Nógrád. 1980. szeptember (36. évfolyam. 205-229. szám)
1980-09-14 / 216. szám
A differenciálás kérdései (III.) A teljesítmények mérhetősége A TELJESÍTMÉNYELVNEK a bérkülönbségek kialakításában játszott szerepének vizsgálata során végül — de korántsem a közreható tényezők fontossági sorrendjét követve — a teljesítmények mérhetőségéről kell szólnunk. Szociológiai tényként tartjuk számon, hogy minden olyan esetben, ahol a bérkülönbségek mögött jól láthatók a teljesítményi különbségek, a dolgozók jobban tolerálják a bér-, vagy egyéb anyagi különbségtételt. A bérkülönbségekre egyébként is rendkívül érzékenyen reagálnak az emberek, s ez a munkabér szociológiai funkcióiból egyenesen következik. A bér ugyanis egyrészt a szükségletek kielégítésének (a bérből, fizetésből élők esetében szinte kizárólagos) forrása, másrészt a legobjektiválódottabb módon szimbolizálja a tevékenység társadalmi elismerését. Ebben az értelemben az anyagi ösztönzés egyúttal a legkeményebb erkölcsi ösztönzés is. Ezért van az, hogy bérfizetéskor nem csak a saját, hanem a környezeteünkben dolgozók „borítékaiba” is beletekintünk, hogy viszonyítsunk: igazságosak-e a bérkülönbségek. A bér ugyanis mintegy jelzés az egyén számára arra vonatkozóan, hogy milyen helyet foglal el a szőkébb munkahelyi közösségben. Ezért nem meglepő az a munkások között tapasztalható jelenség, hogy éppen a magasabb képzettségű, a társadalom normáit jobban elsajátított, viszonylag jól kereső, tudásukra és képességeikre büszke, tapasztalt szakmunkások azok, akik szinte filléres bérkérdésekben is körömszakadtáig védik álláspontjukat, míg a fiatalabb, alacsonyabb szakképzettségű és kevesebbet kereső dolgozók könnyebben megbékélnek a számukra esetleg sérelmesnek tűnő bérügyi döntésekkel is. Ez a körülmény ugyancsak felhívja a figyelmet a munkateljesítmények mérhetősége és mérése kérdéseire. Nagyon bonyolult probléma ez! ITT NEM PUSZTÁN arról ván sző, hogy az egyes emberek különrészét az össztermékben — ahogy erre Engels már a múlt század második felében felhívta a figyelmet — a modern ipar elhomályosítja, hanem arról is, hogy például a fizikai munkások teljesít- ménystandardjainak megállapítása korántsem tekinthető pusztán műszaki-technikai jellegű normázási kérdésnek. Ez ugyanis egyúttal olyan társadalmi szituáció is, amelyben szinte kivétel nélkül működésbe lépnek az érintett dolgozók anyagi helyzetének fenntartására, vagy javítására irányuló törekvései. A fizikai dolgozók teljesítménytaktikázása (pl. teljesítményvisszatartás, teljesítményingadozás stb.) nem más, mint a teljesítmény tudatos szabályozásával a saját munkaszervezeten belüli társadalmi helyzet optimalizálására való törekvés. Ez a fajta magatartás különösen a teljesítménymérés (normázás, normarendezés, „normakarbantartás”) szituációiban jelenik meg markánsan. A teljesítménytaktikázás persze olyankor is megjelenhet, ha hiányoznak a teljesítménykövetelmények. Az, hogy a teljesítménytaktikázás milyen estekben és erősséggel fordul elő, számos — már fentebb elemzett — makrotársadalmi és szervezeti tényező függvénye. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a munkásoknak nem mindig és nem is egyformán áll érdekükben, és a dolgozók különböző csoportjainak a társadalomban és a szervezetben elfoglalt helyzetétől függ. A munkacsoportok kor, anyagi helyzet stb. szerinti belső összetétele például azt is eredményezheti, hogy még egy- egy műhelyen, vagy azonos munkát végző csoporton belül is különböző magatartást tanúsíthatnak a dolgozók. A nem fizikai dolgozók (pl. adminisztratív alkalmazottak) munkájának mérhetősége még nagyobb nehézségekbe ütközik, mint a fizikai munkások esetében. Ez kedvezőbb lehetőségeket teremt a gyakran c dolgozói rétegnél rejtetten jelentkező teljesltményoptimall- zálásra, ■ nehezíti kimutatását Is. Határozottan megfogalmazott teljesítménykövetelmények nélkül voltaképpen itt még teljesítmény-visszatartásról sem beszélhetünk. Adminisztratív alkalmazottaknál a magatartásra legfeljebb a laza munkafegyelem lehet jellemző. Hazánkban ma az alkalmazotti munkakörökben még alig találkozhatunk teljesft- ménystandardokkal. Még ott sem, ahol pedig a munkakörök normázására minden különösebb nehézség nélkül sor kerülhetne (így például a mechanikus irodai rutinmunkáknál.) Ezért az alkalmazotti munkakörök jelentős részében csak egy irányban létezik teljesítménykövetelmény: bizonyos minimumot teljesíteni kell azért, hogy eredményesnek ítéltessen meg a dolgozó teljesítménye, ami persze lényegesen elmarad a dolgozók e csoportjának tartós teljesítőképességétől. A fentiekből kézenfekvő a következtetés: amennyiben a teljesítményelv nem a fontosságának megfelelő súllyal szerepel az ösztönzésben, úgy szükségszerűen kapnak mind nagyobb hangsúlyt a bérdifferenciák alakulásában azok a bértényezők, amelyek önmagukban nem automatikusan hordoznak teljesítményi elemeket. így például a hierarchiaelv, a munkahelyen eltöltött szolgálati idő, a papíron igazolt képzettség, a felettes szubjektív értékítéletei és így tovább. HANGSÚLYOZNI szeretnénk, hogy az ösztönzési rendszer teljesítménycentrikussá formálása, s ezáltal a munka- szervezetek dolgozói munká- bani magatartásának a munkahelyi feladatokra történő visszacsatolása csak akkor va- lóstíható meg, ha a bérezési és jutalmazási mechanizmus képes a különböző dolgozói csoportok érdekeit megfelelően egyeztetni. Ebből a szempontból különösen jelentős a szervezeti hierarchia különböző szintjeinek egymás közötti, és a munkásokkal megvalósuló érdekegyeztetési folyamata. Amennyiben ez az érdekegyeztetés nyílt, a különböző érdekek megjelenését egyaránt biztosító légkörben történik, és a fninden érintett fél számára egyaránt elfogadható kompromisszumok kialakítására már a bér- és egyéb anyagi viszonyokat érintő döntési folyamatokban kerül sor, jelentősen előre tudunk lépni a jövedelmek teljesítmény szerinti elosztásában. Dr. Rozgonyi Tamás szociológus (Vége) A magyarnándori Mikszáth Kálmán Termelőszövetkezet az ország egyik legjobb magyartarka szarvasmarhával foglalkozó gazdasága. Tejhozamaik kiemelkedőek, melyek a tartási körülményeknek és az állatgondozói munkának köszönhetők. kj — Csak egy csendes beszéd Zavar a csend. Olyan valószínűtlen • zaj- talanság, hogy szinte belefájdul az ember dobhártyája. Mert a szél sem lebben, nem rezzennek a falevelek, s a madaraik is — mik itt zavarhatnának — tán’ szomjasan pihegnek a hűs rejtekében. Kovács József is csak a mutatóujját emeli fel, az irányba, intvén: figyeljek, mert fogolycsalád sétál át nesztelenül a traktorok, kombájnok marta út porában. Kint ülünk a tetőn, nyúla- dozó cserjék árnyékéban, s jut eszembe: mily’ ritka alkalom is, hogy bányásszal a szabadban beszélgetek... Még megfigyeljük két nyúl játszadozását, s csak aztán jönnek a