Nógrád. 1980. szeptember (36. évfolyam. 205-229. szám)
1980-09-09 / 211. szám
Szabályozók és árintézkedések Hatása az SKÜ-ben Az új szabályozók és az árintézkedések kétségtelenül bonyolultabb feladatok elé állították a gazdálkodó üzemeket. A Salgótarjáni Kohászati Üzemek ennek ismeretében számoltatta be dr. Mészáros Ottót, a gyár gazdasági igazgatóját az ez évben életbe lépett új szabályozók és árváltozások vállalati gazdálkodásra gyakorolt hatásáról. Az új helyzet felmérése nyomán elhangzott, hogy a Salgótarjáni Kohászati Üzemek munkájában beállott dinamikus alkalmazkodás, a gazdasági tényezőkre fordított fokozott figyelem és az elhatározások következetes végrehajtásának a korábbitól eltérő folyama jelzi, hogy mind a központi, mind a helyi gazdaságpolitikai határozatok megalapozottak voltak és a gazdaságosság irányába terelték a vállalati tevékenységet. Az új helyzet arra kényszerítette a gyár vezetőit és dolgozóit, hogy felülvizsgálják és átértékeljék a gazdálkodás korábbi gyakorlatát, a fejlesztési elképzeléseket, fokozzák a gyárrészlegek érdekeltségét a vállalati célok megvalósításában. Szükségessé vált, hogy az igényekhez igazodva növeljék az üzemek önállóságát, javítsák a költség- gazdálkodást és törekedjenek a jövedelmezőség növelésére. Az 1980-ban bevezetett új érmechanizmus olyan követelményekkel lépett fel, hogy rugalmasabban kell alkalmazkodni a világgazdaság megváltozott körülményeihez. A gyár az azóta eltelt időben forintokban is kifejezhető módon érzékelte, hogy a belföldi termelői árak szorosan összekapcsolódtak a világpiaci árakkal és a külső világgazdasági változások közvetlenül hatnak a vállalati gazdálkodásra. A megváltozott ár- mechanizmus a gyár terméPercre beosztotton élünk. Ezért az üzletekben is elsősorban a gyors és pontos kiszolgálást várjuk, s kevéssé tartunk igényt a jóízű terefe- rékre (ami nem biztos, hogy jó dolog, inkább a sietés szabta kényszer). Mégis, a sikeres vásárlás izét is elrontja a fád eladó, aki inkább ninccsel traktál, semminthogy felnyúljon a polcra. Elgondolkodik ilyenkor a naiv vásárló: hál őneki nem érdeke, hogy eladjon? Bizonyára a Nógrád megyei Iparcikk-kiskereskedelmi Vállalat vezetőiben is felötlött e keinek közel 80 százalékát kompetitiv szférába sorolta és ezeknél a termékeknél ez évben már az exportkövető ár érvényesült. A Salgótarjáni Kohászati Üzemekben a világpiachoz igazodó anyag- és energiaár-emelések a gyári termékek önköltségében az első fél év során több mint 262 millió forintos költségnövekedést okoztak. Ez arra ösztönzi a gyárat, hogy minden eddiginél nagyobb gondot fordítson az anyaggal és energiával való takarékos gazdálkodásra. Kiszámolták, hogy minden 1 százalékos költségcsökkentés 30 millió forintos eredmény- növekedést jelenthet a vállalatnak. Ezen túlmenően tokozott figyelmet fordítanak a jövedelmezőbb termékek gyártásának fokozására, de különösen a jól jövedelmező exporttermelés növelésére. Igaz, hogy az alapanyagok és energiahordozók ez évi áremelkedését, a tőkésexport áraiban csak részben tudták érvényesíteni, de az export- munka kellő átgondoltság esetén kedvező hatással lehet a vállalat eredményes gazdálkodására. A gazdaságosan exportálható termékek, mint például a hidegen hengerelt szalagacélok, valamint az ötvözetűén süllyesztékes kovácstermékek eddig mintegy 36 millió