Nógrád. 1980. október (36. évfolyam. 230-256. szám)
1980-10-11 / 239. szám
Só módszereket kínálunk Az akác karrierje Senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ha vitatható is a mondás, sokan vélik, lehet benne valami. Íme, egy példa, az akác. Amerikából származik, otthon nem sokra vitte. Szerény, igénytelen fa, iől ismerjük mindannyian. Nálunk is mindenütt megél, ahol csak megkapaszkodhat. A napégette puszta homokon is szépen virul. Szerszámnyelet, ko- csirudat, tűzifát, szőlőkarót adott már régóta az alföldi falvak népének. Az akác volt az első fafajta, amelyet áthoztak Észak- Amerikából kontinensünkre. Hazánkba a XVIII. század elején került. Először parkokba. útszegélyekre ültették, majd 1750-ben a komárom- harkályi erőd körül majdnem háromszáz hektárnyi területet erdősítettek vele. A sikeres telepítés eredményeként országszerte elterjedt. Így hazai erdeinkben már majdnem annyi az akác, mint a bükk. Mégis, a legutóbbi időkig vitatott volt az akác értéke. A fenyő, a bükk, és más fafajtákban mutatkozó ellátási gondok, a fa világpiaci árának csak az olojéhoz hasonlítható árrobbanása azonban eldöntötte a vitát Az is igaz azonban, hogy nemcsak a kényszer billentette a mérleget az akác javára. A szükség szülte kényszer, na meg a néhány lelkes szakember munkájának eredményeként ipari színvonalúvá fejlődő akácfafeldolgozás bizonyította, hogy akácból is készülhet igényes termék. Ezzel megkezdődött az akác karrierje. Kissé késve, de hát: jobb később, mint soha. Ma már évente 40—45 ezer köbméter fűrészáru. hordódonga stb. készül akácból. E termékek fontosságára utal, hogy az akáchordók nélkül például aligha valósulhatna meg borexportunk. Tartósságának és színhatásának köszönhetően az akác helyettesítheti a tölgyet. Rakodólap parkettléc, bútor, faház és más cikkek kiváló minőségben készíthetők belőle. A jövőben mindinkább terjed az akác felhasztálása a mezőgazdasági, ipari, és közcélú épületek előregyártott szerkezeti elemeinek kialakításánál. A tömör, vagy rétegelt, csavarozott és ragasztott akácfa ■ tartószerkezetek, a nagyfesztávú, könnyűszerkezetes építkezés kiváló alapanyagai. Az akác ilyen irányú felhasználásának alkalmasságát szilárdsági jellemzői mellett a vegyi, rovar- és gombakárosítások elleni természetes ellenállása csak aláhúzza. Az akácfa gőzöléses kezelése nagymértékben javítja a megmunkálhatóságot. A gőzöléssel nemesített akácot a tölgyre, a dióra, vagy a mahagónira emlékeztető színárnyalatai alkalmassá teszik falburkolatok és más tetszetős termékek gyártására. A kedvező esztétikai tulajdonságokat fokozza, hogy a sötétebb színtónusnál az erezet határozott kiemelkedése szembetűnő. Ennek következtében várható, hogy az akác szerepe a jövőben gyorsan növekszik, az értékes keményfát helyettesítő lap- és lemezgyártásban is. Eddig a történet. A tegnap szinte harmadrendűnek tartott fából így vált rövid idő múltán értékes nyersanyag. Az akác példáját látva, óhatatlanul arra gondolunk mennyi heverő értékünk lehet, amit gondossággal, lelkes akarattal keresett áruvá formálhatnánk, talán még jóval azelőtt, mielőtt a körülmények kényszerítenének erre bennünket. Keserű József A tervezettnél jobban bővült a tárolótér Megkezdődött a kukorica átvétele A gazdaságok a megtermett kukoricának 25—30 százalékát a gabonaipari