Nógrád. 1980. november (36. évfolyam. 257-281. szám)

1980-11-16 / 269. szám

85 éve született Bernáth Aurél

Bernáth festészete első látásra a közvetítő értelemre utal. Minden tekintetben kulturált, minden részletében kiszámított iestőj megnyilatkozásai arra késztetik az embert, hogy képeit egy kicsit kívülrőil szemlélje. Pedig érdemes belehelyezkedni világába, mert akkor többet fed fel magából. Vannak akik azt mondják, csak megfelelő felkészültséggel, értő intellektussal érdemes közeledni

hozzá —, hiszen piktúrája hideg és szenvedélytől mentes. A lélek apró dolgainak költészete, mely hangulatok és részjelenségek hatására

születik- A verejtékes hétköznapok, s az egyes emberen túlmutató események ritkán kapnak helyet benne. Valóban festészete a szubjektum, az egyén kivetítése elsősorban, témái a közösség számára sohasem húshavágóak. S aztán egyszerre csak érdekes dolgokat fedezünk

fel a művekben. Az önarcképen keserű, kiábrándult férfi néz szembe velünk, kezében ernyedten tart egy papírlapot. A teraszon üldögélő alakjában is a szomorúság a főmotívum, de mögötte felcsendül a természet tündöklő színekkel, sugárzó valóságában. S a rezignált férfialak emelkedni kezd általa: értelmet, tartalmat nyer. A kékes-fehér havon sötét madár száll keresztül, az ablakpárkányon elhelyezett tárgyak dalra kelnek, s a hallgatag hegedű meg az apró karácsonyfa emlékétől terhesen élővé lesz. A kerti székek is saját sorsukról beszélnek, s az asztalra borulva siratják a tovatűnt nyár ölöméit. Melankólia? Nem! Csak az emlékezés, s a gondolatok nyomában szelíden megszólaló érzelem. Aki ezt az érzelmet át akarja élni, annak a festővel együtt végig kell járnia a kép születésének útját- Meg kell találnia a titkos összefüggéseket n gondolat és a látvány között. A látható tárgytól elelkalandozva tovább kell szőnie az élmény fonalát, és akkor eljuthat a tartalom szélesebb értelmezéséig. Jelen esetben az alkotói élmény teljességéről van sző, mely mindvégig a művészből fakad, aki kézben tartja a környezet, a valóság visz- szahatásának mértékét is. Művei egy részének ismeretében, talán azt mondanánk, hogy Bemáthnál az alfa és az omega maga a művész, aki a világból csak annyit enged láttatni, amennyi aző számára közvetlenül érdekes. Erre a megállapításra azonban éppen felszabadulás utáni munkái cáfolnak rá. Igaz, témáinak skálája nem széles. Tájak, csendéletek, portrék, vagy néhány figurás ábrázolás, melyeken az élet nagy kérdéseit feszegeti, a kompozícióban a látvány mellett az elmélkedés, e bölcselet jut szerephez.

1895-ben született Marcaliban. Festeni előbb Rippl-Ró- nai öccsének irányítása mellett, majd Nagybányán Thor- mónál és Rétinél tanult- A nagybányai mesterek közül Ferenczy Károlyt tekinti példaképének. Korai festményein az ő hatása érezhető. Hogy ez az ájtatos természetszemlélet hogyan fordult később az absztrakcióba, ezt a folyamatot kitűnően elemzi önéletírásában. A kora divatos elvont Irányzataitól később élesen elkülönítette magát, ezt a változást többször, több oldalról is megmagyarázta. Nagybánya dús zöldjei, érzelemittas piktúrája Berlinben hazai szentimen- talizmusnak tűnhetett, ezért próbálkozott talán a kubisz- tikus kompozíciókkal. A szerkezeti problémák megoldása, e részjelenetek felnagyítása jó előiskola volt a mesterségben. De életútjának ez a szakasza lényegében idegen tőle, a Sturm und Drang periódus, a kísérletezés ideje. Könyvében a kubizmustól történő elfordulását így foglalja össze: „Szétdarabolódott az ősi egység, ami művészetet művészetté tett. s annak csak egyes elemeit ültették a trónra, a szavak csillogó

Hibák és önhibák

Ki felelős a népművelőkért f

Bernáth Aurél: Ősz (1927)

kárpitját húzván a falra a zsámoly mögé”.

