Nógrád. 1980. szeptember (36. évfolyam. 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
„Tömegkultúra" és „elitkultúra n Vállaljuk a „mobilitást0 A polgári ideológiában az elmúlt időszakban meghonosodott a kultúra „tömegkultúrává” és „elitkultúrává” történő szétválasztása. Ez a szétválasztás részben kifejezi a fejlett tőkés társadalomnak a kultúra fejlődésére gyakorolt ellentmondásos hatását, másrészt elméleti magyarázatul szolgál a valóságos kulturális folyamatok megértéséhez. A marxizmus és a polgári Ideológia alapvetően ellentétes módon próbálja megmagyarázni a kapitalista fejlődésnek a kultúrára gyakorolt nyeit elégíti M, s egyben nagy- lés antinómiája) részben meg- mértékben konzerválja, meg- maradnak, újratermelődnek felelően alacsony szinten tart- és csak a társadalmi fejlődés ja azt. A „tömegkultúra” hosszú történeti folyamatá- ugyanakkor nivellál is, igyek- nak szükségszerűségével ol- szik átlagízlést kialakítani, dódnak meg. ízléskultúránk, megszüntetni az egyes társa- differenciált, minthogy dif- dalmi rétegek közötti ízlésbe- ferenciált társadalmi struk- li különbségeket is. Ezért lát- túránk is, így a kulturális szólag hallatlanul demokra- termelés és fogyasztás szük- tikus is, hiszen a „tömeg- ségszerű szintjei tovább lének” szól, kielégíti annak teznek. De míg a fogyasztói „jogos” igényeit. De ugyan- társadalom „tömegkultúrájá- akkor igyekszik kiirtani a nak” alapvető célja a kritikai kultúrában meglevő kritikai magatartás elvetése, a társa- elemeket, igyekszik — Mar- dalmi folyamatokra való fi- cuse szavaival élve — „egy- gyelés kiirtása, a szocialista dimenziójúvá” tenni az embe- társadalom célja ezen magari gondolkodást. Holott a tartási formák erősítése. Te- hatását. Marx világosan lát- kultúrának és főleg a művé- hát nálunk a polgári érte- ta, hogy a tőkés termelés el- szetnek elidegeníthetetlen lemben vett „tömeg”-és „elit”folyamatokat tulajdonsága a valóságra va- kultúrának nincs meg a szoló állandó rákérdezés, a tár- cializmus céljaival és feladalentmondásos hoz létre a kultúra, s elsősor. ban a művészet termelésében, sadalmi jelenségek állandó taival magyarázható értel- i * - kritikus szemlélete és az íté- me. Nálunk legfeljebb réteg„tömegkultúrá- kultúrák különböző szintjei- tulajdonságok ről lehet beszélni, amelyek A kultúra és a művészet tér- ______ m ékei a tőkés társadalomban letalkotás. A áruvá válnak és ezzel ön- baj,» eze[c a maguktól Idegen értékrendbe megszűnnek, így maga a kul- különböző fogyasztói igényekerülnek. ami elkerülhetetlenül a művészi alkotófolyamat válságához és egyben a művész és a közösség hagyományos viszonyának felbomlásához vezet. A műalkotás — bekerülve a tőkés rendszerébe — már nem képes azokat a közösségösszetartó funkciókat amelyeket az előző betöltött. De ugyanakkor a művészet mégis igényt tart erre a funkcióra, nem mond le eredendően közösségformáló és összetartó küldetéséről. S a kettősség — a valóságos folyamatok és a művészet önbecsülő vágyai — a művészet és a kultúra látszatkettősségét hozza létre. Az a művészet, amely belenyugodott a megváltoztathatatlannak v<§lt társadalmi fo. lyamatok szükségszerűségébe. elfogadta a „tömegkultúra” értékrendjét. Az a művészet pedig, amely fellázadt ez ellen, s tisztán a belső értékeivel tékelődmi — „elitkultúrává” változott. t. túra a fennálló viszonyok két elégítenek ki, mindig burkolt apológiájává, a kriti- fenntartva a célt a „magakai szellem megszüntetőjévé sabb”, értékesebb kulturális válik. szinthez való