vállalatoknak adják el a termékértékesítési szerződések alapján, a fennmaradó nagyobb részt pedig a mezőgazdasági üzemek saját állatállományukkal etetik fel, illetve részben ebből fedezik a kistermelők szükségletét. A gazdaságok a tulajdonukban maradó kukoricának csak elenyészően kis részét értékesítik valamelyik társgazdaságnak — az idei termés kereskedelmi mérlege így vonható meg a Gabor.a.tröszt illetékesei nek tó jekoztatása alapján. Az elmúlt évekhez képest 1280-ban az értékesítés arányaiban változás nem várható; az állami ga’oonaipar továbbra is a termésnek valamivel kevesebb, mint harmadával gazdálkodik. Az ipar októberben befejezte az ötödik ötéves terv tárolóépítési programját, amely arra volt hivatva, hogy enyhítsen a gabonaraktározás krónikus gondjain. Az eredeti előirányzatot sikerült túlteljesíteni ; a tervezettnél 8—10 ezer tonnával nagyobb a felépített silótér. Emellett még 60—80 ezer tonna gabona tárolására további ideiglenes színeket emelnek és részben ennek köszönhető, hogy a termést az idén is megóvhatják az időjárás viszontagságaitól. Továbbra is érvényben vannak azonban a bértárolási szerződések, amelyek évek óta rendszeresek az ipari és a mezőgazdasági üzemek között. Az új kukorica átvétele megkezdődött A szabvány-, valamint az árrendelkezések változatlanok. Az első tízezer tonnás tételt zavartalanul fogadta az ipar, és jó részét a takarnia n y bo lt-hálózatba irányította. így az új termés egy része rövid úton a kistermelőkhöz került Az ellenőrzöttek fejével K ét hétel beiül kétszer volt ellenőrzési tanácskozás színhelye egy-egy dunántúli nagyváros. Augusztus végén Pécsett tartották a IV. ellenőrzési konferenciát, szeptember első felében Székesfehérvárott az országos élelmezés-egészségügyi konferenciát. Bár a két eszmecsere középpontjában különböző kérdések álltak, mégsem függetlenek egymástól. A lényeg: reálisabb, lényegretö- rőbb ellenőrzésre van szükség. Mindenekelőtt érdemes leszögezni: nincs több ellenőrizni való, mint korábban volt! Mégis középpontba kerültek az ellenőrzés kérdései. Éppen azért, mert a termelésnek, a népgazdaságnak, mindennapi életünknek fontos kérdéseire kell összpontosítani az erőket. Az ellenőrökét is. Hogy mennyire ez kell, ahhoz elég emlékeztetni az élelmezés-egészségügyi konferencia egyetlen megállapítására: több százezer ellenőrzést végeztek tavaly az élelmiszeripari és vendéglátóüzemekben — mégis sok volt az ételmérgezés. Értelmezhetjük ezt más területekre is. Sok vállalatnál, üzemben, intézménynél jártak népi ellenőrök, más főhatóságok ellenőrei, árellenőrök és így tovább — mégsem mondhatjuk, hogy ott, ahol vizsgáltak, nem történt többé semmi szabálytalanság. Ez pedig korántsem az ellenőrök hibája. De igen sok esetben arra vezethető vissza, hogy nem a legfontosabb dolgokat vizsgálták, sok „kiskapu” maradt az ellenőrzések mellett. S ami ennél is fontosabb: az egy-egy területen tapasztalható legégetőbb hiányosságokat nem pótolta a lelkiismeretes ellenőrzés sem. Megvizsgálják például az ellenőrök, hogy egy üzem hogyan bánik az importanyagokkal, félkész gyártmányokkal. Mindent rendben találnak, az átvizsgált irathegy egyetlen darabján sem állapítanak meg szabálytalanságot, vagy gondatlanságot. És mégis: a gyár nem olyan termékekhez használja fel a drága importcikkeket, amilyenekre a