1928-ban rendezi meg itthon bemutatkozó nagy kiállítását, mely már a véglegessé higgadt stílust mutatja, a különleges bemáthi hangot. Riviéra című nagy képe korszakos jelentőségű- A látott világ ezen a művén fantáziájának, álmainak tüzében megváltozik. A tintakék ég alatt naptól szikkadnak az ősi kőzet sziklái, látványuk hosszú gondolatsort indít el. Későbbi képein a könnyed, áttetsző, meleg színek, párás atmoszféra, kontúrjukat vesztett ablakok, napfényben szinte feloldott figurák veszik át uralmukat. A fény és árnyék új módon, egymást felolvasztva jelentkezik. Legjellemzőbbek a pöstyéni park részletei, a Nő gyermekkel, a Kikötőmunkás és az Aratóünnepre menő lány. Később az étheri könnyedség csökken, helyébe kárpótlásul a kevés színnel felépített szerkezet lép. A Festőnő, a Hegedűs, vagy a Vidéken már kevésbé vibráló. A színek sö- tétebbek, a fehérek hangosabbak s az egész koüorit erősebben izzik.

Ez utóbbi felfogáshoz kapcsolódik a felszabadulás utáni képeinek stílusa. Szinte sorozatban dolgozta fel Budapestet- Urbánus hajlamait vonzotta az épülő város látványa, a Duna-part, a Lánchíd szépsége. Parkok, sétányok, dunaújvárosi részletek szerepelnek a tájképek között. Ugyancsak budapesti panorámát festett alumíniumra, amely a brüsszeli pavilont díszítette. Hasonló témájú a Metropol étterem falképe. A könnyed ecsetkezelés, néhány vonással őrzi meg az élmény emlékét. A munkásmozgalmi témájú

MÉMOSZ pannók legjobb erényeit csillogtatják meg. Itt a szokottnál bőbeszédűbb a tartalom, a színek változatlanul intenzívek. A háború alatt 1942-ben a Szabadság és a nép freskópályaza- ton való részvétel politikai demonstráció volt.

Régi témái térnek vissza: csendéletek, vagy imádott leányáról Marillyről készített

kompozíciók. Némelyiknek a valóságélménye vált talán méginkább lebegőbbé, a- színek mértani pontosságú elhelyezése lett még tökéletesebb- Esetleg a vörösek s a szürkék variációi szaporodtak. Finom pasztelljei munkásságának apró, de csillogó ékszerei. Szabó Lőrincről festett portréja mélységesen emberi; az ábrázolt költészete éppúgy benne van, mint a poéta doctus egyénisége. A nagy lírikus fáradt arcát, életharcban meggyűrődött vonásait, homlokba hulló haját, átszellemült, tűnődő tekintetét több képen is megfogta. Nem a festő és az író találkozása ez csupán, — több annál! A költészetben és a művészetben elégni vágyó két ember értő szemvillanása. A kettős portrén a virágzó, fiatal élet kontrasztjával, Marilly napszőke szépségével fokozza a költő jellemzését.

Bernáth Aurél töprengő, szép feje, fanyar mosolya, keserű vonásai, elegáns alakja mélyen az emlékezetbe vésődik. Ritkán húzza csak félre a függönyt, ami közte és az emberek között van. S ha egy-egy találkozás után az ember elkedvetlenedik azon, hogy ez a nagy műveltségű ember miért nem ád többet önmagából, miért tartja maga elé védekezőén a hideg értelem pajzsát — altkor elolvashatja élete igaz regényét, s a nemesen szép szavak, könnyedén gördülő lírai mondatok szövedékéből egyszer csak előlép az ember és a festő, érző, sebezhető, tépelődő valójában- Olyan élményeket nyújt át Ismeretlen olvasójának, melyek által közelebb kerülhet festészetéhez is: az értelem objektívján keresztül felragyoghatnak előtte a líra meleg fényei. Így a tájak, hirtelen benépesednek, a néma tárgyak beszédessé lesznek, a céltalanul merengő emberek dinamikussá válnak.