szavak. — Ez az én kedvenc időtöltésem — mondja a mén- kesi frontmesterhelyettes—,no meg a vadászat. Bár igaz, ez utóbbit már csak az jelzi, hogy vállamon a puska. Mert nemigen sütögetem én már semmire. A csend keU már, a nyugalom. As as én világom a trontok dübörgőét után, meg az erdők, menőik, hegyek, s a petákok vizének csobogásé. Valamikor nagy vadász voltam — úgy látszik öregszem már. — Pedig csak... — Csak fél évszázad van mögöttem. De a bányáknál már a harminchatodik esztendő. A mátranovéki illetőségű Kovács József 1949. januárjától kezdődőn tölti munkával életét a föld alatt. Dolgozott valamennyi nováki bányában — volt belőlük jó néhány hajdanán, s amikor őt is megcsapta a bányászat visszafejlesztésének szele, ment a többiek élén Ménkes- re. S ott van, azóta Is. — Pedig — mondom — maradhatott volna itt helyben, vasasnak, célozva arra, hogy itt épült meg a Ganz-MÄVAG legnagyobb vidéki gyáregysége. — Persze... Maradhattam volna. De akkorra már, pontosan emlékszem: 1972. április 13-e volt, több mint huszonhét évet töltöttem el bá- nyásakodással. S ez nekem nem volt egyszerű választási lehetőség, hogy vagy ez, vagy az. Én már megszoktam a lenti dolgot, vájár voltara, szerettem a munkát. Nem lehet valamit egyszerre csak úgy abbahagyni. Az olyan, mlntha a gyerektől legkedvesebb játékát veszik el. S az kibírhatatlan lett volna, megsemmisítő. — Akkor,' a bánya élteti? — A* is. Meg a család, a társadalmi munkák, a népfront, a természet. Mindez így együttesen. Csendes beszédű ember Kovács József, s néha szófukar. Rá-rákérdezek néha egy-egy történésre, mire az igazándiból kikerekedik. A magas deszkakerítés mindent eltakar, pedig szemnek való látvány az udvar. Virág és virág, szivárványnál színesebbek. Rend és tisztaság. A fák érett gyümölcsüket kínálják. Hátul az udvaron mértani pontossággal beosztva a jószág birodalma. Valahol a lakásban zene szóit. Halkan, hogy ne zavarja, hanem harmonikussá tegye a hangulatot. Onnan jön a hang, ahol a fiatalok laknak. Mert ók maradtak elől az utcára néző ablakokkal. Ilyen családi otthont igazán jószívű ember teremthet. Azért is ridegnek tűnő az a beszéd, amelyik azt mondja róla, hogy vaskalapos az öreg. Persze, hogy nem nézi el a rendetlenséget, ott buzog a vérében a rend. Hogyan bírta volna elviselni, hogy a Hasznosi úti bolt ajtaja egy sarokvason lógott napokon keresztül és bárki fél kézzel lelökhette volna és be a holtba. Verte az asztalt, hogy csinálják meg. Szabó István a pásztói községi pórttitkár a megmondhatója, hogy igaza volt. Mondta is figyelmet keltő tekintettel. — Igaza van az öreg Harsányinak ... Nem hagyta ő szó nélkül azt sem, amikor a párttagok közül néhányan bejelentették nyugállományba vonulásuk után, hogy nem fizetnek tagdíjat. csak amennyit jónak látnak. Harsányi József hangja megfakult, mert megoperálták a torkát, de nem j's a hang erőssége számít, hanem a meggyőző beszéd és ő naMint mindig, ma is... gyón meggyőzően jelentette ki: — A tagdíjfizetés a párttagnak nem vita tárgya, az kötelesség... Akinek aztán nem tetszik a rendet szerető Harsányi József, odadobja: már megint az öreg vaskalapos. Pedig, ha tudnák, milyen meleg a szíve, tán torkukon ragadna a hang is, amikor róla meg csak rosszat gondolnak is. Haragszanak rá azok, akik ferde utakon bolyongók, mert azokat Ő megállítja időben, hogy ne tévelyegjenek. Amikor a régi gépállomáson a műszaki feladatokat végezte, számon kért egy fél kiló olajat is, de még egy használt szöget is. Nem engedte, hogy pazaroljanak. Aztán, amikor Ecsegen a volt termelőszövetkezeti elnök helyére új elnököt választottak, Harsányi Józsefet találták legjobb embernek párttitkárnak melléje. Az ő munkája is benne volt a közös gazdaság akkori virágzásában. Azt is megmutatta, mi az igazi emberség, azokkal szemben, akik becsületesen végezték munkájukat. Az általános iskola rendjébe tartozott, hogy a gyerekek mentek az öregeket látogatni, ott takarítani, fát bekészíteni, gondjaikat lerendezni. Él a községben egy Ribár nevezetű öreg harcos, akit a fia felvitt magához a fővárosba. Ünnepet rendeztek búcsúztatására, azóta is visz- szajár. Hát az idős Juhász házaspár Kozárdon? Még a gondolatukat is figyelte, hogy ne érezzenek semmiben sem hiányt, pedig eléggé nyughatatlanok voltak, meg szeszélyesek is. De Harsányi József azt mondta: „Sok évet megéltek, sokat tettek a mozgalomért, ez a becsülendő náluk ..Abban az időben fényes is volt a kapukdlincs a Hősök út huszonhatban. Jöttek az emberek és nyitva volt előttük az ajtó, meg a párttitkár szíve. Sokat kérdezték, honnan ebben az emberben a mások iránti tisztelet, meg a rend utáni eltökélt szándék? Egyszer egy baráti beszélgetés alkalmával villantott fel életéből néhány foszlányt, halkan, hogy pontosan odá illeszkedjék a beszédbe és ne legyen több, mint, amit jelentett az. Abban a korban született, hogy sihederként élte át a magyarországi kom- münt, ahogyan ők a tolmácsi cselédek nevezték, a Tanács- köztársaságot. Emlékezett a bognár nagyapja röpiratot osztogató diadalmas arcára. A kovácsmester édesapjára, amikor víg nótát vert a kovácsülőn a győzelem napján. Aztán látta a véresre vert nagyapja arcát, apjával ette a bujdosó cseléd kenyerét. Még most is idegrendszerében vibrál, amikor a kasz- nár botjával beverte a cselédház kicsi ablakát. mert más híján piros rongy helyettesítette a függönyt. Ordított: „Le azt a kommunista színt onnan...” Sok idő műit már azóta, Harsányi József nagyon szorosan ősei nyomdokában dolgozott és mindig ott, ahol szükség voj-t rá. Amikor az emlékek kavarognak gondolatában, szeme összeszűkül, ilyenkor halk a hangja. — Nem lehettem én sem más, mint voltak ők ... Az elmúlt dolgos évtizedek emlékét, a végzett, tisztességes munkát megőrzi a történelem. De miért kellene a múltról beszélni, mikor itt a jelen. Szabó István, a párttitkár a megmondhatója, az alapszervezet egyik legaktívabb tagja még ma is Harsányi Jóska. A külseje bizony nem sokat változott. A haja lett ritkább, de az arca ma is ránc nélküli. A szemében viszont van valami fájdalmas. A kaput nézi, a fény nélküli kilincset. Meg- csuklik a hangja, az operáció nyoma megpirosodik, világos szeme könnybe lábad és megrándul az ajka, remeg a hangja. — Elfelejtették, hol lakom, pedig nagyon súlyos beteg voltam... Nem mondta, kinek címezte, mert soha zokszó nem hagyta el ajkát, azért, hogy betegsége alatt nem látogatták meg. De az alapszervezetben, ha nem is csengő a hangja, a legfőbb szószólója annak,. hogy a kommunistáknak . a legfontosabb dolguk az emberekkel jó viszonyban élni. Megnézni időnként a megfáradtabbakat is. Min; dent, ami érdekli őket, elmondani nekik. Aztán mint korábban, beszélni a nem párttagokkal is. Felnézett, de túl az udvaron járt a tekintete: — Van miről beszélnünk;;. Idézi Pásztón a nagy változásokat, a szép terveket. Rajzolja gondosan összefüggő logikával, ahogyan kellene erről a kommunista népnevelőnek beszélni. Aztán megemelte a hangját: — Az emberekkel a kapcsolat a nyílt beszélgetés révén erősödik... Azt mondták az alapszervezet vezetőségénél, hogy Harsányi József nemcsak mondja ezt, megy, ahogyan ereje megengedi, és beszél és beszél, okosan, megfontoltan. Már az alapszervezet fiatalabb jaj is követik őt. És ’ezt tudva a nyugalom, a jó érzés látszik Harsányi József arcán. Dicséri is meleg szóval a fiatalabb nemzedéket, és azt szokta mondani finom jó kedvvel az arcán: — Az élet rendje törvényszerűen követi egymást... Ki tudja, talán öregapja fájdalmas 'arcát látja, vagy édesapja elszántságát? Lehet, hogy azokét is, akikkel hosz- szú évtizedeken keresztül küzdött a jelenért, vagy éppen azokét a fiatalokét, akik méltóképpen a párttaghoz, végzik munkájukat? Talán mindannydukét, akik tesznek a hazáért. Ez az érzés, ami olyanná teszi őt, amilyen: fáradhatatlanná. Bobál Gyula — Szóval, a népfront is..; — Igen. Annak vagyok, megszakítás nélkül huszadik esztendeje már elnöke itt a faluban, persze a bizottsághoz tartozik a — nevét rég meg kellett volna már változtatni — bányatelep is. Ott, ezzel a foglalatossággal töltök én el nagyon sok időt; Mert dacára annak, hogy gyakorta indulok egyedül ki a hegyekbe, szeretek az emberek között lenni, izgatnak; érdekelnek a társadalmi problémák. — Itt két évtized, amott meg a három ég feledlken is túl. Nem fáradt még? Elmosolyodik: — Nekem ennyi idő« korban még nem lehet. Kinevetnének a gyerekeim. — S egyszerre tennék? — célzok a hallomásból tudott dologra. — Meglehet, mert ikrek. Á lány Zagyvapálfalván tanít az iskolában, a fiú meg diszpécser a Ganzban. — Nem lett hát bányász; utánpótlás; — Nem.' Tudja,’ a T*-ben megkeadődött visszafejlesztéskor pont Itt nálunk, ahol hajdanán nem volt olyan család, ahol legalább egyetlen ember — ez volt a ritkább — ne a szánból kereste volna a pénzt, nagyon megcsappant a bányászkodásba vetett hit. Elbizonytalanodtak az emberek az itt lá- tottak-hallottak miatt, s most már vasasfalu ez a Mátranovák. Így nem követett a fiam sem, kényszeríteni meg nem volt értelme. Élje azt az életet, amelyet magának kigondolt. Jólesően csap arcul a feltámadó szél, s néhány pillanatig csendben figyeljük az alattunk elterülő falu ‘ impozáns képét. — Jól élnek itt az emberek. — mondja. — És egy valami nagyon becsülendő bennük. Mégpedig az, hogy amit megszereztek, abban benne van két kezük munkája. A szén és a vas adta pénzekből magasadnak ezek a gyönyörű házak, s szalagoznak tízesével a személykocsik. — Magának mije van? — Kocsin kívül, ami soha nem is kell, mindenem. És nagyon jól érzem magam; Ennél nekem több már nem kell. — Kifelé jövet említette: á nyugdíjazásáig már csak három év és néhány hónap van hátrq. És aztán? — Még nem tudom. De hogy semmittevés nélkül nem leszek, az bizonyos. — A népfront? — célozga; tok. — Az is. Meg minden, amí jön. Tettek nélkül hamarább megöregszik az ember. Megint elmosolyodik, s rácsodálkozom : nemigen látni rajta az ötven év elmúltát.1 S hogy nem dicsekvő, érzéke-j lem a minap: másoktól tud-, tam meg, hogy a bányásznap alkalmából Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést kapott..., s annyi kitüntetése van, hogy felsorolni igen hosszú lenne. Karácsony György NÚGRÁD — 1980. szeptember 14., vasárnap 3 t
