Nógrád. 1980. szeptember (36. évfolyam. 205-229. szám)

1980-09-06 / 209. szám

I FELMENETBEN Az acéltámoknak Is jelentős szerep jut a frontfejtések biz­tosításában. Barta Gyula frontmester az acéltám és süveg- gerenda beállítását végzi. Messze mögöttünk már a front dübörgése, csak a ven­tillátorok sűvítése hallik. meg a mellettünk elrohanó csillék kerekeinek csattogása, s mi műszak végeztével tel­teié tartunk: ki, a napfényre Barta Gyulával a tiribesi frontmesterrel. Gumicsizmás lábaink alatt ir. eg-megroppannak a lehul­lott széndarabok, s hátun­kon érezzük az izzadtságtól átitatott ing anyagának ta­padását. — No. ez a nap is meg­volt — mondja az ötvenegy esztendős mester. — És foly­tatja — szerencsére jól telt el. Igaz, nehezen vagyunk, mert pillér visszafejtést vég­zünk ott a hatos ereszkében, de hál’ istennek, azon a ki- lencvenméteres homlokról egyes telepi, jó szén jön le. — Pedig nem könnyű a munkájuk... — Láthatta. Régi, felha­gyott rész volt ez, hajdani vá­gatokat harántoltunk, úgy, hogy csak a kézi fejtés me­het, igaz, hidraulikus tárnok biztosításával. De nem szá­mít ez nekünk, csak a terme­lés menjen. Hiszen tudja: na­gyon kell a jó szén. Az aknaszáj felé érkezve, észrevehetően lassulnak lép­teink, s igencsak neki kell dőlni, hogy talpon maradjunk a behúzó légvágat levegőjé­nek taszításában. — Elfáradt, ugye? — ...Hát, nem ma kezdtem a bányászkodást. Éppen csak tizenhat éves lettem, amikor már csillés voltam Karancs- kesziben. Kellett a pénz, mert nyolcán születtünk — igaz, sajnos, hárman meghaltak közülünk —, de egyébként is. .. Jó apám is lehúzott negy­ven évet ott, a karancsvölgyi bányákban. — Akkor, maguknál ha­gyomány a bányászkodás. — Most már igen. Mert ekkoriban apám igencsak le akart beszélni róla. Mindig azt mondogatta: Fiam, min­den legyél, csak ilyen föld alatti vakond, mint én, ne! — Eszerint: nem volt fo­ganatja az intelemnek. — Láthatja. Barta Gyula a keszi bánya bezárása után, 1953-ban ke­rült Tiribesre, a rákövetkező évben vájár lett, tizenhetedik esztendeje meg csapatvezető. — Hát — tűnődik — sok nehéz-kemény percet átéltünk már. De soha, életem egyet­len gondolatában sem bán­tam meg, hogy ellenszegül­tem az apai szónak. Megta­láltam a számításom, s jó együtt dolgozni ezekkel az emberekkel. Mert tudja — nem zagyva beszéd ez — olyanok vagyunk mi, mint egy nagy család. Ismerjük jól egymást, szinte egymás gon­dolatait is tudjuk már. S ez nagyon jó dolog. No, meg az is, hogy a bánya vezetősége tudja, hogy ránk mindig szá­míthat. Nekünk ez az éle­tünk, a szerelmünk. Ez a piszkos-mocskos-veszélye- sen kemény dolog. Szakonként harmincketten küldik felszínre a szenet a Dózsa György nevét viselő, a Vállalat kiváló brigádja cí­met két ízben elnyert kollek­tíva tagjai. — De, ahogy hallom, ma­gának már nem sok ideje van hátra közöttük. — Igaz: vészesen közeledik a nyugdíj. De hát ez az élet rendje. *4­— S aztán mi lesz majd? — Egy biztos: munka nél­kül akkor sem leszek sosem. A tétlenség elpusztítana. Míg a kasra várunk, hogy beszállhassunk, mondom né­ki: szívesen rágyújtanék már. Nevet rajtam, s vállon ve­reget: ő sosem dohányzott... Hallani még róluk Hű, de sokszor Is állt a képzeletbeli reflektorok ke­reszttüzében a ménkesi Lenin- brlgád. Ami nem is csoda, hi­szen mióta 1964-től így együtt vannak — előbb Fekete Jó­zsef, aztán Szabó Endre, majd most Nagy Pál Máté vezeté­sével — egy alkalommal vol­tak a Szakma kiváló brigád­ja, két ízben a Vállalat kivá­ló brigádja, aranyjelvényeik­nek pedik szinte se szeri, se 6záma. Ebben az évben viszont ke­veset hallani róluk. Mondom is Nagy Pál Má­ténak, akit csak hosszas, ka­nyargós út végén találunk meg, dorogházi lakásán, ép­pen műszakra készülődve. — Hát, szentigaz: most je­lentősen lemaradtunk vállalá­sainktól. A helyzet már az év elején, amikor megtettük a tavalyinál is nagyobb válla­lást, sem volt valami rózsás. Aztán meg... Jobb róla nem is beszélni. Pedig, higgye el, mi minden tőlünk telhetőt meg­tettünk, De hát olyan rettene­tesen nehéz geológiai viszo­nyok, széntelep-elvékonyodás, meg minden rossznyavaja kö­zepette képtelenek voltunk annak teljesítésére, amire vál- la.'koztunk. S gondolja, en­gem, az örök optimistát ez nem bosszant...?! Ősz hajába túr a kemény bányász, s elgondolkodik. Homlokán még a ráncok is összefutnak, arcvonása js meg­keményedik, hogy végigmond- ja a fentebbieket. — Pedig — bizonygatja is­mételten — mi iszonyúan aka­runk mindahányan. Miként most is: az álfái-részben ak­kora dőlésbe szereljük be az M—87-es önjáró frontbiztosí­tó berendezést, amelyre nem tudom, a bányászkodás törté­netében volt-e már példa Iszonyú munka, s most végre mégis kezdek elégedett lenni. Mert egyelőre minden úgy megy ott, ahogyan eltervez­tük. És bebizonyítjuk: ha a technológiai fegyelmet szigo­rúan betartjuk, elképzelése­ink igazolnak minket... Pedig hányszor a fejemhez vágták már a vezetők is az önfejű optimizmusomat. De engem és társaimat js csak egyetlen do­log érdekel: hogy mennél job­ban menjenek már végre a dolgok nálunk is. S ez nem önös érdek. Ezért is hallgat­nak véleményünkre. A 47 éves brigádvezető 1957. tői dolgozik Ménkesen. Volt már a Bányászat kiváló dolgo. zója, három alkalommal Ki­váló dolgozó. — S most belecseppent az üröm az örömbe? — Szó sincs róla! Az év­közben! sikertelenség még ke­ményebben ösztönöz. S elhi­szi? Néha a rosszban is van valami jó, s öröm, ha az em­ber túlteszi magát a nehéz­ségeken. — A nyugdíjig, hisz’ messze van még, sok mindenben le­het még része... — Igen. Egyet viszont büsz­kén elmondhatok magamról: soha, a legnehezebb pillana­tokban sem bántam meg, hogy ide jöttem, s egyetlenegyszer sem foglalkoztatott a gondo­lat, hogy itt hagyjam a bá­nyát. Zakóját veszi már, készül a buszhoz, s csak úgy menet­közben módja: — Hogy idén nem leszünk sikeresek, immáron bizonyos. De majd jövőre... És tudja, mi még egy másik nagy örö­möm? Hogy jönnek a fiatalok már a bányába. A múlt hó­napban elővájási KlSZ-brigád alakult. Ügy hogy, nem népte- lenedik el, míg fennáll, ez a bánya... Az Ember, akivel arra­felé jártamban gyakorta találkoztam, hiszen ha nem volt sichtában, ott tett­vett az út melletti kiskert­jében, vagy csak nekidűl­ve a kerítésnek élvezte a napfényt, a friss, a he­gyekről leszaladó szélfu­vallatok arcot barnító ere­jét. Ezt tette legszíveseb­ben, hiszen élete nagy ré szét töltötte már el eddig a föld alatt. ...S mellette elmentem­ben mindig megállított né­hány mondat erejéig, hogy beszámoljon arról: hogyan állnak a dolgok a kányási frontokon. S ezt mindig megtette, csak egyetlen­egyszer nem. Csak neki­dőlt a kerítésnek, mere­ven nézett maga elé, s kö­szöntésemet is csak maga elé mormolt szavakkal vi­szonozta. Tegnap megint arrafe­lé vetődött utam, s az Ember lelkesen számolt be a fronti történésekről. Amit csak egyetlen alka­lommal nem tett meg. Aznap temette feleségét! „Kérhettem volna abban a minútomban, hisz’ meg­van már az időn, de, ho­gyan is tehettem volna. Épp most, hogy magamra maradtam... Meg egyéb­ként is: míg el nem kül­denek, ott maradok a fron­ton. Mert az az én életem már. S dupla lett volna a fájdalmam..." Keményen szorítottam meg nagy, kérges kezét... A harmincadik tiszteletére Hogy rohan is az idő, mondta a minap kissé elkeskenyedve ismerősöm, s a miért­re sem várva folytatta: hát már most meg­érem a harmincadik bányásznapot. S baj ez? — kérdeztem. Dehogy: öröm, hogy erő­ben, épségben, egészségben ünnepelhetek. Igen, ó is