S talán ily módon Bernáth Aurél festészete nemcsak az új magyar művészet történem tében, de az emberek szívében is elfoglalhatja helyét.-DNÉPMŰVELÖK jönnek- mennek. Kesergés és irónia nélkül írva mindezt. Jönnek, mert dolgozni, produkálni szeretnének, és mennek, mert úgy érzik, nem tudtak, de nem is tudhattak a maguk és mások számára megfelelően dolgozni, produkálni. Olykor önhibájukból következően, olykor másokétól szenvedve, megsértődve.

Kultúrházaink, klubkönyvtáraink nagyrészét tiszteletdíjas népművelők vezetik. Némi szakértelemmel, túlcsorduló, vagy látszatbuzgalommal, szerény, konkrétan kimutatható, értékelhető gyakorlati eredménnyel. Egy-egy rendezvény sikertelenségének ódiuma rendszerint az 6 fejükre száll, kizárólagos érvénnyel, s ezen ismétlődő súlyok alatt aztán tekintetük egyre mélyebbre ereszkedik. . Programjaik időnkénti sikeréből rövidlélegzetű örömet nyernek, mert a munka folyamatos, s köny- nyen támad kudarc, ugyanakkor a környezet — egy-egy település lakói, vezetői —igen hajlamos arra, mivel természetesnek tartja, hogy a „győzelmet” ne vegye észre, erkölcsileg, anyagilag a kívánatos mértékben ne ismerje el. Pedig a népművelő — tapasztalataim szerint — rendkívül „igénytelen” teremtménye kulturális életünknek, olyannyira, hogy egyetlen elismerő szóért, mondatért képes a bőréből kibújni. Persze éppen ilyen mértékben érzékeny is, s lankadatlan szívóssággal képes gyűjtögetni, esetenként eltúlozni az általa ítélt méltánytalanságokat, visszhangtalanságot.

Meggyőződésem, hogy a népművelők fluktuációja, illetve a szakképzettek, a rátermettek krónikus hiánya megyénkben jelentősen ezeken az „apró” dolgokon múlik. Vagyis : a gondos, differenciált figyelmen, mely elismeri a jót, nemcsak a hiányokat, a fogyatékosságokat rója fel szorgalommal, mely nem kíván lehetetlen feladatokat, mely tényleges gyakorlati segítséget is nyújt, mely... nyilván hosz- szan lehetne meg e figyelem, de nevezhetjük magatartásnak, vezetői stílusnak Is, jellemzőit felsorolni.

A népművelők azonban „mennek” önhibájukból is. A legtöbb azért, mert önmagában képtelen „tisztán” talpon maradni, összeroppan a feladat, a követelmény nagysága alatt, nem tud terveinek megvalósításához támogatókat felsorakoztatni. A sikertelenség! sorozat aztán aláássa önbizalmát, felőrli hasznos energiáit s miközben fokozott erőfeszítéseket tesz az eredményességért, mindinkább mélyebbre süllyed. Viselkedésével, magatartásával még inkább elszigeteli magát. Eljátssza környezete bizalmát, fokozatosan kivívja magának annak jogos ellenszenvét. így közös megegyezéssel szétszaladnak az utak.

Az utóbbi egy évben is több példát lehetne mondani mindkét típusú esetre, ám se szándékunk, se érdekünk, hogy lezárt ügyekét megbolygassunk, ezzel keltve zavart az egyébként is neuralgikus területen, a népművelők élet- és munkakörülményeinek témakörében. Az elmúlt fél évben — tudtommal — három jó képességű népművelőtől kellett „szükségszerűen” megválnia munkáltatójának. Mindegyik a személyes felelősség példáját veti fel; egyet ezért, a legtanulságosabbat nagy vonalakban elmesélem.

