Nógrád. 1980. november (36. évfolyam. 257-281. szám)
1980-11-07 / 262. szám
Sinkó Ervin: Szemben a bíróval (Részlet) Szemben a bíróval, Íme azon veszem észre magam, hogy nem tudok magamról beszélni, anélkül, hogy ne a világról beszéljek. Nem lehet másképp, nyilvánvalóan. Mi a Világban; azt is jelenti, hogy a világ mibennünk. Mi a lövészárokban, azt is jelenti, hogy a lövészárok bennünk. Ez ellen lehet küzdeni. Talán lehet börtönben is ülni, és nem a börtönfalakat, hanem a megnyílt mennyeket látni. Ez azonban csak eksztázis, és minden eksztázis csak mint egy vasárnapi kirándulás, a városból a szabadba: a vasárnapi elragadtatásunkban is determinálóan benne lesz, hogy ott van mögöttünk a város. Senki se kivétel, s nem lehet másképp, nyilvánvalóan. Mindenki, aki magáról beszél, a világról is beszél; talán nincsen bűn, amely — egy másik aspektusból —nem vád is. A háborút a kapitalizmus produkálta, a II. In- ternacionálé nemcsak félreállt az útjából, hanem pártjai háborús pártokká lettek — de ezenkívül, mint minden kollektív bűnnel, a háborúval szemben is, mindenki, aki részt vett benne, nemcsak vádló, hanem személy szerint éppúgy vádlott is, mint én, aki némán vigyázzállásban néztem végig a két katona- szökevény kivégzését. Az úrrá lett bestiáról elhittem, hogy mindenható. Lehetett nem annak hinni? Nem vallott minden, de minden arra, hogy ez a legbiztosabbnak látszó ígéreteket is elnyelő gyilkos káosz, ez maga az egyetlen reális, mindig visszatérő „történelem”? Nem egy elsüllyedt világból felhangzó fájdalmas harangszóként haltak el az olyan ritka, az örök emberi értékek mellett hitet valló hangok, mint a Romain Rol- landé? S nem éppoly tehetetlenek voltak, mint mi magunk? Mindez igaz, s mindezt akkor is tudtuk, s mégse lehetett „embernek, lenni az embertelenségben” anélkül, hogy az ember ne érezze magát személy szerint is kétségbeesetten és szégyenletesen bűnösnek. Újsághíreken túl, melyekből alig lehetett tájékozódni, a bukovinai fronton tudtam meg, hogy mi a bolsevizmus. Alig pár száz lépésre voltak tőlünk az orosz lövészárkok, s a fegyverszünet idején mind gyakrabban jöttek át hozzánk s hozták át gépfegyvereiket orosz katonák nekünk egy-egy falat kenyér vagy fél liter rum reményében. A mi tisztjeink csak mulattak a furcsa látogatókon, akik rettenetes rongyosak és oly piszkosak voltak, hogy a mosolygó arcukban megvillanó fehér foguk meglepetésként hatott. Egy ilyen óriás orosz magyarázta meg nekem életemben először Lenin jelentőségét. Se én, se akik körülöttem álltak, nem értettünk egy szót sem oroszul, de a másik, az orosz, kézzel-lábbal, irtó erőlködéssel meg akart valamit magyarázni nekünk. Végre megtalálta a módját Az óriás ember a hatalmas karjával rajtam kívül még kettőt egyszerre átölelt, magához szorított bennünket s úgy ismételte: „Lenin, Lenin...” Máig énnekem se szóval, se írásban ennél Jobban nem magyarázták meg Lenin programját Mielőtt még tudni lehetett, hogy objektíve mit tud majd megvalósítani a bolsevizmus, máris nagyot tett: a puszta megjelenésével, amal, hogy volt és lehetett, megtörte a gonosz varázst. A passzív, kontemplativ pacifizmusnak, mely tehetetlen vágy volt, cselekvésre mutatott lehetőséget, a kilátástalan sötétbe világos rést hasított, mert az orosz proletariátusban megfogható és megvédhető testet öltve itt állt sírjából feltámadva a nemzetközi