ünnepelhet. Százhúszezer magyar bányász között ölt­heti magára ma díszegyenruháját, amire na­gyon büszke, s tűzheti ki mellére kitünte­téseit. Mert az nem fitogtatás: annyi esz­tendő után már így dukál. A csaknem hatezer dolgozót számláló nógrádi bányásztársadalom ma ünnepel. Ma­ga mögött tudva a kemény esztendő heteit, hónapjait, s bizakodással tekintve a jövő elé. Mert a hajdani hőskor, a felszabadulást követő nagy széncsaták, majd , a bányászat visszafejlesztését követő elkedvetlenedés után most ismét fellendülőben van a szén­re, mint igen fontos energiahordozóra tar­tott igény. Egyre fejlődő népgazdaságunk­nak mind nagyobb mennyiségben van szük­sége rá. S ezt tudják, érzékelik Nógrádban is. Ott, az országnak azon a vidékén, ahol, szinte a lehető legmostohább körülmények, állandó veszélyek közepette kerül ki a fe­kete gyémánt. A Nógrádi Szénbányák dolgozóinak túl­nyomó hányada azonban mégis vállalja a nehézségeket, a még mindig nehéz fizikai munkát, amelyet az egyre fokozódó gépesí­tés, korszerűsítés sem tud teljesen megszün­tetni. Hősök ók? Régebben illettük őket e szavakkal, ma azonban minden egyes megkérdezett csak a fejét csóválja az immáron furcsának tűnő kérdésre: nem! Mi csak a kötelességünket teljesítjük. Igen, ezt teszik ma, s holnap is. S ehhez kívánjunk nekik a harmincadik bányásznapon jó erőt, egészséget és — Jó szerencsét! Hol tart, merre halad a medenee szénbányászata ? Interjú a vállalat vezérigazgatójával Az évenként megrendezésre kerülő bányásznap mindig jó alkalom arra, hogy a napi munka sodrásában pillanatra megálljunk, s időt szakítsunk egy kis számvetésre, a tanul­ságok megszívlelésének és az újabb erőfeszítések szükséges­ségének jegyében. Ezekkei a gondolatokkal kerestem fel Zsufía Miklóst, a vállalat ve­zérigazgatóját és megkértem, hogy válaszoljon kérdéseimre. — A XXX bányásznap egy­beesik a mostani tervciklus utolsó esztendejével. Kérem, röviden tekintsen vissza az eddig megtett útra. — Az ötödik ötéves tervi feladatainkat a megyei párt­végrehajtóbizottság 1974. szep­temberében hozott állásfogla­lása határozta meg. Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy összességében teljesítettük termelési, műszaki fejlesztési, valamint a szociális ellátottág javítását szolgáló céljainkat. Minden évben egymillió ton­nával több szenet adtunk, a gépesítést jellemző mutatók­ban pedig elértük az országos átlagot. Ugyanakkor lénye­gében megszűnt szociális lé­tesítményeink elavultsága. Az eddig bekövetkezett fejlődés jelenleg is sok ellentmondást takar. Például nem tudtuk teljesíteni kutatási, feltárási, fejtés-előkészítési progra­munkat. Kutatási programunk­tól alapvetően pénzügyi okok miatt maradtunk el, míg a feltárásban és fejtés-előké-. szítésben a vártnál nehezebb geológiai viszonyok mellett, vállalaton belüli szubjektív tényezők is közrejátszottak. Az előkészítésben bekövet­kezett lemaradás kedvezőtlen hatása jelentkezett a terme­lés elmaradásában. Az egy­millió tonnás évi tervet csak a külfejtés megnyitásával tudtuk teljesíteni. Sajnos a gépesítésben bekövetkezett je­lentős előrelépés sem hozta meg a várt eredményt. Ellen­kezőleg: több területen a szén minőségének romlásával járt együtt. A szénen kívüli te­vékenységben pedig minden évben a tervezettnél nagyobb eredményt értünk el. Jelen­tős fejlődés következett be a pólustekercsgyártásban. Ma már magas szakmai követel­ményeket tanúsító forgórésze­ket állítunk elő az NDK ré­szére. Magyar szabadalom alapján megkezdtük a nagy érdeklődést keltő pályaudvari vagonvontatók előállítását. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság segítségével folyik az NSZK importot kiváltó pán­célkaparó teknők megvalósítá­sa. Az erőfeszítések ellenére sem sikerült azonban megol­dani a hidraulikus szerelvény­gyártást Kisterenyén. Jórészt ez utóbbi miatt nem vagyunk elégedettek ez irányú fejlesz­tési programunk végrehajtá­sával sem. Ezért további erő­feszítéseket teszünk a vezér­termékek bevezetése érdeké­ben. — Korábban az elöregedés veszélye is fenyegette megyénk szánbányászatát. Milyen válto­zások történtek? — Sok intézkedés szolgálta a fiatalítással összefüggő fel­adatok teljesítését. Ide sorol­hatom a gyermekintézmények­kel kötött szerződéseket, az ösztöndíjjal végzett tanulók munkába állítását, a saját ok­tatási bázis és munkásszállí­tás létrehozását, a fiatalokat segítő bérintézkedéseket. Si­került megállítani az elörege­dés folyamatát, az V. ötéves terv éveiben növekedett a fi­atalok aránya. Nagyobbak le­hetnének eredményeink, ha a bányászlakás-akcióban az V. ötéves terv évei alatt megépí­teni tervezett lakásokat meg­kaptuk volna. A mostani öt­éves tervben előirányzott 239 bányászlakásból Nagybátony- ban, alig néhányat kaptunk Ez komoly feszültséget okoz. — Mi jellemzi a vállalat je­lenlegi helyzetét? — Az előzőkben ismertetett negatív jelenségek megállítá­sára tett erőfeszítések. Fel­sőbb szerveink, megértve a szénvagyonkutatásban jelent­kező gondjainkat, erre az év­re annyi pénzt biztosítottak, mint a jelenlegi ötéves terv eddig eltelt időszakában. Leg­fontosabb feladatunk, hogy a kutatási, feltárási és fejtés­előkészítési céljainkat mara­déktalanul teljesítsük. Ennek a feltételei minden nehézsé­günk ellenére — megvannak. A szoros pataki és ménkesi ak­naüzemben bekövetkezett fej­tési gondok miatt előrelátha­tólag 65—70 ezer tonnás le­maradással kell számolnunk, Kánvás-aknán a szén minősé­gének javítása érdekében olyan technológiát kell kiala­kítanunk, amelyeknek segítsé­gével elfogadható minőségű szenet tudunk biztosítani. A pőlyosi külfejtés többletterme, lésének növelésével pedig egyikszünk ellensúlyozni a má­sutt kiesett termelést. — A Magyar Szénbányásza­ti Tröszt nemrég Salgótarján­ban tartott igazgatói tanács­ülésének állásfoglalása alap­ján merre halad majd a vál­lalat most és a jövőben? — Folytatjuk a medence szénvagyonának intenzív ku­tatását és biztosítjuk, hogy a következő két ötéves tervcik­lusban legalább az évi egymil- ló tonnás termelési szintet el­érjük. A tröszti állásfoglalás­nak megfelelően nem a gépe­sítés színvonalának mérséklé­sével, hanem a medence adottságaihoz jobban igazodó gépparkkal kell megvalósíta­nunk a szén minőségének ja­vítását, az erdemény növelé­sét. Nagyobb gondot kell for­dítanunk a külszínre érkező szén osztályozására js. Egyéb­ként a Magyar Szénbányásza­ti Tröszttel közösen olyan fej­lesztési feladattervet dolgo­zunk ki, amely alapját képe­zi az 1980-as évtizedben a medence szénbányászatának — fejezte be szavait Zsufía Mik­lós. Szerencse fel! A vezetéknévből csupán már ennyi vehető ki, s melynek első betűire már a szem nagyító su­gara sem képes: ...........mann Já­n os, s mellékarcolva, reszketeg vonásokkal egy évszám. Az 1892-es Ódon zsebóra hátlapját tartja kézben a hajdanokra emlékező { csodás-szépen kimívelt kis remek­művet. Közepén a hajlított ívű fejtőcsákánnyal keresztbe tett ro- bosztos kalapács, a bányászjel- veny, felette pedig egy felirati Glück auf! Szerencse fel! Vajh, ki volt a tulajdonos, akt feltehetően — hivatalos okmányok bizonyítják — az 1981-ben meg­nyílt Gusztáv-táróban dolgozhatott, melynek kolóniáját azóta teljesen lebontották tan'...? Lehet, sosem tudjuk meg. Egy azonban bi?onyos: a mostani fron« tokon dolgozók egyik eleje. Mondom, szépmívű az óra hát­lapja. És: Glück auf! Szerencse fel! Most Is... Irta: Karácsony György Venesz Károly Fényképezte: Krekács Miklós----------------------------------- I

Next

/
Thumbnails
Contents