I. M. több dologhoz értő, mozgékony, jó szervezőképességgel rendelkező fiatalember, okos elképzelésekkel. Érettségi után egy évvel, miután felfigyeltek tehetségére, elhelyezkedik egyik közművelődési intézményünknél. Az ismeretterjesztés és a klubmozgalom irányítása, ügyes-bajos dolgainak intézése volt a feladata. Munkáját lelkiismeretesen végezte, nem ismert időt, fáradtságot. Ifjúsági klubvezetői játékmesteri vizsgát tett, s jelesül állt helyt a járási, megyei rendezvényeken. Neve példaként szerepelt a legtöbb fórumon. Jutalmakat kapott, megbecsülést. Vagyis minden ment rendben, úgy ahogyan kell. Csak egy dolog nem: a tanulás! I. M.-«t

ugyanis még akkor, amikor először alkalmazták (mert

egy-két éves, szintén népművelői kitérővel visszakanyarodott útja, igaz, a korábbitól eltérő beosztásban a régi kul- túrházhoz), kötelezték arra, hogy végezze el a főiskolát, szerezze meg a szakmai képesítést. Ösztönös tehetsége így további erősítést kaphatott volna a közművelődési ismeretek által. I. M. vállalta a kötelezettséget, csak éppen nem tett eleget neki. Felvételi vizsgái nem sikerültek! Később pedig már a jelentkezéssel sem kísérletezett! Munkaköri kötelezettségét is egyre több hibával, tévedéssel, gyakoribb feledékenységJ gél látta el, miközben klu-j bős és játékmesteri tevékenyt ségéért, melyet megyeszerta folytatott, továbbra is dicséretet kapott. Fura helyzet! A] munkahelyen fokozódó viták a hanyag munkavégzésért, a munkahelyen kívül folyamatos elismerések. Az utóbbi azt a hitet keltette I. M.-benJ hogy szükségtelen számára a tanulás, évekkel korábbi ígéH rétét neki nem szükséges beváltani. Ezek után I. M. ét az intézmény közös megegyen zéssel megvált egymástól, 9.

I. M. hetekig nem talált ma-; gának megfelelő munkát. (JeJ lenleg hol dolgozik, nem tud-- tűk kideríteni.)

Az eset megítélést lényegé-* ben az olvasóra bízom, ma-J gam nem titkolhatom azonban; hogy I. M. magatartásával, vH selkedésével nem értek egyet'

MINDEZ NYÁR végén történt, s a népművelők azóta is jönnek-mennek. Néha önmaguk, néha mások hibájábóL! Nem haszontalan hát jobban; felelősségteljesebben «figyelni rájuk.

Sulyok László

Katona Judit:

Játéktéren

Grúzszemű, apró lányom énekel,

És száll a hinta, leng magasra fel, rügytenyér simítja, tágas ég és morzsaterhű bogárhad, derék

Én minden üres hintát meglökök, hogy dúdolhasson, lenghessen velük s bátor legyen. Néhány hete félt még hisz sírt a lánc és 5 is falfahéren.

Most dúdolgat, hisz lombon, fényen ring át s én minden üres hintát meglökök, és ámúlok, hogy hintáznak a hinták.

Kulcsár János;

keserű mandula

8 NÓGRÁD - 1980. november 16., vasárnap

— Ha lennének szívesek . még egyszer! És tessék mosolyogni hozzá! Kedvesen, közvetlenül! Így, most jó! — Villant a vaku, kattant a gép, s Kovacsik már az ajtóból vigyorgott vissza:

— Még tucatnyi helyre kél! elrohannom a városba. — Viszontlátásra, minden jót kívánok! — és elviharzott

— Hinnék is rengeteg a dolga — morfondírozott az öregember, mikor pár perccel később pálinkát töltögetett gyű- szűnyi pohánkákba. Látjátok, milyen jó is, ha az embernek már semmi elintéznivalója sem maradt. Én befejeztem a munkámat; most már itt az ideje a csöndes, nagy pihenésnek.

— De kedves Bontó elvtárs, egészen bizonyos, hogy fel fog épülni — fogott a mondókájába Kemenes, azonban az öreg ellegyintette a folytatást.

— Nincs az egészben semmi félelmetes. Azt mondják, a kórházban egy Ideig a klinikai halál állapotában voltam. Csakhogy én akkor aludtam. Soha még úgy ki nem pihentem magamat, mintamikor azt sem tudtam, hogy élő vagyok-e, vagy már meghaltam. Hát akkor meg nem mindegy?