forradalom, a világot megváltó proletariátus holtnak hitt ideája. És olyan világosan, mint még soha, mert soha olyan eklatánsán, mint a háború elleni harcában, nem látszott meg, hogy az emberiség legszentebb érdekeiért való harc egybeesik a proletariátusnak a maga felszabadításáért vívott harcával. Mikor kiadták a parancsot, hogy nem szabad az orosz katonákkal fratemlzálni, akkor már késő volt. Akkor már tudtam, hogy a szocializmus túlélte a szociáldemokráciát — és egyszerre a világ megint érdekes lett, érdekesebb és ígéretesebb, mint valaha. S mikor a monarchia részekre bomlott, éa Németország köztársaság lett, az első pillanatban az orosz prófécia beteljesedésének első fázisaként jelent meg. Minden a háború alatt felgyűlt kétségbeesés egeket verő optimizmusba csapott át, mikor a katonatisztek maguk tépték le a csillagjaikat, s éljenezték meg a forradalmi Károlyi-kormány hadügyminiszterét, aki az örömmámoros éljenző tömegeknek az* kiáltotta oda: „Nem akarok többé katonát látni r S mikor kiderült, hogy amit 1918 októberében átéltünk, az nem annyira forradalom, mint az ententeimperia- lizmusnak a középhatalmak imperializmusa felett való győzelmének, a frontok összeomlásának a következménye volt, akkor kétségtelenné lett a feladat: ami látszat volt, azt valósággá tenni, elindulni az orosz prófécia, az emberiséget a háborútól, erőszaktól, és kizsákmányolástól minden időkre felszabadító világforradalom megvalósítása felé. Tatyiána Bek: Újra s újra ( a papával Újra, s újra a papával Beszélgetek éjjelente. Olyan nagy posztókabátban, Mintha a KAPP korszakában. Rákiáltok: „Sapka fejhet” De már csak a Létbe habja Tükrözi kedves szemét. Krumpliorr és cigaretta. „Megváltozott már a lcép” —, Hajtogatom egyre még. Friss halmocska a hidegben... Csendes-furcsán mondom ezt el: — Volt <5 bárki, vándor-bajnok, lstend tudj, hány ügyben harcos, Megítélned — nem neked kell! Nyflaog Balázs fordítása Kényt Katalin rajra JanuszOseka: Az elbeszélés témája A könyvespultnál álló tömegben láttam meg őt. Egy gyönyörű szőke hajú, kék szemű lány. — Bocsánat — szólítottam meg —, nem tudna egy kis időt szentelni nekem? Csodálkozva vonta fel szemöldökét és gyanakodva nézett rám. — Nem, nem — siettem megnyugtatni —, nem arról van szó, amire maga gondol. Tisztán irodalmi kérdésről van szó. Tudja, én író vagyok ... — Maga könyveket ír? — Kíváncsian nézett rám. — Általában igen —mondtam —, de sajnos, az író útja sincs mindig rózsákkal telehintve ... — Kijöttünk a könyvesboltból. — A legnagyobb nehézség — folytattam — a papírhiány. És amíg üzembe nem helyezik az új cellulózkombinátot, aligha fog észrevehetően javulni a helyzet. Egyelőre az alkotó- művészeknek évekig kell várniuk műveik megjelenésére. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy lépéseket teszek annak érdekében, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljek az olvasókkal. — Hogy érti ezt a közvetlen kapcsolatot? — csodálkozott. — Ha megengedi... — motyogtam —, most éppen a házam előtt vagyunk ... Talán, ha bemennénk egy percre, és ott bent nyugodtan ki tudnám fejteni módszerem lényegét. Ismétlem, a papírínség miatt van az egész. — És ez illő? — ijedt meg a lány. — Nem értem, ml zavarhatná magát — siettem megnyugtatni. — Hiszen csak a kiadók papírellátási zavarairól van szó. Néhány perccel később már a kabátját segítettem le róla kis lakásom