közeledésben, vagyis tudatosan vállaljuk a Az „elitkultúra” látszólag kulturális „mobilitást”, az termelés védelmezi a művészet és kul- előrelépést, ellentétben a----túra született jogait, de miv ei a valóságos társadalmi fo- ;.tom^kultura” mvellaló és betölteni, lyamatbkon kívül és csak an- konzerváló hatásával, korokban nak ellenében működhet, hatásszférája leszűkül, s legfeljebb csak egy szűkebb értelmiségi réteg igényeit elégítheti ki. Mivel társadalmi bázisa és hatása végtelenül leszűkül, úgy önmaga a fennálló társadalom számára is veszélytelenné válik: csak beavatottak kódolhatják üzeneteit. A kultúra kettőssége így végső fokon a kultúra eredeti funkcióinak kimerülését és lehetetlenülését jeleilti. Művelődés és periféria Milyenek a boszorkányok? Erre a kérdésre egyetlen újságolvasó sem tudna felelni. Legfeljebb elmosolyodik, vagy bosszankodik rajta — ki-ki vérmérséklete szerint—, esetleg arra gondol: micsoda ostobasággal hozakodnak elő az újságírók. Aki nemrégen került ki az Iskolából, bizonyára úgy válaszol a fenti kérdésre: Boszorkányok pedig nincsenek, ezt már Könyves Kálmán királyunk törvénybe iktatta csaknem 900 évvel ezelőtt. Annak viszont alig néhány hete, hogy a télevízióban filmet mutattak be egy isten- hátamögötti faluról, s abban egy 90 év körül botorkáló öregasszonyról, akit a községbeliek többsége ma is boszorkánynak tart. Méghozzá nem csak az idősebbek, akik annakidején írni-olvasni is alig tanultak meg, hanem életük delén járó férfiak, nők, sőt gyerekek is. Nem csupán szórakoztatásnak szánták a filmet. Figyelmeztetés volt az. Elsősorban arra figyelmeztet, hogy nagyon sok még a tennivaló a kis falvak, a közlekedési és kulturális „főútvonalaktól” távol eső helyek művelődése terén. Arra, hogy a közművelődés szépen sorjázó statisztikai adatai bármennyire igazak, az átlag sok mindent eltakar. S nem is jótékonyan. A fejlett tőkésviszonyok nem marxista kritikusai — Marcuse, Galbraith, Mills, Gror művészet és mások — igyekeztek felakart ér- tárni a fogyasztói társadalomnak a kultúrára gyakorolt romboló hatását, de nem láttak megoldást a kultúra ere- A fejlett tőkésországok tö- deti egységének helyreállítá- megtermelésének fokozódá- sára. A marxizmus abból ingával, az ún. fogyasztói társadalom feltételei között a „tömegkultúra” lehetőségei és a fennálló társadalmi státus quo-t védelmező funkciói megnövekedtek, hiszen a kuldul ki, hogy a tőkés társada^ lomban végletekig kifejlődő «lidegenedési folyamatok, így a kultúra elidegenedése történetileg feloldhatók. A kommunizmus, mint a visszavéturális piac nagymértékben tel nagy történeti korszaka megnőtt, az itt kialakult tömegigényeket ki kellett elégíteni: A kulturális ipar nagymértékben és elárasztotta vei a fogyasztót. A „tömegkultúra” az átlagember esztétikai és művészeti igéfeloldja a fejlődés antinómiáit. Azonban ez a fejlődés valóban csak történeti lépték, felduzzadt pen képzelhető el. Hiszen a termékei- szocializmusban a kultúra előbb vázolt ellentmondásai (a kultúra és árutermeKISS ATTILA RAJZA Sok, gazdaságilag nálunk előbbre tartó országnál jobban állunk kulturális érdeklődés dolgában. Magasabb a műveltségi színvonal — átlaga. Csakhogy ezen belül a csúcsok igen magasak: több ezer városi — beleértve természetesen a kisvárosokat is — család minden egyes tagja jár színházba, kiállításra, koncertre, vásárol könyveket, festményeket, hanglemezeket. További százezrek vesznek részt aktívan vagy passzívan a kultúra valamely ágának művelésében, ideértve a csak könyvtári