hazai, vagy a külföldi piacokon szükség van. Inkább gyártja régi, „beverklizett” termékeit némi módosításokkal, amelyek révén viszont emelni tudja az árakat. Ellenőr legyen a talpán, aki ezt fefcetén-fehéren bebizonyítja. Többek között erről esett sok szó a két tanácskozáson. Arról, hogy olyan ellenőrök kellenek, akik két lábbal állnak a maguk munkaterületén. Vagyis — az ellenőrök képzésére és továbbképzésére az eddiginél nagyobb súlyt kell helyezni! Tisztelet illeti meg azt a népi ellenőrt, aki kereső foglalkozásából már nyugdíjba ment, de az ellenőri munkát tovább folytatja. Am nehezen kívánható meg tőle, hogy ismerjen minden változást, ami munkaviszonyának megszűnése óta következett be szakterületén. Nagyobb gondot kell fordítani a specializálódásra is. Évtizedekkel ezelőtt még elegendő lehetett, hogy valaki —, például —, finommechanikai, híradástechnikai, esetleg éppen élelmiszeripari szakember. Azóta a tudomány és a technika nagyon sokat fejlődött és alighanem már csak egy-egy szőkébb terület szakemberei tudnak kétségbevonhatatlan ítéletet mondani. Akár arról is, hogy a technikai, technológiai változtatás, a gyártmány- és gyártmányfejlesztés indokolja-e a magasabb árat. Elhangzott a IV. ellenőrzési konferencián az is, hogy az ellenőrök próbáljanak az ellenőrzöttek fejével is gondolkozni. Természetesen ez nem úgy értendő, hogy igyekezzenek a mulasztások, gondatlanságok elkendőzésére megfelelő kifogásokat találni, hanem hogy gondolkozzanak el rajta: ők hogyan csinálnák ugyanazt. S ha megtalálják a jobb, korszerűbb, gazdaságosabb megoldást, hozzák az ellenőrzött vállalat illetékeseinek tudomására. Hiszen a cél — s ezt ajánlatos mindig szem előtt tartani — korántsem az, hogy mindenáron hibákat találjanak az ellenőrök. Hanem, hogy a dolgok jobban menjenek. Ellenőrök és ellenőrzöttek ugyanannak a népgazdaságnak, a társadalomnak a javát kell, hogy előmozdítsák. Lehet és kell is vitatkozni azon, hogy mi és hogyan lesz jobban. De, ha az ellenőrök ismerik az éppen vizsgált vállalat minden szakmai „titkát”, kétségbevonhatatlan megállapításokra tudnak jutni. S ez elsősorban segítő, előre mozdító javaslatokban kell megnyilvánuljon. Am ez semmiképpen sem jelentheti azt, hogy ne vegyék észre a visszahúzókat. Nemrégiben a Népi Ellenőrzés című szaklapban kriminológiai szakember tette szóvá: erősen csökkent a népi ellenőri vizsgálatok nyomán indított bűnügyi eljárások száma. Egyáltalán nem biztos, hogy ez a visszaélések számának csökkenését jelenti. Inkább azt, hogy — ismét elsősorban a szakma hiányos ismerete miatt — bizonytalanok az ellenőrök abban; véletlenről, elnézésről, gondatlanságról, vagy éppen bűncselekményről van-e szó. Mindkét tanácskozásén sok szó esett a belső ellenőrzésről. Kétségtelen, hogy a kis hibákat legkönnyebb „belülről” észrevenni — mielőtt nagy bajokká nőnének. Például: garanciális idejének végén járó élelmiszeripari terméket ki sem engednek a kapun, nehogy néhány nap, vagy hét múlva esetleg ételmérgezést okozzon. Vagy: már a gyártás helyén kifogást emelnek az exportra szánt termék ellen, ami ezerszer jobb, mintha ez a határon túl következik be. Mindezek természetesen csak találomra vett példák, ahogyan az ellenőrök idejéből, energiájából sem futja olykor többre, mint néhány szúrópróbára. A megoldás semmi esetre sem