előszobájában. Szemmel látható megköny- nyebbüléssel engedte. — No és mit fogunk csinálni? — kérdezte gyanakodva. — Hát tudja, valahogy szeretnék a papírhiány ellen harcba szállni. És ezért elhatároztam, hogy szóbelileg mondom el az olvasóknak azt, amit a könyvemben kellett volna megírnom. — A, igen... — Hangjába némi csodálkozás vegyült. — Ez bizonyára nagyon nehéz ... — Igen, kedves olvasó. De nem titkolom: a kiadókkal sem mennek valami túlságosan könnyen a dolgok. Maga el sem tudja képzelni, hogy mennyit tudnak vacakolni a szerkesztők, belekötnek mindenbe, és kínozzák az embert... Remélem, nem utasít vissza egy kupica konyakot? — Inni fogunk? — ijedt meg a lány. — Ki beszél itt ivásról? — csodálkoztam, miközben kitöltöttem a konyakot. — Csupán az irodalmi folyamat kedvező körülményeinek a megteremtéséről van szó. Mint bizonyára sejti, egy olyan író anyagi helyzete — aki szóbeli módszert kénytelen alkalmazni — elég nehéz. No, de én nem spórolok az irodalmi folyamaton. Épp ezért — ne vegye hencegésnek — csak Napóleon-konyakot veszek... — És mondja — kérdezte váratlanul a lány —, férfiaknak is el szokta mesélni a műveit? — Megpróbáltam — vallottam be. — De nem bírtam anyagilag. Egy női olvasó megiszik egy pohárkával. Mondjuk kettővel.' Ritkán hárommal. Ám egy férfinembé- li olvasó úgy szívja magába a szeszt, mint a szivacs. Ezt egyetlen irodalmi költségvetés sem bírja ki. Kiváltképp — mint már mondottam — a mai papírgondok közepette.,. És aztán, benyakalván egy fiaskával, a férfi elvesziti a cselekmény fonalát, és teljesen közömbös számára, hogy miről mesélek... — Egyszerűen el vagyok ragadtatva magától! — Kiáltott fel lelkendezve a nő. — Hát akkor engedelmével, kezdjük el az irodalmi folyamatot — mondtam és közelebb húzódtam hozzá. — Íme az elbeszélésem témája: a férfi író. A nő olvasó. Találkoznak egy könyvesboltban egy papirínséges időszakban. A férfi lefizetvén a maga obulusát, azon buzgólkodik, hogy harcba szálljon a ... Amikor kikísértem a taxihoz, már késő éjszaka volt Felsóhajtottam és előre kifizettem a taxit. Másnap újra elmentem a könyvesboltba. S miközben a tömegben egy könyvbarát egy új női olvasó után kutattam, arra gondoltam, hogy minden író arról ábrándozik, hogy művét sok példányszámban adják ki. Sajnos, az én módszeremmel sokról sző sem lehet... Juhász László fordítása ★★**Ticá*-*^*á*^»***^m-**<ráán>r******árá-«r**-árAA»»**»áá<í***-Aa******ááááAa*áAAAá*AA*AA*»**á*á*áá-*>«*AáááááAitá*il»ááááA**A**áa*»*á:***ááá*Aá***á**Pillanatfelvételek a barátságról H ideg, csípős nfl fodra»; za a Finn-öböl szürke víztükrét, a partra vetődő fáradt hullámok falánkon nyaldossák a petrodvoreci hajókikötő mólóljának kövét. A parton Is finoman porzik, arcunkba permetez az október , eleji borongós vasárnapon. A riporterszerencsét emlegetik a szocialista országok újságírói XVII. nemzetközi szemináriumának résztvevői. Reggel a rádióból tudtuk meg, hogy a szokatlan időpontban az arany színében pompázó szökőkutak az Idén talán utoljára, újra duruzsolnak néhány óráig. Ezrek csodálják a halk csobogást, kattognak a fényképezőgépek. Vladislav Füle, a bratislavai televízió tanácsadója — néhány évig a CTK hírügynökség budapesti tudósítója volt, kitűnően beszél magyarul is, így aztán az első naptól kezdve számunkra csak Lajos maradt — forró kávék társaságában magyarázza, mennyire megragadta a Szovjetunióban a történelem tárgyi emlékeinek gazdagsága, de még inkább, ahogy azokat a mának bemutatják. Friss élményeket elevenítünk fel, a Vlagyimir! Dmitri 1 székesegyházat, a szuzdali műemlékfa- lut, amely hangulatában helyenként Hollókőt idézte, Jasz- naja Poljanát, ahová Lev Tolsztoj tisztelői zarándokolnak, Tulát s nem utolsósorban az Andrej Rubljov ikonjait őrző Zagonszkot, ahol vendéglátóink a XV—XVIII. •század építészeti remekeit felsorakoztató kolostoregyüttesben megízleltetták velünk, milyen a pravoszláv egyházi szertartás. A nemei és tündöklő ikonokkal borított falak közötti teret fiatal papok kórusának messneaengő dallamai töltötték ki, a misztikus félhomályban karcsú gyertyák imbolygó lángjai gyér fényt szitáltak... Lajost Idegenforgalmi, műemléki tűnődéseiből tüze* ritmusú fúvószene zökkentette vissza a petrodvoreci délei óttbe. A gömbölyű, sárga kavicsokkal borított ösvényen, az őszbe csavarodó csupasz fák alatt komor arcú egyenruhás tengerészek masíroztak. Tengerbe veszett matrózok emlékére emelt obeliszkhez vonultak koszorúzni. A bratislavai kolléga a hangokat tenyérnyi magnetofonján rögzítette. Később, amikor magánakcióba kezdünk, s vissza Leningrádba a kényelmes Ikarus autóbusz helyett, a nem kevésbé kényelmes, de gyorsabb és izgalmasabb „Meteor” szárnyashajót választjuk, a fedélzeten a pattogó indulót lepörgette. A tenger nyugodt volt, az engedelmes hajó orra magasan kiemelkedett, a horizontot hasogató sirálycsapatok, hintázó bólyák mellett suhant el, majd a vizen mély barázdát szántó teherszállító uszályokat hagyott maga mögött. A Néva széles torkolatánál a dokkokban már télre készítették a vízijárműveket. Tódor és Bóján, szófiai kollégák, legyintettek. Néhány napot a múlt héten északon, Mur- manszkban töltöttek egy halászati szövetkezetben. „Azok a hajók! Azok a kikötők!” — esküdöztek. Arcukon a fáradság, Kaemfaéjaik csikorogtak az álmosságitól, mert ráadásul hajnalban kicipeltek a felnyitott Néva-hidakhoz. Hazafelé fázva, pihegve egy autóbuszt „térítettünk” el útvonalától szállodánkig. A gépkocsivezető kíváncsiskodott: — Merre jártak? — Megnéztük, hogyan nyitják fel a hidakat! — Értetlenül motyogta: — Megnézték? Minden éjszak^ így van! — mintha azt kérdezte volna csodálkozva, ml van ezen bámulnivaló? A Szmolnij előtt a lenin- grádi városi pártbizottság képviselői vártak bennünket. Hangtalanul haladtunk a legendás, hosszú folyosón, tisztelegve a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és Lenin emléke előtt Nguyen Dang Phattal Moszkvában egész délutánt bolyongtunk a forradalom múzeumában. A Hanoiiban dolgozó újságíró az épület másik kiállítótermében az útikalauz szerepére vállalkozott Természetes, hiszen a tablók, a képek a Vietnami Szocialista Köztársaság múltjáról, jelenéről beszéltek. Körben egy nép küzdelmének hiteles krónikája. Házilag esz- kábált partizánfegyverek, amelyeket francia, amerikai zsoldosokkal szemben használtak dzsungelháborúban, arrébb harckocsi-, repülőgépmakettek, a korszerű vietnami néphadsereg felkészültségéről tanűskodók. Phat sokáig álldogál a hatalmas felvétel előtt. Törékeny mlliclstalány nálánál két fejjel magasabb, kifejezéstelen tekintetű kínai hadifoglyot kisér. Kezében automatafegyver. „Az erő!” — akarom mondani, de szavaival megelőz. — A feleségemre hasonlít Amikor otthonról eljöttem, már rosszul érezte magát — mondta csendesen. — Mi történt? — Nincs semmi baji Az első gyereket várjuk. Vagy talán meg is született... Nem tudom, majd ha hazaérek — nyugtatgatja saját magát Már két és fél hete, hogy együtt vagyunk. Most említette először. — Majd meg írom 1 — zárja le a tárnát. A múzeum kijáratánál szokatlanul cigarettát kér. Ritkán gyújt rá, a látottak felkavarták. S meglehet, a pici már otthon gőgi- csél. Amikor valamelyik este feltálalom történetét Viktor Tyelpugov író lakásán, felesége Nagyezsda Nyikolajev- na, a Szovetszkaja Lity era túra szépirodalmi rovatvezetője^ ismét kéri, mutassam meg a srácok fényképét. Nézi a fotográfiát, amelyről füligszáj lurkók mosolyognak rá. Átmegy a dolgozószobába, hosz- szasan matat, míg végül egy könyvvel tér vissza. Mesekönyv. Bordó, kemény kötésben, csodálatos színes képekkel. Az elefánt kalandjairól, a rakoncátlan kis zsiráfról. — Tizenkilenc évvel ezelőtt ebből meséltünk a lányunknak. Nincs már szükség rá, de megőriztük. Vidd el a fiaidnak! — rakta elém az asztalra a gondosan megőrzött családi ereklyét Irina, a lányuk, jövőre már színésznő, előbb tért haza holtfáradtan, látva habozásomat, szemével biztat, fogadjam el. Megegyezünk, néhány évig magyar gyerekek hallgatják majd e meséket, s amikor Tyelpu- govék unokája megszületik, visszahozom. — Nem kell sietni I — mosolyog Nagyezsda Nyikolajev- na kifejezve óhaját, egyelőre esze ágában sincs gyorsan nagymamaszerephez jutni. Sokáig beszélgetünk. Faggatnak mi érdekes volt a Pravda, Izvesztyija, TASZSZ szerkesztőségeiben, merre tart a magyar irodalom, miután érdeklődnek a magyar fiatalok? A nyolcadik emeleti, három és fél szabás lakásban az előszobából terebélyes társalgó nyílik. Modem otthon, kényelmes, mondják nemrég adták át. Ez az „írók háza”, az irodalmárok költöztek egymáshoz közel. Az asszony, arcán a szűnni nem akaró mosoly- lyal a függönyhöz hív. A szomszéd épület egyik kivilágított ablakát mutatja. — Ha jé a szemed, láthatod Luis Corvalánt! Viktor a késői órákban elkísér a Proszpekt Mira metróállomásig. Elhárítanám, odatalálok egyedül, de nem engedi. Egyébként is sétálni I szokott, hogy klszellőztesse te jét, aztán kézirat várja. Reggelre ígérte. Hozom a mese-: könyvet i*. Másnap csörög a telelem. Régi ismerős, Vitalij Vaszil- jevlcs Bannyikov. A meglepetéstől néhány másodpercig keresni kell a megfelelő szót. A kemerovól könyvkiadó igazgatója egy hétre érkezett Moszkvába. Közös ismerősünktől kapta a telefonszámot. Az Ukrajna Szállodában találkozunk. — Pakolsz azonnal és megyünk Szibériába! — ölel át tréfálkozva, aztán máris Kemerovo és Nógrád megye kapcsolatára terelődik a szó, pon-' tosabban a barátság újabb állomásait megörökító könyvre. Megbeszéljük, hogy a könyvkiadás sem mentes a bürokráciától, salgótarjáni ismerősök: hogylétéről érdeklődik. Amikor egy hét múlva kikísérem a repülőtérre, nevetve kérdezi meg: — Télen Kemerovó- ban, most Moszkvában talál-- koztunk! Legközelebb Salgó-; tarjánban! E lkések az előadásról^ amelyet a Lomonoszov Egyetem újságíró fakultásán tartanak. El kell mondani a Kemerovóhoz fűződő barátságot, így aztán gyorsan megtudják lengyelek, bolgárok, csehek, németek, á két megyét a „druzsba" meny-j nyi szála fűzi össze. A búcsú napján félórát ál-’ lünk egymás mellett. Mind-’ annyian. Dolgoznak a fényképezőgép pék. M. Szabó Gyűl» NÓGRÁD - 1980. november 7., péntek