könyvet olvasókat éppen úgy, mint azokat, akik például né- pitánc-csoportban segítik a közművelődést. De az átlag mégsem azonos az általánossal. A kiemelkedő csúcsok mögött még — ha nem is mindég vagyunk hajlandók tudomásul venni — mély hullámvölgyek vannak. Mint például az a falu, ahol a lakosság nagy többsége szentül hisz a boszorkánymesében. Lehet, sőt kell is az egyéni felelősséget keresni az ilyen elmaradottság mögött. A tanítóé, akinek nem sikerül eloszlatnia a ködöt, talán azért, mert egyedül kevés hozzá az ereje, A papét, akire ilyen helyen sokan hallgatnak, s akinek humanitásból is kötelessége a boszorkányhírbe került öregasszonyt megvédeni. A közvetlen környék értelmiségének felelősségéről is szólhatnánk, hiszen a diploma nemcsak falidísznek való... Ám mindezeknél többről van szó, s mindenekelőtt azért, mert a „boszorkányos” falu nem egyetlen a maga nemében határainkon belül. A kis tolnai faluban nincs művelődési ház, pedig vannak fiatalok, akik szívesen végeznének érte társadalmi munkát is — s talán másutt meg lehetne takarítani azokat a forintokat, amelyekre ilyen helyen hallatlanul nagy szükség lenne. Egyetlen baj, gond, probléma sem szűnt meg még azáltal, hogy nem beszéltünk rólá. Mondjuk kJ hát most is nyíltan: vannak még a köz- művelődésnek olyan fehér foltjai az országban, amilyeneknek tulajdonképpen nem is volna szabad lenni. Akadnak falvak, ahová alig egy-két újságot visz a postás — sahol az alkoholfogyasztás abszolút számokban is magasabb, mint ötször annyi lakosú városé. Kétségtelen, hogy a fehér foltok megszüntetéséhez nagy és önzetlen, olykor önfeláldozó kulturális munkára van szükség, hiszen hasonlíthatatlanul könnyebb egy kisvárosban, nagyközségben akár tucatnyi, különböző színvonalú rendezvényhez közönséget szervezni, mint elmaradott helyen egyetlenegyszer bemutatni valamit a kultúra vívmányaiból. Olykor rossz utakon nehéz körülmények között lehet csak eljutni ilyen helyekre — hiszen a műveltségi elmaradás általában éppen a nehezen megközelíthetőségből adódik —, de mégis kell. S ha nem is lehet mindég a múltra hivatkozni, jó emlékezni és emlékeztetni rá: a felszabadulás utáni első években ezernyi helyre jutott el a kultúra ennél sokkal nehezebb körülmények között, s a mai eredmények a bizonyítékai, hogy sikerült gyökeret vernie. Lehet azon vitatkozni, hogy mivel kezdjük. Talán először elegendő egy hangulatos ma- gyarnóta-est, operett-összeállítás vagy bármilyen „köny- nyű” műsor, esetleg a fiatalok számára némi modem zenével fűszerezve. Lehet útibeszámoló vetített képekkel vagy szinte bármi, ami alkalmas az érdeklődés felkeltésére. S ha eleinte csak nyol- can-tízen érdeklődnek, bízni kell abban, hogy legközelebb kétszer, egy év múlva akár tízszer annyian lesznek. Mindent lehet, szabad — csak lemondani nem. Bármilyen „istenhátamögötti” az a község, bármennyire elevenen élnek még benne a babonák, akármilyen sok jele van még a sok' évszázados elmaradottságnak — minden falu vagy akár még kisebb lakott hely része az országnak. S éppen ezért része kell, hogy legyen a közös népi kultúrának is. A közművelődés törvényben előírt fejlesztése rájuk is vonatkozik, s ez már törvénynél is több: a kultúra terjesztőinek legbenső, lelkiismereti kötelessége. A felszabadulás óta két nemzedék nőtt fel. S ha még ők is hisznek nevetséges babonákban vagy a „no- habor”, a kocsma egyedül üdvözítő voltában — az a művelt emberekre vet rossz fényt. Elsősorban azokra, akik közvetlen közelükben élnek, s tudomásul veszik az elmaradottságot. De tágabb értelemben mindenkire, aki tehetne valamit a „kultúra perifériáinak”. felszámolásáért. Mert kiemelkedő műveltségi eredményeinkre is csak akkor lehetünk joggal büszkék, ha az átlagműveltségből — általános és mindenkire kiterjedő műveltség lesz. V. E. Miiiimiiimiiimiiiiii uiiiiuuuuumi írj ujjuiiiiuv iJftonjarö Terek és jelképek Talán semmi túlzás nincs abban, hogy Salgótarján lakásépítésben, városszerkezet-változtatásában, sokoldalú urbanizálásban elért eredményeit mégiscsak o sokat emlegetett, sokak által megcsodált főtér koronázza meg. A városközpont — amelynek nyugati oldala a következő években tovább épül, s amelynek egész környéke egyazon igényt és szándékot reprezentálja: szépet, lakhatót, modernet a régi helyén! Ilyenformán igaz az is, hogy a tér városszervező erő. Más szóval, jelképe mindannak, ami a városban történt, ami a fejlődés érdekében végbement, és amely a következő években, évtizedekben várhatóan az élet minőségének javításában bekövetkezhet. Jelképe — bármilyen — a tér a városi tudatnak. Annak. amely sok ezernyi embert. intézményeket, hivatalokat. vállalatokat és kereskedelmi cégeket egyazon környezetben városivá, salgótarjánivá tesz; ami másoktól megkülönböztet: ami a tér reprezentáltságában csupán feltételezhető — már ami a városi tudatnak a létezését illeti... Érdekes azonban az is — mennyi kritika érte már ezt a teret, s viszonylag rövid fen- állása óta milyen „hányatott sors” jutott (kétszer épült iTiep) osztályrészéül. Mennyi ért°‘l''"ség, türelmetlenség, me ........i dicséret, mennyi elm *rj-Muiás, mennvi javaslat és mennyi erőfeszítés (a pénzről most ne essék szó!) nyomán lett olyan, amilyen ma. Amely ‘ nélkül a város úgyszólván, egyetlen, kibírhatatlanul zajos útcává zsugorodna, „jelkép nélkülivé” válna az ittlakó. Mert ez a tér — csakúgy mint minden tere a világnak, a városoknak — jelkép maga is, a sokat és sokféleképpen emlegetett fórumok egyike. Van-e ehhez mérten valódi becsülete? Van-e hathatós védelme? Egyáltalán, ki védje meg a teret? Ha önmagát nem tudja megvédeni, mert nincs és nem is lehet bekerítve. A tér védelemre szorul. A gyakorlat ezt látszik bizonyítani. Alig készült el „legújabb kori” formájában, méltón reprezentálva mindazt, ami városépítésben történt — máris sorra feltöredeztek süttői márványból kifaragott kőlapjai. Nemreg egész szakaszokat kellett kicserélni, nem elhanyagolható költséggel, munkával. Ki védje meg a teret a sok ezer kilogrammos „nyomóerőt” képviselő teherautóktól, a rázuhanó betontömböktől, például a szabadtéri szobor- kiálllítások megrendezésének idején? Milyen védelmet szavatolhat mondjuk a városi tanács, vagy a téren prosperáló intézmények, vagy akár a kérdésben legilletékesebbnek megnevezett közlekedési rendészet; a rendőrség? Kizárólag a tények jelentenek valamit. Az óhajok, a kollektív felkiáltások (a sajtóban jó néhány írás foglalkozott már ezzel a problémával), a körbemuto- gatás aligha számit bármit is. A kérdés nem csupán azért időszerű éppen most, mert a legutóbbi nagyszabású rendezvény újabb repedésekkel „gazdagította” a márványfe- iületet, hanem mert o tér napjainkban tovább épül. Folytatásában egészen a Pécs- kő utcáig hasonló igényű, azonos minőségű jelképe lesz a városnak. Bacsó Péter Virágú elvtársával szólva: „most ne nyissunk vitát” erről az újabb kiegészülésről, s különösen ne arról a munkatempóról, amely ezen a területen megnyilvánul (vagy alig nyilvánul meg). Sokkal fontosabbnak látszik a tényeket sorra venni. Elsőként a téren különben jó helyen levő könyvüzlet áruellátásának gyakorlatát szükséges említeni, amelyről gyorsan el kell mondani, azt is. hogy az üzlet odahelyezése egyszerre volt helyes és helytelen döntés. Maga az üzlet, a megközelítés oldaláról nézve, a lehető legjobb helyen van. Két év múlva az új szolgáltatókomplexumhoz csatlakozik, helyét átveszi a művelődési központ. (Ugyanez vonatkozik a Képcsarnokra is; az utóbbi rövidesen elköltözik a térről.) A könyvek szállítása, semmilyen más irányból nem történhet, mint a tér szélén, vagy a téren keresztül. Igaz, ebben a munkában gondosan járnak el maguk a szállítók (kis furgonnal), de példás az üzlet személyzetének igyekezete is — kíméli a teret még áldozatok árán is! Más súllyal (szó szerint érthető!), esik latba a közkedvelt szabadtéri szoborkiállítás évenkénti megrendezése. A legutóbbi tényeket a városi tanács szolgáltatta: a rendezésben felelős művelődési központ nem vette igénybe azt a villamostargonca-„par- kot”, amelyet pedig az öblösüveggyár a tanács felkérésére felajánlott (?!) Pedig ügy, esetleg, jól megválasztott időben, nagyobb figyelemmel és áldozattal megoldható lett volna a súlyos betonalapzatok, szobrok szállítása a tér szélétől a felállítás pontjáig. Az „eredmény” jó néhány összezúzott márvány, megszámlálhatatlan repedés, amelyből később keletkeznek gödrök. A „salgói sebesség” játéktere is a méregdrága főtér volt a közeli napokban. A sátrak, emelvények, különféle, eszközök, állványzatok feles elszállítása során számos teherautó, pótkocsis teher- mostrum fordult meg a téren. (Rendszámokkal kívánság szerint szolgálhatunk). Alighanem hovatovább tarthatatlan lesz bizonyos „össztársadalmi érdekre” gondolva, vagy netán' hivatkozva minden gátlás nélkül, minden tiltást mellőzve, különengedélyre számítva, bármit úgy megrendezni ezen a helyen, hogy akkor és ott a legsúlyosabb tehergépkocsik szabadon forgolódjanak! És ugyan, hol vannak ilyenkor azok. akik a tér átépítésekor jogos kritikaként gyakorta elmondták: „építsék fel gyorsabban, ha már ilyen sokba kerül, és ha már ilyen reprezentatív formát ölt!?” Ki védje meg a teret? Ki a „hatóság”? — erre a kérdésre válasz egyfelől az a tény, hogy a tér teljes kiterjedésében ugyanazon közlekedési rendszabály alá tartozik, mint például a járda, amelyen a gépkocsiforgalom teljességgel kizárt, amely így kizárólag a rendőri szervekre tartozik. Maga a tanács (tapasztalatai és szándéka szerint) e kérdésben igyekszik szorosabbra fűzni a kapcsolatot a rendőrséggel. . Fokozottabban igényelve a tér folyamatos figyelemmel kisérését, mondhatnánk így is — védelmét. De elvárható-e csupán a közlekedés biztonságára felügyelőktől ez a rend? Nincs-e felelőssége mindazoknak, akik bármilyen céllal-okkal oda fuvart rendelnek, vagy oda fuvart bonyolítanak? Az előbbihez hasonló, pontosabban mindenben megegyező tartalmú kéréssel fordult, tudomásunk szerint, a városi tanács illetékes osztálya például a Volán Vállalathoz is. Jelképe lehet a tér a kollektív közönynek, vagy a közös felelősségnek egyaránt. És az igényességnek is. Részlet egy szaktanulmányból, amelynek szerzője Jane Jacobs: az utca, a tér biztonságához pontos elválasztó vonalra (képzeletbelire) van szükség és az utca, a térbeliek „szemére”. Vagyis az utca és a tér biztonságát ((épségét nemkülönben!) elsősorban nem a rendőrség szavatolja, hanem a finom, önkéntelen ellenőrzés, amelyet maga a lakosság gyakorol. Persze, szerencsés esetben. T. Pataki László NÓGRÁD - 1980. szeptember 7., vasárnap 7