Koccintásra nyújtotta pohánkáját, szürcsölt belőle valamicskét, aztán tovább mélá» zott:

A kertkapu zárját szétrágta már a rozsda, de talán nem is fordították el benne soha a kulcsot. Benyitottak hát csengetés nélkül, s masíroztak libasorban a ház felé a frissen gereblyézett úton. Kemenes haladt az élen, esetlenül szorongatva a csokrot. Időnként nadrágszárához dörzsölte Izzadó tenyerét, bosszankodva, hiszen amúgy szemernyi izgalom sem mocorgott benne. Közvetlenül mögötte Révész talpalt, a megyei lap rutinos rovatvezetője. Minden harmadik lépésnél igazított egyet divatos nyakkendőjén, melyet erre az alkalomra hagyományosan csomózott meg, mellőzve kedvelt, trükkös megoldásait. A sort Kovacsik zárta be, a fotóriporter, elnyűtt, piros garbójával most is kinyilvánítva, hogy a maga részéről köp minden tekintélyre. Az oldalán himbálózó, testes fémkazettában ott csörömpölt a fényképezés teljes arzenálja,

bár Kovacsik állítólag egy kilyukasztott kartondobozzal is tud maradandót alkotni..,

Poroszkáltak a csikorgó kavicson, zarándokútként járva végig a húszlépésnyi távot; jobbról-balról madárkák egyensúlyoztak rsivitelve az elavult > törpe mandulaiákon.

— Korán, bejöttek a városba a cinkék — dünnyögte Kovacsik. — Alighanem hosszú, kemény télre számíthatunk.

Egyik társa sem felelt. • Révész a tíz során morfondírozott; ennyit írhat az egészről. Kemenes a gombostűkkel vesződött, húzgálta őket kifelé, fodrozta a selyempapírt ke- rekded-csinosra.

— Igen várta már az elvtársakat — tárta szélesre a veranda ajtaját a fürge kis öregasszony. — Mióta megérte a baj, aztán mégis csak felépült, egyre végrendelkezik itt nekem. Közben meg látom, hogy mindig csak fülel: nyi- kordul-e a kapu, jön-e valaki a városból, a megyétől. A beszélgető cimboráira már úgysem számíthat; azok mind elmentek a föld alá. De magukat egyre lesi-várja.

Az előszobának birsalmaillata volt, de a hálóban nehéz, éjszakai szag terjengett. Áporodott bűz rekedt meg a nagy szárnyas ablak előtt is, ahol a rltkás napfényben az öregember kucorgott egy irdatlan fotel mélyén, nagykockás takaróba bugyolálvá. Csorbán mosolygott rájuk fonnyadt ínyével; reggel megint elfelejtette visszatenni a protézisét

— Hozott isten — nyújtotta törékeny ujjacskáit Keme- nesnek. — Te vagy az új pé- téós a városnál, igaz? No üljetek le, üljetek le! Hát Vető Jóska hogy van? Meg sem tudnám mondani, mikor láttam utoljára.

— Személyesen szeretett volna ide látogatni, de rangos vendégeket kapott ma is. Még mindig azt az ipartelepítési ügyet intézik...

— Persze, persze — bólogatott megértőén az öreg. — Mióta ilyen fontos beosztásba került, Igencsak megszaporodhatott a dolga. Be kell osztania az idejét. Bezzeg az iskolában mindig & betyárságon

járt az esze! Megérdemelte volna, hogy néha jó alaposan elnáspángoljam. Hanem az elvtársakat nem ismerem — bökött Révész felé.

— Már megbocsásson, kedves Bontó elvtáre — húzta kJ magát az újságíró. — Még kezet is ráztunk legutóbb a székházban, amikor át tetszett venni a kitüntetést.

— Igen, igen, most már emlékszem — motyogta bizonytalanul a házigazda. — Dohát miért nem ültök már le végre?

— Előbb szeretném átadni Vető elvtárs megbízásából a díszünnepségre szóló meghívót — yáncigálta elő a hosz- szúkás, csontszínű borítékot a küldött, akinek már megint izzadni kezdett a tenyere. — És fogadja szeretettel ezt a néhány szál virágot, valamennyiünktől. ..

Három fakópiros szegfű nyújtotta drótozott nyakát a selyempapírból; az öregember tétován nézett körül váza után. amikor Kovacsik váratlanul kiragadta kezéből a csokrot és Révész markába nyomta.