg a balta miatt. Azt látták... — Hát a villát? — Azt nem számították, mert a füvet forgattam. Maga tanult embernek látszik: lehet még fentebb menni ezzel? Nevetéssel bajlódik bennem a kevéske jogtudomány, és szívem szerint fellebbeznék is a szép magyar beszéd tekin­tetes ítélőszékéhez, mert, aki így mondja el a csúnya sza­vak históriáját, az felmentést érdemelne. Rá is szánnám magam valamilyen jó tanács­ra, de Vásárosnaményba érünk, és a leszállás sodrása elviszi mellőlem az öreget. Később a kisvendéglőben látom még ugyan, de nem za­varom, mert éppen egy maga­korú, ünnepélyes feketébe öl­tözött emberrel koccint. Egész­ségükre. Hadd teremjen a meg­békélés jövőre is egy zsák diót. Szamoskér határában, a táb­lák szélén kérdeztem egy öreg­embert : — Maga a csősz itt, bátyám? — Nem, öreg vagyok én már ahhoz is. Csak kijöttem. Né­zem a határt. Jólesik a szem­nek. — Nehéz év volt? Néz erősen, válaszra való ember vagyok-e? Annak ítél: — Nehéz, de most a madár- riogatókat nézem... — Riogatókat? Nem madár­ijesztőnek mondják? — Riogatók már csak ezek... Harsogón zöld a határ, a táblákon szerte madárijesztők védik a termést. — Aztán miért csak rioga­tók? — Hát nézze — mondja és mutatja is, — ezt a gyerek­holmit az unokám is felvehet- né, azt a kalapot meg én, hordtam rosszabbat is annál. Azt a kabátot ott városon is elhordta volna a szegényebb- je. Valamikor bizony este jöt­tünk volna, hogy lelopjuk in­nen. .. Nézem a bábukat, és gyer­mekkorom toprongyos madár­ijesztői egyszeriben megszelí­dülnek, riogatnak csak. Fel­felé a madarakat, befelé — így gondolom — az emlékein­ket. Bartha Gábor Zenei krónika Gazdag, változatos zenei programokról számolhatunk be ismét, ami jelzi, hogy a muzsika barátai számára el­kezdődött az évad. A salgótarjáni zeneiskolá­ban november 5-én a Flieder- trió nagyszerű játékában gyö­nyörködhetett a telt ház kö­zönsége. Az osztrák—magyar kulturális kapcsolatok kere­tében már szeptemberben vendégszerepeit városunkban a grazi Gamarit Consort ré­gi muzsikát propagáló és in­terpretáló együttes, most egy kitűnő, összeforrt vonóstrió látogatott városunkba. Az együttes tagjai a Flieder test­vérek, Klara, Johannes és Raphael életkorukat tekintve összesen sincsenek 60 évesek, de 18—20 éves korukat meg­hazudtolva biztos technikai és zenei érettséggel léptek pó­diumra. Eddigi életútjuk so­rán szinte egész Európát be­járták Lengyelországtól Fran­ciaországig, Jugoszláviától Angliáig. Magyarországon először voltak és első fellé­pésük épp Salgótarjánban volt. Műsorukat Haydn egyik zongoraszonátájának trióát­iratával kezdték, majd Schu­bert B-dúr trióját játszották. Érdekes színfoltja volt az est­nek a fiatal osztrák kompo­nistának, Heinz Kratochwil- nek Fantasia és Passacaglia című műve, melyet épp en­nek a triónak írt. A mű hang­vétele postromantika és a modern hangzás között inga­dozik. Ha nem is a legjellem­zőbb korunk hangzásvilágára, kellemes zenei élményt nyúj­tó darabot ismerhettünk meg. A kamarahangverseny leg­nagyobb sikerét a magyar Dohnányi Ernő vonósszere­nádja jelentette. Különösen a Scherzo és a Rondo finale mesteri előadása, sodró len­dülete ragadta meg a közön­séget, ráadást is követelve, aminek során Mozart egyik divertimentójának rövid té­telét játszották. Az Országos F'ilharmónia gépezete is beindult. Elsőnek ifjúsági hangversenyekről szá­molhatunk be, melyeken a sal­gótarjáni városi szimfonikus zenekar lépett fel váltott szó­listákkal és karmesterekkel. A négy barokk hangverseny műsora közül kettőn a nagy- bátonyi és salgótarjáni ze­neiskola tanárai szerepeltek szólistaként. Vivaldi c-moll fuvolaversenyének szólistája Szvoren András volt, míg ugyancsak Vivaldi d-moll kettősversenyének hegedűszó­lóit Sándor László és Orsó Er­zsébet játszotta, s Róna Fri­gyes vezényelt. A másik két hangversenyen a Vivaldi-fuvolaverseny szó­listájaként Drahos Béla fu­volaművész, a ritkán hallható Tartini d-moll hegedűverseny szólistájaként pedig Rásonyi Leila hegedűművész vendég­szerepeit- Ezeken a hangver­senyeken Virág László vezé­nyelte a salgótarjáni zenekart Az Országos Filharmónia felnőttbérletében első alka­lommal a miskolci szimfoni­kusok és a miskolci Bartók Béla Kórus fellépésének örülhetett a meglepően szép­számú közönség. A hangver­senyen egyetlen nagyméretű kompozíció, Haydn A terem­tés című oratóriuma szere­pelt. A művet