lehet az, hogy tartsanak több ellenőrzést, vagy mozgósítsanak több ellenőrt. Ä szakmai színvonal emelése mellett elsősorban az segíthet legtöbbet, hogy — mindenki önmaga legyen saját munkája legszigorúbb ellenőre. A kkor biztosan nem talál a munkában kivetnivalót a legjobb szemű ellenőr sem. Várkonyi Endre ' Véli az ember: még jó csat* tanóval bíró anekdota hallatán sem mosolyodnának el a ménkesi aknaüzemben, s talán csak legyintenének a ke- délyeskedőnek: Ugyan, hagyjuk a viccet! Mert nem rózsás a hangulat, hiszen tudják, hogy a Nógrádi Szénbányák több mint hetvenezer tonnás széntermelési lemaradásához ők csaknem kétharmad részben hozzájárultak, s kissé szégyenkezve ejtik ki azokat a szavakat, amelyek immár jelzik a megmásíthatatlan valóságot: sehogyan sem sikeredik nekik ebben az esztendőben a 233 ezer tonna szén felszínre hozása. — Emlékezetem szerint — mondom Nagy Imre párttitkárnak — Ménkas utoljára ezerkilencszáznetvenhatban érdemelte ki — kiváló munkájáért — az Élü2em címet, s azóta egyetlen évzáráskor sem emlegették a legjobbak között. Pedig a vállalat részéről nyújtott segítség, úgy gondolom, itt volt a legnagyobb. A közelmúltban több mint százmillió forintba került csupán a szállítási rekonstrukció, nem szólva a tervmódosításokról, a Bányászati Aknamélyítő Vállalat dolgozóinak gondokat enyhi- tő „idevezényléséről”. És — mégis... — Sajnos, igaz: főként az idén, egyetlen velünk szemben támasztott elvárásnak sem tudtunk eddig eleget tenni Gondjaink olyan sokasága halmozódott föl, amelyeken még mind a mai napig nem voltunk képesek túltenni magunkat. Hovatovább, úgy fest a kép, mintha az itteni kollektíva nem tudna úrrá lenni a nehézségeken. Pedig, dehogy ... — Am — vetem közbe — ennek eddig kevés bizonyságát adták. — igaz — hagyja helyben a párttitkár. — De az ezt kiváltó okok sokkal összetettebbek, komplikáltabbak, semmint gondolnák. Mákól a jŐYŐt Ménkes — mosoly nélkül Tény: a ménkesi aknaüzem az utóbbi esztendőkben már olyan geológiai viszonyok között küldte felszínre a többé- kevésbé jó minőségű szén százezer tonnáit, amelyek erejüket szinte meghaladták. Akkor, s most is rengeteget küszködnek a Mátra alatti szénmezőkben gyakorta fellelhető szénbeni vetődésekkel, kemény kőzetekkel, s azzal az esetenkénti hatalmas nyomással, amely úgy nehezedik a frontbiztosííó berendezésekre, hogy előre léptetésükkor mintha valamennyi vágat összeomlana. De az egyik legnagyobb baj a megkuta- tottság hiánya. — Javarészt ennék a következménye — érzékelteti nehézségeiket Nagy Imre —, hogy ebben az esztendőben jószerivel semmiféle tervünk, elképzelésünk nem „jött be”. Példaként, azon a fronton, ahol jó szénre, százhúsz méteres homlokú mezőre számítottunk, az indulásra már csak huszonhét méter maradt, a többit elnyelte a kő. S hogy nemigen ismerjük a föld mélyét, hajtunk ki lényegesen nagyobb hosszúságú vágatokat — lényegesen kevesebb szénért, amely ráadásul még rosszabb minőségű is. Hiszen a telepelvékonyodá- sok miatt elkerülhetetlen a nagyobb meddőhányad, s ez sokszoros erőfeszítés ellenére az árbevétel csökkenéséhez vezet. Nehézségeinket pedig még csak fokozta, hogy frontjaink régi, öreg vágatokat harántoltak és a dupla munka csupán feleannyi felszínre küldött szenet eredményezett ... És nem mindenáron objektív viszonyokra hivatkozva, hiszen a felelősséget senkire áthárítani nem akarjuk, hiszen mi a pályán vagyunk, nem a lelátó páholyából szemléljük a történéseket, azt is elmondhatom: hiába korszerűsítettük a bányánkat, hiába a gépesítés eleddig: az előre nem látható, föld alatti viszonyváltozásokkal szemben tehetetlenek vagyunk. Említette, s most én is utalok a nagy összeg beinvesz- táíását megkövetelt szállítási rekonstrukcióra, amelynek gyümölcsét csak a hatodik ötéves terv végén, a hetedik elején szüretelhetjük le. Hiszen hiába van — tudomásom szerint — több mint tizenegymillió tonnás kitermelhető szénvagyonunk, ha ehhez csak igen nehezen férhetünk most hozzá... És hiába van három F—6 típusú vágathajtó gépünk, ha ezeket állásra kényszeríti a kemény kőzet, s más előre nem látható geológiai nehézség. Márpedig a tervek — nem kézi munkára születtek. — Ménkest — igaz! — a jobbító szándék ellenére is visszavetette a rekonstrukció. Hosszú időn át két, meg három jó csapatuk is hajtotta a meddőt szénfeltárás helyett, s ennek is következménye, hogy míg öt évvel ezelőtt fejtéselőkészítettségben országos viszonylatban is előkelő helyen voltak — harminchó- napos előnyük volt, s nem okozott gondot egyik kifogyott frontról a másikra való átállás — most alig-alig bírnak valamellyeL Persze a sikertelenségnek — miként Varga Tibor, az aknaüzem személyzeti vezetője is ecsetelte — bőven vannak emberi vonatkozásai is. Mik között is az egyik legégetőbb, hogy megcsappant a vájárok, s frontokon nélkülözhetetlen dolgozók száma. Kiöregszik a mezőny — mondják —, hiszen az utóbbi néhány évben több mint száz olyan embert Majd több szénnel teli csille is érkezik fel.»j \ ■*«; Bábel László felvétele százalékosak le, vettek el a szénfal elől, akik 25, meg harminc éve verítékeztek a föld alatt. És ők hamarosan, több társukkal egyetemben, elérik a nyugdíjkorhatárt. Persze, a ménkesi akna is megérezte az őszi mezőgazdasági munkákat, hisz’ szinte valamennyi bányásznak van kis háztájija, vagy ha nincs, munkát vállal — akár jogos szabadsága alatt — a kincsesbányának titulált alföldi téeszek, állami gazdaságok valamelyikében. Ez utóbbi — magyarázza a párttitkár — rendjénvaló is lenne. Hiszen érdeke a népgazdaságnak, az egyénnek; a hátrányát viszont az aknaüzem érzi. Mert, mondhatni gyakorlat, hogy a sík mezőkről hazatérve, fáradságot kipihenni újabb szabadságért folyamodnak, ne adj’ isten, be- tegállamányba mennek, avagy fronti munkahelyükön lazítják le a „mezőgazdasági izomlázt”. Ennek volt nemrég következménye, hogy egyik előkészített frontjukat munkaerőhiány miatt nem tudták beindítani. Nem rozsás a hangulat hát Ménkesen, de a vezetők, s nem lényegtelen: a dolgozók többsége bizakodik! Ebben a negyedévben még ezer méter vágatot és 74 ezer tonnát kell teljesíteniök, s ha ez sikerül, csökken a hátrány, jobb lesz a munkakedv. S bár kissé gondterhelten néznek a jövőbe, de a kézlegyintés, a lemondás nem jellemző a ménkesi bányászokra. Saját erőfeszítésük eredményeként három év alatt 65 vájárt képeztek ki maguknak, sok fiatal jelentkezik munkára náluk, s az első után hamarosan megalakítják a második ifjúsági brigádot is. Jövőre 210 ezer tonna szenet kell felszínre küldeniök, valamivel kevesebbet az ideinél. Talán azért ennyit, mert végre mások is alkalmazkodnak a realitásokhoz...? Karácsony György