forint tiszta vállalati nyereséget hoztak. Ügyelni kell viszont arra, hogy minden exporttermék hasonló gazdaságossággal járjon, mert csakis a nulszaldós, vagy ennél kedvezőbb exportmunka szolgálhatja sikerrel a népgazdaság érdekeit. Sajnos, a kohászati üzemek egyes exporttermékei pillanatnyilag még nem elég gazdaságosak, de a gondos felmérő munkából egyértelműen kirajzolódott a tennivaló. Azt mindenesetre pozitívnak lehet értékelni, hogy a Jobb, mint a mosolycsekk! kérdés, mert új bérezési rendszert vezettek be a megye iparcikkboltjaiban. A lényege: ezentúl nem bérarányosán, hanem szigorúan a végzett munka alapján, pontosan kidolgozott pontrendszer szerint adják a forgalmi jutalékot. Valamennyi eladónál öttől tiz pontig terjedően minősítik a kiszolgálás kulturáltságát, az árukezelést, a vágyár 1980. első félévi tényleges tőkésexportjának forintárszintje a kohászati termékeknél 0,7 százalékkal meghaladja a struktúrának megfelelő belföldi áras értéket. Ez azt jelzi, hogy vállalati szinten teljesült az exportárakhoz igazodó árképzési elv. A gazdálkodásra ható ösz- szes tényezők egybevetése után megállapítható, hogy a gyár ez év első félévi nyeresége eléri a 110 millió forintot, ami a bázisnyereségtől mindössze 3,6 millió forinttal marad el és jelentősen meghaladja az ez évre tervezett nyereség esedékes mértékét. A látszólag kedvező nyereségalakulásból azonban 41 millió forint a készletátérté- kelésekből származó nyereségtöbblet, amely a gazdálkodás más vonatkozásaiban a második fél év során már finanszírozási problémákat jelent. Hogy sikeres legyen a valóságos nyereséges gazdálkodásra való törekvés, ezért legfőbb feladatnak jelölték meg az együttgondolkodást és az egységes szemlélet kialakítását. Emellett azonban biztosítani kell a vállalati ármunka magasabb színvonalra történő emelését. Fejleszteni szükséges a gyár árinformációs és árirányítási rendszerét, amelyben különös jelentősége van az exportárak naprakész nyilvántartásának. A továbbiakban fontos feladat a rugalmas, az élet követelményeihez jobban igazodó értékesítési politika megvalósítása. Különös jelentősége van a gazdaságos tőkésexport-szerkezet kialakításának, állandó fejlesztésének, miután a tőkéspiaci ár közvetlenül hatással van a termékek belföldi árára, így természetesen a gyár nyereségére is. O. B. sárlókkal kialakított kapcsolatot, a vevők panaszának intézését és a boltvezetői utasítások végrehajtását. Egytől egyig olyan sarkalatos szempontok ezek, melyek szerencsés találkozása jelentősen növelheti az üzlet forgalmát. Az öt és tíz pont között kisebb üzletekben is 5—600 forint a jutalékbeli különbség, nagyobb boltoknál ennél is több. örömmel hallottam a hirt, mert ésszerű, célszerű, hatásosnak ígérkező intézkedés. Ezt kellett volna már a mosolycsekk helyett is! — 81. m. — Bérek és teljesítmények KEZDJÜK a közvélemény ellenkezésével is számolva — a nap mint nap tapasztalható konkrét esetekkel. Ami a leggyakoribb: a vállalati középvezetők közül legtöbben úgy próbálnak eleget tenni a teljesítmény szerinti bérezés kívánalmának, hogy különbözőképpen emelik a béreket, de hogy az efféle megkülönböztetés ösztönző-e, azt már nem mindig mérlegelik. Az • egész csak a bérdifferenciálással kapcsolatos jelszó értelmében történik és viszonylag rövid időre szóló alku tárgya, mondván: „ma ti kaptok valamivel többet, de tudnotok kell, hogy a következő alkalommal a többiék kapnak kicsivel többet.” Vagy: Gyakran nem nyúlnak hozzá a laza normákhoz, s ennek alapján nem csökkentik az indokolatlanul magas kereseteket, mondván: egyenlősíteni nem szabad! Aztán: a termelőmühelyek világában jól ismert — különösen a gépiparban — az úgynevezett pótidő utalványozása. S az is közismert, hogy emögött gyakorta semmi más szándék nem rejtőzik, mint a normateljesítmények alapján különböző keresetek lehetséges kiegyenlítése. Ehhez hasonló és építőiparban az a bizonyos „homok”, a szakmabeliek jól ismerik e kifejezést,! ami voltaképpen nem más, mint az el nem végzett munkák elszámolása annak érdekében, hogy a dolgozó annyit keressen, amennyit a művezetője szükségesnek lát ahhoz, hogy az illető a vállalatnál maradjon. Unalomig csépelt példa: a szakképzett és szakképzetlen munkáért járó fizetés közötti, egyre csökkenő különbség. Ami persze megint csak unalomig koptatott érvekkel magyarázható, hogy tudniillik, a segédmunka gépesítéssel történő helyettesítése ma még nem mindig rendelkezésre álló anyagi esz- közök függvénye. Következésképpen, manapság is legkeresettebbek a segédmunkások. S hogy vállalják is a segédmunkát, azért bizony fizetni kell. Esetenként majdnem any- nyit, vagy még többet, mint a szakmunkásoknak. A nehéz körülmények között végzett munka nagyobb arányú gépesítése gyakran ugyancsak anyagi akadályokba ütközik. Logikus lenne tehát, hogy aki ilyen körülmények között dolgozik, az többet is keres, mint akinek kedvezőbbek a munkakörülményei. A valóság pedig az, hogy a normál erőkifejtést kívánó munkakörökben dolgozók átlagbére jóval közelebb esik a hivatalosan megállapított bérkategória felső határához, mint a lényegesen nehezebb körülmények között dolgozók alapbére a saját kategóriájuk felső határához. Nem folytatom a példálódrást — pedig még nem esett szó a vezetők és a beosztottak közötti, egyre szűkülő keresetkülönbségről, az időbéresek körében uralkodó tökéletes béregyenlSségről — szóval nem folytatom, mert ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy a teljesítmény szerinti bérezés meglehetősen logikátlan, sőt: zavaros, kiismerhetetlen képet mutat. Felfedezhető ugyan némi — esetenként nem is jelentéktelen, pozitív megkülönböztetés. Csakhogy ennek vajmi kevés köze van az anyagi ösztönzéshez. Nap- ; iáink bérkülönbségei — a jelek szerint — inkább igazodnak a pillanatnyi munkaerő- helyzethez, az aktuális termelésszervezési gondokhoz, a tervteljesítés rövid távra szóló feladataihoz, mint a valóságos munkateljesítményekhez. S akj oknyomozásra vállalkozik, annak nagyon messzire kell kanyarognia. Többek között a politika területére is, ugyanis a keresetkülönbségek megítélése egyes területeken, munkakörökben — éppen az objektív mérőszámok hiányában — inkább politikai, mint szakmai kérdés. Így aztán az okok aprólékos boncolgatása helyett, inkább csak két — egyébként ugyancsak közismert — tényt kell említenem. Ugyanis: ha egyszer a teljesítmények mérésének adott helyeken és adott munkakörökben nincs objektív mérőszáma, akkor a keresetkülönbségek döntően a szubjektív értékítélettől függenek. Ettől pedig a vezetők többsége mereven elzárkózik. Érthető, ám elfogadhatatlan magatartás. Elfogadhatatlan, mert személyes ítéletek alapján is kell, és lehet a munka díjazásában különbséget tenni, ha a vezető pontosan ismerné beosztottjait, az általuk végzett munkát, és adtitt esetben, cáfolhatatlanul bizonyíthatná a differenciálással kapcsolatos döntéseinek megalapozottságát. Ha a jobb munkáért többet akarunk fizetni — és többet kell fizetni! — akkor ez csakis a gyengébb teljesítményűek rovására történhet, akiknek munkadíja ily módon csökken. Márpedig a vezetők — szinte kivétel nélkül — ezt végképp nem vállalják. Jóllehet, pontosan tudják, hogy nálunk soha és senki nem garantálta a mindenki számára megvalósuló, állandó s legfőképpen a teljesítményektől független reálbér-emelkedést. A gyakorlat azonban — elvi garanciák nélkül is — eképpen alakult (ezért is kell. például a termelőhelyeknek egyre több szociálpolitikai tennivalót átvállalniuk). Idéznem kell itt az MSZMP első titkárának szavait: „Néha elhangzik, hogy a szocializmus építésének a dolgozók életszínvonala állandó emelésével kell együttjárnia. Az ilyen megfogalmazás ellen — mondotta Kádár János, a hajógyárban tartott választási nagygyűlésen — mindég tiltakoztam, hiszen ez nem lehetséges. Fontos viszont a rendszeres életszínvonal-emelés ..Világos beszéd, félreérthetetlen vélemény, s már csak azért is eszerint kellene cselekedni, mert némi reálbércsökkenést épp úgy nehéz érzékelni, mint a kisméretű emelkedést. Van egy bizonyos — persze: nehezen számszerűsíthető — „küszöb”, aminek környékén az egyén és a család még viszonylag érzéketlen, legfeljebb fogyasztási szokásainak némi korrekciójára szánja el magát. MONDOM: korrekciójára és nem lényeges redukálására. S mert az ilyenfajta módosításra amúgy is szükség lenne — tessék csak a meglehetősen eltorzult fogyasztási -szerkezetre gondolni —, akkor alighanem nemcsak szükségszerű, de politikai következményeit bátran vállaló folyamátnak ítélhetjük a bérek most más valóban elkerülhetetlen differenciálását, s ennek velejárójaként egyeseknél a reálbér stagnálását, vagy éppen átmeneti csökkenését. Csakis így képzelhető el a hatékony anyagi ösztönzést szolgáló teljesítmény szerinti bérezés, s minden más megoldás jóvátehetetlen erkölcsi — következésképpen gazdasági — károkat okoz. V. Cs. : üiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiR K emény ezek rónftkája Először a fejüket nézem, a naptól barnítottat, a széltől cserzettet, a ráncos homlokát, aztán meg a lapátnyél végén most megpihent kezüket. A kérges, kemény szorításét, az erektől dagadót. Észreveszik. — Ezt ez a munka teszi, meg a kintlét. No. meg a soksok esztendő — mondogatják. — Most még, hogy jó az idő, csak hagyján. De ha locsog, ha csíp a hideg, ha arcunkba vágja a szél a havat.. Nem szanatórium ez, higgye el. Kanyó István ellenkezik: — Dehogynem! Ha ti is lehúztatok volna nyolc évet az acélgyár lágyítójában, nem ez lenne a szavatok. — Mert — mondja csak nekem —r ha az ember megszereti ezt a munkát, akkor szinte megfizethetetlen az állandó jó levegőn lét. Nem mindig a lúgvagy a savgőz, a por, a fúlla- dás, hanem a jó nagy, egészséges harapások ebbe ni! Kezével, mintha tényleg megfogná, belemarkol a friss szélbe. Útépítők. A KPM megyei közúti igazgatóságának emberei állnak most meg szusszanásnvi ideig mellettünk Ecsegen. vélem, a falu központjában: mert itt van á teilen ben a kocsma, a gyógyszertár meg az ABC-áruház is. A forgalom elől behúzódunk az egyik házfal tövévé, mert veszé- Ivpoen. Printe be nem láthatón lóő'ü neki a faluvégnek itt az út. — No, érezheti — mondja Kanyó István — mennyire kell nekünk magunkra, persze másokra is, vigyázni. Mert hiába ez a sárga munkaruha; hamar koszolódik, meg hiába is viseli magán az ember, ha meggondolatlanul kilép valami elé. Akkor aztán megvan a baj, ami egyikőnknek sem hiányzik, s nem keresi azt semelyikünk. — De ezt a munkát maguknak keresték. — Az már igaz. Senki sem hívott ide minket, magunktól jöttünk. Ki innen, ki onnan. A brigádvezető — mert Kanyó az — az acélgyár után a pásztói téeszből, miként Klagyivik Ernő is. — Én meg — néz rám Géczi Zoltán — a metróépítéstől. — Honnan? — Hát Pestről. Tizenegy évet húztam ott le, mint hegesztő. — S aztán? — Elég volt. Hasznosi vagyok, hát hazajöttem. Onnan lentről, fel, egyből ide, az útra. — Kényszerűségből? — Dehogy! A családból én vagyok a negyedik, aki a KPM-nél dolgozik. — S nagyon jó, hogy hozzánk jött — mondja Egyed József, az igazgatóság, egyes számú üzemmérnökségének vezetője. — Mert univerzális ember. Van vagy... hány szakmája is? — Három! — néz ránk büszkén Géczi Zoltán. — Iv- lánghegesztő, mezőgazdasági gépszerelő és vontatóvezető. Úgyhogy, ha hiányzik valaki a csapatból, sokakat tudok helyettesíteni. Most is én hoztam fel amonnan ide a traktort, de ha kell, rézatom magam az úthengerrel is. Ha nem csal az emlékezete, legalább négyszer volt már Kiváló dolgozó címmel kitüntetett. Negyven-ötven év körülinek nézem, de a látszat most nagyot csal: harminchét még mindössze. — Hát — tárja szét kezét —, ezt tette az élet. Meg a keszon, meg a többi. — S most? — Jól érzem magam itt nagyon... Klagyivik Ernő, «ki negyedik éve a közuti Igazgatóság Kanyó István: Most lettem brigádvezető dolgozója, most, bár lehetne a tizenkettedik is, mert előtte nyolc esztendőt „leszolgált” már az utakon, azt mondja: — Hiszi, nem, mindegy, de én szeretem ezt a munkát. Ha nehéz, ha könnyű, akkor is. — Nyolc év után mégis itthagyta, s ment a téeszbe... — ... Hát, volt akkor egy kis összetűzésünk. De — hagyjuk ezt. Láthatja, ide jöttem vissza. Megszoktam ezt a dolgot, ez az én világom, ezt csinálom szívesen. És tőlem megtudhatja: aki egyszer belekóstolt ebbe az életbe és megszokta. hát vagy végleg marad, vagy ha valami végett mégis elmenGéczi Zoltán a metrótól jött ne, úgyis visszajön ide. Itt van például egy másik brigádtag, az Illés Sándor. Tizenöt év után hagyta itt az igazgatóságot, de csak négy hónapig bírta máshol. Elmondhatná, miért, csak most nincsen itt. Mondom — hangsúlyozza —, hogy mindenki visszajön közénk. Pedig az útépítés, -javítás, -korszerűsítés nem tartozik sem a legkönnyebb, sem a legjobban fizetett munkák közé. És mégis... — Tudja — magyarázza — a brigádvezető és rábólint később szavaira Klagyivik is —, én szeretem, ha jó az út. Klagyivik Ernő: Nálunk hagyomány...' — képek: Kulcsár — Jó a szemnek is, és ha végigmegyek rajta, valamilyen érzés átjár... Benne tudom két kezem munkáját. Kocsija egyikőjüknek sincs... — Mi nem azért csinálunk valamit jóra, mert, hogy magunknak lesz. Ezt így kell csinálni! így szoktuk meg! — mondogatják. Ha minden marad így, idén elérik kitűzött célúkat: szocialista brigáddá avatják őket. És nem a cfmkőrság miatta Karácsony György NÓGRÁD — 1980. szeptember 9., kedd 3