Haydn idős korában. londoni látogatása után, az ott megismert Hän- del-oratóriumok hatására komponálta, hasonlóan az Évszakok című oratóriumával együtt. A mű mondanivaló­iát. szerkezetét, felépítését Körber Tivadar ismertette I ényegretörő, figyelemfelkel­tő gondolatai hozzásegítettek a monumentális mű jobb meg­ismeréséhez. A hangverseny karmestere. Reményi János elsősorban kó­russzakember, így természe­tesen a mű kórust alkalmazó tételeinek megformálásához koncentrálta irányító mun­káját. Csak sajnálni tudjuk, hogy épp ezek a legjobban megfogott tételek nem tud­tak megfelelően érvényesülni a rossz akusztikájú színpa­don. Nem túlzottan nagy anyagi ráfordítással — egy kis ügyszeretettel — bizo­nyára megoldható lenne egy mobil álmennyezet beállítása, ami megoldaná a megyei mű­velődési központ színházter­mében első perctől fennálló gondot. Ennyit feltétlenül megérdemelne a város hang­verseny-látogató közönsége. Mindez azonban semmi# nem von le a kórus és zene-* kar művészi igényű közöl produkciójának értékéből« csupán a hangzásarányok bil-* lentek ezúttal az énekkari produkció kárára. így 1# érezhető volt azonban a nagy-* hírű kórus átélt, precíz, tisaj ta intonációja. Az oratórium énekszóiéi! Zempléni Mária. Fülöp At-« tila és Sólyom Nagy Sándo# kitűnő átéléssel, előadással énekelte, ezzel nagyban hoz-j záiárulva a kompozíció műJ vészi előadásához. összegezve: a zeneirodalom# egvik legmonumentálisabli művét ismerhette meg a saH gótaríáni közönség tehetsége# előadók — kitűnő szólisták^ jól felkészült énekkar, zene­kar. érett karmesteri Irányi-’ tással — jó előadásban. Nemi rajtuk múlott, hogy a mű legimpozánsabb részletei, a nagyszerű kórustömbök nem úgy szólaltak meg, ahogy egy megfelelőbb színpadon vagy teremben megszólalhattak volna. Kérdés, hogy ilyen körülmé-i nyék között érdemes-e ilveni műveket műsoron szerepeltet­ni. Remélni merjük, hogy a# illetékesek intézkedése nem á könnyebb irányt választja, és megfosztva a zenebarátokat aa oratörikus muzsikától a szín­padhoz méri a műsorpolitikát,' hanem — némi befektetést vállalva — a színpadot tesz! alkalmassá ilyen jellegű mű-* vek előadására, — ami nyíl-’ ván más színpadi műfajok előadásainak is előnyére vá-j lik. V- L. ! Mászó­geometria — kép: „ kulcsár — NÓGRÁD - 1980. november 13., csütörtök-FANTASZTIKUS REGENY 49. — Mindegy, hogyan nevezzük... Te nem félsz? Józsefből teljesen újszerű, mondhatni: férfias hangok törnek elő: — Nem! Nem félek! — És szeretsz még? — Igen... — József hangja egészen visszalágyul, elérzé- kenyülve ismétli meg: — Igen. Lilian és Dán Jones lakása, irodája előtt találkoznak össze. — Hát maga... — kérdezi Dán. — Hát te? — kérdez vissza Lilian, ö hamarabb kap­csol. — Csak ide... Ebbe a villácskába... — Én is. — Mehetünk együtt... — Nekem tilos bárkit idehoznom. Még nekem is csak hívásra szabad. — És most... szabad? — Ezt Lilian egészen keményen, határozottan kérdezi. — Most... a helyzet olyan, hogy... te is itt dolgozol? — Ahogy vesszük... Félig-meddig... — Ügy nem lehet! Vagy egészen, vagy sehogy. — Ezt Jonestöl tanultad? — Igen. Honnan ismered? — A szeretője vagyok... bocsánat. Lilian jókedvűen pukkedlizik, majd megkérdezi: — Hát te? Hogy élsz? — Tudod, Lilian, lesz egy gyerekem. — A Génbankból? — Igen... illetve, azt akarom mondani, hogy Erzsébet ott dolgozik, és... — Gratulálok. Fiú vagy lány? Vörös, szőke, barna, fe­kete? Milyen lesz? — Még nem tudjuk... — Teljesen saját gyerek lesz? Csak úgy vaktában? — Igen. Vaktában. — Ezt nevezem! Hiába, a szerelem... — Hiába csúfoskodsz velem, Igenis szeretem Erzsébetet. — Ja igen. Akitől a gyereked lesz... Ez érthető. — Akkor... megyünk? — Te is itt dolgozol? — Már megint kérdezel... mindig csak kérdezel... igenis. Itt dolgozom. — Akkor mehetünk. — Együtt? — Igen. Miért ne? — És mit fog szólni Jones? — Semmit. Mit szólhatna. Tudja, hogy előtte is voltak férfiak az életemben. — És utána? Lilian keményen szembefordul Dannel, így mondja: — Utána nem. Jones most ébredezik. Mellette Charlie, Lilian és Dan. Csend van, feszült, várakozásteli csend. Jones lassan magához tér. — Milyen szépen együtt vagytok... Mi újság? — Jones kérdése elsősorban Charlie-hoz szól. Charlie a fejét vakarja. — Baj van főnök. Nagy baj. — Igen? — Igen. A leadót megtaláltam, a címzettet nem.­(Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents