Nógrád. 1980. november (36. évfolyam. 257-281. szám)

1980-11-07 / 262. szám

Kínálat és követelmény Néhány szó a mindennapi kultúráról | Árkagyij Rajkin színháza Premier Magyarországon Arad MINDEGYIKBŐL a SZÚ. a nép­művelő azon sopánkodik, bogy az embereket valósággal lasszóval kell berángatod a műve­lődési házba, s mindenféle csábítás és propa­ganda ellenére igen szerények az eredmények — már amelyek a nézőtereken, kiállítási meg­nyitókon megmutatkoznak. A brigádvezető dohog, már megint újabb vállalást sóztak a nyakukba, nem volt elég eddig, hogy jártak társadalmi; munkázni, öregeknek, gyerekek­nek iskolákat, otthonokat szépíteni, hogy be­iratkoztak a letéti könyvtárba, könyveket vesznek, most még menjenek el a kultórtiáz színházi előadására is. No, de kit érdekel az opera, a drámai szemmeresztgetés, ha a té­vében van, azt is kikapcsolom — indokolja sebtiben hevületét. Fő a íeje az üzemi ver- senyfelelősnek is, újabb akciót kell szervez­ni, néhány ember menjen el egy ismeretter­jesztő előadásra, csak azt nem tudja, ki le­gyen az a néhány, mert már mindenkitől kért, sokadszorra már a brigádtagok sem ugranak egykönnyen. Szeretünk panaszkodni — joggal,' vagy oktalanul. Szeretjük másokkal is tudatni, hogy rengeteg a dolgunk, többét már nem tudunk, mégis csinálni kell. S a pamaszkodók- nak rendszerint igazuk van; tényleg sokat dolgoznak, csak egy lényeges dologról feled­keznek el: ha jobban szerveznék munkáju­kat, idejüket, sokkal nyugodtabban, könnyeb­ben dolgozhatnának. Azt hiszem, az embe­rekkel ezt is meg kellene tanítani. Kultúrája van a munkavégzésnek is. Mint — tál*?, túl­zás nélkül —mindennek a világon: az öltöz­ködésnek, az emberi kapcsolattartásnak, a szerelemnek, a viselkedésnek, a fóliázásnak, az uborkatermeszbésnek,.. S nevezhetjük őket bárminek; életmódnak vagy termelés­nek, a lényeg ugyanaz, csupán a szemlélet, a megközelítés módja más. A civilizált élet különösen nem létezhet kultúra nélkül. Tehát a mai ember minden­napja sem. De vajon napjaink embere megkapja-« azo­kat az információkat, ismereteket, amelyek szükségesek kulturált életéhez, munkájához, magán- és társaskapcsolataihoz? Vajon me­gyénk közművelődése, strukturálta érrendsze­re ad-e hozzá megfelelő impulzusokat, ele­gendő alkalmat, feltételt, lehetőséget! Egyszerű belátnunk, ha végignézünk a köz­művelődési hálózat munkáján, tevékenységi körének jellemzőin, hogy az intézmények nem árasztják el az embereket a mindennapi kultúra fogalomkörébe tartozó ismeretszerző^ -fejlesztő alkalmakkal. Csupán néhány intéz­mény igyekszik tevékenységét erősen és konk­rétan a mindennapok igényeihez kötni, an­nak egy többsége is meglehetősen szűk spe­ktrumban. Érdemes lenne például összeszámol­ni, hány helyen működik -r moaájuk — kertbarátkor. Pedig a háztáji termesztés ren­geteg településen virágzik, s kap ösztönzést a központi és helyi politikától. A fóliázás egyes körzetekben valóságos divattá vált, már azok Is foglalkoznak vele, akik korábban egy­általán nem végeztek mezőgazdasági mun­kát, az iparban, a kereskedelemben, vagy a hivatalban keresték kenyerüket Persze, a példákat folytathatnánk, önmagukban azon­ban nincs-értelmük. Érdekessé akkor válnak, ha konkrét helyen, konkrét közösségben fo­galmazódnak meg, mint tények vagy igények. Hiszen a kultúrpolitika — így a közművelő­désé Is — célja nem lehet más, mint a tevé­kenységet szilái dán ráépíteni a mindennapi valóságra, a realitásra, a tevékenység formá­it és módszereit abból eredeztetni. miiimmmniiniimninHtmmiiiiiiiin«nniwiimi«i«n«niimiinnnnmii»si A kiscsoportos művelődés korát éljük. Ha­tásos, korszerű, általában kevésbé költséges. Ha az előbbiek nem is, az utóbbiak minden­féleképpen meggyőzhetik (avagy rákényszerít- hetik) a közművelődési intézmények vezetőit, munkatársait a forma követhetőségéről, mű­ködés közben pedig a helyességéről. Mostanában keveset hallok jól művelődő kis­közösségről, s évek óta nem hívnak már egyetlen klubfoglalkozásra sem, nem emlék­szem, hogy valahol Is kapacitálnának arra, hogy egy-egy csoport életét mutassam be. Mindezekből arra következtetek, hogy intéz­ményeinkben ténylegesen kevés a jól dol­gozó kiscsoport, noha jól tudom, botorság lenne tagadni létezésüket. Mintha az a len­dület, amely a közművelődés-politikai párt­határozat után magával sodorta a társadalom legszélesebb tömegeit, még üzemeket is szak­körök, öntevékeny művészeti csoportok ala­kításéira serkentett, az évek múlásával alább­hagyott volna, mintha nációnk tradicionális szabnalánghevülete kísértene. Persze, nyilván más és alapos okokról van szó, például az ínséges népművelői káderhelyzetről, restség­ről, nemtörődömségről— S Itt a sort meglnt- csak lelhetne folytatni. Közművelődési hálózatunk szervezete, kul­turális nevelő munkánk színivonala, tartalma tagadhatatlanul sokat fejlődött a hetvenes évtizedben. Energiáit, tartalékait azonban még mindig nem kellően hasznosítja. Értéket teremtő, fejlődést szorgalmazó igyekezetünk el Ismerésre késztető, mégsem hallgathatom el, hogy úgy tapasztalom, mintha olykor nem a társadalmi és egyéni követeimén yek kielé­gítésének irányában szorgoskodna. Szinte ki­vétel nélkül mindenki látványos művészed programokat, nagyrendezvényeket álmodik, a „kMltúrbézába”, fittyet hányva a ténynek, az adott műsorra mutatkozik-e anyagilag ta visszatérülő érdeklődés. Ha csak a meghir­detett programokat tekintjük végig, nagyon elégedettek lehetünk, olyannyira hízelgő ké­pet alakíthatunk ki a megyénkben folyó kul­turális állapotokról, helyzetről. Okunk van a büszkeségre, de a szerénységre is. Mert a meghirdetett program — számos személyes tapasztalat bizonyítja szerte a megyében — még csak lehetőség. Ezért ta közelíthető meg fordítva az írás elején felvetett gondolat: a mindenki sopánkodása. Meggyőződésem ugyanis, ha a népművelők a jobban megismert valóságra építik elkép­zeléseiket, figyelembe veszik a mindenkort társadalmi és gazdasági mosást, akkor meg­szabadulnák mostani borús közérzetüktől, nem keseregnek az érdeklődés lanyhulásán. Ment nem lesz miért keseregniük. A kiscso­portokban dolgozók a művészeti rendezvé­nyekre ta jobban bevihetők másoknál, akik még nem „igénylők". Persze, a kiscsoportot úgy kell szervezni, hegy megfeleljen a réteg­igénynek. Ha egy tahiban a szamóca termesz­tés foglalkoztatja az emberek zömét, «Miaf ilyennel foglalkozó kört szervezzünk nekik, w képzőművészeti szakkört. HA KOZMC VKLÖDÉSI MUNKÁNK az ed­diginél szorosabban kapcsolódik a mdmdenna- pi kultúra követelményeihez, akkor végzi jól, hasznosan feladatát Akkor nagytermi ren­dezvényei Is kevesebb gondot okoznak a szá­mára. Erősebb lesz az intézmény és a közös­ség, a tömegek kapcsolata. Sulyok László A szovjet kul­túra napjainak szokatlanul gaz­dag programjá­ból is kiemelke­dik a leningrárii Állami Miniatűr Színház egyhetes magyarországi vendégjátéka, melyre Budapes­ten, a Thália Szín­házban, a Magyar Néphadsereg Köz­ponti Művelődé­si Házában, vala­mint a székesfe­hérvári Vörös­marty Színházban kerül sor. A Miniatűr Szín­házat — ilyen né­ven — viszonylag kevesen ismerik nálunk, de ha azt mondjuk: Arfca­gyij Rajkin szín­háza, így már mindenkinek nyomban felcsillan a szeme. Mert Rajkln, — első magyar- országi vendégszereplése óta — fogalommá vált a színházi életben. Bemondásait, gesztu­sait senki sem felejti el, aki csak látta színpadon vagy a televízió közvetítésével. Kedves vendégünket a pró­bák szünetében sikerült rövid beszélgetésre invitálnunk. El­ső kérdésünk: mikor volt a Budapesten bemutatásra ke­rülő „őfelsége a színház” cí­mű műsor leningrádi ősbemu­tatója? — Csak lesz! — válaszolja mosolyogva Rajkln. — A pre­mier színhelyéül — nem vé­letlenül — Budapestet vá­lasztottuk. A magyar közönség előtt vizsgázik majd az új műsor és csak hazautazásunk után láthatják a szovjet né­zők. — Mire utal a műsor el­me? — Élt egy ember az időszá­mításunk előtti IV. századiban, aki ezt mondta: az egész világ színház. Nem lehetett éppen buta ember... Egyébként ta­lán már hallott róla: Plafon­nak hívták, foglalkozására nézve görög filozófus volt Aztán, — évszázadokkal ké­sőbb — akadt egy másik szín­házi szakember: WOtam Sha­kespeare, aki megtoldotta Pia- tor, szavait mondván: szín­ház az egész világ és mi mindnyájan színészek va­gyunk benne. Méltatlanul ugyan, de hadd egészítsem ki kettőjüket áztál, hogy manap­ság nincs másképpen: nemcsak színpadon vannak színészek, de azok dinek — kivétel nél­kül — a nézőtéren ta. Mert ml, művészek és önök nézők, egy színházban, dolgozunk, az élet színházának örökös tár­sulati tagjai vagyunk. — Az elmúlt évtized során mennyiben változott a politi­kai szatíra célja, éle és hang­vétele a Miniatűr Színház gya­korlatában? — Lényegében ugyanúgy dolgozunk, mint korábban. A különbség azonban nem cse­kély. Az elmúlt pártfcangresz- rtusainkon, a XXIV-en és a XXV-rn jóval több volt a konkrét kritika, mint az azt megelőzőkön. Természetesen mi ta igyekeztünk lépést tar- tani ezzel és a színpadon ta konkrétabban bírálunk, mind kérlelhetetlenebből forgatva a szatíra fegyverét fik hogy nem csináljuk éppenséggel rosszul, azt nemcsak a zsú­folt nézőterek bizonyítják, hanem a Lenin-díj is, amely­ben a közelmúltban részesül­tem. De hangsúlyozni szeret­ném: ezt a díjat nem csak én kaptam, hanem maga a szín­ház, a műfaj. — Miről hallunk majd az új műsorban? — Hosszú lenne felsorolni, nem ta szívesen lövöm le a poénokat Annyit azonban el­árulhatok: szó esik majd a szovjet értelmiség jelenlegi helyzetéről, gazdasági állapo­táról és az egész világot fog­lalkoztató legidőszerűbb problémákról. Természetesen görbetükörből. — A korábbi vendégjátéko­kon sok érdekes technikai trükköt te láthattunk, mint például változó maszkokat életre kelt kesztyűket, bábjá­tékkal fűszerezett jeleneteket Hoztak-e most Ismét valami hasonló meglepetést? — De nfennylne! Talán a legkülönösebb az lesz, amikor önmagama t Interjúvolom meg, önmagámmal beszélget tek, vitatkozom a színpadon. — És egyetért majd sajáú magával? — Azt hiszem — nem... EP végre ki az, aki mindig he-i lyesli saját cselekedeteit, minri dig elégedett saját magéval? Hányszor állunk a tükör elé; hogy jól letoljuk önmagun­kat! Hát ilyesfajta letolás ta-* núi lehetnek majd a nézők isi Amellett azt se feledjük el,1 hogy az ember más-más hely­zetben, másként gondolkodik! Más a pszichológiája, ha ko­csiba ül, megint más, ha gya­log vág neki az utcáknak! Másként beszél, gondolkodik; viselkedik, érez főnökként és beosztottként, kérelmezőként és parancsolóként. És sorol-j hatnám tovább az egy ember­ben meglevő belső konfliktu-J sokat, amelyek egyszersmind hálás témák a szatirikus áb-j rázoiás számára. — Ha már rólam esett szó — folytatja Rajkin —, hadd említsem meg: ezekben a na­pokban hármas jubileumot ülünk. November elején volt az őfelsége a színház című új műsorunk ősbemutatója; november 6-án volt 41 éves a leningrádl Miniatűr Színház és ugyanezen a napon érkez­tem el 69. születésnapomhoz! Beszélgetésünk közben réJ gi Ismerősök köszöntik Raj-j kint, aki az orosz nyelvű üd-j vözlésekre — magyarul vála-j szol. — Rég járt nálunk! MégJ sem felejtett el magyarul? — Stak magyar barátom) van, akikkel sűrűn találko­zom és felhasználom ezeket az alkalmakat arra is, hogy gyakoroljam magyar nyelvtu-i dásomat. Mióta ismét itt va­gyok Budapesten, szinte órá-> rój órára többet értek meg a körülöttem zajló magyar be-í saédból. Nem ta sejtettem; hogy ennek a „tudományom-; nak” nemcsak önöknél, Ma­gyarországon veszem majd hasznát! Nemrég finnországi szereplésről szóló szerződést írtunk alá. A jövő év tava^ szán látogatunk el Helsinkibe, ahol a műsor egyes részleteit finn nyelven kell majd előad­nánk, és én ta finn nyelvű részleteket Iktatok be magán-: számaimba. S mivel a finn és magyar rokon nyelvek, er nagy könnyebbséget jelent márts a tanulásban. Véget árt a pnőbaszünet, az ügyelő ismét színpadra szólít­ja Rajkínt. így hát be kell fe­jeznünk az interjút, Rajkin szavaival: — Nagyon szépén köszö- nem! A viszont látásra! Garat Tamás Üvegművészeti kiállítás a Nógrádi Sándor Múzeumban A salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum látogatói minden bizonnyal gyönyör­ködve tekintik meg az üveg­művészeti időszaki kiállítást, amely a múzeum megnyitásá­tól, október 3-tól várja az ér­deklődőket 1981. március 10- ig. Kis túlzással 320 négyzet­méter csillogásnak nevezhet­jük a kiállítást, akkora az üvegekkel megrakott helyiség alapterülete. A csillogás igaz. De igaz a kis túlzás is, hi­szen mintegy 200 üvegtárgy várja itt a nézőt a vitrinekbe zárva, a kiállítás tehát meg­lehetősen szellős. S annyi bi­zonyos, hogy semmiképpen sem zsúfolt De erről majd később. Salgótarjánban a múlt szá­zad óta él az üveg, síküveget és öblösüveget egyaránt gyár­tanak. Nemcsak indokolt, de tisztelgésnek is szép e ' tárlat a munkásvárosban, ahol e tárgyak többsége készült. Ma­ga a kiállítás is őrzi nemcsak a rendező, a muzeológusok, hanem a gyári munkások ke- zenyomát, hiszen egy öblös- üveggyári kollektíva is részt vett a kiállítás létrehozásá­ban. A megyei múzeumi szervezet 1978-ban kötött együttműködési szerződést az öblösüveggyárral. E szerződés értelmében már eddig is több múzeumi kiállítást nyitottak a gyárban. Legutóbb éppen egy mozgalmi falat adtak át a dolgozóknak a gyár tanács­kozótermében. A múzeumi gyűjtemény pedig egyre bővül az üveggyár termékeivel és a már nem használt —, de ipar- történeti szempontból fontos — eszközökkel. Az új salgó­tarjáni múzeum állandó kiál­lításában szintén segítettek a gyár dolgozói, akik kicsinyí­tett méretben, de mindenben hitelesen építették föl az ott látható kemencét. Az üvegművészet! kiállítás zömmel salgótarjáni üvegeket mutat be, de kisebb mérték­ben általános áttekintést is ad Nógrád megye üvegipará­ról, amely már a múlt szá­zadban jelentős volt. E tör­téneti részhez az anyagot az Iparművészeti Múzeum adta. Lássuk a kiállítás főbb ré­szeit! Az első vitrin a történelmi Nógrád megye üveghutái és gyárai termékeiből nyújt íze­lítőt. Közülük is kiemelkedik Zlatno, ahol már a múlt szá­zad közepén készült művészi üveg, s amely híres volt tech­nikai újításairól. Ezek a ki­emelkedő képességű magyar üvegművész, Pantocsek Leó nevéhez fűződtek. Többi kö­zött híresek voltak homá- lyosított üvegei, „üvegpénzei”, egyéb újításai, amelyek a későbbiekben is termékenyí­tőén hatottak az üvegművé­szet alakulására. De Zlatnon kívül is több üvegipari léte­sítmény működött a régi Nógrádban, például a kata- linhutai üveggyár, ahol szin­tén folyt művészi üvegkészí­tés, de másokat is említhet­nénk, például Málnapatak-hu- tát, és így tovább. A kiállítá­si vitrin huszonöt terméket mutat be a múltból. A kiállítás második fejeze­te — hat vitrinből áll — a salgótarjáni öblösüveggyár termékeinek egész sorát vo­nultatja fel, zömmel haszná­latra szánt, ízléses kommersz- üvegeket, poharakat, csilláro­kat, dísztárgyakat stb. De e fejezetben is találkozunk mű­vészi értékű üvegekkel. A harmadik fejeret azok­nak az iparművészeknek al­kotásaiból ad ízelítőt, akik korábban az öblösüveggyár­ban dolgoztak, vagy napja­inkban is ott tevékenyked­nek. E kiállítási részben tar lálkozunk örömmel Mánczos József Munkácsy-díjas ipar­művész művészi üvegtárgyai­val, amelyek számos külföl­di és hazai kiállításon szere­peltek sikerrel évtizedeken át. De Mikó Sándor és Szabó Erzsébet, Lévainé Munkácsy- díjas művészek alkotásai szintén itt vannak. Ök is dol­goztak a gyárban „külső ter­vezőkéként. A mai üvegter­vező iparművészek közül Ta­kács Géza, Hamza Erzsébet és Erdei Sándor alkotásai repre­zentálják a salgótarjáni üve­get. A kiállítást Katona Imre rendezte. Rendezése meglehe­tősen szolid, visszafogott, már-már a kelleténél is job­ban puritán. Bár a kiállítás fejezeteit lényegre törő szö­vegrész összefoglalja, mégis a látogató számára kicsit kevés ezen a kiállításon az infor­máció, a műfajra, előállítási módra, gyártási évre stb. vo­natkozó adat. Így egy kissé a levegőben lóg egy-egy vitrin. Igaz, a katalógusban közölt kis tanulmány eligazítja a látogatót, van azonban, aki ezt a kiállításon is jobban el­várná, hogy ne csak gyö­nyörködni tudjon, hanem ki­csit tanulni is. T. E. 8 NÓGRÁD - 1980. november 7, péntek Bulat Okudzsava: Dal a gyalogságról Bocsássanak ám meg a gyalogságnak, oly’ oktalan 6: akkor vonulunk el, ha tombol a földön a tavaszidő. S bizonytalan a láb, a lépcső — nincs mentség! —, rozoga, 1: Utánad a barkák, mint hóka húgocskák néznek tova. Ne higgyetek ám az időnek sem, zivatar ha zuhog. Ne, ha a század dalol, fütyül és kivagyin masíroz. Ne, sohase, ne, sohase, ha zeng is a kertben a víg csalogány: a számlát nálunk létünk, halálunk nem zárta le ám. Időnk tanított rá: légy menetkész, ajtót sose zárj.,. Pajtásom, cimbora, azért a te életed ősi-vidám: századokon át menetelsz, s az álomtól ami ránt, ez az egy: miért akkor vonulunk él, ha tombol a földön a víg kikelet? Ctassy József fordítása l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents