Nógrád. 1980. október (36. évfolyam. 230-256. szám)

1980-10-19 / 246. szám

Kongresszus előtti számvetés A Nógrádi Sándor Múzeum kiállítása Népfront és közművelődés ' A Hazafias Népfront Nóg- feád megyei Bizottsága a kö- eelmúltban elemezte a VI. népfrontkongresszus óta vég­zett kulturális tevékenységét, a jövő év elején sorra kerü­lő következő kongresszusra való felkészülés jegyében. A népfronbbizottságok három fontos kulturális területen tevékenykednek: a közokta­tásban, valamint az olvasá­si kultúrában és a honisme­reti mozgalomban. A közok­tatásban végzett munkáról la­punk korábbi számában már .irtunk, most a közművelődés­ben elért eredményekről, il­letve a haladást akadályozó okokról ejtünk szót. Mielőtt azonban rátérnénk a konkrét tettek és feladatok elemzésére, szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a különböző szintű — tehát megyei, városi, községi — népfrontbizottságok nem egy­forma súllyal foglalkoztak a közművelődési kérdésekkel, nem mutattak azonos fokú in­tenzitást a tennivalók végre­hajtásában. Érthető módon — már csak személyi állomá­nyát, munkatársainak képzett­ségét tekintve is — kulturá­lis témakörökkel legátfogób- ban, legszervezettebben és legkomplexebben a megyei bi­zottság foglalkozott. Az elnök­ség számot vetett például a honismereti mozgalom, a ci­gány lakosság közművelődési helyzetével, az olvasótáborok szervezésének tapasztalatai­val, apparátusi értekezleten vitatták meg többi között a HNF-klubok működésének, a kiscsoportos foglalkozások­nak, valamint a művelődési házak mellett működő társa­dalmi vezetőségek munkájá­nak tapasztalatait. ' Tanács­koztak a művelődési bizott­ság munkája továbbfejlesz­tésének lehetőségeiről és szükségességéről. A városi és községi bizottságok figyel­müket elsősorban a tankötele­zettségi törvény végrehajtá­sára, a szülői munkaközössé­gek tevékenységére irányí­tották, sajnálatosan kevesen foglalkoztak olyan lényegi közművelődési kérdésekkel, mint a honismereti és az ol­vasó népért mozgalom. Holott e két tárgykör munkájának irányítása, szervezése a nép­front alapvető feladata. ☆ A népfrontbizottságok több­sége — ellenére, hogy elmé­letileg behatóbban nem ke­resték a hatékonyabb cselek­vés módozatait — eredménye­sen tevékenykedett az olvasó­mozgalomban. Hozzájárult a feltételek javításához, a ren­dezvények színvonalának emeléséhez. Értékes társadal­mi munkaakciókat szervezett például a nógrádkövesdi, a pataki, és az egyik salgótar­jáni könyvtár, valamint a ró­nafalui klubkönyvtár létesí­téséhez. A könyvtárak min­dennapi tevékenységét hasz­nosan segítették a bizottságok olvasótoborzásai, mozgósító és propagandamunkái, a ve­télkedők, olvasópályázatok, író-olvasó találkozók idején. A rendezvények jelentős ré­szét nem csak erkölcsileg, esz­meileg támogatták, hanem anyagilag is. Mindenfajta segítség elle­nére azonban nem sikerült előbbre lépni a könyvtárhasz­nálatban, vagyis: megyei vi­szonylatban csökkent a be­iratkozott olvasók száma. Né­mi vigaszt legföljebb az a tény nyújthat, hogy a csök­kenés párhuzamos az orszá­gos tendenciával, ugyanakkor eredményeink jobbak az or­szágos átlagnál. Különösen kedvező, hogy a munkás és szellemi foglalkozású dolgo­zók arányában bekövetkezett eltolódás a munkás olvasók javára szól; gyarapodott a könyvet vásárlók száma; a fiatalok és a felnőttek köré­ben egyaránt nőtt az érdek­lődés az ismeretterjesztő és szakirodalmi művek iránt. Az olvasóvá nevelést szol­gálja immár négy éve az if­júsági olvasótábor. Nyaran­ta középiskolások tucatjai is­merkednek szakmai felügye­let mellett az irodalom mű­helytitkaival, az olvasási él­mény feldolgozásának, be­fogadási módszereivel. Két ízben sikerült szervezni a ter­melőszövetkezetekben dolgo­zó fiatalok számára is tá­bort, idén pedig a cigánygyer­mekek vehettek részt Szoros­patakon hasonló célzatú mű­velődési táborban. Az olvasó népért mozgalom sikereinek továbbfejlesztését azonban erősen gátolja a né­mely körökben még érezhető szemléleti elmaradás, az olva­sás, a művelődés igényének kialakulatlansága. Olykor még a munkahelyek sem támogat­ják kellőképpen a népfront ■ és más szervek kezdeménye­zéseit. Többek között főként ezért akadt el a téeszfiata- lok számára szervezett tábo­rozás. Hátrányosan hat és nehezíti a szakemberek pro­pagandamunkáját a meghirde­tett könyvakciók idejére ki­adásra tervezett könyvek egy részének elmaradása, a korlá­tozott példányszám. Nem szolgálja a mozgalmat az sem — egyébként sokéves gond —, hogy az új lakótele­peken nem terveznek köny­vesboltokat, gyakran még könyvtárakat, közösségi mű­velődésre alkalmas épülete­ket, helyiségeket sem. A honismereti mozgalom ki- szélesítése és munkájának fo­lyamatossá tétele —, mely a népfront fő célkitűzése volt — nem sikerült egyértelműen. A megyei munkabizottság fel­mérése is azt igazolta, hogy az aktivisták zöme a helyi népfrontbizottságoktól füg­getlenül dolgozik, hobbiként műveli a politikai, érzelmi szempontból is fontos hely- történeti gyűjtést, krónika- írásit. A népfront számára e téren a közvetlen feladat te­hát továbbra is az, hogy a honismereti mozgalom irá­nyítása — a múzeumok, le­véltárak, közművelődési in­tézmények bevonásával —, szervezettebb legyen, lehető­ség adódjon a résztvevőknek a tapasztalatok gyakoribb, módszertanilag változatos ki­cserélésére. A honismeret ered­ményei elsősorban a szak­embereket dicsérik; például a szécsényi és a balassagyar­mati múzeumbaráti kör ese­tében a muzeológusokat, a földrajzi névgyűjtésben a pe­dagógusokat. Több buzgalom azonban nem ártana a bizottságok és a helyi tanácsi szervek, üze­mek részéről. A segítő szán­dék és igyekezet ugyanis fel­lendíthetné az elakadt falu­krónika- és üzemtörténet-írást. ☆ Adott kereteink között csu­pán jelezni tudtuk azt a sok­oldalú tevékenységet, ame­lyet a népfrontbizottságok más szervekkel, szervezetekkel, termelőegységekkel, intézmé­nyekkel rendszerint együtt­működve fejtenek ki a köz- művelődésből. Ügy véljük azonban, így is -sikerült való­ságos képet mutatnunk az eredményekről és gondokról. Összéfoglalásul az utóbbia­kat hangsúlyozzuk, mert vé­leményünk szerint e figyelem- felkeltéssel szolgáljuk legin­kább a közös ügyet, a műve­lődés, a művelt nép ügyét. A népfrontmozgalom számára a legfontosabb, hogy minden szinten sokágú kapcsolatot építsen ki a gyakran önálló kézdeményezéstől még vona­kodó, a kinyújtott kezet azon­ban örömmel elfogadó társ­szervekkel, üzemekkel. A kapcsolatok erősítése külö­nösen szükséges városi-köz­ségi szinten, ott ahol az em­berek élnek, ahol az embere­ket érintő, érdeklő kérdé­sekben közvetlenül és konk­rétan döntenek. E szükség- szerűség magasabb követel­ményeket támaszt a népfront- aktivistákkal szemben is: tá­jékozottságuk, műveltségük emelésében, agitatív, meg­győző erejük növelésében, munkastílusuk, módszereik fejlesztésében. Hiszen nem lehet kétséges: a VII. népfront-kongresszus határozatait csak így tudják maradéktalanul végrehajtani. Sulyok László ■i, j | f ■ } r* !T Éli •ifi | •: ' i \ K > • X . *• „ ;’;rn j\u MWlf* ,<<fr v-r­I t" if - i I? á- '• mmm; 1 .fi ■*“»■ m ' Kiss Attila rajza Munkásélet a XIX—XX. században SALGÓTARJÁN, a munkás­város hosszú ideje várta azt a napot, amikor új múzeumot nyithat. Idén a múzeumi és műemléki hónap országos je­lentőségű eseményeként, ok­tóber 3-án megnyílt Salgó­tarjánban a Nógrádi Sándor Múzeum. Az új múzeum ava­tásával és a jelentékeny ál­landó kiállítás megnyitásával kezdődött a hagyományos mú­zeumi és műemléki hónap or­szágos eseménysorozata. Aki azóta már járt az új múzeumban, bizton egyetért azzal a véleménnyel, hogy ez az intézmény — szocialista államunk első új, önálló, ki­zárólag múzeumi célra ké­szített épülete —, odasora­kozik az évszázados múlttal dicsekvő, timpanonos, osz­lopsoros, szimbólumot for­máló elődök mellé, amelyek­nek méltó társa lesz. Űj, ál­landó kiállítását alig egy hét alatt több mint ötezren te­kintették meg. A kiállítás cí­me: Munkásélet Nógrádban a XIX—XX. században. Er­ről váltunk szót dr. Horváth Istvánnal, a megyei múzeu­mok, illetve a Nógrádi Sándor Múzeum igazgatójával, aki­nek irányításával rendezte a kiállítást Balázs László, Kris- kó Lajosné, Praznovszky Mi­hály, Szvircsek Ferenc, Von- sik Ilona és Zólyomi József. — A kiállítás lényegében a múlt század közepétől, a ka­pitalista vállalkozás megje­lenésétől tekinti át napjain­kig Nógrád megye legújabb- kori történetét úgy, hogy köz­ponti helyet szentel a mun­kásélet változásainak — mondja az igazgató. — Mind­ezt úgy oldja meg, hogy be­vezetőként megjeleníti azo­kat a jellemzőket, amelyek —, mint történeti örökség — a kapitalizmust megelőző periódus sajátosságai voltak. Ez a bevezető összefoglalja az életmódot jellemző tevé­kenységet a maga teljességé­ben, így a gazdasági, a po­litikai jellemzőket, a lakás- körülmények jellegzetessége­it és így tovább. Funkciója az, hogy a látogató számáramár a kezdet kezdetén felvillantsa mindazon elemeket, amelyek később a kiállítás fejezeteiben részletesen megjelennek, így például a szénbányászat jel­legzetességeit, de más példá­kat is említhetnénk. Itt ala­kulnak ki azok a szálak, gon­dolatok, amelyeket a rende­zők a kiállítás későbbi feje­zeteiben bontanak ki. — Az állandó kiállítás a múzeum emeletén kétszer 320 négyzetmétert foglal el. Milyen az időrendi felépítése? — Az első terem a Tanács- köztársaság megdöntésével, 1919 augusztusával zárul. A második terem 1919 végétől napjainkig tekinti át a kor­szakot. — A kiállítás nagyszabású. Mégis, hogyan foglalhatnánk: össze röviden mondanivaló­ját? — Azt szerettük volna el­érni, hogy az élet gazdagságá­ból, az összefüggésekből a teljességet mutassuk be, te­hát ebben az értelemben a politikai küzdelmek, a gazda­sági tevékenység, a szociális és a kulturális viszonyok is megfelelő hangsúlyt kapja­nak. Az volt a célunk, hogy a mostani szocialista körül­mények között élő fiatalok, s az idősebbek számára is be­mutassuk, milyen erők hatá­sára fejlődött a megye mun­kássága, mik jellemzik e mun­kásság életét, tudatát, tevé­kenységét E fő gondolat mel­lett az is cél volt, hogy fel­mutassuk az ipari tevékeny­ség fejlődését, a városfejlődés különböző szakaszait, egészen napjainkig. — A legújabbkori múzeumi kiállításokkal kapcsolatban gyakorta elhangzik az a vád, hogy túlságosan papírízűek. Esetenként e megjegyzés nem is indokolatlan. Milyen e ki­állítás tárgygazdagsága? — A kérdésben említett ta­pasztalatokon okulva, úgy ér­zem, sikerült a kiállítást sok­színűvé, tárgygazdaggá ala­kítani, ezáltal a tárlat mon­danivalóját még érthetőbbé tenni. A múzeumlátogatók bőven találnak olyan ritka, kuriózumnak számító doku­mentumokat, iratokat, ame­lyek csak itt láthatók. Többi között, igen érdekes a plakát­anyag, vagy az igazolványok, a jelvények sokasága, a moz­galmi élet dokumentumai, amelyek különlegességnek számítanak. Egyébként, a ki­állított anyagnak mintegy 95 százaléka a múzeum tulajdo­na. Bár lényeges kiegészí­tést kaptunk például a Ma­gyar Munkásmozgalmi Múze­umtól, s kisebb kiegészítése­ket más múzeumoktól és in­tézményektől, például a me­gyei kórháztól, vagy a bá­nyától, szocialista brigádok tagjaitól az ipari üzemekből. A MÚZEUM ÁLLANDÓ ki­állításához katalógus áll ren­delkezésre, amely hasznos ve­zetőnek bizonyul és infor­mációgazdaságával is segíti a látogatót a korszak törté­netében való jobb eligazo­dásban. Tóth Elemér Gazdasági „kihívás", társadalmi válasz Á ltalánosan elterjedt né­zet napjainkban, hogy a gazdasági életünk problémái a világgazdasági fo­lyamatok alakulása folytán létrejött kedvezőtlen külgaz­dasági helyzetre vezethetők vissza. A nyersanyagárak robbaná­sa, a cserearányok számunkra kedvezőtlen megváltozása, a nemzetközi pénzügyi helyzet­ben mutatkozó negatív jelen­ségek stb. valóban kedvezőt­lenül alakitották a meglehető­sen nyitott magyar gazdaság számára a külgazdasági szi­tuációt, így a kihivás gazda­ságunk adaptációs készségével szemben ezekből a tényezők­ből adódva valóban létrejött. A világgazdasági folyamatok e „kihívását” a KGST bizo­nyos késleltető hatása sem semlegesítette. Egyrészt azért nem, mert a KGST nem szi­getelhet el a világpiaci folya­matoktól, másrészt azért nem, mert a KGST által biztosí­tott „haladékokat” sem a KGST maga, mint szervezet, sem pedig a magyar gazda­ság nem használta ki a meg­felelő válaszalternatívák ki­munkálására. A kihívás azonban nem vezethető vissza csupán a külgazdasági feltételek válto­zására. Pontosabban, a kül­gazdasági folyamatokból kö­vetkező hatások csak kedve­zőtlenebb helyzetet teremtet­tek egy másik, alapvetően a magyar gazdaságfejlődésből „organikusan” következő „ki­hívására adott válasz szá­mára. Á magyar gazdaságfejlődés, kimerítve azokat a lehetősé­geket, amelyekre eddig tá­maszkodhatott — munkaerő­tartalék, olcsóbb nyersanyag, a mennyiségi növekedést le­hetővé tevő beruházások (amelyek gyakran igen nagy ráfordítás árán hoztak csupán mennyiségi növekedést) stb. saját fejlődése következtében is olyan szakaszba ért, amely­ben megváltoztak működésé­nek feltételei. Ebben a sza­kaszban nincs munkaerőtarta­lék, pontosabban a munkaerő­tartalék feltárása és szükség­szerinti átcsoportosítása új gondolkodást, új szervezési le­hetőségeket stb. igényel, hal­latlanul megdrágult a nyers­anyag és az energia, beszű­kültek a beruházási lehetősé­gek, amennyiben.a mennyisé­gi növekedést nagy beruházá­sok árán a népgazdaság már nem viseli el, és sorolhatnánk még az új, ám hangsúlyozzuk a korábbi növekedés által lét­rehozott feltételeket, amelyek az extenzív fejlődés lezárul­tát. és intenzív szakaszra való rátérés (inkább minőségi mu­tatókkal jellemezhető) szük­ségszerűségét jelentik. Az átalakulás tehát szük­ségszerű, ám a vártnál bo­nyolultabb feltételek között megy végbe. Az eddigi fejlő­dés során ugyanis nem csupán az intenzív fejlődést „előké­szítő”, és kiváltó gazdasági sa­játosságok halmozódtak fel. Magában a gazdasági életben, struktúrájában (nem is szól­va az ún. „második gazda­ság” jelenségeiről), a gazda­ság irányításában, az irányítás szervezeti rendszerében, a gazdálkodás módjában, mun­kaerő-összetételében és -el­osztásában stb. is felhalmo­zódtak olyan jelenségek, ame­lyek nehezítik a szükséges változásokat. Megváltoztak az átalakulás belső társadalmi feltételei is. Új jelenségek mutatkoznak a társadalom szerkezetében, az osztályok, a rétegek egymáshoz való ará­nyában, belső összetételében, az életmódban, a társadalmi normákban stb. Gazdaságunk működését a külgazdasági fo­lyamatok alakulása tehát ak­kor” nehezíti, amidőn belső fejlődése következtében amúgy is problematikus szaka­szába jutott. A kihivás tehát belülről és kívülről érkezett, pontosab­ban a belső fejlődésből faka­dó kihívást a külgazdasági fo­lyamatok hirtelen világították meg, bizonyos fokig siettet­ték is, egyúttal nehezítve a válasz „megfogalmazásának” körülményeit. A gazdaságfejlődés azon­ban, midőn belülről létrehoz­ta azokat az összetevőket, amelyek végül is kihívást pro­dukáltak, felhalmozott olyan elemeket is, amelyek pusztán a gazdaság jelenségeit tekin­tetbe véve nehezítik adaptáci­ós készségét. Ezek a jelensé­gek többé-kevésbé ismertek, itt legfeljebb csak röviden utalhatunk rájuk. Ilyen pl. az ipari és a mezőgazdasági ter­melés kialakult aránya, az ipar belső szerkezete, a hi­ánygazdálkodás és következ­ményei (pl. a már említett „beruházási hajlam”), bizo­nyos mértékig ilyen az ipar területi szerkezete, a kiala­kult szakmastruktúra stb. is. A gazdaság adaptációs kész­sége azonban önmagában a gazdaságból nem érthető meg. Az adaptációra, az új körül­ményekhez való alkalmazko­dásban megmutatkozó kihí­vásra adott válasz társadalmi feltételek között alakul ki. A gazdaság adaptációs készsége tehát jelentős mértékben függ a társadalomtól, a társadalom innovációs készségétől. Rövi­den szólva, a gazdaságot ért kihívásra a választ a társada­lom egésze adja meg. A társadalom innovációs- (megújulási) készsége azonban távolról sem a jóakarat, vagy általánosabban szólva a szub­jektív tényezők kérdése. Az innovációs képesség összete­vői , társadalmi méretekben három szinten mutatkoznak. E tényezőket az alábbiakban csak példázhatjuk. Mindenekelőtt a társadalom makroviszonyainak szintjén, éspedig a technikai, a gazda­sági és ezzel összefüggően a társadalmi szerkezet jelensé­geiben, a mindezekre ráépülő politikai rendszerben. Ezen a szinten az innovációs képes­ség kibontakozását jelentősen befolyásolja — a gazdaság struktúrájába beépült irrever­zibilis tényezők mellett — a népesség .szakmastruktúrája” (ezzel együtt az oktatási rend­szer sajátosságai), a szak- és a hatalmi elem viszonya a tár­sadalom vezetésében, a veze­tés rugalmasságának foka, a többoldalúan hátrányos réte­gek nagysága és újratermelő­dése stb., végül, de nem utol­sósorban a politikai rendszer adaptációs készsége. Az innovációs képességet be­folyásoló tényezők jelentkez­nek a társadalom szervezeti síkján, politikai, gazdasági stb. szervezetek jelenségeiben. A szervezetek szintjén az in­novációs képességet csökkentő legfontosabb tényező a már létrejött szervezetrendszer konzerváló ereje, amelynek összetevői részben mindenfaj­ta szervezetre jellemző tulaj­donságból, a változásra való hajlam csökkent voltából, ne­hézkességből, részben a ma­gyar társadalomfejlődésből fát? kadó, a szervezetre ható sa­játos tényezőkből adódnak (pl. „kvázi” szaktudás a való­di helyett, az eredendően a szaktudásra épült szervezetek­ben). Az innovációs képességet befolyásoló tényezők harma­dik csoportja az egyéni tudat szintjén jelentkezik, éspedig a szakismeret mellett, bizonyos készségek és motivációk for­májában. Ha azonban az imént óvtunk attól, hogy az innová­ciós képességet csak a szub­jektív elemre vezessük visz- sza, most azt kell hangsú­lyoznunk, hogy egyrészről az egyéni tudat innovációs ké­pességét a másik két szint je­lenségei kondicionálják, más­részt pedig azt, hogy mind a társadalom makroviszonyai, mind pedig szervezeti viszo­nyai az emberi tudaton átjut­va válnak a cselekvést közvet­lenül kondicionáló tényezők­ké. A társadalom e három szintjén mutatkozó — természetesen egymással összefüggő jelenségek (ame­lyek differenciált érdekviszo­nyokkal kapcsolatosak) kondi­cionálják a gazdaság válasz­adási képességét, az új felté­telekhez való alkalmazkodá­sának sikerét. Kulcsár Kálmán akadémikus NÓGRÁD — 1980. október 19., vasárnap 7 t

Next

/
Thumbnails
Contents